A bolygó hollandi a bécsi Staatsoperben
Nagyon ritkán esik meg, hogy gyermeki átszellemültséggel tudjak nézni egy előadást, amelynek karmesteri koncepciója enyhén szólva a hátam közepe. Pedig ez történt most a bécsi Staatsoperben, A bolygó hollandi előadásán. Hiába telt a napom nagy része a magyar turista (Turista hungarica) viselkedését feltérképező szociológiai terepmunkával (a „befurakodunk mise kellős közepén a görög katolikus templomba, háromszor fényképezünk a mobiltelefonunkkal, majd néhány járókeretes bácsi felöklelése után feltűnően kifurakodunk” c. magánszám vitte a prímet), az este határozottan jól telt, annak ellenére, hogy a bosszankodás az operában sem maradt el.
Isten bocsássa meg nekem, én egyáltalán nem szeretem Seiji Ozawát. Ezzel együtt elismerem a kvalitásait, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem létező zenei előképzettségemmel nagyon messze vagyok attól, hogy egy világhírű karmestert leminősíthessek. Amit ő belelát Wagnerbe, nyilván az is egy legitim felfogás, csak éppen számomra tűnik teljes félreértésnek. Szegény Ozawára már akkor megorroltam, amikor Honegger Jeanne d’Arc au bucher-jét vezényelte, és tette számomra szinte teljesen élvezhetetlenné (főleg a mennyei magasságokat megszólaltató, Serge Baudo-féle vezénylés után), így némi aggodalommal ültem be a Staatsoperbe. És a nyitány sajnos nagy rémületet okozott, ugyanis úgy volt elszúrva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ozawa valamiért azt vette a fejébe, hogy mértani pontossággal, elemeire szétszedve próbálja előadni Wagner Holländerjét, ami önmagában is szokatlan felfogás egy lendületes, ízig-vérig romantikus opera esetében, ráadásul a fúvósok néhányszor kegyetlenül melléfújtak, a zenekar helyenként szétesett. Kezdett átjárni a jeges, zsigeri rémület.
Aztán jöttek az énekesek, és pár perc bemelegedés után élni kezdett a színpad. Hát igen, a Staatsoper ettől az, ami: ilyen kvalitású énekeseket nem talál az ember minden bokorban. A hollandi szerepébe az utolsó pillanatban Alan Titus ugrott be a megbetegedett Egils Silins helyett; az elején kicsit halványnak tűnt (vagy csak a zenekar harsogott túl hangosan, helyenként elnyomva a hollandi drámai monológját egyébként szépen és tisztán éneklő Titust), de a Dalanddal előadott kettősre már magára talált. A második felvonástól kezdve pedig egész egyszerűen tökéletes előadást láthattunk; csak nagyritkán zavart bele az összképbe a vezénylés egy-két furcsasága. A szövőlányok jelenete és Senta balladája például helyenként annyira feszesre és katonásra volt véve, mintha nem cserfes leányok ugratnák egymást, és nem egy szerelemittas, neurotikus kamaszlány énekelne a várva várt megváltásról, hanem kiégett matematikatanárok olvasnák fel a négyjegyű függvénytáblázatot. A második felvonás első jelenete ezzel együtt is remekül sikerült, ami elsősorban a Sentát alakító Nina Stemme csodálatos hangjának és átszellemült alakításának volt köszönhető.
Stemme abszolút mértékben az előadás főszereplője; helyenként tépelődő fiatal, máskor az elkerülhetetlen sorsra rádöbbenő tragikus hősnő, vagy a megváltás üzenetét hozó angyal. Erőlködés nélkül, tisztán és átéléssel énekel, és hangja hiába angyali, csapongása nagyon is emberré teszi. Senta nem mint egy makulátlanul tiszta, a valóságtól elrugaszkodott, éteri alak jelenik meg előttünk, hanem mint egy álmodozásba merült, szenvedélyes tettekre képes, de ugyanekkor könnyen zavarba hozható, fanatizálható és a félelmet nagyon is jól ismerő fiatal lány. Mind az Erikkel, mind a hollandival énekelt kettőse egész egyszerűen lenyűgöző, s ebben természetesen nagy része volt Alan Titusnak és a vadászt alakító Stephen Gouldnak. Gould képes volt a jutalomjátéknak nem nevezhető Erik szerepéből kihozni a lényeget: az akaratgyenge, férfiatlan, érzelmes (néha érzelgős), de gyengeségében is szerethető férfi figuráját, s miközben a maximumot hozta ki a szerepből, hagyta érvényesülni a hollandi sötét, misztikus alakját is. Nyilvánvalóvá vált, mennyire összetartozik a második felvonás két kettőse; egymással kontrasztban teljesedik ki igazán a Senta hűségét kérő két férfi alakja. S ahogy Erik egyre zsugorodik, és egyre jelentéktelenebbé válik, úgy lesz egyre dominánsabb a hollandi figurája, míg a harmadik felvonás végén már fejedelmi méltósággal áll előttünk. Nina Stemme rendkívüli érzékenységgel formálta meg a két férfi között vergődő Sentát, s ugyanezt elmondhatjuk Stephen Gouldról és a komor, keserű hollandit játszó Alan Titusról is. A hollandi és Senta bizonyos értelemben fanatikus hősök (Senta legalább olyan elvakultsággal száll szembe környezetével, mint a hollandi a viharos tengerrel), és összetartozásuknak nem állhat útjába semmiféle földi hatalom. Janusz Monarcha Dalandja pénzéhes, felelőtlen apa, akinek van némi kedves humora, de akit csak egy hajszál választ el a gazemberségtől. A kórus a helyzettől függően erős és tiszta (a nagyon is élő és az életet élvező matrózok és szövőlányok esetében), vagy halotti és sötét (amikor a hollandi legénysége énekel). Minden a helyén van.
Azonban nem csak az énekesek érdemelnek tisztelgő főhajtást, de a rendezés is. Nagyon régen láttam már ennyire átgondolt, ennyire megkomponált, ennyire lényegre törő szcenírozást. Christine Mielitz egyszerre volt képes megőrizni a színrevitel klasszikus jellegét, és némi koreográfiával és fényjátékkal hozzátenni a darab értelmezéséhez. A pokol és a kárhozat vérvörös fényében úszik a hollandi hajója, és ezzel szembesül Senta is, amikor az elátkozott kapitánnyal találkozik; érdekes jelenet, amikor kettősük közben Senta fellép a háttérből besikló, vörös fényben úszó (egyébként fehér) platóra, amelyen mindenfelé ajtók nyílnak; mintha csak a végkifejlet biztos tudatában, az önfeláldozás magaslatából próbálna reményt önteni a fáradt hajóskapitányba, és utat mutatni neki egy magasabb régió felé. A hollandi legénysége fekete csuklyás, arctalan tömeg, amely néha élettelenül hever a fedélzeten, néha a megszabadulás reményétől és valami gépies akarattól hajtva életre kel; a hazaérkezést és az eljegyzést ünneplő matrózok vidám éneke viszont féktelen orgiába torkollik. A színpad hajópadlója egyszerre jeleníti meg a két hajó fedélzetét és Daland házának padlóját. A díszlet viszonylag egyszerű, de ötletes; a jelmezek visszafogottak, puritánnak és természetesnek hatnak: Senta fehérben, a hollandi sötétvörösben és feketében, Erik barna vadászöltözékben lép színpadra. A látvány helyenként a zseniális Chérau-féle Ring-adaptációt idézte fel bennem, bár nehéz volna egyértelmű kapcsolatot kimutatni a két színrevitel között. A rendezés nem „telepszik rá” a darabra, inkább segíti a szenvedély kibontakozását, és finoman „aládolgozik” a zene sodrásának. Érdekes és meghökkentő megoldás, hogy a harmadik felvonás végén Senta nem a háborgó tengerbe ugrik, hanem felgyújtja magát, s mint Brünnhilde, ő is a lángok martalékává lesz. Ez a halálnem kétségkívül jobban illik egy fanatikushoz, de nekem inkább a pokol tüze jutott eszembe róla (a jelenet végén Senta elsüllyed a lángok között, mintha csak az alvilágba szállna alá), és furcsamód nincs olyan látványelem, ami a megváltásra, a pozitív végkicsengésre utalna – mint ahogyan a zárójelenetben sajnos a zenéből is sikerült ezt az aspektust kiirtani. Mintha azt sugallná az előadás, hogy Senta őrülete csupán öngyilkosság, és semmi több, egy érzelmileg labilis kamasz tragikus halála, a hollandi pedig csupán egy elérhetetlen szerelem. Bármilyen furán hangzik is ez a verzió, egyáltalán nem éreztem oda nem illőnek.
A végén azonban sajnos megint becsúszik egy kis gikszer: Senta önfeláldozása után Ozawa nem hagyja kifutni és kiteljesedni a megváltás és a feloldozás gyönyörű zenéjét, hanem két huszárvágással megszakítja, és az opera úgy ér véget, mintha nem egy nagyívű drámát láttunk volna, hanem a vursliban hallgattuk volna a Radeczky-marschot. Ez – teljesen függetlenül az előadás koncepciójától – durva megcsonkítása egy zseniális darabnak. Kár érte, mert a vezénylés furcsaságait leszámítva egy tökéletes Holländert láthattunk. Minden tiszteletem Ozawáé, de A bolygó hollandi, amelyben mind a zenét, mind a cselekményt az érzelmek sodrása viszi előre, egész egyszerűen nem bírja el, ha az algebra szabályait erőltetjük rá. A darab központi magja, Senta önfeláldozása nem algoritmus-sorozatok lefutásán alapuló döntés. Lehet, hogy néha nem kell újítani, hanem csak hagyni, hogy Wagner zenéje az legyen, ami. Nem kell korrigálni a zeneszerzőt. Kitalálta ezt ő rendesen, higgyék el nekem.
Mindazonáltal, Ozawa vezénylése ide vagy oda, ezt az előadást messzemenően érdemes megnézni.
18 megjegyzés:
http://www.youtube.com/watch?v=IZYobLznfOk
egy kis emlékeztető :-)
take care
Jane
Uh, sikerült a végletekig felcsigáznod a kíváncsiságom.
Thx, Captain Janeway! I'm glad you're here again.
Kedves valkür, éppen a felcsigázás volt a célom... Mondjuk a jegyárak elég borsosak, én 53 euróért kuporogtam a kakasülőn, de vannak olcsóbb jegyek is (csak onnan vagy nem látsz semmit, vagy állni kell).
nekem nem a jegyár a fő gond, hanem az utazás. Vonattal lennék kénytelen menni, az első reggel 5-kor indul visszafelé. Az azért durva.
A különbség csak annyi a belinkelt felvétel és az általam látottak között, hogy Nina Stemmének most rövid a haja, és Alan Titus énekelt Egils Silins helyett. :)
A vége viszont itt is csúnyán le van metélve... pedig valahogy így kéne a végén a zenének kifutnia: http://www.youtube.com/watch?v=d-R2np40PHw (Hildegard Behrens Brünnhildének borzasztó, de Sentának egész jó volt, attól eltekintve, hogy a színészi játéka rendkívül modoros)
Itt a ballada Stemmével:
http://www.youtube.com/watch?v=XokzqRuZnek&mode=related&search=
Hát, az utazás valóban a fő probléma... mert ha ugye szállást foglal az ember Bécsben, az nagyon megdobja a költségeket... csak úgy érdemes, ha van valaki, akinek van autója, és össze lehet dobni a benzinpénzt.
már nincs is csak 9 és 120 eurós jegy. Gondolom, a 9 eurós az állóhely. Tökmindegy, nem muszáj tűsarkúban menni operába.
És van egy Borisz Godunov is, azt még soha nem is hallottam egyben, csak egyes áriákat belőle.
köszi a linkeket :-) Stemme fantasztikus lehet élőben!
Szívesen, Jane :) Azért ezt a szerepet is Gwyneth Jones tudta a legjobban, de Stemme igencsak megközelíti!
Hát igen, valkür, az a helyzet, hogy a Staatsoperben annyi klassz előadás van, hogy simán be tudnék költözni pár hónapra, akár állóhelyekre is... a probléma a távolsággal van. Azért egy Trisztánt majd nagyon jó lenne bedobni, ha Isten is úgy akarja.
Ja, Jane, ha tetszett a Ring, akkor ez kötelező: http://www.youtube.com/watch?v=BmX9N8C8nko
Gwyneth Jones mint Brünnhilde a Götterdämmerung végén. The best Brünnhilde ever!!
tetszett ... details later :-)
Látom, a youtube-on már körül tetszett nézni Wagner-ügyben :) dicséretes!!!
az ember lánya már egy lépést sem tehet Wagner ügyben, hogy a tollasba ne botlana :-)
:-*
You know, Quetzalcoatl mindent lát... kivéve, amit nem. Apámból már sikerült Wagner-fanatikust csinálnom, talán te leszel a következő áldozat... *sátáni kacaj*
ha Stemmét tizenegyedszer hallgatom meg a Holländerben, zsinórban, jó úton vagyok? :-)
Hehehe, én is így kezdtem, Holländer, Lohengrin, aztán Ring, menthetetlen vagy... pár nap múlva elvonási tüneteid lesznek.
Ez azért lol... Senta kollegina kedvére játszhat hindu özvegyet, de szegény Don Giovanni sose kapja meg a neki járó tüzet amúgy istenesen... :D Sőt, Brünn se mindig. Sok lusta színpadtechnikus.
Egyébként hogy oldották meg technikailag?
Szerencsés kézzel ráakadtam az előadás egy korábbi változatára (megtekinthető itt: http://www.youtube.com/watch?v=ss_KxtSluOs&feature=related).
Az én benyomásaim kicsit különböznek (azt azért vegyük figyelembe, hogy egy élő előadás és egy felvétel egészen más hatást kelthet).
Ozawa vezénylése valóban szokatlan, de nekem bejött. Ezen a felvételen nem széteső a zene, sokkal inkább zaklatott, ámokfutó. A rendezés is az őrületre helyezi a hangsúlyt. Az álmodozó kamaszlány révült képzelgése helyett azonban végig megmarad a nyugtalanító, sietős, őrületbe hajló atmoszféra. A nyitány így illeszkedik a koncepcióba, a Hollandi sminkje és arcjátéka is a több évszázados bolyongást és a nyugalom reményét feladó, önpusztító őrületet tükrözi. Senta itt korántsem a gyenge fizikumú, törékeny könyvmoly fajta. Erős és eltökélt, fanatikus rajongó. A darab végén nincs megoldás, a Hollandi előítélete legyőzi a halovány reményt, Senta arcán a matrózok élettelen testei között bolyongva kiül az undor és a borzongás, hogy halottak között kell majd élnie, csak fanatizmusa hajtja tovább, Daland bánja a döntését, de későn. Nincs feloldás, csak a pusztulás marad.
Valóban hiányzik a pozitív végkicsengés, ennek ellenére nekem bejött ez a felfogás. Erős pozitívuma, hogy elkerül minden szentimentalizmust. Lehet, hogy csak a karmester miatt, a zene stílusa a szamurájokra emlékeztetett: kérlelhetetlen, önfeláldozó, önpusztító, dinamikus, határozott, helyenként agresszív. A zene, mint harci tett. A hollandi, mint egy tragikus végkifejletű japán sztori, ahol a szerelmesek közös harakirit követnek el. Vagy ezt csak én képzelem? :)
Megjegyzés küldése