2013. március 24.

Vlagyimir Bortko: A Mester és Margarita

A harmincas évek diszkrét bája
A Mester és Margaritát nem lehet nem szeretni, bármilyen feldolgozásban tálalják is az embernek – ez azon kevés művek egyike, amely egyszerűen annyira zseniális, hogy még a legcsapnivalóbb adaptáción is átsüt valami az eredeti fanyar humorából, mély misztikájából és torokszorító szépségéből, talán mert olyan szimbólumokkal operál, amelyek a befogadó lényének egészen mély rétegét szólítják meg. Ebből az utóbbiból két dolog következik: egyrészt az, hogy mindannyiunknak megvan a maga olvasata, a kultuszregény szereplőinek személyre szabott változata, amelyet leginkább magunkénak érzünk, másrészt az, hogy a néző – legyen akár a művet kedvelő átlagember, vagy hozzám hasonló „hardcore” rajongó – a szokásosnál talán nagyobb elvárásokkal fut neki egy ilyen produkciónak. Nem véletlen, hogy A Mester és Margarita megfilmesítése és színpadra állítása közmondásosan lehetetlen vállalkozás, már egyszerűen a cselekmény és a mögötte rejlő gondolati tartalom hihetetlen szövevénye miatt is, és nem is sokan próbálkoztak vele. Vajon lehet-e olyan adaptációt készíteni, amely egyszerre enged teret a személyes víziónak és lesz egyszerre közös, a mű történeti és kulturális visszhangjait egyesítő kerek egész, anélkül, hogy elkerülje a banalitás vádját? Filmre vihető-e egy mű, ami az orosz kultúra számára – a magas- és a populáris kultúra számára egyaránt – nem egyszerűen egy irodalmi alkotás, hanem a társadalmi tudatba mélyen beágyazódott objektum, amely nem csupán szépirodalmi elemzések végtelen sorát, de a Patriarsije Prudin tartott össznépi ünnepségeket is életre hívta, s amelynek nyomán a Szadovaján található „gyanús hírű lakás” egyenesen zarándokhellyé lépett elő? Más szóval: egyesíthető-e a mű mély rétegeinek tartalma és a történetnek már-már anekdotaként számon tartott felszíni eseménysora olyan formában, amely a szélesebb közönség számára is élvezhető és befogadható? Ebben a csapdában vergődik Vlagyimir Bortko 2005-ben elkészített, 10 részes televíziós sorozata is. A sorozatot igen nagy várakozás előzte meg Oroszországban, hiszen a mű eddigi megfilmesítései szinte kivétel nélkül kudarcot vallottak, és a nézettsége is kiemelkedően magas volt. Bortko nehezen találta a középutat a nagyközönség számára könnyen emészthető szórakoztató sorozat, a szöveghű irodalmi adaptáció, a moralizáló tanmese, a nevettető szatíra és a 30-as évek Szovjetunióját bemutató korrajz között, és ez a csapongás a sorozat legszembeötlőbb gyenge pontja.
Bortko, egy személyben rendező és a forgatókönyv írója, bár végig szinte szolgai hűséggel követte Bulgakov regényét (számos, a könyvben elhangzó mondatot hallunk vissza szóról szóra a sorozatban, s ez a szöveghűség jó néhány dramaturgiai, szerkesztési problémát is okoz), pár lényeges ponton újított. A cselekményt a 30-as évek végére helyezi, talán hogy több teret adhasson a sztálini Szovjetunió bemutatásának. Teljesen új szálként megjelenik a Woland elleni nyomozást irányító, erősen Berijára emlékeztető főtiszt csatája a természetfelettivel, és – némileg ehhez a szálhoz kapcsolhatóan – időről-időre feltűnnek a 30-as évek Moszkvájáról készült dokumentumfilmek képsorai. Ezek néhol pusztán illusztrációk, néhol szervesen kapcsolódni próbálnak a történethez (ez utóbbira a legmeghökkentőbb példa, amikor a Sátán bálja alatt hirtelen Visinszkijt, Sztálin főügyészét látjuk, amint halálraítéltek névsorát olvassa fel). Ezzel szemben kimarad Nyikanor Ivanovicsnak a szovjet kirakatpereket kifigurázó álma a valutázók leleplezéséről. Szintén kimarad Kuzmin professzor alakja, akit a pórul járt büfés keres fel (ennek a figurának az érdekessége, hogy Bulgakov létező személyről mintázta, arról az orvosról, aki az 1930-as években magát az írót kezelte); illetve kimarad egy, szerintem érdekes – és a Woland által irányított világ mechanizmusainak megértésében kulcsfontosságú – figura, Abadonna is.

Alekszander Adabasjan (Berlioz), Oleg Bazilasvili (Woland) és Vlagyiszlav Galkin (Iván)

A szereplők tekintetében az első, ami feltűnik, hogy Bortko szinte kivétel nélkül az orosz színészgárda idősebb generációjából válogat, annak ellenére, hogy Bulgakov karakterei fiatalok, középkorúak, vagy kortalanok. Mintha csak azt akarná üzenni ezzel, hogy egy letűnt világ és korszellem hírnökeit látjuk. Bortko talán egyesíteni szerette volna a szovjet filmszínészi iskolán nevelkedett, rutinos nagy öregeket és a „New Russian Cinema” üdvöskéit egy produkcióban, ami érthető és szerethető kezdeményezés, de a végeredmény elég felemás. Bulgakov Wolandja a negyvenes éveiben járó, magas, nyúlánk és sötét bőrű férfi, az őt megformáló Oleg Bazilasvili ezzel szemben már 70 felé jár, és sem különösen magasnak, sem vékonynak nem mondhatnánk, ráadásul kifejezetten sápadt, ám a figura interpretációja mindezzel együtt meggyőző. Ez a Woland hideg, rosszkedvű, kiábrándult, unott és öreges, és néha inkább hasonlít egy gyomorbajos, nyugdíjazott történelemtanárra, semmint a sötétség urára, a film mégis távolságot tart tőle. Más pillanatokban a karakter nagyon is sátáni, a gunyoros és fölényes játékosság viszont teljesen hiányzik belőle. Saját bevallása szerint Bazilasvili egy manipulatív, bürokrata önkényurat látott Wolandban, s ezt a figurát valóban megbízhatóan hozza; érdekes adalék, hogy a színész maga is megtapasztalta a nagypolitika világát (a 90-es években képviselői szerepet vállalt az orosz parlamentben), s ez a tapasztalat nyilván hatott Woland interpretációjára. A Pilátus szerepében feltűnő Kirill Lavrov is 80 felé járt már, amikor a sorozat készült. Bortko nem véletlenül őt választotta a helytartó szerepére, hiszen Lavrov számtalan pártfunkcionáriust, hivatalnokot játszott már a vásznon, és a nézők ezt a szerepkört kapcsolják hozzá. Ez az áthallás javára válhatott volna az alakításnak, ám az általa megformált Pilátus túlságosan is hivatalnokszerű, egykedvű és unott, s alig mutat meg valamit a figura belső vívódásából, tragédiájából és vezekléséből.
Bár némileg eltérnek a könyvben megjelenő figuráktól, számomra kedves volt az Alekszander Abdulov által alakított, kifinomult értelmiségi modorral és filozófus hajlamokkal megáldott Korovjov és Alekszander Filippenko cinikus, faragatlan, egyszerre taszító és jószívű Azazelloja – ők kihozták a karaktereikből mindazt, amit a rendezés engedett megmutatni. Kilógott viszont a sátáni udvartartásból Behemót, és kétségtelenül az ő figurája kapta a legtöbb negatív kritikát. A macska alteregón technikailag még dolgozhattak volna (jó lenne egyszer egy olyan fekete macskát látni, akiről tényleg elhiszem, hogy a Sátán udvaronca, és aki nem a „nézd már a kis fickót, beöltözött macskának, pedig nincs is farsang” vagy a „mit keres itt ez a kitömött játékállat?” reakciót váltja ki az emberből); emellett a Behemót emberi arcát megjelenítő Alekszander Basirov, bár néhány jelenetet ügyesen megold, egyszerűen teljesen más karakter, mint Bulgakov figurája, és nehezen találja a helyét. Megbízható alakítást nyújt viszont Vlagyiszlav Galkin Hontalan Iván szerepében.

Alekszander Galibin (a Mester) és Vlagyiszlav Galkin (Iván)

Alekszander Galibin érzékenyen, bár némi szentimentalizmussal hozza a Mester szerepét. Egyfelől nincs könnyű dolga, mivel a karaktert Bulgakov inkább sejteti, mint ábrázolja, és a címszereplő légies, szinte éteri alakján nehéz fogást találni. Másfelől, éppen emiatt, ez a szerep teret engedne az egyéni interpretációknak. Bortko azonban a jelek szerint úgy döntött, nem tér el a közönség által várt kánontól, semmit sem tesz hozzá a szövegben adottakhoz, és a krízishelyzetbe került önmarcangoló értelmiségi némileg sablonos figuráját várta Galibintől. A Margarita szerepét játszó Anna Kovalcsuk, bevallom, számomra kevés volt: Margaritáját egysíkúnak, leegyszerűsítettnek éreztem, aki szinte végig ugyanazzal az elszánt akarattal néz maga elé, de érzelmei nem igazán őszinték; a boszorkánnyá válás és a földi szenvedéstől való megszabadulás pillanataiban is csak némi nimfomán kacajra képes. (Érdekes volt az a jelenet, amelyben Margarita belép a megszokottból a természetfeletti világába, és Azazello „beszervezi”. Alekszander Filippenko itt bizony lemossa a képernyőről a kevés rutint helyenként bántó manírossággal ellensúlyozó Anna Kovalcsukot.) Hasonló érzésem volt a Jesuát alakító fiatal Szergej Bezrukov esetében is. Az általa megformált Krisztus kisfiúsan ártatlan, és saját tévedésének gondolata mintha sosem kísértené meg: így az istentől való elhagyatottság katarzisa teljesen hiányzik. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bortko a történetnek ehhez a szálához csak igen óvatosan mert hozzányúlni, a megfilmesítés hírére ugyanis az orosz egyházatyák azzal a kéréssel fordultak a rendezőhöz, enyhítsen némileg a történet pszeudo-evangéliumi szálán, nehogy eretnekségnek tűnjék. Így pedig elég nehéz karakteres, modern és újszerű Krisztus-figurát megálmodni...)

Margarita és Azazello korántsem véletlen találkozása - na nem a boncasztalon, hanem a Sándor parkban: Alekszander Filippenko és Anna Kovalcsuk. (A felirat saját gyártmány, így ha nem teljesen pontos, az egyedül az én saram.)

A rendezés érdekesen játszik a fekete-fehér és a színes felvételek váltogatásával, néha nem egyértelmű logika szerint (bár nagy vonalakban úgy tűnik, azokat a jeleneteket látjuk színesben, amelyekben a mágia uralja a cselekményt; így a film szép lassan kiszínesedik). A fényképezés viszont sajnos meglehetősen középszerű: a kamera statikus, a vágás sokszor hagy maga után kívánnivalót. A film helyenként szinte képregény-szerű, és bár a speciális effektekre iszonyú pénzeket költöttek, ez a végeredményen cseppet sem látszik. A trükkök reménytelenül régimódiak, és a helyenként kifejezetten csúnya blue box technikával készült effektekkel kapcsolatban nehéz eldönteni, hogy tudatos döntés eredményeként kerültek a sorozatba, a groteszk és meseszerű hatás, esetleg a már említett, letűnt világra való emlékezés kedvéért, vagy csak erre futotta a költségvetésből. Ez legfőképpen annak fényében furcsa, hogy a sorozat bemutatása előtt Bortko éppen hogy az effektek minőségéről tett megjegyzéseivel csigázta fel leendő közönségét (egy interjúban egyenesen azt ígérte, a filmes effektek a Harry Potter filmekben látottakat is lepipálják majd). Talán Bortko ezzel a technikával akarta hangsúlyozni az elszakadást a hollywoodi szuperprodukciókkal versenyző, és azok szellemiségét leképező orosz blockbusterektől? Az elhatárolódás ugyan egyértelmű, de Bortko sorozatában hiába keressük azt az új, modern ízt, ami ennek a látványos különválásnak igazán értelmet adna: így a sorozat technikai megvalósítása poros, ósdi és a nagyközönség egy része számára valószínűleg unalmas. Néhány jelenet, mint például a vágta a Verébhegyre, egyenesen a Pirx kapitány kalandjait juttatta eszembe, ez pedig általában nem jó jel. A legnagyobb probléma az effektekkel, hogy éppen a mű egyik lényegi elemét, a természetfeletti és a hétköznapi összeolvadását teszik hiteltelenné: nehéz úgy bevonódni a mítoszba, ha a bántóan mesterséges látvány közben folyamatosan kizár és eltávolít. Hasonlóan zavaró volt számomra a zene, ami helyenként szép aláfestést kínál (a Woland termeiben szóló csembaló például kifejezetten találó), máskor viszont a 80-as évek legidegesítőbb popzenéjét idézi, és agyoncsapja az egyébként élvezhető pillanatokat is.
A regény egyes síkjait áthidaló párhuzamok (vagy azonosságok) nem csupán jelzésértékűen, hanem kissé szájbarágósan jelennek meg. A Jesuát játszó Szergej Bezrukov adta a Mester hangját; Afranius, Pilátus titkosszolgálatának vezetője is Woland hangján szólal meg. Meigel bárót és Júdást ugyanaz a színész, Dimitrij Nagijev jeleníti meg, mint ahogyan Valentin Gaft játssza nem csak a Woland után nyomozó szovjet főtiszt, de Kajafás szerepét is. A Sátán báljának jelenetében egy pillanatra Margarita is összefonódik Krisztus figurájával: Bortko változatában, ellentétben az eredetivel, Margaritának nem csupán rettentő fáradtságot okoz a vendégek fogadása, de a testén stigmákra emlékeztető jelek tűnnek fel.
Amit talán legjobban hiányoltam ebből az adaptációból, az a félelem légköre. Bortko úgy döntött, a történet komikus oldalát tekinti mértékadónak. Legyen szó akár a szovjet rendszer zavaros elvárásainak hálójában vergődő kisemberek, hivatalnokok és pitiáner gazemberek sorsáról, akár a Sátán és kísérete ténykedéseiről, Bortko mindent tréfának, s mintegy félvállról vesz – még a halálosan komolynak szánt politikai tablót is. Egy pillanatra sem érezzük azt a fojtogató szorongást, amely ebben a kafkai világban minden szereplő sajátja. A regényben a Sátán és kísérete nem attól válik szerethetővé, hogy túláradó jósággal fordulnának az emberek felé – ó, nem, Korovjov tréfálkozása nagyon is halálos, Woland érdeklődése az élők iránt nem különbözik egy rovargyűjtő érdeklődésétől, a bálon pedig élőhalottak táncolnak és embert áldoznak. Ám az a világ, az a társadalom, amelyben a Sátán megjelenik, olyannyira önmagából kifordult, kisszerű, embertelen és könyörtelen, hogy itt még a Gonoszból is igazságosztó válhat. Bortkonál azonban ebből semmi nincs. Margarita önfeláldozása így nem igazi áldozat, mert érezzük, hogy a vér és a fájdalom nem valódi, és a koponya, amiből innia kell, túlságosan is műanyag. Emlékszem, első olvasás közben kirázott a hideg, amikor Rimszkij felfedezi, hogy Varenuha nem vet árnyékot, miközben Hella hullasápadt keze tapogatja a sötét ablakot, vagy amikor Meigel báró értetlenül belép, hogy a végszóra eljátszhassa az áldozati bárány szerepét. Itt azonban mindez komikus, groteszk és egy pillanatig sem valós, pedig a Mester és Margarita eredeti története helyenként kifejezetten horrorba hajló, és a félelem légköre elválaszthatatlan a mű lényegétől.

Anna Kovalcsuk (Margarita) és Alekszander Galibin (a Mester)

Mindezzel együtt üdvözlendő, hogy a sorozat bemutatása nyomán újra felébredt az érdeklődés az eredeti mű iránt, és a regény hosszú idő után megint a bestsellerek között szerepelt a könyvesboltok polcain. Bortko sorozatát sok jogos kritika érheti, de a tömegkultúra talán akkor is nyer egy ilyen szériával, ha Bulgakov legelszántabb rajongói csalódásként könyvelik el, hiszen mégiscsak sikerült a teljes művet adaptálni és nézők millióihoz eljuttatni. A sors keserű – és a műhöz méltóan morbid – fintora, hogy Bortko sorozata nem csak az eredeti regény iránti érdeklődést, de A Mester és Margarita körül már eddig is számon tartott „átok” városi legendáját is éltetni fogja a sorozat színészeit sújtó sorstragédiák sora miatt.

(A sorozat teljes egészében megtalálható a YouTube-on, meglepően igényes magyar szinkronnal, de még jobban jár, aki az orosz eredetit nézi.)

Vlagyimir Bortko: A Mester és Margarita. Televíziós sorozat 10 részben (480 perc), 2005
Rendező és forgatókönyv író: Vlagyimir Bortko
Zene: Igor Korneljuk
Fényképezte: Valerij Mjulgaut

Woland: Oleg Bazilasvili
Mester: Alekszander Galibin
Margerita: Anna Kovalcsuk
Korovjov: Alekszander Abdulov
Azazello: Alekszander Filippenko
Behemót: Alekszander Basirov
Poncius Pilátus: Kirill Lavrov
Jesua: Szergej Bezrukov
Hontalan Iván: Vlagyiszlav Galkin


Nincsenek megjegyzések: