Fliegauf Benedek: Rengeteg

NINCS KARÁCSONY

Ez is egy régebbi alkotás, 2003-as, ám úgy látszik, most hozom be a több éves lemaradást. És nagyon örülök, hogy nem hagytam ki ezt a sok díjat nyert és egekbe magasztalt filmet, bár bevallom, elég nehéz az élménnyel bármit is kezdeni. A Rengeteg egy kicsit úgy hat, mint mikor az embernek levágják a karját, és az első pillanatban nem is érti, mi történt, csak bamba arccal nézi, ahogy folyik a vére.
Hét, egymástól független történet, hét dialógus, hétköznapi emberekkel, első látásra hétköznapi helyzetekkel, azonban minden jelenetben kiderül valami, ami mindent megváltoztat. Egy fiatal lány arra megy haza, hogy barátnője beengedett a lakásba egy idegen férfit, aki állítólag az ismerőse, és aki hozott neki egy kutyát – ő ugyanis most öngyilkos lesz, és azt akarja, hogy a lány vigyázzon ezután a kutyára. Két fiatal srác beszélget egy jó vételről, de hogy mi a vétel tárgya, azt sosem tudjuk meg: először azt hisszük, talán egy autó, vagy valami elektronikai cikk – az egyik fiú az interneten rendelte –, de aztán úgy beszélnek róla, mint egy élőlényről, ami eszik-iszik, szaga van, és meg lehet tanítani beszélni. Egy harminc-egynéhány éves, biológus apa feldúltan számol be feleségének tízéves kislánya kibontakozó szexualitásáról, és az ezzel kapcsolatos érzéseiről, amik nem nélkülöznek némi beteges jelleget. A kompra várakozó fiatal nőt két félrészeg férfi szórakoztatja – vagy inkább próbálja megijeszteni – egy hatalmas, emberevő harcsa groteszk történetével. A féltékeny feleség ordítozva ront rá férjére, amíg a durva hangvételű veszekedés közben ki nem derül, hogy a férfi nem magának, hanem halott barátjának szerezte a pornóújságokat, az elhunytnak ugyanis ez volt az utolsó kívánsága. A rémálmoktól gyötört lány beszámol barátjának a gyermekkori bántalmazásokról, amiket az őt nevelő nagymamától szenvedett el, s közben kiderül, hogy az elméjével valami nincs rendben. Két lány indul el az erdőbe, a semmi közepére, hogy megkeressen egy férfit, aki 5 évvel ezelőtt a teljes vagyonát megsemmisítette, és kivonult a természetbe, de nem találnak senkit és semmit.
Hét jelenet, amikben csak maga a helyzet számít; nem tudjuk meg, mi történik ezután; nincs történetmesélés, nincs problémamegoldás, csak a szembesülés. A film semmire sem ad magyarázatot, semmit sem értelmez, csak megmutat. Szinte csak arcokat látunk, arcokat és kezeket; és mindazt, amit megtudunk, kizárólag a szereplők elbeszéléséből tudjuk meg. Sokan Fliegauf szemére vetették, hogy ez így csak egy rádiójáték, a képnek alárendelt szerepe van a hanggal, a szavakkal szemben, de én nem gondolom, hogy feltétlenül így volna. A rendező amatőr szereplőkkel forgatott, és valóban, mindegyikük olyan természetességgel és hitelességgel játszik, amire csak az abszolút amatőrök és az abszolút profik képesek. Hétköznapi arcok, s ez teszi őket hitelessé: minduntalan az az érzésünk, hogy bármikor szembe jöhetnek az utcán (s ezt üzeni a filmet keretbe foglaló, prológusként és epilógusként is szolgáló képsor, ahol a szereplők feltűnnek és eltűnnek a Westend City Center bejáratánál hömpölygő embertömegben). A barátokból, ismerősökből verbuvált, gázsi nélkül játszó amatőrök nyilván nem képesek olyan átélt, az érzelmek olyan hatalmas skáláját megjelenítő mimikára és színészi játékra, mint amit mondjuk Liv Ullmann nyújt az Őszi szonátában, de mivel mindegyiküknek csak egy-egy jelenet jut, a maga jelenetét pedig mindenki remekül megoldja, a profizmus hiánya egy pillanatig sem zavaró. Ahogy ezeket a teljesen eszköztelen, máz és maszk nélküli alakításokat nézzük, a film teljesen olyan hatást kelt, mintha nem is tudatosan megkomponált művészi alkotást látnánk, hanem egy szeletet a valóságból; egy olyan rémálomból, ami ezeknek az embereknek a számára teljesen hétköznapi.
Furcsa, zavarba ejtő és a maga nemében ijesztő film a Rengeteg, vagy legalábbis nyomasztó. Sok kritikus emlegette, hogy ez már a szatíra, a paródia határmezsgyéjén mozog, én azonban nem éreztem a filmben különösebb szatirikus felhangot; a helyzetek, még ha helyenként tragikomikusak is, annyira mellbevágóak, hogy az arcunkra fagy a vigyor. Ha kapcsot kellene keresnem a jelenetek és a bennük szereplő emberek között, azt mondanám, az üresség, a félelem és a magukra hagyottság köti őket össze. A nevüket – egy-két kivételtől eltekintve – nem tudjuk meg. Kicsit olyanok mind, mint az első jelenetben szereplő férfi, aki elhozza a kutyáját az ismeretlen lánynak: nem tudni, honnan jöttek és merre tartanak, inkább csak lebegnek a semmiben, és próbálnak életben maradni, amíg végleg el nem nyeli őket a sötétség. S még valami összeköti a jeleneteket: az empátia, a közelség hiánya. Az első jelenetben szereplő lány egy érdektelen vállrándítással küldi útjára az öngyilkosságot tervező férfit; a két srác szemmel láthatólag teljesen érzéketlen az interneten vásárolt élőlénnyel szemben; az anya meg sem próbál érdemben kommunikálni a lányához vonzódó apával; a két ittas férfi a megrendülés legkisebb szikrája nélkül adja elő egy tragikus haláleset történetét; a veszekedő házaspár egyik tagja sem hajlandó semmiféle empátiát tanúsítani a másik iránt; a zavarodott elméjű lányt hidegen hagyja barátja kedvessége; az erdőbe elindult két lány közül pedig egyik sem érti, miről beszél a másik.
Mind a hét jelenet megérdemelne egy-egy hosszabb elemzést. Szerkezetről nemigen beszélhetünk, s ezt valóban a rendező szemére lehetne vetni; bár egy-egy rövid visszautalással, átvezetéssel jól megoldja a film itt-ott megdöccenő ritmusának kiegyensúlyozását, a néző mégis kicsit szétesőnek, inkoherensnek érezheti az összefűzött jelenetsort. Egy nyomasztó életérzés köti össze őket, és aki ezt az életérzést nem tudja teljes mértékben átélni, az bizonyára nem talál majd elég koherenciát és feszességet a filmszerkezetben. A párbeszédek is a szerkesztetlenség, a teljes életszerűség érzését erősítik, ugyanaz az információ többször is elhangzik, rengeteg a töltelékszó, a káromkodás, a felesleges elem, a félbehagyott mondat. Az jutott eszembe, amit a kései filmjeiben Bergman csinált: nem írta meg előre a teljes párbeszédet, csupán az irányvonalat beszélte meg a szereplőivel, és hagyta, hogy azok a felvételen maguk alakítsák, formálják a dialógust; talán Fliegauf is hasonló módszerhez folyamodott, bár ő nyilvánvalóan nem Bergmanhoz, hanem inkább a (szintén skandináv) Dogma-irányzathoz nyúlt vissza, amit Lars von Trier vagy Thomas Vinterberg filmjeiből ismerünk. Bizonyos értelemben ez egy „magyar Dogma-film”; ad hoc jellegű, kézikamerával felvett, egyedi hangulatú jelenetek sorozata, eszköztelen, minimalista stílusban megkomponált körkép (vagy kórkép) az általános emberi nyomorúságról.
Bár a legtöbb kritikus nem ezt emelte ki, én a második jeleneten töprengtem talán a legtöbbet, s bizonyára a legtöbb nézőnek szöget ütött a fejébe, hogy mi a fene lehetett a „remek vétel” tárgya, amiről a fiúk beszélgetnek. Egyértelműen kiderül, hogy élőlény, s mikor szóba hozzák, hogy meg lehet tanítani beszélni, az ember egyből arra gondol, bizonyára egy papagájról van szó. A többi, szórványos információból viszont semmi sem utal arra, hogy valóban egy madarat vettek volna a fiúk. Nem nagyon ismerek olyan állatot, amire illenének az elhangzottak. (Mindenesetre ha valaki tudja, milyen élőlény az, ami büdös, meg lehet tanítani az emberi beszédre, de leginkább csak éjszaka hajlandó beszélni, elfér egy autó hátsó ülésén, megeszi a konyhai ételmaradékot és megissza az alkoholt, és „kétezer ötért” beszerezhető az interneten, az ne fogja vissza magát, kíváncsian várom az ötleteket.) Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy itt igenis egy ember a szóban forgó „tárgy”, s ezt a képzetet erősítette bennem a jelenet végén hallható, tompa szuszogás is, ami mintha embertől eredne. Az egyik srác felveti, mennyire taszító a gondolat, hogy az anyja esetleg együtt mossa ki az ő ruháit „ennek a cuccaival”, a másik megemlíti, hogy elvitte „ezt” egy étterembe, de csak egy üdítőt vett neki. A fehér a legjobb „ezekből”, mondják a srácok, de szóba kerülnek a fekete és a sárga „példányok” is; a jelenet vége felé szinte már vártam, hogy meglátunk valami szerencsétlen hajléktalant, vagy egy orosz „húspiacon” vett, halálra rémült kislányt, de a rendező nyitva hagyja a kérdést. A beszélgetés közben semmit sem tudunk leolvasni a fiúk arcáról, az érzelem legapróbb nyomát sem; tekintetük érdektelenséget, unalmat tükröz. Fliegauf másik filmje, a Dealer jutott eszembe; mintha ez a jelenet volna az előzménye a Dealer végletesen érzéketlen és érzelemmentes férfi főhősének.
A hatodik jelenet, a rémálmoktól gyötört lány története talán a legnyomasztóbb. Bár nagymamája folyamatosan terrorizálta és megalázta, a lány világéletében meg volt róla győződve, hogy az asszony mindezt csak szeretetből tette, és így volt helyes. Az idős nő olyan mély nyomot hagyott a lelkében, hogy bár régóta halott, a lány még mindig hallja a hangját a fejében, és azt teszi, amit a nagymama mond. Sejthetjük, hogy itt már jóval többről van szó, mint a generációról generációra halmozott, mindig továbbvitt sérelmekről és frusztrációról. A lány attól retteg, hogy bekövetkezik, amit az álma jósol, és a nagymama parancsára meg fogja majd ölni a születendő gyermekét; s amikor egyedül marad, újra a nagymama kísértetéhez intézi szavait, mondván: a barátja nem fog kettejük közé állni, ő mindig azt teszi majd, amit a nagyanyja parancsol. A fiú a tőle telhető legnagyobb türelemmel hallgatja végig, és próbálja megnyugtatni, bár olyan benyomást kelt, mint aki régóta tisztában van már a lány állapotával, és talán csak a felelősségérzet tartja mellette. Ez a fiú és az utolsó jelenetben szereplő Barbara az a két szereplő, aki még képes az emberség halvány jelét mutatni, akik még nem fásultak el teljesen.
A többiek mintha élőhalottak volnának: fáradtak, kiégettek, elvesztették érdeklődésüket a világ iránt. Bár már igencsak a komikum határát súrolja (komolyan az Üvegtigris jutott róluk eszembe), a maga nemében ijesztő a negyedik jelenetben szereplő két férfi, akik poénkodva-káromodva mesélik el, hogyan gyilkolt meg az egyik ismerősük egy fiút: a hajója vasmacskájára kötötte, és bedobta a vízbe, ahol egy óriási harcsa felfalta; s miután a halat kifogták, és megtalálták benne a fiú félig megemésztett tetemét, feldarabolták a harcsát, és azóta is ennek a húsát eszik. Nem kevésbé visszataszító a kislányához furcsán vonzódó, mindenféle önkritikát nélkülöző apa monológja, amint abszurd módon megértést vár el a teljesen értetlen anyától, aki sem megértést, sem érdemi tiltakozást nem mutat. A veszekedő házaspár dialógusa a legkilátástalanabb s egyben a legtrágárabb is; kötőszóként repkednek a durva szitkok, káromkodások, lóalkatrészek. Nyilvánvalóvá válik, hogy a két, szimbiózisban élő ember kapcsolata egymás kölcsönös kihasználására és gyötrésére épül (a férfi folyton más nőkhöz járkál, aztán időről-időre visszatér a feleségéhez, aki viszont elviselhetetlen modorával, agresszív kérdezősködésével kergeti az őrületbe); mindkettejük hibás, és mindkettejük szenved a kialakult helyzettől, ennek ellenére semmiféle változásra nincs kilátás. Ebben a jelenetben, ill. az erdei kirándulásra induló lányok jelenetében is kap egy kisebb pofont a globalizáció, a fogyasztói társadalom: a férj a feleség fejéhez vágja, hogy ő is csak az idióta, horoszkóp-olvasgató, SMS-falon ismerkedő barátnőihez hasonló, üresfejű ribanc, a barátnője kérésére az erdőbe induló, mindenféle spiritualitást elutasító lány pedig azon nyavalyog, hogy miért nem nézheti inkább otthon a tévét.
A film első fele érzéketlenül materiális, a második fele azonban egyre inkább a spirituális szféra felé nyit. A feleségével összevesző férj elindul, hogy „találkozzon” a halott barátjával (az utolsó jelenetben látjuk majd, hogy a barátnak összekészített táskát leteszi a Westendben, és valaki – az arcát nem látjuk – fel is kapja és el is viszi), a zavarodott lány a halott nagymamával társalog, az erdőben pedig az egyik lány azt bizonygatja a barátnőjének, hogy ő igenis érzi a vagyonától megszabadult, évekkel ezelőtt eltűnt férfi közelségét. Ez a spirituális vonal az utolsó előtti, rövid jelenetben csúcsosodik ki: éjszaka, az erdőben (talán ez a film címében emlegetett rengeteg?), a tűz körül ülve látunk néhány szereplőt, és itt leginkább a Blair Witch Project köszön vissza (mint ahogy a film plakátján is): az őrült lány látja a nagymamát és elindul a sötétben, a barátja pedig utána fut, és őt is elnyeli a feketeség. Ebben a jelenetben is van valami nagyon nyugtalanító, bár nehéz megfogni, mi az; talán éppen ez a megfoghatatlanság kelt szorongást a nézőben. (Persze lehet, hogy nem mindenki van így vele, de szerintem a ki nem mondott és meg nem mutatott fenyegetés százszor rosszabb; én speciel a Blair Witch Projecttől is totál beparáztam, hogy pestiesen fogalmazzak.)
Elgondolkodtató, hogy Fliegauf Benedek filmje gyakorlatilag csak fiatalokról szól. A legidősebb szereplők is alig idősebbek 30 évesnél, ehhez képest viszont tökéletesen hiányzik belőlük a fiatal(os)ság, az optimizmus, az erő. Sodródnak, félnek és ki vannak szolgáltatva, meg sem próbálják a kezükbe venni a sorsukat. I never know a Sunday in this weekday room, ahogy Ella Fitzgerald énekelte annak idején; nincs fény az alagút végén, nincs remény, nincs karácsony. Érdekes kérdés, hogy vajon csupán a rendező látja ennyire sötéten a világot, vagy a fiatal magyar generációra általánosságban is jellemző ez a kiégettség, (lét)bizonytalanság, önvédelmemből (?) kifejlődött érzéketlenség? A tapasztalatok vegyesek. Szeretném azt hinni, hogy a helyzet nem ennyire reménytelen és sötét, de őszintén szólva át tudom érezni a Rengeteg hőseinek – vagy inkább maradjunk annál a szónál, szereplőinek – helyzetét és vívódását. Tapasztalatom szerint erre az életérzésre a humor az egyetlen orvosság – csak legyen erőnk adagolni.