Steve Bendelack: Mr Bean nyaral

Katasztrófafilm

Nem is tudom, mi a legutóbbi Mr Bean-filmnek az esszenciája, a mondanivalója, a lényege. Vagy hogy mit tudunk meg belőle egyáltalán. Egyrészt azt, hogy a francia pályaudvarokon a szendvics-automatáknál tortillát is lehet kapni, ami dicséretes. Másrészt, hogy a férfiak bénán közlekednek magassarkú cipőben; nos, erre rájöttünk magunktól is. Harmadrészt, hogy Franciaországban sok a csirke meg a motoros, és vannak szép lányok. Továbbá azt, hogy Cannes-ban minden művészfilm dögunalmas, a művészfilm-rendezők meg egoisták. Hm. Tényleg?

Be kell vallanom, hogy minden idiotizmusa ellenére nagyon kedvelem Rowan Atkinsont és az általa megformált Mr Beant, legalábbis nagyon szerettem az elején, amikor még valóban vicces volt és újszerű. Nem mulasztottam el egyetlen adást sem, amikor a mackójával bohóckodott, szilveszteri bulit rendezett, bútorvásárlásra adta a fejét vagy kínos helyzetbe keveredett az angol királynő előtt. Azóta azonban majdnem húsz év telt el, és Mr Bean nemigen mutatta a megújulás jeleit. A kérdés csak az, hányszor lehet elsütni ugyanazt a poént, és meddig lehet nevetni ugyanazon a néhány, lassan már klisészerű gegen. Lehet, hogy a végtelenségig? Nem vagyok benne biztos. Az előző Bean-játékfilmre, a Johnny English-re őszintén szólva már egyáltalán nem emlékszem. Tudom, hogy láttam, és az is dereng, hogy nevettem rajta, de ez nem az a fajta nevetés, ami felejthetetlen. Ma már azt sem tudom, miről szólt a film, sőt valószínűleg a moziélmény után két héttel sem tudtam már. A Mr Bean nyaral c. filmmel ugyanez lesz a helyzet. Hiába röhögtem rajta helyenként hangosan, attól ez a film még nem jó.

Pofonegyszerű cselekmény, pofonegyszerű szereplőkkel és forgatókönyvvel. Kedvelt angol idiótánk nyer egy francia nyaralást, aztán természetesen elveszíti a táskáját, az útlevelét, a pénzét, és kalandos úton-módon jut el Cannes-ba, egy feltörekvő színésznőnek és egy orosz filmrendező kisfiának társaságában, miközben félreértések sora miatt az egész rendőrség őt keresi. Nem is biztos, hogy szükség van ennél komplikáltabb történetre egy főleg helyzetkomikumra épülő film esetében. Ám ahol már poénosnak számít, hogy Mr Bean nem tudja megkülönböztetni a 616-os számot a 919-től, és teljesen kiszámítható módon felrúgja a földre helyezett kávés poharat, ott már valami nincs teljesen rendben. Hogy Karinthy szavaival éljek, a humorban nem ismerek tréfát. Nagyobb baj, hogy szemmel láthatólag a film készítői sem igen ismerik a tréfát, legalábbis a forgatókönyvbe legfeljebb viccesnek látszó elemek kerültek, mint ahogyan manapság bankot rabolni is csak fegyvernek látszó tárggyal szokás. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat a poénokat, amik érdemesek rá, hogy megjegyezzük; a film kb. 70%-át az teszi ki, hogy Atkinson különféle pofákat vág, ami öt percig vicces, utána viszont inkább fárasztó, és a film végére – egy vígjáték esetében ez blaszfémia! – bizony ásítozni kezdünk. Az már eléggé elcsépelt poén, hogy az ehetetlen osztrigát beleöntjük a mellettünk ülő hölgy táskájába, összedöntjük az útszéli budit és páncélostul esszük a langusztát (istenem, mit meg nem adnék egy akkora tányér tengeri herkentyűért!), vagy női ruhába öltözve próbálunk belépő nélkül bemenni egy rendezvényre. Kár, mert Mr Bean figurájában sokkal több van, és helyenként azért felvillan egy-két olyan geg, amiknek a halmozásával akár emlékezetessé is lehetett volna tenni ezt a filmet („You speak very good French! – Gracias!” – na, ezen sírva röhögtem). A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a geg meg a humor nem feltétlenül ugyanaz. Ha csak a Monty Python legjobb jeleneteire gondolunk, könnyen belátható, hogy az igazán jó humorhoz intellektus is kell, nem csak torz pofa, groteszk mozgás és félreértések. Legalábbis hosszú távon. Rövid távon, egy-egy kis epizód erejéig Mr Bean tökéletesen működik, egy játékfilmhez azonban, attól tartok, több kell.

Az a gond ezzel a műfajjal, hogy már foglalt. Charlie Chaplin, Buster Keaton, Stan és Pan már szinte mindent megmutatott, ami megmutatható, és az általuk képviselt profizmus nem közelíthető meg pusztán filmes trükkök és jópofa grimaszok sokaságával. Teljesen mindegy, hogy a Generálisra vagy napjaink hiper-szuper francia gyorsvonatára próbálunk-e felugrani, a rossz poén attól még rossz poén marad. Ami viszont a klasszikus börleszkben még működött, ami némafilmként bájos és szellemes volt, az a mai filmes technikai arzenál birtokában és a nagy elődök ismeretében már kevés. Másfél óra, gyakorlatilag érdemi párbeszéd nélkül, nemigen építhető néhány aranyos poénra és Atkinson játékára. Ha a rendező mégis úgy dönt, hogy alapvetően képi humort, helyzetkomikumot alkalmaz, akkor a jeleneteket nem árt alaposan megválogatni. Merthogy ez is működik, ha jól meg van csinálva (erre vonatkozóan lásd a Monty Python „halas pofozótánc” c. jelenetét), a humornak azonban olyan a természete, hogy ahol akadozik vagy sántít, ott könyörtelenül feltárja az adott alkotás hibáit. Minden bizonnyal ez az oka, hogy bizonyos szempontból nehezebb igazán emlékezetes humoros filmet csinálni, mint komolyat. Ha pedig a rendező arra vetemedik, hogy egy Mr Bean jelenetsort összemixel egy teljesen középszerű és érdektelen amerikai családi film elemeivel, akkor fel kell készülnie rá, hogy a humor ellene fordul. A helyenként feltűnő igazi poénok ugyanis nemhogy erősítenék a filmet, de inkább arra világítanak rá, mi mindent lehetett volna még kihozni ebből egy kis munkával és ötletességgel. Hol és milyen helyzetekben szólalhat meg például egy mobiltelefon – ezzel kapcsolatban voltak egészen jó ötletek, hogy aztán visszasüppedjünk a középszerű poénkodás savanykás posványába.

A film visszatérő eleme, hogy Mr Bean mindent felvesz kis kézikamerájával, akárcsak a Blair Witch Project hősnője annak idején. Mint ott, itt is ugyanilyen erőltetett a dolog, és szinte már kínos a sejtés, hogy az egész kamerásdi a végkifejlet miatt volt csak szükséges; Mr Bean ugyanis a cannes-i filmfesztiválon „véletlenül” a saját felvett képsorait rakja be a vetítőbe (ezt ki nem látta előre??), és mit ad isten, a közönség éljenez. Ilyen elemek a német majmos vígjátékokba valók, nem egy magára valamit is adó angol humorparádéba. Az egoista filmrendező figurája akár még maróan gúnyos is lehetne, de túl előkészítetlen, lóg a levegőben, és inkább sértő a cannes-i filmesekre nézve, mint vicces. Jellemekről nyilván nincs szó, sőt, karakterekről is alig; a figurák nem egyszerűen mélység nélküliek, de egyenesen dimenzióvesztettek, mindenkinek egyetlen arca van – kivéve persze Mr Beant, akinek viszont kötelessége, hogy minél több arcot megmutasson. Na nem átvitt értelemben, hanem konkrétan, grimaszolás formájában. Hogy innen se maradjon ki a már megszokott South Park-példázat: a Quest for Ratings c. részben a fiúk a saját maguk által készített hírműsorral próbálnak feltörni a helyi tévécsatornán, azonban folyamatosan megveri őket nézettségben Craig „Állatok közeliben, nagy látószögben” című műsora, majd az „Állatok közeliben, nagy látószögben, sapkában” című adás. Végül kiderül, hogy az idióta állatos műsor azért örvend ekkora népszerűségnek az iskola tanulói között, mert a fél suli hallucinogén köptetőt szed. Sajnos Mr Bean közeli, nagy látószögben felvett vigyora, „menekülünk a kalauz elől”-színvonalú poénokkal tarkítva, is csak hallucinogén szerekkel együtt élvezhető másfél órán keresztül. Felüdülés, ha feltűnik a vásznon egy-egy csirke, dühös kutya, ál-wehrmachtos vagy pirospozsgás francia paraszt.

A filmnek viszont elvitathatatlan érdeme, hogy jóindulatú, és valóban szórakoztatni akar, még ha ez nem is mindig sikerül. Kerülték az átlagember számára már túl durva poénokat; ez a Mr Bean leginkább magából csinál hülyét, már nem szórakozik a kirakatba tett Szent Családdal. A kérdés csak az, milyen közönség vevő erre. A nagyon egyszerű, „lightos” humort kedvelőket nem vonzza Mr Bean figurája, az igazi angol humor vérbeli rajongóinak pedig ez nem elég. Nagyon úgy néz ki, ez a film lesz Mr Bean hattyúdala, és lehet, hogy jobb is így. Nem kell lerombolni mindazt, amit eddig hozzátett a humortörténelemhez. Úgy is csak azok az opuszok fognak megmaradni az emlékezetünkben, amik igazán jók voltak; ez a film sajnos nem tartozik közéjük.