Wagner A bolygó hollandijának ősváltozata az Operaházban
Mindenekelőtt le kell szögeznünk: A bolygó hollandi ősváltozata, amit az Operaház a világon elsőként műsorra tűzött, zenetörténeti kuriózum, és minden Wagner-rajongónak kötelező darab. Egy ilyen előadásról az ember szeret dicsérő, pozitív kritikát írni, már azért is, mert mégiscsak a mi operaházunk vállalkozott erre a különleges zenei kalandra. A bolygó hollandi 1841-es (igen, ennyire korai) ősváltozata sok tekintetben eltér a végső, három felvonásra bontott verziótól. A történet eredetileg nem Norvégiában, hanem Skóciában játszódik (ennek megfelelően Daland ebben a verzióban még Donald, Erik pedig Georg), és egyetlen felvonásban jutunk el a végkifejletig. A művet ebben a verzióban, húzások és módosított instrukciók nélkül még sosem mutatták be (az egyetlen változtatás, amit a karmester Ralf Weikert megemlített, hogy mivel a darab a Wagner korában használt rézfúvós hangszerekre lett írva, amiknél a manapság használt fúvós hangszerek erőteljesebben szólnak, ezeken a szólamokon egy picit változtatni kellett). Bár jelentős eltéréseket sem a zenében, sem a történetben nem fedezhetünk fel, a Hollandinak ez a változata mégis más, mint a megszokott: talán egy picit kevésbé koherens, néhol kicsit elnyújtott, de mindezzel együtt ugyanúgy magán viseli egy wagneri remekmű ismertetőjegyeit, mint a később sikerre vitt, három felvonásos változat. Különösen szépen szólt a helyenként szimfonikus költeményre emlékeztető, az egész darab ívét összefoglaló nyitány.
Szikora János, aki a darabot szürreális elemekkel gazdagított mítoszként jellemezte, így vallott saját rendezői koncepciójáról: „Ha hűek akarunk lenni Wagner alkotói szelleméhez, akkor mindenekelőtt a záróképet kell komolyan vennünk és ebből kell kiindulnunk. A kép a Férfi és Nő egymásra találásának apoteózisa. Ezért volt minden küzdelem és szenvedés, erre várt Senta egész életében. Platóntól származik az idea, hogy valaha nem léteztek férfiak és nők, hanem gömb-emberek léteztek teljes egységben, kielégülésben. Zeusz azonban kettévágta őket és azóta minden ember csak fél-ember és a másik felét keresi egész életében. Ez a primitív, mégis hatásos szimbolika vezérel Senta és a Hollandi egymásra találásának mitikus történetében, hogy a Férfi és Női princípium egyesülésre és ebben az egyesülésben beteljesülésre vágyó örök keresését ábrázolhassam.”
Ennek tudatában – és igen nagy várakozással – ültem be az előadásra. Be kell vallanom, számomra a rendezés néhány részlete értelmezhetetlen maradt, és sajnos az énekesek teljesítményével sem voltam száz százalékosan elégedett.
A színpadkép egyszerű, letisztult, szinte minimalista, és tárgyak helyett a fényeknek és színeknek jut a főszerep, ami bizonyos szempontból kényszerűség, hiszen az egy felvonásban játszott darab alatt a díszletek érdemi átrendezésére nincs lehetőség. A háttérben egy videókivetítő segíti a viharos tenger és a rajta hánykolódó elátkozott hajó megjelenítését, amely hol el-, hol feltűnik. A színpadon elsősorban a kék árnyalatai dominálnak, amivel éles és kifejezetten esztétikus kontrasztot alkot a hollandinak és az elátkozott hajó legénységének vörös ruhája, amely, mint kiderül, ott rejtőzik Senta kék kabátja alatt is. Ez nem a szerelem vöröse, sokkal inkább a pokol tüzéé, ami a végén lángra lobbantja a hollandi hajóját – ám ettől a tűztől hőseink nem szabadulnak meg a darab végén, sőt, a legszembeötlőbb színváltozás éppen hogy Senta transzformációja a hajóskapitány házának világába illeszkedő kék árnyalatokból az elátkozott tengerész vérvöröse felé. Bár a rendezés bevallottan az egymásra találás és egyesülés koncepciójára épül, számomra feltűnő volt, hogy a zárójelenetben, Senta önfeláldozása után a hollandi és megváltója egy pillanatra sem érintik meg egymást, hanem lassan köröznek egymás körül, mint két, egymást méregető párbajozó, és a pokol vérvöröse nem tűnik el, mint inkább kiteljesedik. A modern és a tradicionális keveredése (a rokkadal jelenetében egy hagyományos szövőszék áll a színpad egyik sarkában, míg a lányok a kedvesük nevét mutató „I ♥ ...” feliratú pólókban hajtogatják a hatalmas, az emberi sorsokat gúzsba kötő norna-fonalra emlékeztető szálakat), bár némileg eklektikus benyomást kelt, időtlenséget is ad, és áthelyezi az eseményeket a valós térből egy elképzelt, szimbolikus térbe, amibe néhány elem tökéletesen illeszkedik (mint például a Donald házának bejáratát megjelenítő csupasz ajtókeret), néhány azonban nehezen értelmezhető. A magam részéről l'art pour l'art újításnak találtam a rokkadal és a ballada jelenetében elkényeztetett divatbabaként magazint lapozgató, tűzvörös harisnyába, kék miniszoknyába és tűsarkúba öltöztetett Mary asszony figuráját, vagy a hazaérkezést ünneplő, vidáman éneklő matrózok fehér, a színpad kék fényeiben világító-foszforeszkáló csizmáját. Azt pedig kifejezetten komikusnak éreztem, ahogy Senta kedvese, a vadász Georg mintegy ajándékként a lány lábai elé teríti az aznapi zsákmányt néhány kitömött fácán formájában, amiket utána gondosan kerülgetnek az énekesek (a néző pedig drukkol, hogy a földig érő ruhában hátráló Senta el ne essen bennük), mígnem Georg az egyiket dühösen le nem rúgja a színpadról.
Számomra éppen hogy az egymásra találás volt az, ami hiányzott ebből az előadásból. Talán egyedül a szerelmi kettős egy-két pillanatában sodorta a zene drámai lendülete szorosan egymás mellé a két főszereplőt, de a darab jelentős részében elszeparáltan énekelnek egymás mellett, mint szigetek az áramlatban. A hollandit alakító Thomas Gazheli baritonja korrekt, tiszta, de nem átütő, nem elég testes, helyenként kicsit erőtlen. Az általa megformált figura valahogy Alberichre emlékeztetően ördögi, de mindezzel együtt a helyén van. Lukács Gyöngyi Sentája viszont számomra teljesen élvezhetetlen: agresszívan, modorosan, néhol pedig kifejezetten csúnyán, kiabálva énekel, a hangjából mindenféle gyengédség és melegség hiányzik (ez nagyon kiütközött a balladában), és inkább egy tank jut róla eszembe, semmint egy angyali tisztaságú fiatal leányzó; helyenként az volt a benyomásom, Lukács valójában Ortrud szerepét énekli, csak eltévedt a Lohengrin és a Hollandi között. Nem tudom, ez mennyire tudatos választás, vagy mennyiben tudható be annak, hogy az énekesnő hangja elsősorban Verdi operáinak teljesen eltérő dinamikájához szokott, és Wagnert még sosem énekelt színpadon, de azt kell mondanom: ha már előre összeszorítom a fogam, mert tudom, most a „Preis' deinen Engel und sein Gebot” jön, az nem sok jót jelent. Mindazonáltal neki is voltak jó pillanatai, és a kellemetlen kezdés után a szerelmi kettősre már valamennyire magára talált. Gyönyörű volt viszont Palerdi András Donaldja és Fekete Attila Georgja – ehhez a két figurához nemigen nyúlt hozzá a rendezés, és ez a jelek szerint kifejezetten jót tett az énekesi teljesítménynek. Külön dicséret illeti a kórust is, ami elementáris erővel, tisztán és testesen szól, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Mindezzel együtt ezt az előadást illik megnéznie mindenkinek, aki szereti Wagner zenéjét. Nagyon régen nem láthatta már a Hollandit a pesti közönség (a pár évvel ezelőtt bemutatott, kifejezetten érdekes és értékes debreceni előadás sajnos eltűnt a süllyesztőben); örülnünk kell neki, hogy újra színpadra került ez a lenyűgöző és gyönyörű darab, ráadásul egy különleges, még sosem látott verzióban.
Richard Wagner: A bolygó hollandi – ősváltozat (1841), egy felvonásban
Rendező: Szikora János
Díszlettervező: Szendrényi Éva
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Karmester: Ralf Weikert
Donald (Daland): Palerdi András
Senta: Lukács Gyöngyi
Georg (Erik): Fekete Attila
Mary: Kovács Annamária
Kormányos: Horváth István
A hollandi: Thomas Gazheli
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése