Fjodor Bondarcsuk: Lakott sziget

A balgák forradalma

Felpörgőben van az orosz filmipar. Az Éjszakai őrség és Nappali őrség viharos sikere után 2008-2009-ben leforgatták a Sztalker alaptörténetét is jegyző Sztrugackij-fivérek egyik regényéből, a Lakott szigetből készült nagyszabású, kétrészes sci-fit. A film orosz viszonylatban eddig sosem látott költségvetést kapott: 40 millió dollárt (összehasonlításképpen: a Wachowski fivérek 68 millióból forgatták a Mátrix trilógia első részét), és igen nagy érdeklődés övezte hazájában. Ennek ellenére nemzetközi publicitást alig kapott, és csak találgatni lehet, hogy a magyar mozikba is eljut-e egyszer.

A 22. századi Földön az emberek utopisztikus társadalomban élnek, amelyet megszabadítottak a háborúktól, terrorizmustól, éhségtől és szegénységtől – és ezáltal a konfliktusok kezelésének tapasztalatától is. A galaxis többi részén azonban az emberi vagy humanoid kolóniák különféle úton járnak és különféle módon alakítják saját történelmüket. A fiatal, teljességgel naiv földlakó, Maxim Kammerer egy véletlen folyamán csöppen bele egy atomháborúk által sújtott kis bolygó paranoid katonai diktatúrájába, ahol mindent az erőszak és a félelem ural. A hatalom birtokosai, a névtelenségbe burkolózó „Ismeretlen Atyák” az idegrendszerre ható sugárzással kontrollálják a teljes tudatlanságban tartott, bábként mozgatott állampolgárokat. Vannak néhányan, akikre a sugárzás általi manipuláció nem hat, viszont rettenetes fájdalmat éreznek a sugaraktól – ők a számkivetettek, „elfajzottak”, a rendszer ellenségei, akiket a hatóságok könyörtelenül üldöznek. Az uralkodó elit tagjai, a miniszterek küldönceitől a minden és mindenki felett álló „Papáig”, természetesen mind efféle elfajzottak, csak a közvélemény elől ezt eltitkolják.

Maxim eleinte mosolygó értetlenséggel nézi, mi történik körülötte; összebarátkozik egy becsületes, de a dolgok valós természetéről mit sem tudó gárdistával és annak kedves, de zseniálisnak szintén nem nevezhető húgával; majd ő maga is a rendszerhű gárdában köt ki, hogy végül aztán úgy döntsön, mégis inkább a rezsimet támadó ellenállók között a helye. Miután azonban fény derül rá, hogy a földlakó szervezete teljesen immunis a társadalmat irányító sugárzásra, Maxim után megindul a hajtóvadászat. A velejéig korrupt rezsim két kulcsfigurája próbálja megkaparintani Maximot és mindazt, amit a képességei jelentenek: az egyikük az államügyész, Agyas, egy ravasz, élveteg gazember, a manipuláció nagymestere (akit maga a rendező, Bondarcsuk alakít); a másik pedig a rideg és kiismerhetetlen Vándor, a Különleges Kutatások Minisztériumának vezetője és a „Papa” egyszemélyes kivégzőosztaga.

A Sztrugackij testvérek által megálmodott kifordított világ sok érdekes kérdést feszeget. A legfontosabb talán a később a Star Trekben ismételgetett elsődleges irányelv kérdése: van-e hozzá jogunk, hogy bevatkozzunk egy másik kultúra, egy, a miénktől eltérő történelem folyamatába, és a saját ideáljaink szerint formáljuk át azt? Létezhetnek-e világokon átívelő eszmények, amiket minden emberi kultúrának követnie kell, vagy minden ideálunk csak egy adott történelmi helyzet szülte konstrukció? Mi a fontosabb: megajándékozni a tömegeket egy olyan szabadságeszmével, amelynek mibenléte és jótéteménye számukra még ismeretlen, vagy a lehetőségekhez mérten keresni a legkevesebb áldozattal járó utat, még ha az a status quo több évtizedes fennmaradását jelenti is? Érdekes felhangot ad a filmnek Bondarcsuk állítólagos politikai állásfoglalása: a rendező a Kasparov.ru internetes újság beszámolója szerint kifejezetten a mai orosz viszonyokra vonatkoztatható tanmeseként kezelte a filmet, utalva a média szabadságának korlátozására és az erőteljes propagandára; később azonban a rendező határozottan cáfolta, hogy efféle kijelentéseket tett volna, és inkább az USÁ-t nevezte meg a film paranoiás fordított világához leginkább hasonló államként. (Meg kell jegyeznünk, Bondarcsuk tagja az Egységes Oroszország pártnak, és a film állami támogatással készült.) Ebben a nyilatkozatban (már ami igaz belőle) minden bizonnyal volt némi provokatív és figyelemfelkeltő szándék, mindenesetre sokat elmond a történet politikai utalásairól, hogy a film alapjául szolgáló regény 1971-ben csak igen tüzetes cenzúra után jelenhetett meg (a cenzorok szerint túlságosan egyértelműek voltak a sztálini rendszerrel vont párhuzamok), és később az előzetes engedélyezés ellenére mégis betiltották.

A Lakott sziget filmnyelve hasonlít ugyan Hollywoodra, mégis idegen tőle. A szerkesztés néhol döcög, a könyvet nem ismerő néző néha egy-egy pillanatra elveszti a fonalat, és be kell vallanom, szívesebben láttam volna a vásznon kevesebbet a nagy szemekkel pislogó Julia Sznigirből és többet a sötéten vérprofi Alekszej Szerebrjakovból (amely véleményemmel alighanem egyedül maradok), de mindezzel együtt is csak örülni tudok ennek a tökéletlen, de a maga módján szépen kidolgozott, súlyos képekből építkező filmnek. Olvastam jópár csalódott véleményt, sokan a Sztalker emelkedett képsorait, absztrakt szépségét hiányolták a Lakott szigetből; a Sztalker személyes kedvencem, és elismerem, elkerülhetetlen a két adaptáció összevetése, mégsem hiszem, hogy a szigorú összehasonlítás jogos volna. Ez a film teljesen más céllal készült, más eszközökkel operál, és más közönséget céloz meg. Tarkovszkij az Andrej Rubljovval, a Solaris-szal, a Tükörrel és a szovjet filmgyártás bejáratott forrásaival a háta mögött megtehette, hogy átgondolt, hosszú és aprólékos munkával megalkossa a filmtörténet egyik gyöngyszemét, Fjodor Bondarcsuk azonban egy más filmtörténeti korszak teljesen más elvárásai és kihívásai elé nézett. A film gyenge pontjai éppen abból erednek, hogy kényszerből egyensúlyozni próbál a modern kasszasikerekkel szemben támasztott elvárások és a könyvhöz való hűség között. Feszesebbre lehetett volna vágni néhány jelenetet, néha kicsit sok az akcióból, jobban esne néhány súlyos, pattanásig feszült párbeszéd, vagy inkább csak néznénk a város szürreális képeit és arcait, de mindezzel együtt szerencsére nem állíthatjuk, hogy a film belefulladna egy öncélú robbantássorozatba vagy rózsaszín szerelmi szálba, és meglepetésekből is akad bőven.

Érdekes, hogy a Lakott szigetet annak a filmes műfajnak a keretein belül kritizálják sokan, aminek éppen hogy ad egy pofont. A rengeteg elismerő szó mellett sok negatív kritikát is kapott a film, sokan az amerikai sci-fik gyenge másolatának bélyegezték, és kifogásolták az effektek minőségét és mennyiségét. Tény, hogy sok minden visszaköszön itt, a Mátrixtól kezdve a Dark Cityn át a Szárnyas Fejvadászig; és igen, visszaköszönnek sablonok is. Az a néhány műfaji sablon azonban, amit Bondarcsuk felvonultat, nem csak az amerikai filmipar szolgai másolásaként értelmezhető, hanem iróniaként is – én inkább erre szavaznék. Ez a sztori nem a mindenre elszánt ifjú hősről szól, aki kék szemmel és hibátlan mosollyal hordozza körbe a forradalom zászlaját. Ez is egy lehetséges olvasat, de felületes. A főhős nem hős, és nem megy a mennybe, mint Bruce Willis egy szellőzőrendszerben végrehajtott atlétatrikós performansz után, amikor megérkezik a mentőautó, a rendőrfőnök és a régen látott feleség. A Lakott sziget zárójelenete és a történet végkicsengése sokkal inkább keserűen cinikus, semmint pátosszal teli: a könnyes szemű barátnőjét hollywoodi mintára ölelgető idealista forradalmár gratulálhat magának a kitörő anarchia, megtorlás és éhínség eljövendő halálos áldozataihoz, és kis híján megöli az egyetlen embert, aki képes lett volna segíteni neki nagyratörő tervei ésszerű megvalósításában. (Érdemes kézbe venni a film alapjául szolgáló regény folytatását, a Bogár a hangyabolybant – ebben újra találkozunk Maxim Kammererrel, de hogy milyen minőségben, nem árulom el, tessék elolvasni.)

Akárhogy legyen is, Fjodor Bondarcsuk filmje egyvalamit gyönyörűen bizonyít: semmi olyat nem tudnak Hollywoodban, amit ne tudnának másutt. Sőt. A Lakott szigetnek kétségtelenül vannak hibái (ha a kezembe nyomnának pár millió dollárt, valószínűleg én is másként csinálnám meg), de vannak elvitathatatlan érdemei; például hogy szélesebb közönséggel is megismerteti a science fiction irodalom egyik alapművét. A film oroszországi sikerén fölbuzdulva a Galaktika kiadó megjelentette az eredeti, sokáig hazánkban is betiltott regényt magyar fordításban; a regény egy részlete online is olvasható. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Hogy a történetben ki a jó, ki a rossz és ki a csúf, azt pedig mindenki döntse el maga.

Обитаемый остров (The Inhabited Island)
színes orosz sci-fi, 115 + 100 perc (2 részben)
rendezte: Fjodor Bondarcsuk
forgatókönyv: Borisz és Arkagyij Sztrugackij regénye alapján Marina és Szergej Djacsenko

Neill Blomkamp: District 9

Apartheid

Újabb hosszú és kényszerű hallgatás után örömmel jelenthetem, megvan a nyár nagy meglepetése. Nem vártam különösebben jó mozit, amikor rászántam magam, hogy megnézzem a District 9-t – az előzetesek alapján amolyan aprítós sci-finek tűnt, számítógépes játékok képi világát idéző csihi-puhinak, amiben vannak kommandósok, atomrakéták, űrlények, zombik, talán még nácik is, és ha most vesz pattogatott kukoricát, 10% kedvezményt kap. Tévedtem. A District 9, Neill Blomkamp legelső játékfilmje, ügyesen felépített, komor és komoly film, komor és komoly dolgokról.

A történet alapjául a dél-afrikai születésű rendező saját rövidfilmje, az Alive in Joburg szolgált, amely szinte a District 9 trailere is lehetne. Ebben a 2005-ös kisfilmben földönkívüliek jelennek meg a Dél-Afrikai Köztársaságban. Az idegeneket elűzték anyabolygójukról, de a Földön sem járnak túl sok szerencsével: néhány fegyveres összetűzés és etnikai konfliktus után gettókba kényszerülnek, az emberi társadalom pedig kiveti és megbélyegzi őket, legyenek bármilyen békések és ártalmatlanok is. A dokumentarista eszközökkel leforgatott kisfilmben megszólaló interjúalanyok, akik az űrből érkezett különös idegenekkel kapcsolatos félelmeikről és ellenérzéseikről vallanak a kamerának, valójában nem színészek, még csak nem is statiszták. Neill Blomkamp valódi interjúk részleteit használta fel, amelyekben a köztársaság hús-vér polgárai az országban lakó zimbabwei menekültekről beszélnek. A két kontextus felcserélhetősége önmagában is sokkoló tény

.

Blomkamp: Alive in Joburg

A District 9 ennek a kisfilmnek a továbbgondolt és kibővített változata. Sokan, sokszor és sokféleképpen filmre vitték már az emberiség első találkozását idegen civilizációkkal, de úgy, mint Neill Blomkamp, nemigen. Nincs sem könnyes összeborulás, világbéke és vörös szőnyeg, sem minden elsöprő atomháború, és nem is egy technikailag magasan az ember felett álló faj érkezik a Földre, hogy leigázza azt. Sosem derül ki, miért sodródik az idegen hajó éppen Johannesburgba, de egy technikai malőr miatt nem tud többé felszállni; utasai betegek, alultápláltak, és sokkal inkább tűnnek menekülteknek, semmint egy szigorú hierarchiára épülő idegen társadalom diplomáciai küldöttségének. Az emberiség reakciója pedig nem a békés befogadás, és nem is a hívatlan látogatók halomra ölése: az idegenek számára hatalmas menekülttábor épül, a District 9 (9-es Körzet), amit szigorúan őriznek, s ahol a megfelelő élelmiszert, orvosi ellátást és lakhelyet nélkülöző idegenek lassan olyanná válnak, mint az állatok. Filmünk „főhőse” (vagy inkább antihőse) egyike azon hivatalnokoknak, akiknek feladata a bűnözők és illegális fegyverkereskedők által uralt nyomornegyed felszámolása, és az idegenek deportálása egy másik, „megfelelőbb” helyre (amely, mint megtudjuk, nem sokban különbözik egy koncentrációs tábortól).

Innentől kezdve, azt mondhatnánk, ez a sci-fi nem sci-fi. Teljesen mellékes, hogy jelen esetben űrlényekről van szó, a film az emberi kegyetlenségről szól; arról, milyen képlékeny és önkényes a határ, ami a szabadságjogok által védett embert és a jogtalan, megvetett nem-embert elválasztja. A District 9-ban nem történik semmi olyasmi, amit ne láttunk volna az emberi történelem során a maga szörnyűségében megmutatkozni: az idegenek látogatása nem a történelem új korszakát jelzi, hanem éppen hogy a megújulásra, a kompromisszumra való képesség évezredes hiányát igazolja újra. Az értelmes idegenek elkerítése, nyomorban és jogtalanságban tartása semmiben sem különbözik az apartheidtól, a zsidóüldözéstől vagy éppen a romák szegregációjától. (Egyértelmű az utalás a hírhedt fokvárosi District 6-re, ahonnan 1968 és '82 között 60 ezer embert telepítettek ki erőszakkal, miután a zónát a dél-afrikai kormány a fehéreknek fenntartott területté nyilvánította.) Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley), a gerinctelen, gyáva és puhány kishivatalnok, akinek sorsát végigkísérjük, megtestesíti azt az arisztokratikus felsőbbrendűséget, pökhendiséget, undorral vegyes kegyetlenséget, és az empátia teljes hiányát, amellyel a jómódúak és kivételezettek fordulnak a jogtalanok, szegények és elesettek felé. A film nem állítja egyértelműen, hogy ez volna a tipikus emberi viselkedés, de világos, hogy az alkotóknak meglehetősen pesszimista víziójuk van az emberről mint fajról: gyakorlatilag egyetlen rokonszenves emberi figurával sem találkozunk, sőt, még emberinek nevezhető érzelmekkel sem (hacsak Wikus önsajnálatát nem tekintjük annak). A humánum maradványait és a normálisnak nevezhető kötődéseket ad absurdum éppen hogy az idegenek jelenítik meg.

Amikor Wikus egy fatális véletlen folytán maga is elkezd idegenné alakulni, a saját bőrén kell megtapasztalnia az üldözöttséget és megvetettséget. Mint ahogyan az előre borítékolható, bizonyos körök szeretnék rátenni a kezüket az idegenek fegyvereire, ám ez áthághatatlan akadályba ütközik, az idegenek biotechnológiára épülő fegyverei ugyanis csak az ő DNS-ükkel kölcsönhatásban képesek működni, az ember számára használhatatlanok. A hibriddé alakuló Wikus innentől kezdve a döntéshozók szemében csupán egy felbecsülhetetlen értékű fegyvergyártási technológia alapanyaga, akit kis híján fel is trancsíroznak, de egy kis szerencsével sikerül megszöknie, és az egyetlen hely, ahová menekülhet, az idegenek nyomornegyede. Itt aztán megtapasztalja, milyen bujkálni, tehénfejet és macskaeledelt enni, fegyverkereskedő barbárokkal üzletelni, és – ironikus módon – átalakulásával párhuzamosan kezd benne felcsillanni az emberség szikrája.

Nagy erénye a filmnek, hogy nem esik a banális katarzisok csapdájába, és nem válik hiteltelen morális tanmesévé. Wikus nem változik meg gyökeresen az élmény hatására, nem lesz belőle mindenre elszánt „idegenjogi aktivista” vagy erkölcsi meggyőződésből cselekvő hős; gyáva féreg marad, aki kényszerből és félelemből cselekszik akkor is, amikor az idegeneknek segít. Bár a történet vége felé azért kapunk némi CGI-os lövöldözést és robotosdit (Peter Jackson, a film producere eredetileg a Halo nevű videójáték adaptációját szerette volna filmen viszontlátni, de szerencsére lemondott a projektről), a District 9 nem untat felesleges technológiai halandzsával és sallangokkal, és a néhány akciófilmbe illő jelenet, bár kicsit oda nem illőnek tűnik, nem is üti agyon a film alapvetően dokumentarista jellegét és a valószerűség illúzióját. A zaklatott kézikamerát néha ipari kamerák felvételei szakítják meg; a dialógusok egy részét nem írták meg előre, hanem a színészek improvizációs képességeire bízták; az idegenek lakhelyét bemutató felvételek pedig egy nemrég elhagyott valódi nyomornegyedben készültek, Johannesburg Soweto negyedében. A film éppen attól lesz egyedi, hogy Blomkamp kiemeli a történetet a science fiction műfajában megszokott keretek közül és képi világból; bár az ál-dokumentumfilmes eszközök nem feltétlenül idegenek a műfaj számára (a legtöbb, kapcsolatfelvételről szóló sci-fiben láthatunk legalább egy kétperces álriportot), a valószerűség ezen fajta illúziója az.

Amit felróhatnánk Blomkamp filmjének, az éppen hogy a történet lényegéből fakad. Az űrlények túlságosan emberszerűek, intelligenciájuk emberi intelligencia. Maga a rendező úgy nyilatkozott, kezdetben szerette volna kevésbé antropomorf űrlényekkel benépesíteni a filmbéli szegénynegyedet, de rá kellett ébrednie, hogy a nézők többsége csak egy többé-kevésbé antropomorf lénnyel képes azonosulni. Mondhatnánk azt is, hogy a kegyetlen emberi szereplők brutalitása helyenként eltúlzott – ez talán csak nézőpont kérdése. Ha nagyon akarjuk, még egy icipici szentimentális felhangot is találhatunk a történetben (mint ezt némely kritikusok a rendező orra alá is dörgölték). De szerintem nem érdemes. A District 9 azon filmek közé tartozik, amiknek sok mindent megbocsátunk, és amikben felesleges hibákat, logikai bakugrásokat és elnagyolt részleteket keresnünk, mert mindez teljesen mellékes. Nyilván máshogyan reagál egy ilyen filmre az, aki a saját bőrén tapasztalta a filmben megjelenített tragédiát, mint az, aki csak a híradó képkockáiról vagy az újság lapjairól ismeri a történelem ezen szégyenletes fejezeteit. Ez a film megérdemli, hogy szőrszálhasogatás és üres okoskodás nélkül nézzük. Lehet fanyalogni és utálkozni, de a tény tény marad: Blomkamp filmje meglepő eszközökkel, provokatív és mellbevágó módon hívja fel a világ figyelmét egy nagyon is létező problémára, amely nem ért véget a dél-afrikai apartheid eltörlésével. Csak egy kicsit körül kell nézni: az idegenek ott laknak a sarkon túl.

District 9, színes amerikai sci-fi, 112 perc

rendezte: Neill Blomkamp

forgatókönyv: Neill Blomkamp és Terri Tatchell

Hivatalos weboldal

Linkajánló

Ezen a helyen érdemes körbenézni, van néhány különleges gyöngyszem!

http://simply-classic-movie.blogspot.com/

A ferengiek esete a klingon undergrounddal – a Pirate Bay-per és ami mögötte van

„Maga még azt a kis jót is elveszi az emberektől, ami jut nekik. Simán odamegy bárkihez és szívja a vérét. Igazi példakép!” – Eric Cartman

Jó régen nem posztoltam már, most azonban célegyenesbe érkezett egy per, aminek mindenképpen szentelni akartam egy bejegyzést: nevezetesen a Pirate Bay ügye. Sokan, sok helyen kibeszélték már a témát, mégis úgy érzem, megérdemel egy rövid eszmefuttatást – már csak azért is, mert a procedúra végső kimenetele minden bizonnyal komolyan fogja befolyásolni a film-, zene- és egyéb letöltések jövőjét. A torrentoldal üzemeltetőire első fokon egy év börtönt és 30 millió svéd korona (kb 800 millió Ft) bírságot szabtak ki. Az ítélet ellen fellebbezést nyújtanak be.

Előrebocsátom: nem vagyok jogvégzett ember, így nehezen tudom megítélni, hogy a törvény betűje szerint pontosan milyen jogszabály vonatkozik az adott helyzetre; nem is célom, hogy jogi vitába bonyolódjak a döntés helyességét illetően. Nem állítom, hogy a szerzői jog mint olyan a kapzsiság csúcsa és az ördögtől való, mindazonáltal a bíróság ítéletét sem találom üdvözlendőnek. Vita helyett inkább a saját gyakorlati tapasztalataimat összegezném – mint filmrajongó, és mint a torrentoldalak kelet-európai használója.

Szegénylegények

A legfőbb érv a fájlcserélő oldalakkal szemben, hogy puszta működésükkel anyagi kárt okoznak a gyártóknak és forgalmazóknak, mert az emberek inkább illegálisan letöltik a filmeket és zenéket ahelyett, hogy megvennék. A gyártók és forgalmazók gyakran úgy tekintik, hogy minden egyes letöltéssel egy teljes DVD vagy CD árával károsították meg őket, mert ha a felhasználó nem tölthetné le, akkor mindenképpen megvenné az adott terméket legálisan, pénzért. Bár az eladási statisztikákról késhegyig menő viták folynak a torrentoldalak védelmezői és támadói között, véleményem szerint maga a következtetés alapvetően téves.

A letöltők többsége nem azért tölti le az adott filmet / zenét / könyvet / játékot / szoftvert, mert veleszületett gonoszsága a forgalmazók profitjának megkurtítására sarkallja. Tapasztalatom szerint a letöltők igen jelentős része azért folyamodik a torrentezéshez, mert a keresett film, zene vagy szoftver nem elérhető számukra másképpen – vagy azért, mert legálisan nem tudnak hozzájutni az adott termékhez, vagy azért, mert egyszerűen nincs rá pénzük. Akármelyikről legyen is szó, a letöltők ezen csoportja nem tekinthető potenciális vásárlónak. Ebből következően, ha nem tudnak letölteni, azzal igazából senki sem jár jól: az ilyen felhasználót a torrentezés ellehetetlenítése nem fogja arra sarkallni, hogy pénzért megvásárolja az elérhetetlent vagy megfizethetetlent, vagyis a gyártó ill. forgalmazó ettől nem jut több profithoz.

Tudomásul kell venni, hogy a piac bizonyos árszabásai a világ nagy része számára irreálisak. Egy angol vagy amerikai fogyasztó talán ki tud adni 330 dollárt a Star Trek – Next Generation sorozatért, de egy 400-450 dolláros havi keresetű kelet-európai fogyasztótól ez nem várható el. Hasonlóképp, egy jómódú nyugat-európai talán ki tud adni 700 dollárt az Adobe Photoshop egy példányáért, de a világ másik felén ez elképzelhetetlen. A gyakran csillagászati összegekért kínált igazán jó grafikai vagy vírusvédelmi programok vagy DVD-csomagok sokak számára csak így válnak elérhetővé.

Az én kis falum

A világnak ezen a felén néha hiába próbálunk valamit legálisan megszerezni, egyszerűen nincs rá mód. Főleg igaz ez a zenei ritkaságok, kis példányszámban kiadott CD-k és rétegfilmek esetében. Ha végigfutjuk a torrentoldalakat, gyakran találkozunk hálálkodó kommentekkel; sokan már évek óra keresik és próbálják megszereni az adott filmet vagy zenét, mielőtt letöltenék. Gyakran megesik, hogy szeretnék hozzájutni egy filmhez, de Magyarországon nem adják ki, az Amazon.com pedig – ahol az adott DVD jó eséllyel megtalálható – bizonyos termékeket egyáltalán nem szállít Magyarországra. A filmtörténet legnagyobb klasszikusai között is szép számmal akad olyan, ami itthon beszerezhetetlen, az Amazonról nem rendelhető meg, és ha esetleg valahonnan mégis elérhető, a végösszeg horribilis. A zenei piacon is hasonló a helyzet: vannak olyan legális (fizetős) zeneletöltő oldalak, amelyek csak amerikai vagy nyugat-európai felhasználók számára elérhetőek – hiába szeretnénk, nem tudunk pl. az iTunes-on vagy a Napsteren vásárolni. A néhány, magyar felhasználók előtt is nyitott zeneletöltővel pedig számos gond van: a kínálatuk szűk, és velem pl. többször előfordult, hogy fizettem a letöltendő zenéért, majd letöltés után derült ki, hogy az eladott zenefájl hibás. Az a szolgáltatás, ami használható, elérhető és reális áron kínál zenét – mint pl. a dalok.hu – pedig a többség számára gyakorlatilag ismeretlen, mert alig van reklámja.

A DVD-vásárlási kedvet az is erősen csökkenti, hogy a piacon legálisan hozzáférhető DVD-k minősége felhígult. Jó példa erre a 24 című sorozat magyar változata, ahol a felirat tele volt félrefordítással, hibával, magyartalansággal, ami az angolul nem tudó néző számára szinte élvezhetetlenné tette a sorozatot. Sajnos sok újraszinkronizált és piacra dobott filmnél is ez a helyzet. Ad absurdum, a torrentekről letölthető filmekhez ingyen, hobbiból feliratot készítő amatőrök nem egyszer saját munkájukat látják viszont a megvásárolható DVD-kiadáson – természetesen úgy, hogy senki sem kér tőlük engedélyt a munkájuk felhasználására, és egy fillért sem látnak a bevételből. (Na, ilyenkor tényleg fevetődik a kérdés: ki lop kitől?)

A zeneipar sok olyan CD-t dob a piacra, amiket számítógéppel nem lehet lejátszani (elvileg pont azért, hogy ne lehessen másolatot készíteni) – de mi van azokkal a vásárlókkal, akik megfelelő hi-fi berendezés hiányában vagy munka közben számítógépen hallgatnak zenét, vagy szeretnék a frissen vásárolt lemezt mp3 formátumra konvertálni, és mp3 lejátszón hallgatni? A játékszoftverek esetében még faramucibb a helyzet: a megvásárolható példányokat olyan erős másolásvédelemmel látják el, hogy néha a teljesen legálisan vásárolt termék nem játszható le rendesen, a vásárló pedig arra kényszerül, hogy az eredeti példányt félretéve letöltse az illegális verziót, amin a védelmet már feltörték, és rendeltetésszerűen használni lehet; máskor a telepítések számát limitálják. Mindezek a módszerek a kalózkodást nem szorítják vissza, viszont lehetetlenné teszik a fizető fogyasztók számára, hogy a szerzői jogi törvények alapján biztosított jogaikkal, mint pl. a magáncélú másolat készítésének vagy a filmek és zenék különböző lejátszó eszközök közötti átvitelének jogával élhessenek.

A selejt bosszúja

Bizonyára minden torrentezővel előfordult már – nem is egyszer -, hogy letöltött egy filmet / zenét, megnézte / meghallgatta, és annyira tetszett neki, hogy nyelt egyet, spórolt egy kicsit, és kiadta a nem ritkán borsos összeget a DVD-ért vagy CD-ért (már ha az adott termék elérhető volt). Tipikusan ilyen volt például a The Wire (A drót) című sorozat, amivel a magyar közönség először a torrentoldalakon keresztül ismerkedhetett meg, majd miután DVD-n is kiadták itthon, az első pár évadot pillanatok alatt szétkapkodták, és jelenleg is hiánycikk. Közben a Duna TV is leadta késő este az első évadot, így még tovább bővült a rajongók ill. vásárlók köre. A torrentezés egyfajta minőségi kontrollt jelent: a néző – a célközönség – elbírálhatja az adott terméket anélkül, hogy pénzt adna ki rá, és aztán eldöntheti, hogy a továbbiakban érdekli-e őt a termék vagy sem. A letöltők egy része tehát potenciális vásárló lehet, ha az adott termék valóban jó, és széles közönség számára legálisan elérhető.

A torrentoldalakon keresztül elérhető fájlok gyakran rossz minőségűek, sok köztük a moziban, kézikamerával készített kalózfelvétel. Aki nem beszél magas szinten az adott film nyelvén, annak feliratot is kell szereznie, ami az eltérő időzítésű fájlok miatt nem mindig egyszerű feladat, ráadásul egyes DVD-lejátszók nem olvasnak be bizonyos feliratfájlokat, vagy egyszerűen belefagynak. Egy letöltött filmmel sokkal több a gond és a bosszúság, mint egy vásárolt DVD-vel; már ezért sem igaz az a feltevés, hogy ha egy film megvan otthon letöltve, akkor biztosan nem fogják már pénzért megvenni. A letöltött anyagok sokszor nem igazán élvezhetőek, arra viszont tökéletesen megfelelnek, hogy a néző eldönthesse, érdekli-e őt a film annyira, hogy pénzt áldozzon érte, és megnézze egy moziban vagy megvegye DVD-n. Egy igazán érdekes film rossz minőségű vagy akár felirat nélküli felvétele is elég ahhoz, hogy az érdeklődést felkeltse; ha azonban az adott film csak látványelemekre és az unalomig ismételt sablonokra épít, a rossz minőségű kópia megadja a kegyelemdöfést: 10 percet néz belőle az ember, majd az egészet törli. A legtöbb letöltött hollywoodi „szuperprodukciónak” ez a sorsa.

Ha beülök egy moziba, az esetek 90%-ában valami ótvaros szeméttel szúrják ki a szememet, ami a beharangozó alapján érdekesnek tűnt, de aztán kiderül, hogy a forgatókönyvet fél óra alatt dobta össze két részeg szobafestő. Sok torrentezőt éppen ez a keserű tapasztalat sarkall arra, hogy a mozijegy megvásárlása helyett először az ingyenes letöltéssel próbálkozzon. Az, hogy a film letölthető, és előzetesen megtekinthető, újfajta minőségi kontrollt jelent, és talán nem vagyok túlzottan rosszmájú, ha azt mondom, a gyártók és forgalmazók ezért rettegnek leginkább a torrentezés gyakorlatától. Ez a fajta kontroll az „egyszer nézhető” filmek halálát jelentheti: ha nincs többé zsákbamacska, csak azért a filmért fognak pénzt adni a vásárlók, amit érdemes többször, jó minőségben megnézni, vagyis amit érdemes megvenni DVD-n. Egy Ponyvaregény, egy Donnie Darko, egy Nem vénnek való vidék vagy egy Pink Floyd koncertfelvétel akkor is ott lesz eredetiben a polcon, ha le lehet tölteni ingyen.

Ha a célközönség a „kóstoló” után nem veszi meg a terméket, és a legtöbb torrentező kijelenti, hogy ha nem lehet letölteni, akkor pénzért nem kell (tessék csak végigolvasni néhány fórumvitát a témában), az azt jelzi, hogy az adott termékre nincs igény. A film- és zenepiac túltelített, mégis kevés az igazán jó produkció. Meggyőződésem, hogy nincs szükség évente több száz sablonos, gagyi akciófilmre, agyatlan vígjátékra, sokmilliós költségvetésű parasztvakításra, és nem kell felülről, mesterségesen igényt gerjeszteni ezekre; meg kell(ene) találni, mire van valóban szükség a piacon. Szerintem meglepetést okozna, milyen sokan vágynak igényesebb szórakozásra – olyanra, amiért készek vagyunk pénzt kiadni, mert a moziból kijövet vagy a vásárolt CD-t hallgatva nem érezzük úgy, hogy megint lehúztak és átvertek. A kínálat feljavulásával bizonyára megváltozna a vásárlói mentalitás is, és talán olyan, marginálisabb közönséget célzó vagy kezdő zenészek és filmesek is megkapnák a közönség anyagi támogatását, akik most gyakorlatilag nem tudnak betörni a piacra, és akik az ingyenes letöltésekkel valóban rosszul járnak.

Elsősorban a zeneipar sajnálatos felhígulásának köszönhető a letöltések egy másik gyakori oka. Tetemes számú zenei CD van forgalomban, amin összesen 1-2 tisztességesen összerakott szám („sláger”) szerepel, a többi viszont arcpirítóan igénytelen szemét. A legálisan megvásárolható CD-k esetében viszont a szemétért is fizetnünk kell, még akkor is, ha 12 számból 10-et egynél többször sosem fogunk meghallgatni. A torrentek lehetővé teszik, hogy a felhasználó csak azt a pár számot töltse le, ami tényleg kell neki. Ennek megoldása a fizetős zeneletöltő oldalak felfejlesztése lehetne, ahol a számok letöltés előtt meghallgathatóak, és ahol a vásárlót nem bombázzák olyan kapcsolt áruval, amire nem tart igényt – illetve az, ha a minőség és nem a mennyiség lenne az elsődleges alapelv a zeneiparban.

Eldorádó

Külön szólnék a torrentezés kevéssé ismert, de egy bizonyos körben igen intenzíven űzött formájáról, az elektronikus könyvek letöltéséről. Vannak kifejezetten erre szakosodott weboldalak (mint pl. a gigapedia), amelyek nem minden esetben a torrent-rendszerre építve, de annak mintájára kínálnak nagy mennyiségű színvonalas szakirodalmat diákoknak, egyetemi oktatóknak, kutatóknak, akik boldogan vetik bele magukat az egy csapásra elérhetővé vált könyvóceánba.

Az igényes szakirodalom a legtöbb tudományágban – legyen szó irodalomról, biológiáról vagy atomfizikáról – megfizethetetlenül drága. Nem ritka, hogy egy kötetért 100 dollárnál is többet kell fizetni. Ez nem csak a diákoknak, de az intézményeknek, könyvtáraknak is problémát jelent, hiszen ideális esetben nem egy-egy kötetet vásárolnak, hanem a nagy kiadók újdonságaiból szemezgetve folyamatosan szerzik be a naprakész kiadványokat. Ez pont azoknak a régióknak a diákjait és felsőoktatási intézményeit érinti érzékenyen, ahol égető szükség volna a magas színvonalú oktatásra. Nem is kell messzire menni: a hazai egyetemek tetemes része nem engedheti meg magának, hogy elektronikus adatbázisokra fizessen elő (az előfizetési díj általában évi sokezer dollár) vagy rendszeresen új könyveket rendeljen, a hozzáférhető szakirodalom limitált volta pedig erősen befolyásolja az oktatás minőségét és a helyben készített munkák (szakdolgozatok, disszertációk) színvonalát, ezen keresztül pedig a diákok jövőbeli lehetőségeit. A felsőoktatás egyik célja az lenne, hogy a tudomány fejlődésével lépést tartó, magasan kvalifikált szakembereket adjon – de hogyan várhatjuk el egy diáktól, hogy felvegye a versenyt a sokkal jobban felszerelt nyugat-európai és amerikai intézményekben tanuló kollegáival, ha sokszor a legalapvetőbb tudományos folyóiratokhoz és publikációkhoz sem tud hozzáférni? Ez a gyakorlat már azért sem fair, mert a szegénységből és kilátástalanságból az egyetlen igazi kitörési lehetőséget a magas színvonalú oktatás jelentheti.

Bár a könyvletöltések korántsem állnak olyan össztűz alatt, mint a zene- és filmletöltések (talán mert a könyvbizniszben kevesebb a profit), sok kiadó harcol azért, hogy az elektronikus könyveket megosztó oldalakat bezárják, és az üzemeltetőiket perbe fogják. A kérdés az, hogy ha ezek az oldalak bezárnak, akkor az a szaud-arábiai, fehér-orosz vagy lengyel diák, aki ezentúl nem tudja letölteni és a munkájához felhasználni a legújabb Oxford University Press kötetet, majd besétál egy könyvesboltba, és megveszi? Kötve hiszem. Akkor viszont marad a kérdés: ki nyer ezzel, és mit?

Régi idők focija

A Pirate Bay elleni perben született döntés nem a kreativitást és az igazi munkát, hanem a gagyit, a középszerűséget, az igénytelen szemetet védi, és ez vele a legnagyobb baj. A kisebb költségvetésből, rengeteg kreativitással készülő, ötletes alkotások esetében a torrent remek ingyenes marketing lehetőség; a csillagászati pénzekbe kerülő nézhetetlen fércművekre nézve viszont valóban csapás lehet. Nem hinném, hogy a torrentezés gyakorlata miatt fog összeomlani a hollywoodi filmipar – a sztárok és producerek milliós gázsijából nem lesz minimálbér, az úszómedence melletti aranyberakásos bárpultból nem lesz külvárosi panellakás. De még ha össze is omlik, akkor mi van? Haladni kell a korral, az igényekkel. Ha a vásárlók nem hajlandóak fizetni valamiért, és nincs rá valós piaci igény, akkor az ítélet egyértelmű.

A letöltő mindenféleképpen kockázatot vállal a letöltéssel, hiszen – még abban az esetben is, ha maga a letöltés nem számít bűncselekménynek – az ember jó eséllyel összeszed egy-egy vírust a letöltött fájlokkal. Bár vannak olyan, zárt fájlcserélők (mint pl. a Demonoid), ahol igyekeznek kiszűrni a vírusos tartalmakat, az emberek többsége által használt nyilvános rendszerekben erre nincs lehetőség. A torrentoldalak forgalma ennek ellenére növekszik.

A Pirate Bay elleni perben született ítélet egyik fő célja a megfélemlítés; most minden torrentoldal üzemeltetője szoronghat, hogy ki lesz a következő. Svédországban máris elkezdtek bezárni a torrentoldalak. A szerzői jogok élharcosai ünnepelhetnek, de ha van egy kis sütnivalójuk, tudniuk kell, hogy ez nem több, mint átmeneti győzelem, tüneti kezelés. A torrentezés jelensége fel kellene, hogy hívja a figyelmet a film- és zeneipar irreális áraira, csökkenő színvonalára, a valós piaci igények megváltozására, illetve a jelenlegi jogszabályok elégtelenségére. A jelenleg elterjedt – és a jogvédők által harcosan védelmezett – üzleti modellek és törvények nem teszik lehetővé sem a helyzet elégséges kezelését, sem valamiféle konszenzus kialakítását. A Pirate Bay mellett sokszor és sok helyen rendeztek többezres szimpátia-tüntetéseket, és az ítélet kihirdetése után is több millióan használják az oldalt – ez széles társadalmi támogatottságot jelez, amin érdemes volna elgondolkodni. Nem néhány unatkozó hacker magánakciójáról van szó, hanem széleskörű igényről, aminek oka van, és amit nem lehet egy tollvonással megszüntetni. És amíg igény van, mód is lesz rá; akár az összes torrentoldalt be lehet tiltani, de a fiatal generációk számítástechnikai tudása előbb-utóbb ki fogja alakítani a torrent-rendszer alternatíváját.

Nyilván senki sem várhatja el, hogy minden film, zene, szoftver és játék ingyen a felhasználók rendelkezésére álljon – de azt hiszem, néhány őskommunistába oltott ál-underground figurán kívül senki nem is vár el semmi effélét. A torrentezés védőinek és támadóinak érveiben is sok az igazság, de a tiltás nem megoldás. A jövő az online film- és zenekereskedelemé; a piaci változás sokak számára fájdalmas, de megállíthatatlan. Ha igényes, reális áron kínált kiadványok uralják majd a piacot, és a zene- és filmrajongók nem érzik úton-útfélen átverve magukat, meggyőződésem, hogy néhány lúzeren kívül senki sem fog a letöltéssel bajlódni, ugyanis nem éri meg. Egyelőre azonban mind az igényesség, mind a reális árszabás várat magára, a letöltés és a jogi csatározás pedig folytatódik.

UPDATE

A legújabb agyrém: Minnesotában egy 32 éves, egyedülálló, négy gyermekes anyát a bíróság kétmillió dollárra büntetett, amiért az pár éve letöltött (nem feltöltött, kiadás előtt ellopott, hanem pusztán letöltött) 24 (azaz huszonnégy) zeneszámot az akkor még nagy népszerűségnek örvendő Kazaa oldalról. (LINK)

Ne szépítsük, ettől már konkrétan hánynom kell. Hát ennyire kell az a pénz, polgártársak? És miért nem inkább máglyahalál, vagy villamosszék?

Ezek után valószínűleg akkor is letöltenék, ha azelőtt sosem tettem volna.

Rodrigo Plá: A zóna

Párhuzamos világok

Régóta nem írtam már filmes bejegyzést – egész egyszerűen azért, mert alig láttam olyasmit, amiről kedvem lett volna érdemben írni, lehúzós kritikát meg írtam már eleget. A nyár filmjei különösebb benyomás nélkül tűntek el a süllyesztőben, még a kritikusok által az egekbe dicsért Wall-E is. Most viszont örömmel jelentem, hogy a Mexikó filmes zsenijeiként tisztelt Alejandro Gonzáles Inárritu, Alfonso Cuarón és Guillermo del Torro mellé felsorakozott egy eddig (számunkra) ismeretlen rendező, az uruguayi születésű, Mexikóban élő Rodrigo Plá is, és ismét bebizonyosodott, hogy a fiatal közép-amerikai rendezőkre érdemes odafigyelni. Plá Európában A Zónával debütált, és nem is akárhogyan: a film a Velencei és a Torontoi Nemzetközi Filmfesztiválon is bezsebelt egy-egy díjat, és az itthoni Mexikói Filmfesztiválon is ez az alkotás állt a középpontban. Biztosan akadnak nézők, akik A Zóna lényegi mondanivalóját elcsépeltnek, sablonosnak találják; a magam részéről úgy gondolom, a humánum, az Ingmar Bergman-féle „egyetlen emberi lehetőség” művészi ábrázolása sosem lehet elcsépelt. A Zóna mindenféle hatásvadászattól, olcsó csavaroktól, szívszaggató párbeszédektől mentes, kegyetlenül őszinte film a mai Mexikó sötét oldaláról, a félelemről és önbíráskodásról, és mindenekelőtt arról, hogy nem vagyunk egyenlőek.

Maga az alaphelyzet nemcsak a harmadik világ sokkoló látlelete, de egyben negatív utópia is: egy hatalmas mexikói nyomornegyed közepén szigetként emelkedik egy betonfalakkal, fegyveresekkel és biztonsági kamerákkal őrzött elitváros, a Zóna; az USA jómódú kertvárosait mintázó „állam az államban”. Lakóit speciális törvények védik, földi halandó engedély nélkül be sem léphet a Zóna területére – még a rendőrség sem. Ebbe a lezárt és elszigetelt elitnegyedbe szökik be három suhanc a „kinti világból”, hogy az éj leple alatt lopjanak valamit. A rablás balul sül el: a támadókat rajtakapja a ház egyedülálló, idős – és felfegyverzett - úrnője, aki a pánikszerű dulakodás áldozata lesz. A Zóna biztonsági szolgálata két támadót (és véletlenségből egy biztonsági őrt is) agyonlő – a harmadik behatolónak, a 16 éves Miguelnek azonban sikerül elrejtőznie egy pincében. A Zóna saját szervezésű polgárőrsége a fiú nyomába ered, az ismeretlen, misztifikált „gyilkostól” rettegő zónalakók pedig összezárnak: a kinti világból érkező nyomozó, aki lassan összerakja magában a történteket, a szó szoros és átvitt értelmében is falakba ütközik.
A Zóna egyfelől az igazságot kereső nyomozó drámája, másfelől a Miguelnek segítő zónalakó kamasz, Alejandro fejlődéstörténete. Rodrigo Plának és a forgatókönyvet jegyző Laura Santullonak sikerült mindezt sablonok és papírízű fordulatok nélkül filmre vinnie; a nézőnek gyakran az az érzése támad, hogy nem is játék-, hanem dokumentumfilmet néz – ezt erősítik az ipari kamerák fel-felvillanó felvételei, az Alejandro kamerájával készített képek, illetve a helyenként alkalmazott kézikamera zaklatott és szubjektív nézőpontja is. Nincsen semmiféle üres morális tanulság, amelyet a film sulykolni próbálna, vagy amelynek kényelmes magasságából a néző ítéletet mondhatna a szereplők felett; A Zóna csupán azt mutatja meg, hogy ennek a két, földrajzilag közeli, valójában azonban hihetetlenül távoli világnak az ütközése elkerülhetetlenül tragédiába torkollik. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, inkább mindenki a saját igazságát keresi. A zónalakók többsége nem hájas, pöffeszkedő újgazdag, hanem a kinti világ katasztrofális körülményei, elharapódzó bűnözése és rendőri tehetetlensége elől menekülő szerencsés kiválasztott, akiket a félelem a tart össze. A rendezett kertek, luxusautók és napfényes otthonok tiszta formái mögül azonban a legrémisztőbb állati ösztönök vérgőzös pofája vicsorog elő: az a primitív, mindenféle emberséget nélkülöző szemlélet, amely a külvilág lakóitól a legalapvetőbb emberi jogokat is elvitatja. Alejandro története sem ígér igazi feloldozást; a fiú szembesül apja tehetetlenségével és megalkuvásával, s végül elhagyja a Zónát, de hogy örökre vagy csak egy rövid időre, sosem tudjuk meg.


Rodrigo Plá filmje a mai Mexikóban játszódik, de ne higgyük, hogy csak annak világáról szól. Valahol ugyanez az ellentét feszül a jómódú nyugati államok és a harmadik világ között (a Zóna és a külvilág ütközése bizonyos értelemben az USA és Mexikó közti határ parabolája); de ha kritikusabb szemmel nézzük, nem húzódik egy hasonlóan mély szakadék a mi társadalmunkban is? Ha van tanulsága Plá filmjének, akkor az az, hogy saját igazságaink sulykolása helyett inkább egy kis empátiára lenne szükség. Igazi megoldás azonban nincs. A szikár, egyszerű és szenvtelen stílus, ami a színészek játékát jellemzi, nem enged teret semmiféle szentimentális egymásra találásnak, és éppen ettől lesz reális. Plá filmje ijesztő történet egy közösségről, amely feláldozza az emberséget a „biztonság” oltárán. A moziban könnyű arra a következtetésre jutni, hogy ez az út a pokolba vezet. Csak aztán vigyázzunk, nehogy mi is ezt az utat válasszuk.

A Zóna mindenkinek kötelező, akit érdekel a filmművészet. Aki még Mexikót is kedveli, annak kétszer.

Trailer

Hagen és a nagyipari porszívó

Az istenek alkonya a Művészetek Palotájában


A Siegfried előadása magasra tette a mércét, zeneileg legalábbis mindenképpen. Talán ennek köszönhető, hogy a Götterdämmerung bemutatójáról hasonlóan felemás érzésekkel távoztam, nem igazán tudva eldönteni, mit gondoljak. Láttam egy zseniális énekeslegendát, egy, a Siegfriednél sokkal koherensebb és jobban érthető rendezést, és néhány szereplőt és képet, akivel ill. amivel nehezen tudtam mit kezdeni – talán ennyiben összegezhetném az első benyomást.

Nem hiszem, hogy különösebben hangsúlyoznom kellene: a budapesti Wagner-napok előadásai világszínvonalúak. Ezt el kell ismerni, akár tetszik az embernek egy koncepció, akár nem. A Götterdämmerung rendezése ehhez képest is klasszisokkal jobb volt, mint a pár nappal azelőtt bemutatott Siegfriedé. A háttérképek jobban illettek a zenéhez, kevesebb volt a zavaró, elidegenítő elem; persze azért itt is becsúszott egy-két furcsaság. A Gibichungok udvarának hátteréül például egy irodai váróterem-féle szolgált, aktatáskás férfiakkal, piros hajú, miniszoknyás nőkkel, egy kiskocsin ide-oda huzigált kaktusszal, elégetett kávés poharakkal meg egy mindent felszippantó porszívóval. Hiába tudtam megmagyarázni, hogy ez a háttérkép alighanem a kisszerű üzletemberek kéz alatti, tisztességtelen megállapodásait jeleníti meg (és ebből a szempontból illik a Gunther, Gutrune és Hagen között lezajló párbeszédhez), a látvány számomra nagyon messze esett a Ring világától. A másik, ami ellen talán kifogást emelhetnék, a harmadik felvonás elején a Rajna vizében (valójában valami koszos folyóban) úszkáló, a történet kezdete óta meglehetősen megöregedett, elaszott és megcsúnyult „sellők” képe, amint fekete fürdőruhában tempóznak; itt is értem a koncepciót, miszerint a sellők megöregszenek és elvesztik az erejüket a Rajna aranya nélkül, de a kép leginkább a Széchényi fürdő nyugdíjas szekciójára emlékeztetett, s így inkább nevetségesnek hatott, mintsem illusztrált. Ezektől eltekintve azonban tényleg egy szavam sem lehet a kivetítőre: a nornák jelenetében bekúszó és összegabalyodó fonál, a modern nagyvárosi lakásban összebújó Siegfried és Brünnhilde, a Hagen álomjelenetében feltűnő sötét sziluettek, de még a harmadik felvonásban a Rajnába zuhanó halott farkas (mint a Wälsungok szimbóluma) és halott Siegfried képe is ügyesen kitalált és egy egységes, bár helyenként provokatív koncepció részeit képezik. A rendező, Hartmut Schörghofer kissé visszavett a Siegfriedben erőltetett „fogalmi” képektől, és a kivetítő az előadás nagy részében valóban illusztrált és hozzátett a zenéhez. A rendező a kórusjelenetek koreográfiájába is becsempészett egy-két – megítéléstől függően kedves vagy bugyuta – utalást: a Hagen által összehívott férfiak gázálarcban érkeznek, papírból kivágott indián fejdíszeket vesznek föl és le, és amikor Gunther kiköt a csónakkal, egy hatalmas papírcsónakot adogatnak körbe, amit a jelenet végén az utolsó kórista összetép (minden bizonnyal azt jelezve, hogy a csónakra már semmi szükség, hiszen Siegfried innen már nem megy el élve). Talán a kivetítőn látható jelenetek és a rendkívüli dinamikával játszó zenekar ellenpontozásaként, Schörghofer nagyrészt passzivitásra kárhoztatta a szereplőket, akárcsak a Siegfriedben. Minden kimért, lassú, szenvedély nélküli; még a meggyilkoltak sem rogynak össze a színpadon: Siegfried eltűnik a színpad közepén egy mélyedésben, Hagen a gyilkosság pillanatában senkit sem döf le, csak finoman Siegfried vállára teszi a kezét, Gunther és Hagen pedig haláluk pillanatában komótosan a színpad szélére sétálnak és leülnek; még Brünnhilde is valamiféle apatikus lassúsággal sétál fel a „máglyára”, a kivetítőn lobogó lángok közé.



Ez a fajta passzivitás egyáltalán nem volt zavaró abban az esetben, ha az adott énekes hangja tökéletesen uralta és betöltötte a teret. A nornák (eltekintve Temesi Mária néhány nagyon „kiabálós” magas hangjától), Cornelia Kallisch Waltrautéja és Matti Salminen Hagenje ajándékozott meg talán az este legnagyszerűbb pillanataival. Mikor ők voltak a színpadon, nem számított senki és semmi más, és fel sem merült az emberben, hogy a rendezés kisebb-nagyobb esetlenségein rágódjon. Ennek talán legjobb példája Hagen monológja, a Götterdämmerung egyik legszebb részlete, amihez Matti Salminen a lehető legkülönösebb háttérképet kapta: a kiürült irodai váróteremben hagyott kaktuszt, meg a gigantikus porszívót. Hiába volt zavaró, elidegenítő és kissé érthetetlen, amit a kivetítőn láttunk, Salminen olyan szinten uralta a színpadot, hogy a néző jószerivel észre sem vette, hogy a háttérben mi történik. Kétségtelenül ő nyújtotta az este legemlékezetesebb, legnagyszerűbb teljesítményét – de valljuk be, nem is vártunk tőle mást a Budapesten bemutatott Parsifal Gurnemanza után. Elképesztő erővel, nemes egyszerűséggel, mindenféle felesleges sallang nélkül énekel, és érezhetően tisztában van az általa megformált szerep minden aspektusával; ebből a szempontból ez az este Hagenről és Matti Salminenről szólt, mindenki más csak statisztaszerepben lépett színpadra. A második felvonás elején Hartmut Welker Alberichjével tökéletes, már-már etalonnak tekinthető jelenetet varázsoltak elénk; olyat, ami beszippant, hipnotizál és szinte meditatív élményt nyújt. Csak köszönettel adózhatunk a szervezőknek ezért a két zseniális énekesért.



Sajnos azonban nem mindenki tudta a maximumot hozni. A második Götterdämmerung előadásról szóló véleményeket hallva / olvasva hajlok arra a meglátásra, hogy a két főszereplőt alakító Susan Bullock és Stig Andersen egyszerűen csak nem voltak formában a bemutatón. Két gyönyörű és tiszta hang, ami valahogy mégis elsikkad félúton a színpad és a nézőtér között. Stig Andersen kedves, bohóckodós, jelentéktelen Siegfriedet játszik, aki helyenként kissé maníros és teátrális. Ezzel nincs semmi baj, ez egy lehetséges értelmezése a szerepnek (és, be kell valljam, közelebb áll a szívemhez, mint a „makulátlan hős” póza), Andersen hangját viszont néha alig hallani a zenekar mögül. Susan Bullock énekhangja is gyönyörű, de néhol erőtlennek, jellegtelennek hat, és ami a legnagyobb gond: hiányzik belőle az igazi, átütő érzelem. Lehet, hogy az én ízlésem túlságosan extrém ebből a szempontból, és mindenhol szenvedélyes, feldühödött, vagy éppen elragadtatott valküröket akarok látni, de Susan Bullcoknak ezen az estén néha annyira nem volt színpadi jelenléte, hogy szinte nagyítóval kellett keresgélni. Voltak remek pillanatai, az általa alakított Brünnhilde mégsem volt igazán emlékezetes. (Az énekesnő védelmében hozzá kell tennünk, hogy Matti Salminen mellett nem könnyű bármiféle domináns színpadi jelenlétet felmutatni.) A Waltrautét megformáló, erőteljes és dinamikus Cornelia Kallisch mellett Brünnhilde színtelennek hatott; inkább tűnt halk szavú, engedelmes asszonykának, semmint harcos valkürnek. Talán a zárójelenetben ütközött ki legjobban, hogy Bullock ezen az estén egyszerűen kevés volt: a rendező – elég kegyetlen módon – egyedül hagyta őt a színpadon, és kétségtelen tény, hogy a nézők figyelmét a zárójelenet majd' húsz percén keresztül folyamatosan lekötni embert próbáló feladat. Az énekesnő a hatalmas teret sajnos sem a hangjával, sem a jelenlétével nem tudta betölteni, szenvedélynek és fájdalomnak pedig nyomát sem éreztem az előadásában. Meglehet, hogy ez is egyfajta rendezői koncepció része volt; Brünnhilde az egész Götterdämmerung alatt nagyon passzív. Amikor Siegfried Gunther képében ellátogat hozzá, Bullock lefekszik a lépcsőre, és apatikusan hagyja, hogy Siegfried levegye a kezéről a gyűrűt; a második felvonás nagyívű tömegjelenetében is inkább üldögél és ácsorog, semmint dühödten asztalt borogatna (miközben Fischer Ádám olyan dinamikát diktál, hogy az ember rázza a hideg), a zárójelenetben pedig nagyrészt a színpad közepén ül, maga elé meredve. Természetesen ez is egy legitim értelmezés, de a magam részéről sajnáltam, hogy elveszett az az elemi őserő, az elkerülhetetlen sorsra való rádöbbenés, kétségbeesés és fájdalom, ami számomra Brünnhilde karakterétől elválaszthatatlan.



Nézzük a dolgok jó oldalát. Több, mint örvendetes, hogy Schörghofer és Fischer Ádám kezdeményezése felkavarta a magyar Wagner-előadások állóvizét. Olyan énekeseket hoztak el nekünk, akiket élőben talán sosem csodálhattunk volna meg, ha nincsenek a budapesti Wagner-napok; emellett pedig történelmi kísérletnek lehettünk szem- és fültanúi a négy egymás utáni napon színre vitt Ringgel. Hovatovább, végre teljesült egy régi vágyam, és láthattam egy Götterdämmerungot, ahol Hagen volt a középpontban (most mindegy, hogy kaktusszal, porszívóval, vagy anélkül). Tudtommal már kaphatók a jegyek a 2009-es Wagner-napokra; én biztos, hogy ott leszek, akárki rendez, és akárki énekel. Ez az előadássorozat minden Wagner rajongónak kötelező, ízléstől és a Ringről alkotott felfogástól függetlenül.

Siegfried útja az űrben

Richard Wagner Siegfriedje a Művészetek Palotájában

Nem igazán fair negatívumokat írni a Művészetek Palotájában rendezett Wagner-napokról. A kezdeményezés egészen egyedi és heroikus; ha minden igaz, a történelemben most először kísérlik meg színre vinni a Ringet Wagner eredeti elképzelése szerint, egymás utáni négy napon. Nem csoda, hogy eddig nem vállalkozott senki erre a feladatra: a teljes Ring színpadra állítása és végigéneklése hihetetlenül nehéz. A Rajna kincsét és A walkürt tavaly már láthatta a budapesti közönség; idén a Siegfried és Az istenek alkonya debütál, majd a bemutatók után a négy opera újra színpadra kerül, négy egymást követő napon. Nagy öröm, hogy itt, Budapesten történik ez a zenetörténeti kísérlet, és a magyar Wagner-rajongó közönség részese lehet e próbatételnek. Mint ahogyan tavaly, idén is világszínvonalú énekeseket láthatunk a Ring szerepeiben: Christian Franzot, Hartmut Welkert, Matti Salminent, Evelyn Herlitziust, Walter Finket, Alan Titust, és még sorolhatnám, nem is beszélve a Fisher Ádám által dirigált zenekar lenyűgöző teljesítményéről. A budapesti Wagner-napok meghatározó élményt jelentenek a Wagner-rajongók számára – a legtöbben itt találkozhatunk először igazán kiemelkedő, Bayreuthban is szereplő énekesekkel.

Jó hangokban az előadás most sem szenvedett hiányt. Welker Alberichje és Titus Wotanja egyszerűen tökéletes. Az énekesekre egy szavam sem lehet, kivéve talán a Brünnhildét megformáló Susan Bullockot, akit egy kicsit kevésnek éreztem. Christian Franz törtető, forró fejű Siegfriedje profi és magabiztos alakítás; Michael Roider Miméje a szertartásosan viselt frakkhoz képest kellően komikus. Walter Finket, A walkür hihetetlen erejű Hundingját itt Fafnerként láttuk viszont, s a hangja most is lenyűgözött. Nem is volt szükség nagy szerepre ahhoz, hogy a közönség elámuljon: Gál Gabi csupán az erdei madárkát énekelte, hangja mégis tökéletesen uralta a termet. A zenekart és Fischer Ádámot nem hiszem, hogy különösebben méltatnom kellene; magáért beszél, hogy a Bayreuthban 2001-ben bemutatkozott karmestert az Opernwelt c. neves folyóirat “az év karmestere” címmel tüntette ki. Zeneileg tökéletes, világszínvonalú estében volt része a budapesti közönségnek.


Felmerül a kérdés, érdemes-e egyáltalán vitatkozni a rendezésről. Meggyőződésem, hogy minden Wagner-rajongóban él egy kialakult kép, egy nagyon erős benyomás, vagy – nevezzük így – egy belső értelmezés a Ringről, és ha a látott interpretáció erre a benyomásra emlékeztet, akkor az előadás tetszik, ha nem, akkor nem tetszik. Így egy előadás értékelése mindig teljesen szubjektív. Nem vagyok sem zenész, sem Wagner műveinek “hivatásos” ismerője. Általában nem kedvelem a kifejezetten modern rendezéseket, ezért egy ilyen előadással szembekerülve mindig dolgozik bennem némi előítélet. A tavalyi Rajna kincse sem volt igazán az én világom, A walkür viszont igazán kellemes csalódást okozott. Kíváncsian vártam, vajon mit fog kezdeni a Schörghofer által vezetett fiatal nemzetközi rendezőgárda a Siegfried embert próbálóan nehéz szcenírozásával.

Az előadás a Rajna kincse és A walkür által tavaly kijelölt úton haladt; a Wagner által megálmodott “Gesamtkunst” összművészeti jellegét próbálta elősegíteni fény- és árnyjátékkal, videóval, táncosokkal, mintegy modern köntösben teremtve újjá a teljes Ring-univerzumot. Ennek ellenére a kosztümöket szinte teljesen mellőzték (pedig nem félig szcenírozott előadásról van szó), a szereplők többsége öltönyben vagy frakkban jelent meg a színen. (Ez az “egyenruha” kissé össze is mosta a szerepeket, és valami furcsa hétköznapiságot is kölcsönzött a látványnak – Alberich és Wotan mintha csak egy céges partyn szólalkozna össze a második felvonás elején, Mime pedig mintha az irodai nagyfőnök kellemetlen keresztkérdései elől próbálna kitérni, amikor Wotan meglátogatja.) Örök dilemma, hogyan érvényesül jobban Wagner zenéje, minimalista eszközökkel előadva, vagy díszletekkel “kistaffírozva”. Ez nyilván azon is múlik, hogy a megcélzott közönség milyen mélységeiben ismeri Wagnert. A budapesti Wagner-napok közönségének túlnyomó többsége nyilván régi Wagner rajongó, így a kissé elrugaszkodottabb interpretációkat is képesek befogadni; alighanem erre épített Hartmut Schörghofer kísérletező jellegű rendezése.

Ez az opera meglehetősen statikus (főleg az első felvonás), és nagyon nehéz úgy színre vinni, hogy a látvány ne távolodjon el nagyon attól, ami valójában történik, de ne is csak két embert lássunk, amint a színpad két végén állva felelget egymásnak. A legtöbb Siegfried előadásból nekem éppen az a dinamizmus hiányzik, ami a zenében ugyan benne van, de a látványban gyakran nem tükröződik. Legnagyobb meglepetésemre a látvány nemhogy nem próbálta oldani a dinamizmus hiányát, de egyenesen rájátszott arra; Siegfried még a sárkány megölésének igazán “akciódús” jelenetében is egy széken üldögélt, miközben a kivetítőn egy sárkányrajz jelenítette meg Fafner figuráját. Talán Wotan és Mime interakciója volt az egyetlen olyan jelenet, amely nem koncertszerű előadásra emlékeztetett. Meglepően kevés a mozgás a színpadon, és a kivetítő mozgóképei is állóképek, vagy lassan mozognak. Az első felvonásban a díszlet szinte a kivetítőn végigcsorgó sárgászöld folyadékra korlátozódott – a harmadik felvonásban ennek a helyét a lobogó tűz, majd bugyborékoló, fekete mocsárszerűség vette át, míg a második felvonásban a Fafner barlangját takaró színházi függöny és a rajzolt sárkány uralta a színt. A legérdekesebb díszlete minden bizonnyal Erda és Wotan párbeszédének volt; a zenekari bevezető alatt a Földet látta a közönség, mintegy az űrből, majd a kamera “leszállt” a bolygóra és belefúródott a homokba. Erda a kivetítő üveg másik oldalán énekelt, fénnyel körbevett alakja körül kavargott a barna homok, s a három norna (?) úgy úszkált a kavargásban, mint a sellők a Rajnában, miközben Wotan a kivetítő innenső felén, mindvégig távolságot tartva faggata az ősanyát bölcsességéről. Brünnhilde szikláját a teljes kivetítőt uraló, harsányan lobogó tűz jelenítette meg (kissé meg is fájdult tőle a szemem), a tűzben fekvő nőalakról pedig lassan eltűnt az őt borító lepel. Nem csak a tárgyi díszlet, a háttérképek is egyfajta minimalista ízlést tükröztek; a képek nyers, kissé kidolgozatlan benyomást keltettek. Vessenek rám követ, de azt kell mondanom, a kivetített háttérképek többsége minden volt, csak nem szép és esztétikus; inkább mintha valami mesterséges keménységet akart volna velük színpadra csempészni a rendező. Ellenpontozáshoz kiváló képek – de mi célból az ellenpontozás?


A MüPában rendezett eddigi Wagner-előadások ismeretében nem volt meglepő a díszletek jelzésszerű jellege. A két évvel ezelőtt, ugyanitt bemutatott (és a címszerepben szintén Christian Franzot felvonultató) Parsifalban is csupán jelzésszerű volt a díszlet, ennél tökéletesebb, elegánsabb és finomabb színrevitelt mégis nehéz lenne elképzelni. A Siegfriedben inkább az volt a problémám, hogy általában nem volt számomra egyértelmű, mit jeleznek a jelzésszerű díszletek. A rendező egészen fogalmi szintre kívánta emelni a díszletet és illusztrációt, ami egyáltalán nem baj, de meglehetősen megnehezítette az értelmezést a befogadó számára. A rendezés illusztrálta ugyan az operát valamilyen szinten, de nem tudtam felfedezni következetes, koherens interpretációt; még abban sem voltam biztos, hogy a rendező által kitalált elemek valamiféle értelmezés részét képezik, vagy csupán a néző meghökkentésére szolgálnak. Egy kis töprengéssel össze tudtam kötni a látványelemeket valamiféle motívummal – de erőltetettnek, kifacsartnak éreztem minden magyarázatot. Mit jelenít meg a Siegfried és Brünnhilde szerelmi jelenetében a háttérben fortyogó fekete víz? A Rajna baljósan kavargó vizét? Alberich gonoszságát? Az előrevetülő véget? Vagy csak azt akarja érzékeltetni, hogy a helyzet korántsem olyan idilli, mint elsőre tűnik? És a Mime kunyhójában játszódó jelenetben mit jelenít meg a kivetítőn lecsorgó meglehetősen gusztustalan folyadék? Mime aljasságát? A Mime és Siegfried között vibráló gyűlöletet? És miért mossa el az eső, amikor Siegfried az édesanyja elvesztése felett kesereg? A kovácsjelenetben miért látjuk a háttérben Siegfried sziluettjét megsokszorozódni, majd eltorzulni? A hős tudathasadást szenved? Vagy megsokszorozza az erejét? És miért sétált végig a színpadon komótosan Loge, valahányszor megszólalt a tűz zenei motívuma? Tele voltam hasonló kérdésekkel az előadás alatt, de a legtöbbre nem tudom a választ.

A rendezés némi humort csempészett az előadásba, ami egyfelől szívmelengető, másfelől nem mindig éreztem teljesen odaillőnek. A sárgás kulimászba rajzolt méhecske, ingecske, virágocska Mime dajkameséje alatt például telitalálat, jól kiemeli Mime komikus karakterét. Érdekesnek találtam a második felvonás elején Alberich körül tekergőző táncosokat is (akik egyaránt lehettek a kincsre éhes Nibelungok vagy erdei gyíkocskák). A sárkányból kifröccsenő vér viszont, amit mintha a Paint rajzolóprogram egy régebbi változatával oldottak volna meg, inkább nevetséges volt, mint humoros – mintha a rendező szándékosan arra törekedett volna, hogy bagatellizálja Siegfried hőstettét; talán ezt volt hivatva erősíteni a tény is, hogy Christian Franz kedélyesen üldögélt, amíg a kivetítőn a kard ledöfte Fafnert. Talán az este egyik legemlékezetesebb jelenete volt, mikor Siegfried sípja és kürtje nem Siegfried kezében szólalt meg, hanem két zenész “személyesítette meg” a hangszert, és mikor az oboás annak rendje s módja szerint hamisan utánozta a madárka hangját, Christian Franz kezet fogott vele, megköszönte a közreműködést, és kitessékelte az oboást a színpadról. Kedves ötlet, és meg is mosolyogtatott – de biztos, hogy megfelelő volt az időpont? Számomra ez az erdei jelenet az egész Ring egyik legintimebb, legmegragadóbb része, szinte az egyetlen pillanat, amikor minden hősi máztól csupaszon látjuk Siegfriedet, olyannak, amilyen valójában – furcsa volt megtörni a varázst ezzel a meghökkentő intermezzoval. A harmadik felvonás közepén, amikor Siegfried Notungja kettétöri Wotan a világot igazgató dárdáját, a kivetítőn neonzöld fénycsík metszi át Wotan árnyképét, és ott marad a “lefejezett” Wotan árnyéka. Ez vajon szintén humoros kísérlet volt, vagy inkább azt próbálta megjeleníteni, hogy Wotan hatalma teljesen és tökéletesen megsemmisült? Nem igazán tudtam eldönteni.


Meredek interpretációkra is vevő vagyok, ha megértem az alapkoncepciót. Itt viszont néha zavarónak éreztem a rendezést, és számomra sok minden elveszett emiatt, ami pedig benne lehetett volna az előadásban – az énekesek kvalitása mindenképpen megvolt hozzá. Wotan és Erda párbeszéde most nem volt olyan elemei erejű és megrázó; a szülein merengő és az erdei madárkával beszélgető Siegfried jelenetéből is hiányzott számomra az intimitás. Nem tudom, a rendezőnek célja volt-e az elidegenítés, nálam mindenesetre ebből a szempontból sikerrel járt; a látványvilág hideg, teljességgel mesterséges jellege eltávolította tőlem a zenét, ami talán nem is baj, hiszen az eltávolításban mindig benne rejlik egy új nézőpont megismerésének lehetősége; kicsit mintha valóban az űrből néztük volna végig Siegfried fiatalkori hőstetteit. A látvány azonban nem csak eltávolított, de mintegy közénk is állt, közém és a zene közé. Nekem hiányzott a természet, a természetesség – számomra a Ring legalább annyira a természet zenéje, mint a Parsifal, és nehezen tudom feldolgozni a “mesterséges” színrevitelt. Furcsamód éppen a két szélsőség, Alberich és Wotan funkcionált számomra tökéletesen ebben a közegben; a többiek mintha nem találták volna a helyüket. Érdekes volt Siegfried egyszerre aggresszív és passzív figurája is: a hős szinte hozzá sem ér sem a sárkányhoz, sem Brünnhildéhez, a tradicionálisan “nagy pillanatokban” passzív résztvevő csupán, mégis vibrál benne az akarat és a türelmetlenség. Kár, hogy Bullock Brünnhildéje kissé arctalan maradt Christian Franz mellett; nem tudtam megfejteni, hol helyezte volna el a rendező a hősnőt ebben az újrateremtett wagneri világban. Ezzel együtt Wagner zenéje megint lenyűgözött, és örülök, hogy ott lehetettem.

A “Gesamtkunst” átültetése modern díszletek közé önmagában zseniális ötlet. Bizonyos, hogy én másképp nyúltam volna a megvalósításhoz, de az is kétségtelen, hogy Schörghofer különös és karakteres rendezéséből egyetlen kép is elég, hogy az ember felismerje. Egy ilyen meghökkentő és furcsa rendezés összehasonlíthatatlanul jobb egy hagyományosan unalmas szcenírozásnál, ahol csillogó kosztümbe öltöztetett énekesek a kezüket a szívükre szorítva áriáznak a színpad két szélén, Wotan fásultan rázza a dárdát, a néző pedig csak néha riad fel egy-egy hangosabb fúvós szólamra. Jó, hogy vannak új ötletek, új kísérletek, még akkor is, ha nem mindegyik áll egyformán közel az ember szívéhez. Kíváncsian várom a Götterdämmerungot.

Ronald Emmerich : Kr.e. 10,000

Raszta paszta

A szakállas székely vicc szerint Áron, amikor Balázs belevágja a baltát a hátába, megkérdezi: “Ez mostan vicc, avagy komoly?” S mire megkapja a választ, hogy ez komoly, azt feleli: “Akko' jóvan, mer' viccnek kicsinyég erős.”
Egy többé-kevésbé érdekes film elbír apróbb bakikat, néha még nagyobbakat is – mint pl. az I am Legendben az a kis gikszer, hogy Will Smith kis családi házában simán van villany és vezetékes víz, pedig Amerika lakosságának nagy részét egy világméretű katasztrófa elpusztította és a várost már csak zombik és állatok lakják; vagy amikor a Gladiátor szinkronjában a lelkes tömeg nem hispániaiként, hanem egyenesen “spanyolként” ünnepli a főhőst, ami a Római Birodalom korában elég necces. Bizonyára nem is kell nagyon szőrszálhasogatónak lenni ahhoz, hogy ilyesmikre bukkanjunk, az ember hozzá is szokik egy idő után, és nem hördül fel minden apróságra – van azonban egy szint, amikor már a legedzettebb, legcinikusabb kritikus is a halál fagyos markolását érzi a torkán.

A rasztahajú, vakítóan fehér fogsorú ősfőhős elindul megmenteni a kék kontaktlencséjű, kihúzott szemöldökű ős-Barbie-babát, akit elvittek a csúnya, és persze nagyon misztikus Gonoszok. Átverekedi magát a hófödte tundra közvetlen szomszédságában elterülő forró sivatagon és dzsungelen, elmenekül egy génmanipulált madárdinoszaurusz elől, összehaverkodik egy kardfogú tigrissel, akinek sztoriját alighanem a “Megható kutyatörténetek” sorozat valamelyik epizódjából lopták; eljut valami piramisokig (ekkor már végképp lövésünk sincs, melyik földrészen vagyunk), ahol a 300-ból kölcsönvett perzsa statiszták és (talán egy eltérített repülőgép kényszerleszállása miatt) odatévedt maszájok egy lefüggönyözött transzvesztitának hódolnak. Hősünk ezután gyorsan kirobbantja a világ proletárjainak nagy forradalmát, elhull a gaz, zenga zének és beköszönt a demokrácia, közben pedig átvonszolnak a színen néhány animált mamutot, meg néhány szerencsétlen statisztalovat, akiknek senki sem szólt, hogy őket csak 5000 év múlva fogják háziasítani. Néha szegény Omar Sharif (hallhatóan küszködve) megpróbálja a jó öreg, nagypapás narrátor szerepében előrevinni a történetet, már ha van olyan, és egy kis számítógépes animáció is rásegít, hogy a szarvasmarha ágyékcsigolyákkal díszített lándzsák meg a Bauhaus stílusban épült piramisok jobban érvényesüljenek.

Mit mondjak, régen láttam már ekkora baromságot. Kisebb hibákat elkövetünk mindannyian, de a kecsegve ringó fecskét összekeverni a recsegve fingó kecskével már nem hiba, hanem bicskanyitogató igénytelenség.

Fantasyt rendezni persze lehet. Szeretem a fantasy műfaját. Csak ha az ember fantasyt rendez, akkor ad neki valami hozzáillő címet: Egy letűnt világ krónikái, A tündekirály tizenkét próbája, Űrpingvin a Sötét Tó mélyéről, vagy valami ilyesmit. Nem ad neki olyan címet, hogy Julius Caesar halála, Károly Róbert külpolitikája, vagy II. Sándor cár és a bojárok. Meg olyat sem, hogy Kr.e. 10,000. Persze lehet azzal érvelni, hogy “semmit sem tudunk erről a korszakról”, de ez egyszerűen nem igaz. Talán konzervatívan gondolkodom a filmművészetről, de szerintem egy rendezőnek, ha egy ilyen film készítésére adja a fejét, kutya kötelessége volna legalább a Wikipedián utánanézni, hogy mikor éltek a mamutok meg a dinoszauruszok, mikor építettek először piramisokat és mikor háziasították egyáltalán a lovat. Vagy ha a rendező úr diszlexiás, és nem tudja megszámolni a nullákat a dátumokban, akkor megkéri a haverját / barátnőjét / anyukáját, hogy számolja meg helyette – hogy legalább a legeslegnagyobb baromságok ne kerülhessenek bele a filmbe. Emmerich viszont egyszerűen magasról tett a történelmi (vagy bármiféle) hitelességre, és úgy döntött, szakértők megkérdezése helyett inkább csak simán hülyének tekinti a nézőket, az nem kerül semmibe. (Már megint egy South Park epizód jut az eszembe: Eric Cartman egyszer robotnak öltözik, és a hülye filmkészítők, mivel tényleg robotnak hiszik, “beprogramozzák” filmes ötletek gyártására. Akkor áll elő Cartman a zseniálisnál zseniálisabb filmötletekkel, mint hogy pl. Rob Schneider hajótörést szenved és beleszeret egy kókuszdióba, akiről később kiderül, hogy egy golden retriever.)

A dramaturgia kedvéért néha fel lehet áldozni a hitelességet – de itt még dramaturgia sincs, történet sincs, semmi sincs. Ha megszabadítjuk a filmet a sallangoktól, nem marad semmi, még sablonok is alig, csak idegölő műpárbeszédek és a mérhetetlen, tömény unalom. Még ha nagyvonalúan eltekintünk az ordító képtelenségektől, a film akkor is teljesen érdektelen marad. A férfi elmegy a világ végére a szerelméért, akit a Gonoszok elraboltak – hagyjuk már, százmilliószor láttuk, százmillióféle interpretációban. Láttunk már animációt is, ennél sokkal jobbat. Egy szellemi fogyatékos kiscicává avanzsáló kardfogú tigris meg egy, az Apocalyptóból lopott városi civilizáció nem menti meg a Kr.e. 10,000-t. Nincs mit tenni, ez a film egyszerűen úgy rossz, ahogy van – még arra sem elég, hogy teljesen lebutított aggyal pattogatott kukoricát zabáljunk alatta.
Bizonyára sokan emlékeznek rá: a Végtelen történetben a szereplők – a kőóriás, a kis fickó a versenycsigájával meg a lidérc – a Semmi elől menekültek. Jobb lesz, ha szedik a lábukat. Itt a Semmi.

Woody Allen: Kasszandra álma

Morális csőd

Megvallom őszintén, nem vagyok kifejezetten nagy rajongója Woody Allen munkásságának. Valahogy nem az én stílusom, vagy legalábbis nem igazán találtunk egymásra, a filmjei meg én. Egy ilyen filmet azonban mégsem hagyhat ki az ember, főleg, ha azt olvassa róla, hogy “londoni munkáskörnyezetben játszódó, tolsztoji mélységű erkölcsi dráma”.
Nem tudom, az előbbi mondat papírra vetője mégis mit látott, de attól tartok, nem a Kasszandra álmát. Ezt a filmet lehet “drámának” nevezni, ha nagyon akarjuk – de milyen dráma az, ami annyira nem hagy bennem nyomot, hogy a filmnézés után két órával már azt is elfelejtem, hogy egyáltalán moziban jártam? Pedig ezt a filmet semmi sem predesztinálná rá, hogy a feledés gyászos mocsarában végezze, ha szabad ezzel a vaskos képzavarral élnem: a történet adná magát egy sokkoló erejű művészfilmhez vagy egy még sokkolóbb fekete komédiához. A Kasszandra álma azonban se nem ez, se nem az – és alighanem ez a probléma gyökere.


Egy Monty Python-epizódba illő helyzetből nem lehet komoly drámát csinálni. Woody Allen pedig ezzel próbálkozik, bizonytalanul ingázva a komoly és a komolytalan között, hogy a végén az egészet agyoncsapja egy groteszknek szánt, de leginkább melodramatikusra sikerült befejezéssel. Két testvér, Terry (Colin Farrell) és Ian (Ewan McGregor) sorsát követjük végig, akik próbálják megtalálni a helyüket a világban. Ian apjuk éttermében dolgozik, de közben nagyratörő álmokat sző a hotelbizniszről, Terry pedig autószerelő, aki fölös pénzét kutyafuttatásokon és pókerpartikon veri el. A meglehetősen hosszúra sikerült felvezetésben megismerjük a családot: a gyenge apát, a veszekedős anyát, a fiúk barátnőit, és Ian új szerelmét, Angelát, egy tehetségtelen, de annál ambiciózusabb modellt és színésznőt. Aztán Terry egy szép napon több százezres adósságba veri magát, így hát a testvérek segítségül hívják az édesanyjuk által istenített gazdag nagybácsit, Howardot. Howard meg is ígéri, hogy kisegíti őket a bajból, a családi összetartásért azonban nagy árat kell fizetni: Howard azt követeli, hogy a pénzért cserébe a fiúk öljék meg egyik volt üzlettársát, aki bírósági perben Howard ellen fog tanúskodni, és ezzel jó eséllyel börtönbe is juttatja. Így aztán a testvérek – némi moralizálás után – bérgyilkossá avanzsálnak.

A film dramaturgiája valahol itt siklik ki végleg. Amikor a fiúk rendkívül amatőr és teszetosza módon loholnak a kiszemelt áldozat, Martin Burns nyomában, még arra számítunk, hogy ebből nem lesz gyilkosság, inkább mindent elmondanak a becsületesnek és szimpatikusnak tűnő áldozatnak, és a film további részében hárman keresik tovább a megoldást. A gyilkosság azonban megtörténik, furcsán, drámaiatlanul, és kezdetét veszi Terry fájdalmas agóniája és Ian teljes morális lezüllése. Ez valahogy sem nem tragikus, sem nem groteszk, inkább indokolatlan; valahol ott motoszkál bennünk az érzés, hogy ezt így, ilyen formában nem lehet komolyan venni; még azt sem, mikor végül Ian megpróbálja megmérgezni az összeomlás szélén álló Terryt, nehogy az kifecsegjen valamit. A végkifejlet aztán megint ad a komolyságnak egy pofont: Ian gyilkossági kísérlete csődöt mond, a testvéri szeretet ereje győz, de még mielőtt Ian ezt elmesélhetné Terrynek, és egy baleset végez vele. Terry pedig, nem tudván elviselni a tudatot, hogy elvesztette testvérét, öngyilkosságba menekül – és mindez a Kasszandra álma nevű motorcsónakban.


Mintha Woody Allen sem tudta volna eldönteni, mit akar mondani ezzel a filmmel. A kommunikáció a néző felé zavaros: néhol azt üzenik nekünk, nevessünk, mert ez csak egy komédia, néhol azt, hogy rendüljünk meg, mert ez bizony komoly. Attól tartok azonban, hogy a nézők nagy része – hogy Karinthy szavaival éljek – humorban nem ismer tréfát, a drámában pedig az igazi tragikumot keresi. A Kasszandra álma sajnos ebben a formában egy félresikerült thriller és egy családi melodráma keveréke, amelyet még a halványan fel-felvillanó fekete humor sem tud emlékezetessé tenni. Érezzük, hogy lehetne ez sokkal több is, és mégsem; álpszichológiai álthriller, elrontott Hitchcock-paródia. Egy igazi paródiához, fekete komédiához ez kevés; mintha Woody Allen kifogyott volna az ötletekből, és a film fennmaradó részét kitöltötte volna néhány régi és leporolt sablonnal, meg egy kis moralizálással. Az abszurd(nak tűnő) jeleneteknél sem üt igazán a groteszk; az egész valahogy zavaros, nem kerek, mintha hiányozna a vezérlő koncepció; ráadásul a romantikusnak szánt szál helyenként kínosan rossz, a Ian szívét elrabló Angela figurája sekélyes és kifejezetten irritáló. Egyedül a lelkiismeretével küzdő Terry mutat meg valamit abból, mi lehetett volna ebből a filmből; Colin Farrell meglepően jól hozza a szerencsétlen, tépelődő figurát. De sajnos a munkásosztály fiainak nehéz sorsán sem tudunk igazán meghatódni – nem lehet olyan nehéz az a sors, ha jut több ezer font egy pókerpartira, ha van pénz a jó minőségű öltönyre, motorcsónakra, szórakozóhelyekre. Ha Woody Allenben ez a kép él a rossz anyagi helyzetről és kilátástalanságról, ami elvileg tragédiába hajszolja (anti)hőseinket, javasolnék neki egy tanulmányutat Kelet-Európában, vagy Ázsia eldugottabb részein. Sok apró, zavaró elem van, ami miatt nem tudunk azonosulni igazán senkivel, aki feltűnik a vásznon. A testvérek nagyon küszködnek, szenvednek, tépelődnek, akcióznak, vitatkoznak – de ez a nézőt nem igazán érinti meg.

Ez a film családi drámának nem vehető komolyan, tragikomédiának viszont túl komolykodó; túl sok az oda nem illő, hiteltelen elem, túl sokat unatkozunk érdektelen részleteken, és ott a teljesen felesleges “romantikus” szál, ami inkább idegesíti a nézőt, semmint szórakoztatja. Vannak igazán feszült és groteszk pillanatai (a jelenet, amikor a testvérpár megpróbálja “levadászni” a szerencsétlen Martin Burnst, talán a film egyetlen emlékezetes része), a dramaturgia azonban – meglepő módon – nincs igazán profin felépítve. Talán arról akar szólni a Kasszandra álma, hogy a modern ember még az életét sem képes jól tönkretenni, és Dosztojevszkijből és a görög tragédiákból mára csak színtelen-szagtalan, kisszerű történetek és szereplők maradtak. Akárhogy legyen is, ha a nézőnek komolyan fel kell tennie a kérdést, vajon miről is akart szólni egy film, az nem éppen az átgondolt filmkészítés jele. Mindezzel együtt Terry figurája mégiscsak mond valami fontosat: hogy az elkövetett bűnért mindig fizetni kell. Colin Farrell alakítása hozzátesz annyi pozitívumot a filmhez, hogy elmondhassuk, a katyvaszban mégiscsak volt valami üzenet. Nem vágott mellbe, át sem jött igazán, de legalább benne volt. Ez is több, mint a semmi.