Mindennapi agyrémünk
Különös kísérletre szánta rá magát Jens Lien norvég filmrendező, amikor egy rádiójátékot vitt filmre: Per Schreiner Ibsen-díjjal kitüntetett történetét Andreasról, az ismeretlenségből jött és ismeretlenségbe tartó emberről, aki mintegy véletlenszerűen kerül a „tökéletes” városba. A kiállhatatlan c. film minden ízében skandináv alkotás lett, mégpedig a maga nemében igen figyelemreméltó; nem csoda, hogy nemcsak hazájában, de a 2006-os cannes-i filmfesztiválon is több díjjal jutalmazták.
A főszereplő, a középkorú és meglehetősen szakadt Andreas a szó szoros értelmében az ismeretlenségből jön. Egyedül utazik a rozzant buszon, ami egy kősivatag közepén teszi le. Egy réges-rég bezárt benzinkút mellett vár rá az összekötő: az az ember, aki elkalauzolja Andreast új, tökéletesen berendezett életébe, ahol lakást, állást és barátnőt kap. Szemmel láthatólag maga Andreas sem érti a dolgot, és sosem derül ki, hogyan is került ebbe a helyzetbe; előélete teljesen ismeretlen, és teljesen érdektelen. Tulajdonképpen személyisége sincs, tulajdonságok nélküli ember; talán csak az különbözteti meg a látszólag tökéletes városban látszólag tökéletes életet élő embertársaitól, hogy számára valami nem stimmel, valami nincs rendben, és ez az érzés kutakodásra ösztönzi. S hamarosan kiderül, hogy valami valóban nagyon nincs rendben. Ebben a tökéletes világban nem lehet meghalni, nem lehet igazán még megsebesülni sem, és valós kapcsolatokat sem lehet kötni. Andreas hiába vágja le az ujját a papírvágóval, és hiába veti magát a metró elé; az ujj néhány óra alatt visszanő, és a háromszori gázolás sem öli meg. S valahányszor valami ehhez hasonló történik, akár vele, akár mással, szürke ruhás emberek tűnnek fel, afféle „takarító kommandó”, akik különösebb megrendülés nélkül összeszedik a véres baleseteket elszenvedőket, „megjavítják” őket, és hazaviszik, vissza abba a környezetbe, ami elől az illető eredetileg menekült. Andreas keresgéli a helyét a társasági életben, de az olyan szinten sekélyes, hogy hamar elmegy tőle a kedve; majd két lánnyal próbál valamiféle kapcsolódást kialakítani, de egyikkel sem sikerül: a kapcsolatok felszínesek, érzések nincsenek, még a szex is nevetségesen mechanikus. Az egyetlen, aki valamelyest kilóg ebből a papírmasé-világból, egy ismeretlen férfi, Hugo, akit Andreas egyszer a mellékhelyiségben hallott beszélni, és aki a jelek szerint szintén felfedezte, hogy ezzel a tökéletes világgal valami igencsak hibádzik. Egy este az utcán megismeri és követi a férfit, és hamarosan felfedezi, hogy Hugo kis pincehelyiségéből kapu nyílik egy másik világra, egy másik valóságra, ahol az ételeknek illata és íze van, ahol minden igazi és kézzelfogható. A „kapu” valójában csak egy aprócska rés, ami egy másik helyiségbe vezet, és Andreas és a pince lakója csákánnyal esnek neki a falnak, hogy utat törjenek ebbe a világba; a kísérlet azonban kudarcba fullad. Andreasnak éppen csak annyi ideje marad, hogy a nagy nehezen kivésett üregben átnyúljon a Valóságba, és belemarkoljon egy tepsi süteménybe, mielőtt megjelenne a „takarítóbrigád”, hogy annak rendje s módja szerint elvigye Andreast, és a nyomát is eltüntesse az újonnan felfedezett világnak. A film ugyanabban az ismeretlenségben ér véget, mint amiben elkezdődött. Andreast nem a kősivatagba viszik vissza, hanem egy hatalmas jégmezőn teszik ki és hagyják sorsára, mint selejtes egyedet, aki nem tudott beilleszkedni a mesterségesen kialakított tökéletességbe.
Jens Lien filmje lassú tempója és szokatlan megoldásai ellenére – vagy ezekkel együtt – zavarba ejtően hatásos és nagyon ötletes. A rendező sokat tanult Roy Anderssontól, mind a film felépítése, mind képi világa szempontjából, humora pedig jellegzetesen sötét és jellegzetesen skandináv. A tökéletes város lakói mintha másról sem lennének képesek beszélni és gondolkodni, mint a legújabb bútor-designról és lifestyle-magazinokról, meg hogy a konyha berendezése fontosabb-e, vagy a fürdőszobáé. A dialógusok végtelenül felszínesek, és bár a filmet átszövi az apró utalások hálója, ezek inkább csak még jobban összezavarnak, semmint hogy bármire rávilágítanának. A film lassú, néha már-már vontatott, nem látunk sem pörgő akciót, sem lélegzetelállító oknyomozást, A kiállhatatlan mégis izgalmas tud lenni, éppen azáltal, hogy egyre kevésbé értjük, mi is történik valójában, és a ránk nehezedő lidércnyomás elemeiből agyunk egyre kétségbeesettebben próbál összerakni valami logikus, emészthető, elfogadható magyarázatot. S ily módon tökéletesen azonosulunk a főszereplővel, anélkül, hogy Andreas figurája egy pillanatra is különösebben szimpatikussá vagy érdekessé válna.
A tökéletes város vegytiszta közegének természetellenesen szabályos képeit időről-időre megszakítja egy-egy horrorfilmbe illően véres jelenet: a levágott ujj, az összetört csontú, elgázolt ember, vagy a hegyes vaskerítés által felnyársalt hivatalnok képe. Ezeket a sokkoló képeket azonban mintha csak Andreas látná, no meg a „takarítóbrigád”; nem derül ki, hogy valóban fizikai sebekről, vagy meggyötört, összetört, megnyomorított lelkekről és érzelmekről van-e szó, de bizonyos értelemben ez nem is lényeges. A tökéletes városban nincs fájdalom, nincsenek problémák, és nincsenek emlékek sem. Az emberségüket levető emberek sebezhetetlenné válnak, gépies vidámságuk alatt pedig nincs más, csak üresség. Az IKEA-katalógusok, öltönyös-kosztümös egyen-emberek és üvegajtós irodák világában csak a vér és a fájdalom tűnik igazán valóságosnak, még akkor is, ha a levágott ujj nyom nélkül visszanő.
Ez a problémamentesnek tűnő közeg leginkább egy jól kiépített totalitárius államra hasonlít, ahol nem csak a munkafolyamatokat, de a gondolatokat és mindenféle viselkedést is ugyanaz a beépített, mesterséges mechanizmus irányít, és ez semmiféle érzelmet vagy belső tartalmat nem tűr meg. A nyitójelenetben a metróállomáson csókolózó pár képe nélkülöz minden romantikát, és leginkább undort kelt, a szex nem több egy mindig ugyanúgy zajló, gépies mozdulatsornál, a románcok pedig nem jelentenek semmit; az emberek véletlenszerűen sodródnak egymás mellé, felcserélhetőek és összetéveszthetőek. Amikor Andreas felriad éjszaka, és beszélni kezd Annénak az álmáról, csak azt a választ kapja: „nem szeretem, amikor így beszélsz, jobb lenne, ha felhagynál az álmodással”. Amikor bejelenti a nőnek, hogy elhagyja, az közönyösen kortyolgatja tovább a kávét, nézi a tévét, és afelől érdeklődik, hogy Andreas még szombat előtt tervezi-e elhagyni, merthogy szombatra vendégeket várnak. Ingeborg, aki miatt Andreas elhagyja „bejáratott” barátnőjét, semmiféle érzelmet nem mutat, amikor a férfi össze szeretne költözni vele, és a zavar legkisebb jele nélkül jelenti be, hogy neki több más férfivel is viszonya van – egyedül csak az villanyozza fel, hogy az új lakásukban esetleg három szoba és igazi, nagy kád is lesz. A moziban egyedül Andreas sír, Ingeborg tökéletes pókerarccal nézi az érzelmes filmet. A legdurvább azonban minden bizonnyal az a jelenetsor, amikor Andreast háromszor is elgázolja a metró, majd miután szétroncsolva és talpig véresen besétál az Annéval közös otthonukba, a nő unott mosollyal közli vele, hogy arra gondolt, hétvégén elmehetnének gokartozni. A film egy kicsit mintha le akarna számolni azzal az elképzeléssel, hogy a zárkózott, mindig udvarias és hűvös emberek is ugyanolyan érző, ha ugyan nem az átlagnál mélyebben érző lények – ezeknek a szereplőknek az udvariassága alatt ugyanis nincs semmi, csak az ásító üresség, kifejezéstelenség, és talán valami hamis önbizalom; semmin sem gondolkodnak el, és semmit sem vonnak kétségbe, s talán csak az ebből fakadó magabiztosság óvja meg őket a széthullástól. „There is a silent siége behind politeness”, juthat eszünkbe Sinéad O’Connor száma. How true. Andreas, „a kiállhatatlan”, fogódzót keres ebben az ürességben, és ezzel tönkreteszi a tökéletesség látszatát. Senki sem érti, mi a baja ezzel a remekül szabályozott világgal. A büntetés pedig egyértelmű: kitaszítottá válik, mennie kell.
A tökéletes városban gyermekek nincsenek, öregekkel is csak akkor találkozunk, amikor a fal szétverésének hangjára gyanakodva kidugják fejüket az ablakból, és amikor Andreas elhurcolását bámulják meg; gyakorlatilag csak középkorú felnőtteket látunk, nagyrészt útban a munkába, vagy munkából hazafelé. Andreas is beleillik ebbe a közegbe, külsőleg legalábbis belesimul; Hugot, aki által tudomást szerez a „másik valóságról”, is látszólag csak a cipője különbözteti meg a város átlagpolgáraitól.
Érdekes helyszíne a filmnek Hugo pincéje, ahonnan a két férfi alagutat kezd ásni a kis rés helyén, ahonnan hegedűszó és kellemes süteményillat árad. A pincehelyiség mennyezetéről villanykörték erdeje lóg, a benne felhalmozott tárgyak pedig leginkább egy 40-es évekbeli, rozzant lakást idéznek. (Amikor a „takarítóbrigád” rendbe teszi a pincét, nem csak az Andreas és Hugo által kivájt járatot betonozzák be, de a villanykörtéket és a berendezés nagy részét is eltávolítják.) A másik világ ígéretével kecsegtető kis rés a falon olyan, akár egy vagina, és a két ember valamiféle groteszk újjászületés reményében kezd fúrni és csákányozni. Hasonlóképpen beszédesek az Andreasék otthonában és az irodában fellelhető tárgyak: fehér vagy ezüst színű, szögletes gépek, makulátlanul tiszta, egyenes felületek és természetellenes rend mindenütt, szöges ellentétben az eldugott pince esetleges és szabálytalan közegével, ami a beszabályozott városi légkörhöz képest már-már organikus. A „túlvilág”, vagy „igazi valóság” pedig nem más, mint egy kertes családi ház emberi léptékű, barátságos konyhája, ahol az asztalon hűl a friss sütemény, a kertből pedig madarak éneke és gyereknevetés hallatszik.
Ez a film akár sci-fi is lehetne, vagy egy negatív utópia, de sokkal inkább látlelet, kórkép. Képi világát szürke, barna, ezüstszínű, fekete, sötétkék színek uralják, s a szögletes, rendezett házak, belső terek, szobák és tárgyak legalább olyan hangsúlyt kapnak, mint maguk a szereplők. Sokszor látunk nagy, tágas, üres tereket; az intimitás minden szinten hiányzik. Andreas arca az egyetlen, ami képes megjeleníteni valamiféle érzelmet; a többi szereplő maszkokat visel, mosolyuk üres, nem képesek sem dühre, sem szeretetre. Bizonyos szempontból a nyugati yuppie-életstílus, a karrierjét építgető, mindig sikeres és derűs, „tökéletes ember” mítosza kerül kegyetlen pellengérre, de nem vagyok benne biztos, hogy a filmben rendszerkritikát vagy politikai felhangokat kellene keresnünk. Ezzel együtt A kiállhatatlan bizonyos értelemben hasonlítható az 1984-hez vagy a Szép új világhoz is, legalábbis annyiban, hogy Andreas nincs egyedül: amin keresztülmegy, az nem egyedi eseménysor, hanem egy jól kigondolt és olajozottan működő mechanizmus része. Több utalás is van rá, hogy a hozzá hasonlóak jönnek és mennek, a közvetítő újabb és újabb embereket kalauzol el a tökéletes városba, és ad nekik „tökéletes” életet; Andreas csupán egy elem a végtelen futószalagon. Két embert, egy férfit és egy idős asszonyt látunk Andreason kívül, akik a közvetítővel találkoznak, és erre az útra lépnek; sosem derül ki azonban, a rendszer maga hogyan és milyen elven működik. Andreas egyszer kimegy a kősivatagba, és követni kezdi a buszt, ami éppen a következő „kuncsaftot” hozta a közvetítőhöz, a jármű azonban eltűnik egy porfelhőben a semmi közepén: a keréknyomok megszakadnak, és a busz nincs sehol; a film közege mintha önálló, zárt univerzumot alkotna. Innentől kezdve nehéz elválasztani, mi valóságos vagy mi nem, de nem is biztos, hogy van értelme egy ilyen distinkciónak; az események inkább egy valóra vált rémálom logikáját követik.
Az Andreast alakító Trond Fausa Aurvåg nem véletlenül nyerte el több fórumon is a legjobb főszereplő díját. Pontosan annyi átéléssel játszik, amennyi ehhez a filmhez szükséges; befelé forduló, visszafogott és fegyelmezett. A film egyik női főszerepét az a Petronella Barker játssza, akit a skandináv kultúrát kedvelő közönség nemrégiben Hedda Gabler szerepében láthatott a Katona József Színházban; Anne szerepe is hasonlóképpen jól áll neki, mint az érzelemmentes Heddáé. Érdekes ellenpont, hogy a mindenféle érzelmességet nélkülöző filmhez Edvard Grieg messzemenően romantikus és szép zenéje adja az aláfestést; több fontos jelenet alatt halljuk pl. Solvejg dalát.
A kiállhatatlan talán nem életünk legátütőbb filmje, de mindenképpen olyan alkotás, ami sokáig ott mocorog az ember gondolatai között, és évek múltán is fel tudunk idézni belőle egy-egy képet. Érdemes rászánni másfél órát.
Különös kísérletre szánta rá magát Jens Lien norvég filmrendező, amikor egy rádiójátékot vitt filmre: Per Schreiner Ibsen-díjjal kitüntetett történetét Andreasról, az ismeretlenségből jött és ismeretlenségbe tartó emberről, aki mintegy véletlenszerűen kerül a „tökéletes” városba. A kiállhatatlan c. film minden ízében skandináv alkotás lett, mégpedig a maga nemében igen figyelemreméltó; nem csoda, hogy nemcsak hazájában, de a 2006-os cannes-i filmfesztiválon is több díjjal jutalmazták.
A főszereplő, a középkorú és meglehetősen szakadt Andreas a szó szoros értelmében az ismeretlenségből jön. Egyedül utazik a rozzant buszon, ami egy kősivatag közepén teszi le. Egy réges-rég bezárt benzinkút mellett vár rá az összekötő: az az ember, aki elkalauzolja Andreast új, tökéletesen berendezett életébe, ahol lakást, állást és barátnőt kap. Szemmel láthatólag maga Andreas sem érti a dolgot, és sosem derül ki, hogyan is került ebbe a helyzetbe; előélete teljesen ismeretlen, és teljesen érdektelen. Tulajdonképpen személyisége sincs, tulajdonságok nélküli ember; talán csak az különbözteti meg a látszólag tökéletes városban látszólag tökéletes életet élő embertársaitól, hogy számára valami nem stimmel, valami nincs rendben, és ez az érzés kutakodásra ösztönzi. S hamarosan kiderül, hogy valami valóban nagyon nincs rendben. Ebben a tökéletes világban nem lehet meghalni, nem lehet igazán még megsebesülni sem, és valós kapcsolatokat sem lehet kötni. Andreas hiába vágja le az ujját a papírvágóval, és hiába veti magát a metró elé; az ujj néhány óra alatt visszanő, és a háromszori gázolás sem öli meg. S valahányszor valami ehhez hasonló történik, akár vele, akár mással, szürke ruhás emberek tűnnek fel, afféle „takarító kommandó”, akik különösebb megrendülés nélkül összeszedik a véres baleseteket elszenvedőket, „megjavítják” őket, és hazaviszik, vissza abba a környezetbe, ami elől az illető eredetileg menekült. Andreas keresgéli a helyét a társasági életben, de az olyan szinten sekélyes, hogy hamar elmegy tőle a kedve; majd két lánnyal próbál valamiféle kapcsolódást kialakítani, de egyikkel sem sikerül: a kapcsolatok felszínesek, érzések nincsenek, még a szex is nevetségesen mechanikus. Az egyetlen, aki valamelyest kilóg ebből a papírmasé-világból, egy ismeretlen férfi, Hugo, akit Andreas egyszer a mellékhelyiségben hallott beszélni, és aki a jelek szerint szintén felfedezte, hogy ezzel a tökéletes világgal valami igencsak hibádzik. Egy este az utcán megismeri és követi a férfit, és hamarosan felfedezi, hogy Hugo kis pincehelyiségéből kapu nyílik egy másik világra, egy másik valóságra, ahol az ételeknek illata és íze van, ahol minden igazi és kézzelfogható. A „kapu” valójában csak egy aprócska rés, ami egy másik helyiségbe vezet, és Andreas és a pince lakója csákánnyal esnek neki a falnak, hogy utat törjenek ebbe a világba; a kísérlet azonban kudarcba fullad. Andreasnak éppen csak annyi ideje marad, hogy a nagy nehezen kivésett üregben átnyúljon a Valóságba, és belemarkoljon egy tepsi süteménybe, mielőtt megjelenne a „takarítóbrigád”, hogy annak rendje s módja szerint elvigye Andreast, és a nyomát is eltüntesse az újonnan felfedezett világnak. A film ugyanabban az ismeretlenségben ér véget, mint amiben elkezdődött. Andreast nem a kősivatagba viszik vissza, hanem egy hatalmas jégmezőn teszik ki és hagyják sorsára, mint selejtes egyedet, aki nem tudott beilleszkedni a mesterségesen kialakított tökéletességbe.
Jens Lien filmje lassú tempója és szokatlan megoldásai ellenére – vagy ezekkel együtt – zavarba ejtően hatásos és nagyon ötletes. A rendező sokat tanult Roy Anderssontól, mind a film felépítése, mind képi világa szempontjából, humora pedig jellegzetesen sötét és jellegzetesen skandináv. A tökéletes város lakói mintha másról sem lennének képesek beszélni és gondolkodni, mint a legújabb bútor-designról és lifestyle-magazinokról, meg hogy a konyha berendezése fontosabb-e, vagy a fürdőszobáé. A dialógusok végtelenül felszínesek, és bár a filmet átszövi az apró utalások hálója, ezek inkább csak még jobban összezavarnak, semmint hogy bármire rávilágítanának. A film lassú, néha már-már vontatott, nem látunk sem pörgő akciót, sem lélegzetelállító oknyomozást, A kiállhatatlan mégis izgalmas tud lenni, éppen azáltal, hogy egyre kevésbé értjük, mi is történik valójában, és a ránk nehezedő lidércnyomás elemeiből agyunk egyre kétségbeesettebben próbál összerakni valami logikus, emészthető, elfogadható magyarázatot. S ily módon tökéletesen azonosulunk a főszereplővel, anélkül, hogy Andreas figurája egy pillanatra is különösebben szimpatikussá vagy érdekessé válna.
A tökéletes város vegytiszta közegének természetellenesen szabályos képeit időről-időre megszakítja egy-egy horrorfilmbe illően véres jelenet: a levágott ujj, az összetört csontú, elgázolt ember, vagy a hegyes vaskerítés által felnyársalt hivatalnok képe. Ezeket a sokkoló képeket azonban mintha csak Andreas látná, no meg a „takarítóbrigád”; nem derül ki, hogy valóban fizikai sebekről, vagy meggyötört, összetört, megnyomorított lelkekről és érzelmekről van-e szó, de bizonyos értelemben ez nem is lényeges. A tökéletes városban nincs fájdalom, nincsenek problémák, és nincsenek emlékek sem. Az emberségüket levető emberek sebezhetetlenné válnak, gépies vidámságuk alatt pedig nincs más, csak üresség. Az IKEA-katalógusok, öltönyös-kosztümös egyen-emberek és üvegajtós irodák világában csak a vér és a fájdalom tűnik igazán valóságosnak, még akkor is, ha a levágott ujj nyom nélkül visszanő.
Ez a problémamentesnek tűnő közeg leginkább egy jól kiépített totalitárius államra hasonlít, ahol nem csak a munkafolyamatokat, de a gondolatokat és mindenféle viselkedést is ugyanaz a beépített, mesterséges mechanizmus irányít, és ez semmiféle érzelmet vagy belső tartalmat nem tűr meg. A nyitójelenetben a metróállomáson csókolózó pár képe nélkülöz minden romantikát, és leginkább undort kelt, a szex nem több egy mindig ugyanúgy zajló, gépies mozdulatsornál, a románcok pedig nem jelentenek semmit; az emberek véletlenszerűen sodródnak egymás mellé, felcserélhetőek és összetéveszthetőek. Amikor Andreas felriad éjszaka, és beszélni kezd Annénak az álmáról, csak azt a választ kapja: „nem szeretem, amikor így beszélsz, jobb lenne, ha felhagynál az álmodással”. Amikor bejelenti a nőnek, hogy elhagyja, az közönyösen kortyolgatja tovább a kávét, nézi a tévét, és afelől érdeklődik, hogy Andreas még szombat előtt tervezi-e elhagyni, merthogy szombatra vendégeket várnak. Ingeborg, aki miatt Andreas elhagyja „bejáratott” barátnőjét, semmiféle érzelmet nem mutat, amikor a férfi össze szeretne költözni vele, és a zavar legkisebb jele nélkül jelenti be, hogy neki több más férfivel is viszonya van – egyedül csak az villanyozza fel, hogy az új lakásukban esetleg három szoba és igazi, nagy kád is lesz. A moziban egyedül Andreas sír, Ingeborg tökéletes pókerarccal nézi az érzelmes filmet. A legdurvább azonban minden bizonnyal az a jelenetsor, amikor Andreast háromszor is elgázolja a metró, majd miután szétroncsolva és talpig véresen besétál az Annéval közös otthonukba, a nő unott mosollyal közli vele, hogy arra gondolt, hétvégén elmehetnének gokartozni. A film egy kicsit mintha le akarna számolni azzal az elképzeléssel, hogy a zárkózott, mindig udvarias és hűvös emberek is ugyanolyan érző, ha ugyan nem az átlagnál mélyebben érző lények – ezeknek a szereplőknek az udvariassága alatt ugyanis nincs semmi, csak az ásító üresség, kifejezéstelenség, és talán valami hamis önbizalom; semmin sem gondolkodnak el, és semmit sem vonnak kétségbe, s talán csak az ebből fakadó magabiztosság óvja meg őket a széthullástól. „There is a silent siége behind politeness”, juthat eszünkbe Sinéad O’Connor száma. How true. Andreas, „a kiállhatatlan”, fogódzót keres ebben az ürességben, és ezzel tönkreteszi a tökéletesség látszatát. Senki sem érti, mi a baja ezzel a remekül szabályozott világgal. A büntetés pedig egyértelmű: kitaszítottá válik, mennie kell.
A tökéletes városban gyermekek nincsenek, öregekkel is csak akkor találkozunk, amikor a fal szétverésének hangjára gyanakodva kidugják fejüket az ablakból, és amikor Andreas elhurcolását bámulják meg; gyakorlatilag csak középkorú felnőtteket látunk, nagyrészt útban a munkába, vagy munkából hazafelé. Andreas is beleillik ebbe a közegbe, külsőleg legalábbis belesimul; Hugot, aki által tudomást szerez a „másik valóságról”, is látszólag csak a cipője különbözteti meg a város átlagpolgáraitól.
Érdekes helyszíne a filmnek Hugo pincéje, ahonnan a két férfi alagutat kezd ásni a kis rés helyén, ahonnan hegedűszó és kellemes süteményillat árad. A pincehelyiség mennyezetéről villanykörték erdeje lóg, a benne felhalmozott tárgyak pedig leginkább egy 40-es évekbeli, rozzant lakást idéznek. (Amikor a „takarítóbrigád” rendbe teszi a pincét, nem csak az Andreas és Hugo által kivájt járatot betonozzák be, de a villanykörtéket és a berendezés nagy részét is eltávolítják.) A másik világ ígéretével kecsegtető kis rés a falon olyan, akár egy vagina, és a két ember valamiféle groteszk újjászületés reményében kezd fúrni és csákányozni. Hasonlóképpen beszédesek az Andreasék otthonában és az irodában fellelhető tárgyak: fehér vagy ezüst színű, szögletes gépek, makulátlanul tiszta, egyenes felületek és természetellenes rend mindenütt, szöges ellentétben az eldugott pince esetleges és szabálytalan közegével, ami a beszabályozott városi légkörhöz képest már-már organikus. A „túlvilág”, vagy „igazi valóság” pedig nem más, mint egy kertes családi ház emberi léptékű, barátságos konyhája, ahol az asztalon hűl a friss sütemény, a kertből pedig madarak éneke és gyereknevetés hallatszik.
Ez a film akár sci-fi is lehetne, vagy egy negatív utópia, de sokkal inkább látlelet, kórkép. Képi világát szürke, barna, ezüstszínű, fekete, sötétkék színek uralják, s a szögletes, rendezett házak, belső terek, szobák és tárgyak legalább olyan hangsúlyt kapnak, mint maguk a szereplők. Sokszor látunk nagy, tágas, üres tereket; az intimitás minden szinten hiányzik. Andreas arca az egyetlen, ami képes megjeleníteni valamiféle érzelmet; a többi szereplő maszkokat visel, mosolyuk üres, nem képesek sem dühre, sem szeretetre. Bizonyos szempontból a nyugati yuppie-életstílus, a karrierjét építgető, mindig sikeres és derűs, „tökéletes ember” mítosza kerül kegyetlen pellengérre, de nem vagyok benne biztos, hogy a filmben rendszerkritikát vagy politikai felhangokat kellene keresnünk. Ezzel együtt A kiállhatatlan bizonyos értelemben hasonlítható az 1984-hez vagy a Szép új világhoz is, legalábbis annyiban, hogy Andreas nincs egyedül: amin keresztülmegy, az nem egyedi eseménysor, hanem egy jól kigondolt és olajozottan működő mechanizmus része. Több utalás is van rá, hogy a hozzá hasonlóak jönnek és mennek, a közvetítő újabb és újabb embereket kalauzol el a tökéletes városba, és ad nekik „tökéletes” életet; Andreas csupán egy elem a végtelen futószalagon. Két embert, egy férfit és egy idős asszonyt látunk Andreason kívül, akik a közvetítővel találkoznak, és erre az útra lépnek; sosem derül ki azonban, a rendszer maga hogyan és milyen elven működik. Andreas egyszer kimegy a kősivatagba, és követni kezdi a buszt, ami éppen a következő „kuncsaftot” hozta a közvetítőhöz, a jármű azonban eltűnik egy porfelhőben a semmi közepén: a keréknyomok megszakadnak, és a busz nincs sehol; a film közege mintha önálló, zárt univerzumot alkotna. Innentől kezdve nehéz elválasztani, mi valóságos vagy mi nem, de nem is biztos, hogy van értelme egy ilyen distinkciónak; az események inkább egy valóra vált rémálom logikáját követik.
Az Andreast alakító Trond Fausa Aurvåg nem véletlenül nyerte el több fórumon is a legjobb főszereplő díját. Pontosan annyi átéléssel játszik, amennyi ehhez a filmhez szükséges; befelé forduló, visszafogott és fegyelmezett. A film egyik női főszerepét az a Petronella Barker játssza, akit a skandináv kultúrát kedvelő közönség nemrégiben Hedda Gabler szerepében láthatott a Katona József Színházban; Anne szerepe is hasonlóképpen jól áll neki, mint az érzelemmentes Heddáé. Érdekes ellenpont, hogy a mindenféle érzelmességet nélkülöző filmhez Edvard Grieg messzemenően romantikus és szép zenéje adja az aláfestést; több fontos jelenet alatt halljuk pl. Solvejg dalát.
A kiállhatatlan talán nem életünk legátütőbb filmje, de mindenképpen olyan alkotás, ami sokáig ott mocorog az ember gondolatai között, és évek múltán is fel tudunk idézni belőle egy-egy képet. Érdemes rászánni másfél órát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése