Karen Moncrieff: A halott lány

A tragédia természetrajza

Vajon hány szálon kapcsolódhatnak hétköznapinak tűnő emberek egy gyilkossághoz? S vajon mi rejlik valójában hétköznapiságuk mögött? Krimibe illő kérdés, azonban nem Hercule Poirot egy filozófiai eszmefuttatása, hanem Karen Moncrieff filmje indul ezzel az alapötlettel, hogy végül – az előzetes alapján kialakított képpel ellentétben – maga a gyilkosság teljesen jelentéktelenné váljon, és sokkal inkább a hozzá kapcsolódó emberek helyzetére és sorsára fókuszáljunk.
A halott lány nem krimi, távolról sem az. A gyilkos kiléte ugyan kiderül, de nem holmi izgalmas nyomozás végeredményeképp, hanem a narratíva természetes részeként. Hiába járjuk körül a halálesetet, magáról a rémtettről nem sokat tudunk meg, mint ahogyan az elkövetőről sem. A film öt epizódja öt embert mutat be, akik kapcsolatba kerülnek a gyilkossággal, és akiknek sorsát így vagy úgy befolyásolja a lány halála. Ők: az idegen, a nővér, a feleség, az anya, és maga a halott lány. Akár archetípusoknak is gondolhatnánk őket, de az egyes epizódok elnevezése, a „kategorizálás” ellenére sem hinném, hogy azok volnának; sokkal inkább egyedi személyiségek.

Arden, „az idegen”, aki sétája során megtalálja a holttestet és értesíti a rendőrséget, felnőtt nőként is beteg anyja zsarnoksága alatt él, és szó nélkül kiszolgálja az őt folyamatosan bántó és sértegető öregasszonyt. A gyilkosság azonban felkavarja a kisváros állóvizét, az eddig a társadalom perifériáján vegetáló Arden a figyelem középpontjába kerül, és kitörési lehetőséghez jut egy átlagosnak nem nevezhető férfi személyében.
„A nővér”, Leah, törvényszéki orvosszakértőnek készül, s az ő boncasztalán köt ki a halott lány; Leah egy anyajegy megpillantása után bizonyosnak veszi, hogy a szerencsétlenül járt fiatal nő nem más, mint az ő régen elveszettnek hitt testvére. A bizonyosság eddig sosem tapasztalt felszabadultságot vált ki a hosszú ideje antidepresszánsokon élő fiatal nőből, és abban reménykedik, hogy a holttest feltűnése végre lezárja majd a család életét patológiás mértékben befolyásoló keresést. Leah-nak azonban csalódnia kell: a test nem a nővéréé, édesanyja pedig továbbra sem hajlandó megbarátkozni a lehetőséggel, hogy eltűnt lánya minden bizonnyal nincs már az élők sorában. Leah végül elkeseredettségében egy konyhai serpenyőben égeti el a testvére eltűnéséről szóló újságcikkeket, mintha jobb híján ezeket hamvasztaná el nővére teste helyett.
„A feleség”, Ruth, nem tudja hová tenni férje gyakori kirándulásait, s megromlott házasságuk újabb szimptómájaként értelmezi, hogy a férfi néha több napra is eltűnik. Egy véletlen folytán azonban véres női ruhákat talál férje holmijai között, és egy tárca alapján minden kétséget kizáróan megállapítja, hogy férje nem más, mint az a sorozatgyilkos, aki már hosszú ideje erőszakol és gyilkol meg környékbeli fiatal nőket. A bizonyítékokkal a rendőrségre indul, az utolsó pillanatban azonban visszariad, és egy mellékutcában megsemmisít minden tárgyat, ami a gyilkosságok elkövetésére utalhat.
„Az anya”, a halott édesanyja, kétségbeesetten keresi a lányát, aki 16 éves korában menekült el otthonról mostohaapja zaklatása elől. Megtalálja azt a prostituáltat, akivel a lánya évekig leszbikus kapcsolatban élt, és tőle szerez tudomást gyermeke sorsáról és a mostohaapa zaklatásáról is; bűntudatában teljesen összeomlik, ám új értelmet kap az élete, mikor magához veszi unokáját, a hányattatott sorsú kis Ashley-t.
S végül „a halott lány”, Krista. Miután elmenekült otthonról, kriminalizálódott; drogosok, pitiáner bűnözők között él, s maga is prostitúcióra kényszerül. Énje egyik fele erőszakos, arrogáns, szélsőséges; másfelől viszont rajongással szereti hároméves kislányát, akiről ugyan nem tud teljes körűen gondoskodni, de akiért a maga módján igyekszik mindent megtenni. A kis Ashley-t készül meglátogatni harmadik születésnapján, miután azonban barátja faképnél hagyja, stoppolni kezd az autópályán – és szerencsétlenségére a sorozatgyilkos autójában köt ki.

Az öt epizódot ugyan összekapcsolja Krista személye, de az utolsó két rész, anya és lánya története szerves egységet alkot, nem illeszkedik teljesen a többi, gyakorlatilag független epizód közé. Mintha spirált írnánk le a halott személye körül, a külső körről indulva: Ardennek az ég világon semmi köze a lányhoz, Leah is csak eltűnt testvére miatt kerül vele kapcsolatba, a gyilkos felesége azonban már jóval közelebbről érintett a halálesetben, az anya és a leszbikus élettárs pedig szoros személyes kontaktusban álltak a lánnyal. S a film végére eljutunk magához a lányhoz, Kristához. A történetek egymás mellé rendezése ha akarom, esetleges, ha akarom, logikus; nehéz eldönteni, hogy Karen Moncrieff körbe akart járni egy konkrét esetet, vagy inkább lehetőséget keresett néhány tragikus élethelyzet bemutatására.

Bár a film nem tökéletes, sugárzik belőle a profizmus, és vannak benne hihetetlenül jó pillanatok. A forgatókönyv igényesen és jól megírt, még ha helyenként tapasztalunk is egyenetlenségeket; ami azonban A halott lány egyes jeleneteit átütővé teszi, az a zseniális színészi alakítások egész arzenálja. Toni Colette, Giovanni Ribisi, Rose Byrne, Mary Steenburgen, Stephanie Mace, Brittany Murphy, Mary Beth Hurt, Kerry Washington – mind tökéletesen teljesítik a rájuk bízott feladatot. A tér, amit kapnak, kicsi, alig 15-20 perc egy epizód, s ennek keretein belül kell kiteljesíteni egy-egy komplex jellemet. És sikerül. Talán nem mindig tökéletesen, de az esetek túlnyomó részében meggyőzően. Sajnos azonban a rövidke epizódok hátulütője, hogy néhány alakítás túlságosan is intenzív, túl sok mindent akar közölni egyszerre; és egyszer-egyszer a melodráma baljós árnya is feltűnik a színen. Visszafogott, torokszorítóan drámai és teljesen letisztult azonban Arden epizódja és a gyilkos feleségének története. Talán jobb lett volna nagyobb teret engedni az igazán rafinált részeknek és karaktereknek, más epizódokból pedig kihagyni egyes elemeket, még ha ez az epizódok arányának felborulásához vezet is. A sikerhez a színészek bravúrjain túl természetesen hozzájárul a jól megírt forgatókönyv; Karen Moncrieff, hiába még csak a második filmjénél tart, profi író-rendező benyomását kelti, és tudja, mikor kell belecsempészni a filmbe egy meglepő, oda nem illő vagy ambivalens elemet, amitől az egész hátborzongatóan valóságossá válik. Nagyon találó volt például, hogy a gyilkos és felesége háziállatként egy nyulat tart, és előszeretettel nézi a TV Shop adásait; Toni Collett és Giovanni Ribisi „kettősét” pedig aligha fogjuk elfelejteni. Hiányoltam ugyan a filmből némi humort, öniróniát (ami még a legdepresszívebb, legsötétebb filmekhez is nagyon sokat hozzátehet, ha megfelelő pontokon és megfelelő mértékben adagolják), ám legjobb pillanataiban a rendező mesterien mutatja meg, hogyan lehet nagyon csúnya dolgokról nagyon szépen közölni valami életbevágóan fontosat. A nyitó jelenet természeti képei mintha azt sugallnák, hogy egyféle természetfilmet látunk a tragédiák születéséről; a halott lányról mutatott közeli képek, a testén mászkáló hangyák látványa sem undorító vagy hatásvadász, inkább szomorúan tényszerű, mint amikor egy természetfilmben egy gyönge kis gazella halálát látjuk.

Az epizodikus szerkesztés lehetőséget ad a nézőnek, hogy kívülről szemlélje mindazt, ami a vásznon történik, és a leglehengerlőbb színészi alakítások alatt is képes legyen megőrizni az egészséges távolságot. Főszereplőinkkel csak egy-egy epizód erejéig találkozunk, s mire azonosulhatnánk az egyikkel, már a másikra kell figyelnünk; a mozaikos szerkesztés pedig amúgy is egyfajta felülemelkedést, kognitív megközelítést igényel a befogadótól. Alighanem ez óvja meg helyenként a filmet a melodrámai és didaktikus felhangoktól. Az utolsó két epizód, anya és lánya története nekem egy kicsit túlzottan drámai, túlzottan szívet tépő, mint ahogyan kissé eltúlzottnak éreztem Krista leszbikus barátnőjének, Rosettának a figuráját is; számomra meggyőzőbb és megragadóbb volt a sokkal visszafogottabb első epizód, amelyben nagyon kevés dolgot mondanak ki, s amelyben mégis tökéletesen felfogjuk és átérezzük a helyzet minden aspektusát. A halott lány egy kicsit Fliegauf Benedek Rengetegjére emlékeztet; egyes jelenetsorok remekül sikerültek, mások kevésbé, s talán nem is a lány személye, hanem a tragédia érintése az, ami összeköti a filmen feltűnő alakokat. A halott lány figyelemreméltó film, azonban Karen Moncrieff egy kicsit túl sokat markol, egy filmbe próbál belesűríteni öt alkotásra valót, és az egyensúly fenntartása érdekében hol megcsonkít egy lebilincselő jelenetsort, hol feleslegesen kibővít egy kevésbé jól sikerültet. Magas feszültséggel, igazi művészi zsenialitással, remekül indul, aztán kissé kifárad, elvékonyodik, de ezzel együtt is elgondolkodtató ez a 90 perc, s jó gondolatébresztő lehet a bonyolult társadalmi kapcsolódások, a felelősségvállalás, a kriminalizálódás, a női szerepek és életlehetőségek témájában egyaránt.

Sok kritikus úgy interpretálta Karen Moncrieff filmjét, mint harcos feminista alkotást, amely a nők kizsákmányolásáról, bántalmazásáról, védtelenségéről fest brutálisan őszinte képet. Nekem őszintén szólva ez jutott legutoljára eszembe; ez a film nem nőkről meg férfiakról, hanem egyszerűen emberekről szól, és korántsem állítható, hogy a férfiakat tenné felelőssé mindenért. Hibásak a nők is: hibás a feleség, aki ahelyett, hogy a rendőrséget értesítené, elégeti férje rémtetteinek bizonyítékait; hibás az az anya, aki nem veszi észre, hogy lányát a mostohaapja szexuálisan zaklatja, és az az anya is, akinek nem tűnik fel, hogy a család mindennapjait minden szinten meghatározó hajsza az eltűnt lánya után milyen mértékben teszi tönkre másik gyereke életét; hibás a szerencsétlenül járt lány, aki szélsőségesen kockázatkereső viselkedésével folyamatosan kihívja maga ellen a sorsot; és hibás valahol Arden is, aki hosszú ideje nem képes kilépni abból az életből, amire zsarnoki anyja kényszerítette. És – természetesen – alapvetően bűnös a gyilkos férfi, a mostohalányát zaklató apa és a prostituáltakat bántalmazó kuncsaftok. A legtöbb szerencsétlenséghez bizony két fél kell.

Aki pörgős krimire, misztikus thrillerre vagy rejtélyek kibogozására vágyik, annak a film csalódást fog okozni. Aki elgondolkodtató, nem forradalmian átütő, de helyenként nagyon szép filmre kíváncsi, az nem fogja megbánni, ha beül a moziba. Karen Moncrieff nevét mindenesetre érdemes megjegyeznünk; karrierje elején lévő, nagyon ígéretes filmrendező.