2015. január 25.

Végképp összetörni


Vincent Gilligan : Breaking Bad

***Spoiler alert***

A Breaking Bad* az utóbbi évek egyik legsikeresebb amerikai produkciója volt. Bár már 2013-ban véget ért az utolsó évad, és a sorozatot azóta rengetegen elemezték, mégis úgy döntöttem, írok pár sort róla, mert egyszerűen érdemes; nem csak mert hatalmas rajongótáborral büszkélkedhet és számtalan díjat bezsebelt, hanem azért is, mert rendkívül érdekes dolgokat feszeget.
A történet Walter, egy (amerikai mérce szerint) alulfizetett kémiatanár kálváriája, illetve később ámokfutása, aki halálos betegségével szembesülve elhatározza, hogy beszáll a gyors meggazdagodás reményével kecsegtető drogbizniszbe, hogy a családja számára minél több pénzt tudjon örökségül hagyni. Ebben a felemás, és egyre nagyobbra növő vállalkozásban társra talál egykori tanítványában, a tiszteletet nem ismerő, megbízhatatlan, drogfüggő, de végtelenül emberi Jesse-ben, aki munka- és üzlettársa, később pedig irányított bábja, végül ellensége lesz. A sorozat végigköveti Walter személyiségének torzulásait, a családja szétesését, és nem utolsósorban bemutatja a droggyártók és -kereskedők világát az amerikai délnyugaton. A drogháború témája pedig sajnos aktuálisabb, mint valaha. A 2006 óta tartó, polgárháborúba hajló összecsapások során mostanára teljesen eszkalálódott a helyzet Mexikó több államában (néhány, önkényesen kiragadott olvasnivaló: The Guardian, Forbes, The New Yorker, Washington Post; a cikkek, elemzések száma szinte végtelen).
 
A drogháború követezményeiből, szörnyűségeiből a sorozat keveset mutat meg, és azt is furcsán, felemásan teszi. Számomra nehezen értelmezhető, hogy több, a mexikói drogkartellekkel összefüggő karakter – az állandóan betépett, pszichopata Tuco és karikatúra-szerűen pókerarcú unokafivérei, az öntelt Tortuga vagy a tolókocsiba kényszerülő, csengőt nyomogató Hector – inkább komikus, mintsem ijesztő vagy elgondolkodtató figura. Helyenként mintha a Macskajajból léptek volna elő, elnagyoltak maradnak, életükről, motovációikról, cselekedeteik hátteréről szinte semmit sem tudunk meg, és ezáltal a sorozat által bemutatott világ egyik lényeges eleme sikkad el. Pedig ezeken a karaktereken keresztül legalább röviden fel lehetett volna villantani, miért ennyire komplex a latin-amerikai drogkereskedelem problémája, és röviden szólni a kartellek erős szociális beágyazódottságáról (egyes helyeken nem egyszerűen a kartell jelenti a legnagyobb munkáltatót, de egyenesen átvették az állam szerepét, és a szociális intézményeket is ők tartják fenn). Mivel a történet egyik alapüzenete, hogy a bűnöző és a “normális” ember közötti határvonal rendkívül képlékeny, ez a nézőpont szerintem sokat hozzátehetett volna a sorozathoz. Érdemes lett volna azt is körbejárni, milyen perspektívából nézhetünk a drogbizniszből szerzett, de valóban hasznos és pozitív célokra fordított vagyonra, illetve hogy hogyan is működik a drogbizniszen keresztül a javak újraelosztása azokon a helyeken, ahol az állam gyakorlatilag megszűnt, vagy teljes, leszakadó néptömegeket hagyott magára, akik számára nem nagyon van más kereseti forrás. Érdekes eleme a sorozatnak az a diszkomfort, amit az amerikai szereplők rendszeresen éreznek a számukra megszokottól eltérő közegben: a nyomozó Hank borzasztóan szorong, amikor nem érti mexikói kollégái viccelődéseit és megjegyzéseit (bár az nem merül fel benne, hogy nyelvet tanuljon); hasonlóan kényelmetlenül érzi magát Jesse, amikor a mexikói kiruccanásuk alkalmával nem érti az őt “vizsgáztató” drogbáró embereinek társalgását; egy kevésbé éles jelenetben Walter próbálja kézzel-lábbal megértetni magát néhány bevándorló munkásasszonnyal. Még a történet elején Walter faragatlan főnökeként megjelenő autómosó-tulajdonos is román. Egy kicsit annak az (amerikai közegben általam gyakran tapasztalt) szemléletnek a tükröződését látom ebben, miszerint a rossz forrása kívül keresendő, az igazi fenyegetés nem a “mi”, hanem az “ők”. A kartell mexikói, a hálózat életben tartásához nélkülözhetetlen cég német, még a helyi maffiafőnök is Chiléből emigrált az Államokba...

Embernek maradni (Jane és Jesse)

A sorozat legnagyobb hibája talán az, hogy megreked félúton, mintha nem tudná eldönteni, hogy csavarokkal teli kalandfilm, vígjáték/paródia, véresen komoly társadalmi dráma vagy akció-krimi akar-e lenni, vagy mindez együtt. Kicsit az volt a benyomásom, hogy az első évadot még inkább fanyarul humoros, helyenként paródiába hajló társadalomkritikának szánták, és csak a 2. évad végén kezdi magát igazán komolyan venni a történet, és próbál drámaként helyt állni – helyenként kifejezetten sikerrel. A humorosnak szánt elemek azonban nem csak a feszültséget oldják, de újra meg újra megkérdőjelezik a nézőben, hogy tényleg drámát néz-e. (Külön hiányérzetet hagyott bennem Saul, a gerinctelen ügyvéd figurája, aki ugyan telitalálat, ám a sorozat vele szemben mindvégig jóindulatú humorral viseltetik, mintha bűnei említésre sem volnának méltóak.) A drogkereskedelem világának távolságtartó, objektív bemutatáshoz a film túlságosan kikacsint a nézőre, az egyértelmű állásfoglaláshoz túlságosan maszatol. Kár, mert rendkívül érdekes dolgokat vet fel; elsősorban azt, hogy hol kezdődik az emberi felelősség. A történet behatóbban szinte csak olyan emberekkel foglalkozik, akik önként, felnőtt fejjel választották ezt az életformát, és részvételük a drogkereskedelemben önálló döntésen alapul. Valóban, a sorozatot megalkotó Gilligan szerint a “rossz emberré válás” folyamatos, megerősített döntések következménye. Ez azonban szerintem jóval komplexebb kérdés; döntés csak akkor születhet meg, ha valóban van választás. A szereplők többségéről – Walteren és Jesse-n kívül gyakorlatilag senkiről – nem tudjuk meg, hogyan kerültek ebbe a világba. Felelős-e a tetteiért a 11 éves kisfiú, akit beszervez a drogmaffia? Vagy csak akkor válik majd felelőssé, ha dealerként eléri a nagykorúságot? Mennyiben felelős a hálózat terjedéséért az egyszeri fogyasztó, aki a saját élete kilátástalansága miatt nyúl a szerhez, aminek tőle függetlenül úgyis van piaca? Hol kezdődik azoknak az embereknek a felelőssége, akik ebbe a környezetbe születnek és nőnek bele, erre szocializálódnak, nemigen ismernek ezen a világon kívül mást, esetleg ezt látták maguk előtt egyetlen kitörési lehetőségként, és mire döntési helyzetbe kerülnének, már egyszerűen túl sokat tudnak ahhoz, hogy kiszálljanak? Ki valójában a “rossz ember” ezekben a helyzetekben?

A sorozat legtöbb rajongójával ellentétben számomra a nagybetűs Rossz maga Walter és az általa megtestesített mentalitás, mégpedig kezdettől fogva. Nem azért, amit, hanem azért, ahogyan teszi. Nem céltudatos, hanem önző, nem brilliáns, hanem aljas módon ravasz, nem ügyes stratéga, hanem játszmázós manipulátor – kezdettől fogva az, csak eddigi élete során egyszerűen nem került olyan helyzetbe, hogy silánysága megmutatkozzék. Eleinte még fel-felvillan benne az emberség (ahogy Jesse-t próbálja talpra állítani, az helyenként kifejezetten megható), mégis minden megnyilvánulásában van valami szánalmas, zavarba ejtő, számító kisszerűség, ami a történet elején inkább komikus (néhol egyenesen empátiát keltően az), majd egyre kevésbé tolerálható, s a sorozat végére már kifejezetten undort kelt. Ahhoz képest, hogy a történet kezdetéig rendezett, normális életet él, nagyon gyorsan megtanul ölni, és elég hamar meggyőződhetünk róla, hogy a derék, heroikus küzdelmet vívó Walterrel valami nagyon nincs rendben (ha előbb nem is, Jane halálakor biztosan). Sokatmondó részlet, hogy a történet legelején, amikor kiderül a betegsége, és attól fél, hogy a családja anyagi gondok elé nézhet, fel sem merül benne, hogy a pénzügyi problémák kezelése harácsolás helyett kezdődhetne az életstílus intelligens átgondolásával és az igények újradefiniálásával is. A sorozat számomra legproblémásabb pontja éppen az, hogy a sokszor, fennhangon előadott moralizálás ellenére Walter nem a szegénységtől akarja megóvni a családot (ha ez a valós célja egyáltalán), hanem a luxusukat akarja fenntartani. Van abban valami gyomorforgató irónia, ahogyan a családi háza úszómedencéje mellett ücsörgő Walter a “szegénység” rémével küzd és azon töpreng, hogy honnan szerezhetne még több pénzt, miközben pár száz km-re délre, a határ másik oldalán emberek tízezrei élnek vezetékes víz nélküli házakban, egy szobában tízen (főleg nagyon visszás mindez a mexikói drogháború nagyon is kézzelfogható, véres realitásának tükrében). Amikor pedig megszerzi a pénzt, nem tud vele mit kezdeni. Meglesznek a drága autók, de itt meg is áll Walter fantáziája: előbb raktárban rejtegeti a már legalizálhatatlan mennyiségű pénzt, aztán elássa a sivatagban, s a pénz egy idő után maga is mintha aktív, akarattal bíró szereplőjévé válna az eseményeknek. Walter pedig mintha még a halála pillanatában sem fogná fel az evidenciát, hogy a leglényegesebb dolgokat nem lehet pénzen megvenni. Akárhol legyen is az ember a drogbiznisz “táplálékláncában”, és akármekkora vagyont halmozzon is fel, a személyes tragédia előbb-utóbb elkerülhetetlen; mind Gus, mind Walter, mind Jesse kénytelen végignézni egy szeretett ember brutális kivégzését.

“El dinero es todo para amar...” (Skyler és Walter)

“La familia es todo:” a család minden, a pénznek egy minimális életszínvonal biztosításán felül önmagában nincs értéke, a megtartó erő az emberi kapcsolatokban van. Egy kis hangsúlyeltolással talán ez lehetett volna a sorozat legütősebb üzenete. Nagyon sajnálom, hogy nem így lett, vagy legalábbis nem teljesen, bár a sorozat megalkotója, Vince Gilligan kifejtette egy interjúban, hogy az elsődleges üzenet az: a tetteknek következménye van, és a bűn visszaüt. Az összeomlást Walter valóban maga hozza a saját fejére (átvitt és konkrét értelemben is: ha nem kezd el részegen szinte kérkedni saját képzelt zsenialitásával Hank társaságában, valószínűleg hosszú ideig zavartalanul dolgozhatott volna Gus védelme alatt). Furcsamód mégis úgy éreztem, hogy bár nincs egyértelmű állásfoglalás, az elvárás a néző felé mégis inkább az, hogy átérezze Walter (valójában talán nem is létező) dilemmáját. Érdekes – és bevallom, számomra szimpatikus – ellenpont Gus, aki hidegfejű és gátlástalan bűnöző ugyan, de intelligensen, csöndes eleganciával irányítja hatalmas drogbirodalmát, miközben megelégszik a középosztálybeli élettel, vezeti a 10 éves Volvóját, kiszolgálja a vendégeket az éttermében, komoly összegeket áldoz szociális és jótékonysági célokra, a maga eszközeivel lehetőséget biztosít a legközelebbi embereinek, hogy a családjaik számára tartalékoljanak – és mintha egyetlen személyes ambíciója az volna, hogy bosszút álljon fogadott testvére haláláért. Ez a fajta gerinces nagyvonalúság azonban Walterből hiányzik. Benne soha nem merül fel igazán, hogy bárkinek segítsen, folyamatosan a saját erejét és nagyságát próbálja bizonygatni önmaga és mások előtt, s talán éppen ez az oka, hogy félelmet ugyan képes ébreszteni, de igazi tiszteletet nem. Többször visszacseng a sorozat második felében Gus megállapítása, miszerint egy férfi feladata gondoskodni a családjáról – Walter olvasatában viszont a gondoskodás egyetlen elképzelhető formája a pénz. Bár folyton rájuk hivatkozik, családjával szemben nemigen viselkedik sem szeretetteljesen, sem tisztelettel (Hanket végül már kifejezetten lenézi). A saját maga által felállított céloknak való önző és elvakult megfelelési kényszer mindent felülír; Walter még akkor sem képes megálljt parancsolni, amikor már minden, számára elvileg kedves ember életét tönkretette. Az egyensúlyt talán leginkább a lakonikus és bölcs derűvel megáldott Mike találja meg, aki jókora összeget tesz félre unokája számára egy offshore bankszámlán, ám eközben képes arra is, hogy szerető, a kislány életében valóban jelen lévő nagypapa maradjon. (Halála előtti utolsó mondata: “hagyj magamra, hadd haljak meg békében” a sorozat egyik legemlékezetesebb jelenete.) Walter azonban ahelyett, hogy elismeréssel adózna vagy inspirációt merítene a hasonló példákból, rettenetes helyzebe hozza saját feleségét, egy életre traumatizálja a gyerekeit (a fiát legalábbis biztosan), és jónéhányat megöl(et) és megnyomorít a nála talán nemesebbekből (amikor Jesse-t elárulja, még a padló is ökölbe szorul a néző talpa alatt), hogy végül egy tökéletesen amorális újfasiszta söpredék bandával társuljon, akik felett természetesen elveszíti a kontrollt. Bizonyos olvasatban Walter vállalkozása akár sikeresnek is felfogható: minden hányattatás után a történet végére Jesse életben marad, Skyler és a gyerekek pedig gazdagok. Az más kérdés, hogy a megmaradt csonka család képes lesz-e normális életet élni egy ilyen epizód után, és megérte-e mindez. (Segítek: nem. Sőt, azt is megkockáztatom, nem lesz nehéz rájönniük majd, hogy a rájuk hagyott pénz Waltertől származik, és sikítva fognak menekülni a puszta gondolatra, hogy egy fillért is költsenek belőle.)


Szembenézni a gonosszal (Walter és Gus)
 
Bár a felszínen tombolnak az érzések és állandó a feszültség, igazi emberi érzelmekre alig néhány szereplő képes: a sodródó, felelőtlen, impulzív Jesse, a sztoikus, sokat látott és a bűnözői létben megbölcsült ex-rendőr Mike, a saját szorongását és megfelelési kényszerét esetlen harsánysággal leplező Hank, és a hűvös fegyelmezettség álarcát viselő Gus. Jesse figurája különösen szerethető: akármennyire is esendő és néha ostoba, talán ő az egyetlen, aki minden helyzetben képes megőrizni emberi mivoltát, s ebből a nézőpontból ő a történetben a legerősebb; ő az, aki képes morálisan győztesként kijönni rettenetes helyzetekből is, és túlélni a túlélhetetlent anélkül, hogy kifordulna önmagából. Walternek, akivel kezdettől fogva azonosulni próbálunk, azonban az események előrehaladtával egyre kevésbé akadnak emberi megnyilvánulásai, s a sorozat végére már az őszintének szánt pillanatok is elvesztik a hitelességüket, illetve önkéntelenül is megkérdőjelezzük a korábban őszintének tűnő szavakat és tetteket. Az utolsó évad végén pedig már csak cinikusan hümmögünk, amikor közli a feleségével: az egészet valójában csak önmaga miatt csinálta, mert élvezte az ügyes és később nagy hatalmú drogkereskedő szerepét. A magam részéről hiányoltam egy pozitív, erős női szereplőt; Walter felesége, Skyler a történet végére egészen magára talál, de a sorozat nagyobb részében inkább csak szenved és sodródik; húga, Marie a semmirekellő, nyomasztóan ostoba háziasszony mintapéldája (bár tény, hogy a férje házi ápolása és a családja széthullása közben valamicskét ő is fejődik), az utolsó évadban megjelenő ultrasznob és nyafogós Lydia pedig visszataszítóbb már nem is lehetne. Jólesett volna, ha ebben a rettenetes ürességben, ami az érdekek, a számítás és a könyörtelen játszmázás tere, megjelenik ellenpontként egy olyan karakter, aki egyszerre sugároz erőt és melegséget (talán egyben azt is jelezve, hogy a legtöbb esetben igenis van választásunk). Jesse második barátnője, Andrea ideális lett volna erre a feladatra, de neki – sajnos – kevés szerep jut a történetben, és inkább csak áldozat, semmint a saját sorsát irányító figura.

Ami a Breaking Badet igazán szerethetővé teszi, az a magas színvonalú és számos díjjal jutalmazott színészi játék, elsősorban Bryan Cranston (Walter), Adam Smith (Jesse), Jonathan Banks (Mike) és Giancarlo Esposito (Gus) részéről. Különösen érdekes volt számomra, ahogyan Esposito a meditációs és jóga gyakorlatait beépítette a legvadabb helyzetekben is tökéletesen nyugodt karakter megformálásába. Skyler (Anna Gunn) és Marie (Betsy Brandt) figurája az első évadokban nekem egy kicsit egysíkú (és helyenként meglehetősen idegesítő) volt, de ez nem az őket alakító színészek, inkább a forgatókönyv hiányossága. Dean Norris hitelesen hozza az összeroppanás ellen túlzott magabiztossággal védekező, és mindvégig palira vett nyomozót; Jesse Plemons Toddja pedig remekül érzékelteti, mennyire hétköznapi és mennyire közel van mindannyiunkhoz a gonosz. Külön kiemelném a Walter fogyatékkal élő fiát, Walter Jr-t alakító RJ Mitte-t; a színész maga is újszülöttkori agysérüléssel küzd, és többek között azért választotta a színészi pályát, hogy szélesebb tömegek figyelmét felhívja erre a betegségre.

Bár a The Wire (amihez sokszor hasonlítgatják) számomra egyértelműen erősebb mind összetettségét, mind karaktereit tekintve, és bevallom, sokszor a hajamat téptem filmnézés közben, a Breaking Bad akkor is az egyik kedvenc sorozatom marad. Folytatása ugyan valószínűleg nem lesz (bár volt már rá utalás, hogy Walter valójában nem halt meg az ötödik évad végén), de kolumbiai re-make igen. A történetet Bogotába helyezik át, és helyi szereplőkkel forgatják. Nagyon kíváncsi leszek a latin-amerikai fogadtatására.

… és a kolumbiai re-make.

* Magyarra a kevésbé szerencsés Totál szívás címmel fordították. Az eredeti cím lefordíthatatlan, az amerikai szlengben ezt a kifejezést arra használják, ha valaki “szabadjára engedi a poklot”, ugyanakkor a szófordulatban benne van a konform életből, a “taposómalomból”, a reménytelen életből való kitörés, a szembefordulás a megszokottal és elvárttal, a törvényszegés, de az összeroppanás is.

Nincsenek megjegyzések: