Chris Weitz: A kertész

Dolgos, tragikus hétköznapok

Őszintén szólva nem értem, miért kerülte el eddig a figyelmemet ez a film, pedig a hazai mozikban is vetítették. Régen volt már, hogy kifejezetten jó érzéssel álltam volna fel a székből egy film után, A kertész (eredeti címe „Egy jobb élet”) viszont képes volt ezt megadni. A film olyan, mint a főszereplője: szerény, jószívű, tisztességes és szerethető, kicsit érzelmes, és inkább csak csendben kér, de semmit nem vág durván vagy tolakodóan a néző arcába. Nem követel együttérzést és szimpátiát, és alighanem éppen ezáltal éri el a néző azonosulását a főhősökkel.

Erős a gyanúm, hogy a rendező Chris Weitz és a két forgatókönyvíró, Erik Eason és Roger L. Simon célja elsősorban az volt, hogy egy amerikai film által, az amerikai filmkészítés, dramaturgia és meseszövés alapvető szabályainak tiszteletben tartásával (de nem szolgai követésével), mintegy az átlag amerikai néző számára emészthető és befogadható módon mutasson meg egy nagyon is létező, sok amerikai számára a mindennapokban tapasztalt és rengeteg indulatos vitával övezett társadalmi problémát, az illegális bevándorlók és munkavállalók helyzetét. A főhős, Carlos már vagy 15 éve szökött át Mexikóból az USÁ-ba, hogy kis családjával boldogulni tudjon. Ahogy ez lenni szokott, illegálisan tartózkodik az Államokban, semmiféle papírja, biztosítása nincs. A felesége elhagyta, így a 40 körüli férfi egyedül neveli 14 éves fiát, aki már a határ északi oldalán született. Szinte emberfeletti szorgalommal igyekszik egyről a kettőre jutni: a hétvégéket is végigdolgozva kertészként próbálja összeszedni a kettejük megélhetésére elégséges pénzt. Az álma, hogy egyszer elköltözhetnek a kétes hírű környékről, és a fia jó iskolába járhat, egy pillanatra elérhető közelségbe kerül, mikor a húgától kölcsönkapott pénzből megveheti addigi főnöke eladásra kínált kis furgonját és szerszámait, és már nem neki kell a többi napszámossal együtt munkáért kuncsorognia, hanem ő maga keres napszámost maga mellé. A sikertörténet azonban nem tart sokáig: az újonnan felvett segéderő, Santiago az első adandó alkalommal ellopja a furgont a szerszámokkal, Carlos pedig így munkaeszköz és megélhetés nélkül marad. Mivel illegális bevándorló, az igazságszolgáltatás hivatalos csatornái számára nem adottak, így nem tud mást tenni, mit hogy fia segítségével megpróbálja megkeresni az őt meglopó munkást és a megélhetését biztosító szerszámait. Santiago és a furgon kalandos úton megkerül – előbbi egy elegáns étterem mosogató egységében, utóbbi egy telephelyen –, ám amikor végre hazatérhetnének a visszaszerzett tulajdonnal, fennakadnak egy közúti ellenőrzésen, ahol kiderül, Carlosnak se igazolványa, se jogosítványa nincsen, és azt sem tudja bizonyítani, hogy a szélvédő nélküli, ütött-kopott kisautó valóban az övé. Börtönbe kerül, majd visszatoloncolják Mexikóba, míg a fia, Louis nevelését Carlos húga veszi át. A film végén láthatjuk, hogy a kamasz fiú számára talán tényleg megnyílt az út egy jobb élet felé: Carlos jómódú családba beházasodott húga gondoskodik róla és a fiú visszatérhet a sokáig elhanyagolt focihoz – Carlos pedig egy csapat hasonszőrűvel együtt újra nekiindul az Államok és Mexikó közötti zöldhatárnak. Hogy viszontlátja-e a fiát, új életet tudnak-e kezdeni a semmiből, vagy Carlos ott veszik a két állam közötti senkiföldjén, mint annyi más szerencsétlen, sosem tudjuk meg.

A film kulcsmondata minden bizonnyal Carlos utolsó megjegyzése: amikor nekivág, hogy újra az USÁ-ba szökjön, valójában hazaindul, hiszen számára már az USA az otthon, nem pedig a falu, ahonnan fiatalon elvándorolt. Megállapítása elsőre meghökkentő, de tökéletesen jogos és logikus, és ebben az interpretációban a film központi témája, a bevándorlók boldogulása és kitoloncolása teljesen más felhangot kap. A filmnek aktualitást ad, hogy 2013 januárjában Barack Obama elrendelte egy olyan átfogó reform előkészítését, amely sokak reménye szerint lehetővé teszi majd, hogy csaknem 11 millió, illegálisan az USÁ-ban tartózkodó bevándorló kapjon állampolgárságot, amennyiben az állam felé felhalmozott tartozásait rendezi. A javaslat körül heves vita alakult ki (némi olvasnivaló: link), azt azonban a demokrata és a republikánus oldal is elismeri, hogy a bevándorlók helyzete mind jogi, mind gazdasági, mind emberiességi szempontok miatt is rendezésre szorul. A film nem taglalja a bevándorlók második, harmadik generációjának identitását, de megtudjuk, hogy a kamasz Louis már alig beszél spanyolul, Mexikó népi kultúrája semmit sem jelent számára, és Los Angeles közegét érzi természetesnek és otthonosnak – s ez utóbbi ugyanígy igaz Carlosra és a húgára is, akik ugyan nem az USÁ-ban születtek, de hosszú évek óta ott élnek.

Maga a probléma nyilvánvalóan sokkal komplexebb, semmint hogy egy filmben megmutatható volna. A kertész felvillantja a bűnözés, a drogkereskedelem jelenlétét a bandatagok figuráján keresztül, akikhez a kamasz Louis tartozni szeretne, de az illegális bevándorlás miatt kialakult helyzet sötét oldalával nemigen foglalkozik, a figyelem ehelyett a tisztességesen boldogulni akaró kisember mindennapos gyötrelmeire irányul. Emiatt érheti a filmet némi jogos kritika, bár nekem úgy tűnik, a bandatagok figurája, bármilyen jelentéktelen és súlytalan is, arra tökéletesen alkalmas, hogy aktiválja a célközönségben a bevándorlókkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, és ezzel a célját el is éri. A rendező mintha azt mondaná: igen, tudjuk, ilyen is van, nem hallgatjuk el, de beszéljünk inkább azokról az emberekről, akikről egyébként kevés szó esik a bevándorlókról szóló diskurzusban. A film megmutatja, ahogyan Carlos hullafáradtan hazaballag és ruhástul alszik a kanapén, vagy ahogyan ebédidőben a járda szélére kuporodva tacot eszik, egy pillanatra betekintünk egy, munkások tömegszállásává alakított kis lakásba is, de a film egy pillanatra sem degradálja szereplőit vásári komédiás, magamutogató koldussá, csak visszafogottan felvillant egy-két arcot, helyet, helyzetet, és így sokkal több kíváncsiságot és empátiát kelt a nézőben. Bizonyára ez a visszafogottság teszi, hogy a film érzelmes jeleneteit sem érezzük hiteltelennek vagy zavarónak, és Carlos önfeláldozását, fia iránti szeretetét őszintének fogadjuk el. A film nyelvét mégsem nevezném művészien eszköztelennek: a rendező ügyelt rá, hogy ne távolodjon el teljesen az amerikai dramaturgiától, és ne idegenítse el magától a probléma iránt különösebben nem érzékeny, átlag amerikai nézőt sem, de ezzel együtt visszafogott és egyszerű marad, ami bizonyos értelemben bravúros. A lényegi üzenetet nem szájbarágós és moralizáló párbeszédeken, hanem a főszereplő Demián Bichir csodálatos színészi játékán keresztül kapjuk, és így az befogadható, érthető és átélhető azok számára is, akik a problémakörrel sosem kerültek közvetlen érintkezésbe.

Igaz, ezt a történetet már sokszor és sokféleképpen elmondták (elsősorban a Biciklitolvajok ugorhat be Vittorio de Sicatól), de A kertész egy pillanatra sem akarja azt a benyomást kelteni, hogy a történet egyedülálló és grandiózus. Sőt, éppen hogy azt mutatja meg, mennyire hétköznapi és kisszerű mindaz, ami derékba töri a kis csonka család életét és boldogulását, és milyen fokú a kiszolgáltatottság, amiben főhőseink élnek. A film igazi drámája nem is maga a tragikus eseménysor, hanem az az emberi tartás, amit Carlos a legnehezebb helyzetekben is mutatni képes. Környezetében egyedüliként képes megadni mindenkinek, barátnak és ellenségnek egyaránt azt a tiszteletet és jóindulatot, amit ő maga alig kap meg. Nem a naiv, ostoba és mindenre rácsodálkozó palimadár jósága ez, hanem egy olyan emberé, aki nagyon sok mindent látott, pontosan érti és érzi ennek a tiszteletnek az értékét, és akkor sem üt vissza, amikor megtehetné. Lefogja a fiát, amikor az érthető és jogos indulatból megverné az őket meglopó Santiagot, mert felismeri, hogy a másik ugyanannyira nyomorult, mint ő; becsületesen kifizeti az információval segítő munkásnak a pofátlanul magas összeget, amiben megegyeztek; fia nyerseségét pedig képes valami angyali gyengédséggel viszonozni. Ezt a filmet az emberség pillanatai teszik igazán szerethetővé, amiket újra és újra megmutat, és ez feledteti Louis kicsit elnagyolt jellemrajzát, a döccenéseket, a néhol a háttérben settenkedő (de a maga teljességében szerencsére sosem mutatkozó) pátoszt. Talán azt mondhatnám rá: „művészfilm light”, egy égető társadalmi probléma egyszerűségében is szép kifejezésének a tömegek általi fogyasztásra alkalmassá tett és rendkívül jóindulatú változata.

Persze lehet cinikusan röhörészni is ezen a filmen, mondván, hogy mindez szép mese, de semmi köze az illegális bevándorlók valóságához, a bűnözéshez, a szociális ellátó rendszer gátlástalan kihasználásához és az amerikai polgárok által megteremtett javakon való élősködéshez, én azonban óva intenék minden nézőt ettől az állásfoglalástól. A mexikói munkásokról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne dolgoznának nagyon keményen, azt nem (tessék utánaolvasni; kezdésnek ajánlhatom Judith Adler Hellmann szociológus könyveit, elsősorban a Mexican Lives és a The World of Mexican Migrants címűt). Ha hiszik, ha nem, léteznek olyan emberek, mint Carlos. Tudom, mert találkoztam velük.

Ilyen filmeket kérünk még, minél többet.

A kertész (A Better Life) - színes, amerikai filmdráma, 98 perc, 2011

rendező: Chris Weitz
forgatókönyvíró: Eric Eason, Roger L. Simon
zene: Alexandre Desplat
operatőr: Javier Aguirresarobe
Szereplők: Demián Bichir, José Julián, Dolores Heredia, Carlos Linares, Joaquín Cosio