Stephen Frears: A királynő

ŐFELSÉGE ÉS KAPITÁNYA

Korrekt. Azt hiszem, ezzel a szóval jellemezhetnénk leginkább Stephen Frears új filmjét, amely a legendásan konzervatív angol királyi család hét napját mutatja be, Diana hercegnő halálától a királynő gyászbeszédéig. S nemcsak korrekt, de rendkívül összetett és rafináltan szerkesztett is egyben. Nagy ritkaság, hogy egy film egyszerre legyen képes mindezen kívánalmaknak eleget tenni; minden kockájáról süt, hogy hihetetlen háttérmunka és átgondoltság van mögötte. A maga nemében rendkívül kifinomult alkotás A királynő, és ez talán annak köszönhető, hogy szemmel láthatólag mindenki – rendező, forgatókönyvíró, operatőr, és nem utolsósorban a remek színészgárda – elkövetett mindent annak érdekében, hogy a végeredmény profi és kerek legyen. A korrektség azonban, bármennyire nagy erény, egy ilyen esetben egyáltalán nem meglepő.
A Diana hercegnő halála körüli bonyodalmak alighanem a történelem azon eseményei közé tartoznak, amikről soha sem fogjuk megtudni a teljes igazságot. Az első kérdés, ami felvetődött bennem, hogy Frears vajon miért nyúl egy ilyen, rendkívül kényes témához, egy olyan történethez, amelynek szereplői még nemcsak hogy élnek, de befolyással vannak az Egyesült Királyság, sőt a világ közéletére. Egy ilyen választás szükségszerűen magával hozza a tökéletes korrektség igényét; egy ilyen filmben senkinek nem lehet odamondani, nem lehet szabadjára engedni az indulatokat, „mélyfúrást végezni”, megjeleníteni elhallgatott sérelmeket, mellbevágó igazságokat. A királynő mintha félúton volna a dokumentumfilm és a játékfilm között, gyakran látunk eredeti felvételeket, és Peter Morgan forgatókönyvíró rengeteget konzultált a királyi családhoz és a miniszterelnökhöz közel álló forrásokkal, hogy az eseményeket minél hitelesebben rekonstruálhassa. Úgy tűnik, sikerült neki; legalábbis amit a filmen látunk, az tökéletesen hitelesnek és valóságosnak tűnik – mindamellett, hogy nyilvánvaló számunkra, a valóság általában kevésbé kerek, kevésbé profin kivitelezett és kevésbé kifinomult.
A film két főszereplőjeként Erzsébet királynőt és Tony Blairt jelölhetnénk meg, bár a mellékszereplők is komplex karakterként vannak a színen, nem „beszélő díszletként” (talán egyedül Károly herceg alakja lett kissé egysíkú: furcsa, ostoba, gyáva fickó). Mindkét fő karakter szimpatikus, bár egyik sem tökéletes. A fő konfliktus arra épül, hogy a teljesen más értékrendben szocializálódott, a világtól elzártan élő királynő nagyon nehezen érti meg és fogadja el, hogy a közvélemény elvárásai az uralkodóval szemben már teljesen mások, mint fél évszázaddal ezelőtt; a frissen megválasztott Blair pedig igyekszik megerősíteni pozícióját, és úgy lavírozni, hogy a királynővel se kerüljön összetűzésbe, de eközben a közvélemény elvárásainak is meg tudjon felelni. Erzsébet alapállása az, hogy Diana a halálakor már nem tartozott a királyi családhoz, vagyis nem kell az uralkodócsalád tagjainak kijáró tiszteletben részesíteni. Diana családjának is más a kívánsága, arról nem is beszélve, hogy a két gyereket is jó lenne megóvni a médiában rendezett felhajtástól. A királyi család tehát hallgat, és semmi jelét nem mutatja a megrendülésnek. Blair ezzel ellentétben hajlik a közvélemény szavára, a nép számára pedig Diana hercegnő szimbólum, akinek kijár az őt megillető tiszteletadás; meg kell hát hajolni a média kívánsága előtt. A királyi család tagjai felháborodnak Blair felvetésén, s a Diana halála körüli tömeghisztériát a bulvársajtó által felnagyított őrületnek fogják fel. Valóban azonban jóval többről van szó: a monarchia intézményébe vetett bizalom rendült meg az emberek egy részében, s ez elgondolkodtatja Erzsébetet. Mint tudjuk, végül Blair szava érvényesült, a királynő engedett a nyomásnak, Balmoralból Londonba utazott, hozzájárult a Westminster-apátságban rendezett temetéshez, s ő maga egy rövid beszédben emlékezett meg az elhunyt hercegnőről. A film azt a folyamatot, azt a vívódást dolgozza fel, amíg a királynő a teljes elutasítástól eljut a csendes főhajtásig.
Diszkrét és visszafogott jeleneteket látunk, amik még a humor vagy a csipkelődés pillanataiban sem vesztik el ezt az elegáns visszafogottságot. A királynő nagy érdeme, hogy úgy képes elegáns lenni, hogy közben mentes marad mindenféle ragacsos pátosztól. A valósághoz hozzátartozik, hogy a miniszterelnök vagy valamelyik munkatársa elkáromkodja magát vagy elsüt egy rossz viccet, hogy a királynő egy ügyetlen pillanatban eltöri a terepjárója első tengelyét, amikor át akar hajtani egy vízmosáson, hogy Fülöp herceg kedvesen „káposztának” (cabbage) becézi a feleségét, vagy hogy a bemutatkozó Tony Blair – pestiesen szólva – bénázik őfelsége színe előtt. S ezekkel az apróságokkal teljes mértékben összeegyeztethető Diana gyászmenetének képsora, vagy a gyászoló Károly herceg könnyező arca. A kamera sosem tolakszik, sosem mutat olyasmit, amit nem kell látnunk; minden mértani pontosságú, precíz, és a szó jó értelmében véve kimódolt. Szereplőink hétköznapi emberek is, meg nem is. Hétköznapiak, hiszen látjuk, mennyire emberiek – a film szinte testközelbe hozza a királyi családot és az angol miniszterelnököt, és van egyféle „beavatás” jellege –, és mégsem hétköznapiak, mert az egész filmet valami különös lebegés hatja át, valami kellemes emelkedettség, ami távol áll a mesterkéltségtől, ám valahol mégis rokon vele.
Csupán egy elem volt a filmben, amit elsőre egy kicsit furcsának, erőltetettnek éreztem: a skót felföldön lerobbant kocsija mellett rostokoló királynő váratlanul szembetalálja magát azzal a gyönyörű szarvasbikával, amire unokái már napok óta vadásznak. Erzsébet elhessenti az állatot, hogy megmentse a közeledő hajtóktól, ám a szarvasbikát pár nappal később a szomszédos birtokon valaki kilövi; a királynő pedig ellátogat a szomszéd birtokra, hogy megtudja, mi lett a szarvassal. Egy kicsit attól féltem, ez a jelenetsor már az erőltetett szimbólumok és az ömlengés határvidékére vezet majd, ám szerencsére az alkotók ezt a csapdát is kikerülték: a kilőtt szarvas fellógatott, lefejezett, véres tetemének képe minden, csak nem ömlengő. Mindazonáltal ez az elem igazi velőscsont lesz a filmelemző kritikusoknak; sokan bizonyára a fenséges és erős Erzsébetet, mások talán az ártatlanul a halálba kergetett Dianát látják majd az állatban, de meglehet, hogy nem kell semmiféle szimbólumot keresni itt.
A film korlátai és erényei ugyanazok: a korrektség határt szab és szűk keretek közé szorít. Ezeket a szűk kereteket azonban tökéletesen kitölti Helen Mirren zseniális színészi játéka – néha olyan, mintha tényleg magát a királynőt látnánk. Megdöbbentő természetességgel játszik, minden rezdülése a helyén van, s ahol kimért és mesterkélt, ott pontosan érezzük, hogy a mesterkéltség nem a színészé, hanem a megjelenített figuráé. Ugyanez elmondható a Tony Blairt alakító Michael Sheenről is, aki a lehengerlő Helen Mirren mellett is képes erős alakítást nyújtani. Ez a két kulcsfigura nagyon ízlésesen viszi végig a filmet (külön dicséret illeti a rendezőt azért, hogy a gyerekeket nem keverte bele a történetbe), a lendület azonban néha elvész. Körbejárjuk a témát, annak szinte minden aspektusát felvillantva, a média hatalmától kezdve a királynő neveltetésén és a család magánéleti belviszályain keresztül a monarchia létjogosultságának feszegetéséig, de nem mondhatnám, hogy tövig rágjuk közben a körmünket az izgalomtól. A téma remek, ütős lélektani drámát kínál, ez azonban – éppen magából a témából kifolyólag – nem oldható meg. A kép, amit kapunk, mégis teljes, és még felszínesnek sem nevezhetem. A királynő éppen attól lesz mestermunka, hogy nagyon kevés dolgot mond ki, de rengeteg mindent sejtet apró utalásokon, elejtett félmondatokon, és nem utolsósorban a színészi alakításokon keresztül, s mindezt ízlésesen teszi. Ha másért nem, ezért a zseniális helyzetgyakorlatért érdemes megnézni. Nem hinném, hogy a film különösebben befolyásolni fogja bárkinek is a hozzáállását Diana tragédiájához vagy a királyi házhoz, de nagyon emberi képet ad. Megmutat, finoman magyaráz, de senkit és semmit nem ítél meg; Dianának, Erzsébetnek, Blairnek is felvillan a pozitív és a negatív oldala is. Mindazonáltal egyértelmű, hogy a rendező számára egyikőjük sem unszimpatikus, de ez egy percig sem zavaró – hacsak nem vagyunk elszánt monarchia- vagy Blair-ellenes aktivisták. A filmből megismert Erzsébet merev, rideg, néha már-már érzéketlen asszony, de viselkedésének megvan az oka. Blair a jó szándékú, reformpárti, ügyesen lavírozó politikus képében jelenik meg, a film záró dialógusa azonban már előrevetíti népszerűségének későbbi, drámai csökkenését. Angliában a film minden bizonnyal viharokat kavar majd, a magyar közönség számára azonban nem rejt (politikai) veszélyeket; szép, igényes, kerek munka. Mondhatni: királynőhöz méltó.