Sandra Bullock: Megérzés

American dream, de minek

Amerikai thriller. Ez akár még jó is lehetne, ne legyenek előítéleteink. Sandra Bullock jó színésznő, az alapötlet rengeteg lehetőséget rejt, a Megérzés pedig minden ízében amerikai film, jó és rossz értelemben egyaránt. Annak ellenére – vagy azzal együtt –, hogy sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, néhány jelenet pedig egyszerűen sírnivalóan rossz, a Megérzés a maga nemében nézhető thriller, és vannak érdemei.

Pedig az első jelenet fájdalmas. Takaros kocsi, a befogott szemű asszonyka mit sem sejtve követi jóvágású férjét, aki mi mást is mutatna neki, mint egy meglepetésként vett házat, ami annyira tökéletes, hogy csak a cukormáz hiányzik a tetejéről, meg a mézeskalács-kerítés. Ez persze több dolgot jelenthet: vagy annyira jól megy hőseinknek, hogy egy kertes ház megvásárlása számukra nem költségvetési tétel, vagy az asszonyka teljes mértékben ki van zárva a család anyagi döntéseiből, elvégre az a férfiak dolga. Vagy csak kellett valami idillinek ható kezdet, az elmaradhatatlan éles, vakító megvilágítással. Nagy l’amour, te vagy a legcsodálatosabb férj a világon, hozzon valaki egy lavórt. Akárhogy legyen is, ennél fárasztóbb és sablonosabb kezdő jelenetet keresve is nehezen találhattak volna. A film bizony lassan indul, s mire szembesülünk az első meghökkentő epizóddal, már olyannyira megismerkedtünk a reklámokból kilépett Amerikai Mintacsaláddal, hogy a nézők háromnegyede a harakirin gondolkodik. (Egy idő után már-már reálisnak tűnik, hogy a talpig kisminkelve ébredő háziasszony mosolyogva sétál le a konyhába amúgy selyempizsamásan, miközben kedves férjura kisimult arccal, kivasalt ingben és nyakkendőben műzlit reggelizik, gyermekei pedig önfeledt kacagással rohangásznak fel-alá. Mert ez a narancslé 100%-os, ezzel tökéletesen indul a reggel.) Az idillt (?) azonban tönkreteszi egy váratlan fordulat: a férfi tragikus halála, ami mindvégig a film kulcsmomentuma marad. Lindának meghozzák a férje halálhírét, ám másnap, amikor a nő felébred, a meglehetősen mogorva Jim mégiscsak él; ezek szerint álom volt az autóbaleset és a férfi halála, Linda legalábbis ezt hiszi. S itt kezdődik a film igazi játékterét adó szerkesztésbeli csavar: az események szürreálissá és illogikussá válnak, Linda pedig ráébred, hogy nem lineárisan, hanem össze-vissza éli át a napokat, a férfi halála előtti napok összekeverednek a halála utánival, és a nő, akinek semmi befolyása nincs az összezavarodott idő folyására, kétségbeesetten próbálja összerakni magában az ok-okozati láncot, és elejét venni a tragédiának. Ijesztgetésből nincs hiány: az összevágott arcú kislány, a halott madár, a flegma és rosszindulatú pszichiáter, az esés közben kinyíló koporsó már-már szériatartozék, mint ahogyan az is sejthető, hogy ki fog derülni: az idillinek tetsző házasság talán nem is volt annyira idilli. A film vége is eléggé kiszámítható; aki látott már ehhez hasonló filmet, annak evidens lesz, hogy a logikai lánc csak akkor lesz többé-kevésbé kerek, ha éppen az asszonyka azon ténykedése, hogy férjét megóvja a tragikus balesettől, vezet magához a balesethez. Nagy meglepetés nem ér, de legalább tisztességesen, viszonylag igényes képi megvalósításban tálalják nekünk mindezt, és nem érezzük, hogy nagyon át lennénk verve.

A Megérzésnek az az egyik legnagyobb erénye, ami talán a legnagyobb hiányérzetet is kelti bennünk: hogy rengeteg lehetőség kínálkozott volna a történet elmélyítésére, kiemelésére a sablonok világából. A rendező és a forgatókönyvíró mégsem tett kísérletet erre. Pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha az ártatlannak és unalmasnak tűnő asszonykáról kiderül, hogy mégsem annyira ártatlan. A filmben van egy fordulópont, amikor a néző eltűnődik: vajon mi lenne, ha Linda hagyná a férjét meghalni, képessé válna az önálló cselekvésre, és új életet kezdene? A Megérzés leghasználhatóbb jelenetei éppen azok, amelyekben Linda mintha konfrontálódna a ténnyel, hogy szépnek és tökéletesnek hitt élete valójában üres frázisokra és hazugságokra épül. A film már-már átcsap egy érdekes drámába, ám az amerikai gondolkodásmóddal ez a megoldás szemmel láthatólag nem fér össze. Hősnőnk és hősünk is meginog (a mindvégig kissé furcsán viselkedő Jim kis híján megcsalja feleségét), ám rendnek kell lennie, győz az Erkölcs, a Hit, Remény meg a Szeretet, és amolyan szájbarágós amerikai módra megkapjuk a Nagy Tanulságot: hogy a világon a legeslegfontosabb dolog a család. Ezen az sem változtat, hogy a happy end – szerencsére – elmarad. Az igazán feszült helyzeteket és párbeszédeket felhigítja az utánuk következő ömlengés, a jó ötletek általában csírájukban elhalnak, és sajnos Sandra Bullock különösen átélt és hiteles színészi játéka sem tudja minden esetben megmenteni a filmet a szentimentalizmus rózsaszín szörnyétől.

Talán a legnagyobb problémám a Megérzéssel az, hogy nem tudom elhinni: az élet, ami szétesni látszik, s amit hősnőnk olyan kétségbeesetten próbál visszaszerezni, valóban idilli és tökéletes volna. Sőt. Linda minden szinten a férjétől függve, főállású háziasszonyként tengeti életét; mindennapjait a gyerekek iskolába furikázása, vásárolgatás, kocogás, házimunka, és igen irritáló és ostoba barátnőkkel való csevegés tölti ki. Mivel sosem éltem az USÁ-ban, nem tudom megítélni, mennyire hiteles ez a kép az átlagos amerikai családról, az mindenesetre biztos, hogy a gondolkodó emberek többsége sikítva menekülne egy ilyen életnek a gondolatától is. Lindában sosem fogalmazódik meg az önállóság hiányának szorongató tudata; számára a teljes anyagi, egzisztenciális és érzelmi függés tökéletes állapot, és élete legnagyobb törésének érzi, amikor kiderül, hogy Jim romantikus flörtbe kezdett egy kolleganőjével. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi érzelmekről van szó a családon belül; frázisok frázisok hátán, a gyerekek naponta ötször elmondják, hogy mennyire szeretik a szüleiket (kíváncsi vagyok, honnan szalajtják ezeket a gyerekeket, mert élőben én ilyet még nem láttam), és a felnőttek összetartozása is inkább csak megszokás. Ez az egész valahol groteszk és természetellenes, s a nézőnek mégis el kellene hinnie, hogy ez az, amiért érdemes harcolni, és semmi más, mint ahogyan ezt a Linda és a pap között zajló párbeszédből is leszűrhetjük. Számomra az lett volna igazán érdekes, ha Linda szembesül saját helyzete visszásságával, és megpróbál tenni ellene, ez a momentum azonban sajnos halovány próbálkozás marad. S ad absurdum, a helyzet Jim halála után sem változik: mint a zárójelenetből kiderül, Linda és a gyerekek a jövőben jól eléldegélnek abból a pénzből, amit Jim hagyott rájuk – a férfi ugyanis a kellő pillanatban még gyorsan ráébredt, hogy Tényleg A Legfontosabb A Család, és megtriplázta a biztosítási pénzét. A film végén a várandós Linda optimistán indul neki új életének, ám nincs rá sok esély, hogy a helyzetén mélyebben elgondolkodjon. Alapjában véve az események nagy része kiszámítható (amikor Linda beszélgetésbe elegyedik egy idősebb úrral egy békés kis tó partján, már tudjuk, hogy a film végén ide fognak költözni), s ez nem éppen előnyös egy olyan film esetében, ami a történet bonyolításán kívül nem sok mindent tud felmutatni. Sok az elvarratlan szál, a befejezetlen, kidolgozatlan elem, és sok momentum csak tessék-lássék van „belemixelve” a forgatókönyvbe, mint például a film vége felé feltűnő, teljesen felesleges vallásos felhang. A filmkészítők sajnos abba a hibába estek, hogy azt hitték, ha kellő mennyiségű csavart és szürreálisnak tetsző elemet tesznek a történetbe, akkor a nézőt annyira lefoglalja ezek kibogozása, hogy észre sem veszi majd az ordító hiányosságokat. Pedig dehogynem.

Van a filmnek egy sajnálatosan elvarratlan, ám annál érdekesebb szála. Linda édesanyja, amikor szembesül lánya furcsa viselkedésével, amit a Linda számára összezavarodott idő okoz, a gyermekek védelme érdekében pszichiátriára viteti Lindát. Hogy ott mi történik, az homályos marad. Az asszonyt akarata ellenére leszedálják, ezután azonban a szál teljesen megszakad, és semmiféle utalás nincs rá, hogyan is végződik Linda és az enyhén szólva megkérdőjelezhető hozzáállású pszichiáter története. Kár, hogy Mennan Yapo rendező ennyire kevés teret szentelt ennek a cselekménysornak, és ilyen felületesen bánt vele; Linda édesanyjának nehéz döntése és Linda pszichiátriai vizsgálata sok lehetőséget tartogató téma lett volna. Az már más kérdés, hogy a pszichiáter figurája siralmasan összecsapott; a forgatókönyv írója igazán vehette volna a fáradtságot, és utána nézhetett volna, mégis mit kell tennie egy szakembernek, ha egy Lindához hasonló asszonyka sétál be hozzá. Persze úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy Norman Roth egy különösen hanyag és rossz pszichiáter, akinek a farmakológián kívül fogalma sincs az egészről, de ezzel együtt sem ártott volna egy kicsivel több alaposság a figura megalkotásakor.

No nem mintha a többi szereplő tökéletesen megalkotott volna, vagy egyáltalán bármiféle jellemmel rendelkezne. Linda is teljesen sablonos; bár Bullock mindent megtett annak érdekében, hogy a figura izgalmas legyen, a helyenként pocsék forgatókönyvet nemigen lehet színészi játékkal, ügyes metakommunikációval ellensúlyozni. Persze egy ilyen filmben, amelynek bevallottan a cselekmény csűrése-csavarása az egyetlen célja, nem feltétlenül kell mélypszichológiai elemzést keresni. A figurák üressége bizonyos értelemben kevésbé zavaró, mint sok más, ehhez hasonló film esetében. A Megérzés nem akar több lenni annál, ami, felvállalja a maga ijesztgetős, felejthető thriller voltát, és minden bizonnyal ezért tud szimpatikusabb lenni sok hasonló produkciónál. Logikai bakugrások, furcsaságok is vannak bőven; nem kell például egyetemi diploma ahhoz, hogy egy madártetemet nem csak úgy isten nevében, hanem legalábbis nejlonzacskóban dobjunk a kukába, elkerülendő a légyinváziót; az pedig mindenképpen erőltetett, hogy a főúton keresztbe fordult autó sofőrje hosszú másodpercekig szerelmi csevejt folytat telefonon a feleségével ahelyett, hogy puszta reflexből azonnal újraindítaná a motort és félrehúzódna. Ha nagyon kedveljük ezt a műfajt, akár még elnézően legyinthetünk is ezekre az apróságokra. Végül is nem akarták az egészet túl erőszakosan megetetni velünk, és ez manapság már önmagában is erény. A Klaus Badelt által jegyzett filmzene pedig helyenként egészen jól sikerült, azzal együtt, hogy a feszültségkeltésre használt zenei eszközök hasonlóképpen elcsépeltek, mint a film összes kliséje.

Ha csak egy kellemes kikapcsolódásra vágyunk, és kedveljük a nem túl mélyen szántó thrillereket, a Megérzés egyszer megnézhető, már Sandra Bullock alakítása miatt is. Ilyen és ehhez hasonló történeteket azonban már tucatjával vittek filmre, sokkal ötletesebben, sokkal jobban összerakva – hogy csak egyet említsek, ott van az általam olyannyira kedvelt Donnie Darko. A Megérzés készítői sajnos híjával voltak az igazi fantáziának, és képtelenek voltak kilépni az unalomig ismételgetett műfaji sablonok keretei közül. Pedig nagy kár, mert egy teljesen más, sokkal elgondolkodtatóbb, sokkal izgalmasabb film csírája is ott lapul az alapötletben.