2007. február 26.

Stephen Frears: A királynő

ŐFELSÉGE ÉS KAPITÁNYA

Korrekt. Azt hiszem, ezzel a szóval jellemezhetnénk leginkább Stephen Frears új filmjét, amely a legendásan konzervatív angol királyi család hét napját mutatja be, Diana hercegnő halálától a királynő gyászbeszédéig. S nemcsak korrekt, de rendkívül összetett és rafináltan szerkesztett is egyben. Nagy ritkaság, hogy egy film egyszerre legyen képes mindezen kívánalmaknak eleget tenni; minden kockájáról süt, hogy hihetetlen háttérmunka és átgondoltság van mögötte. A maga nemében rendkívül kifinomult alkotás A királynő, és ez talán annak köszönhető, hogy szemmel láthatólag mindenki – rendező, forgatókönyvíró, operatőr, és nem utolsósorban a remek színészgárda – elkövetett mindent annak érdekében, hogy a végeredmény profi és kerek legyen. A korrektség azonban, bármennyire nagy erény, egy ilyen esetben egyáltalán nem meglepő.
A Diana hercegnő halála körüli bonyodalmak alighanem a történelem azon eseményei közé tartoznak, amikről soha sem fogjuk megtudni a teljes igazságot. Az első kérdés, ami felvetődött bennem, hogy Frears vajon miért nyúl egy ilyen, rendkívül kényes témához, egy olyan történethez, amelynek szereplői még nemcsak hogy élnek, de befolyással vannak az Egyesült Királyság, sőt a világ közéletére. Egy ilyen választás szükségszerűen magával hozza a tökéletes korrektség igényét; egy ilyen filmben senkinek nem lehet odamondani, nem lehet szabadjára engedni az indulatokat, „mélyfúrást végezni”, megjeleníteni elhallgatott sérelmeket, mellbevágó igazságokat. A királynő mintha félúton volna a dokumentumfilm és a játékfilm között, gyakran látunk eredeti felvételeket, és Peter Morgan forgatókönyvíró rengeteget konzultált a királyi családhoz és a miniszterelnökhöz közel álló forrásokkal, hogy az eseményeket minél hitelesebben rekonstruálhassa. Úgy tűnik, sikerült neki; legalábbis amit a filmen látunk, az tökéletesen hitelesnek és valóságosnak tűnik – mindamellett, hogy nyilvánvaló számunkra, a valóság általában kevésbé kerek, kevésbé profin kivitelezett és kevésbé kifinomult.
A film két főszereplőjeként Erzsébet királynőt és Tony Blairt jelölhetnénk meg, bár a mellékszereplők is komplex karakterként vannak a színen, nem „beszélő díszletként” (talán egyedül Károly herceg alakja lett kissé egysíkú: furcsa, ostoba, gyáva fickó). Mindkét fő karakter szimpatikus, bár egyik sem tökéletes. A fő konfliktus arra épül, hogy a teljesen más értékrendben szocializálódott, a világtól elzártan élő királynő nagyon nehezen érti meg és fogadja el, hogy a közvélemény elvárásai az uralkodóval szemben már teljesen mások, mint fél évszázaddal ezelőtt; a frissen megválasztott Blair pedig igyekszik megerősíteni pozícióját, és úgy lavírozni, hogy a királynővel se kerüljön összetűzésbe, de eközben a közvélemény elvárásainak is meg tudjon felelni. Erzsébet alapállása az, hogy Diana a halálakor már nem tartozott a királyi családhoz, vagyis nem kell az uralkodócsalád tagjainak kijáró tiszteletben részesíteni. Diana családjának is más a kívánsága, arról nem is beszélve, hogy a két gyereket is jó lenne megóvni a médiában rendezett felhajtástól. A királyi család tehát hallgat, és semmi jelét nem mutatja a megrendülésnek. Blair ezzel ellentétben hajlik a közvélemény szavára, a nép számára pedig Diana hercegnő szimbólum, akinek kijár az őt megillető tiszteletadás; meg kell hát hajolni a média kívánsága előtt. A királyi család tagjai felháborodnak Blair felvetésén, s a Diana halála körüli tömeghisztériát a bulvársajtó által felnagyított őrületnek fogják fel. Valóban azonban jóval többről van szó: a monarchia intézményébe vetett bizalom rendült meg az emberek egy részében, s ez elgondolkodtatja Erzsébetet. Mint tudjuk, végül Blair szava érvényesült, a királynő engedett a nyomásnak, Balmoralból Londonba utazott, hozzájárult a Westminster-apátságban rendezett temetéshez, s ő maga egy rövid beszédben emlékezett meg az elhunyt hercegnőről. A film azt a folyamatot, azt a vívódást dolgozza fel, amíg a királynő a teljes elutasítástól eljut a csendes főhajtásig.
Diszkrét és visszafogott jeleneteket látunk, amik még a humor vagy a csipkelődés pillanataiban sem vesztik el ezt az elegáns visszafogottságot. A királynő nagy érdeme, hogy úgy képes elegáns lenni, hogy közben mentes marad mindenféle ragacsos pátosztól. A valósághoz hozzátartozik, hogy a miniszterelnök vagy valamelyik munkatársa elkáromkodja magát vagy elsüt egy rossz viccet, hogy a királynő egy ügyetlen pillanatban eltöri a terepjárója első tengelyét, amikor át akar hajtani egy vízmosáson, hogy Fülöp herceg kedvesen „káposztának” (cabbage) becézi a feleségét, vagy hogy a bemutatkozó Tony Blair – pestiesen szólva – bénázik őfelsége színe előtt. S ezekkel az apróságokkal teljes mértékben összeegyeztethető Diana gyászmenetének képsora, vagy a gyászoló Károly herceg könnyező arca. A kamera sosem tolakszik, sosem mutat olyasmit, amit nem kell látnunk; minden mértani pontosságú, precíz, és a szó jó értelmében véve kimódolt. Szereplőink hétköznapi emberek is, meg nem is. Hétköznapiak, hiszen látjuk, mennyire emberiek – a film szinte testközelbe hozza a királyi családot és az angol miniszterelnököt, és van egyféle „beavatás” jellege –, és mégsem hétköznapiak, mert az egész filmet valami különös lebegés hatja át, valami kellemes emelkedettség, ami távol áll a mesterkéltségtől, ám valahol mégis rokon vele.
Csupán egy elem volt a filmben, amit elsőre egy kicsit furcsának, erőltetettnek éreztem: a skót felföldön lerobbant kocsija mellett rostokoló királynő váratlanul szembetalálja magát azzal a gyönyörű szarvasbikával, amire unokái már napok óta vadásznak. Erzsébet elhessenti az állatot, hogy megmentse a közeledő hajtóktól, ám a szarvasbikát pár nappal később a szomszédos birtokon valaki kilövi; a királynő pedig ellátogat a szomszéd birtokra, hogy megtudja, mi lett a szarvassal. Egy kicsit attól féltem, ez a jelenetsor már az erőltetett szimbólumok és az ömlengés határvidékére vezet majd, ám szerencsére az alkotók ezt a csapdát is kikerülték: a kilőtt szarvas fellógatott, lefejezett, véres tetemének képe minden, csak nem ömlengő. Mindazonáltal ez az elem igazi velőscsont lesz a filmelemző kritikusoknak; sokan bizonyára a fenséges és erős Erzsébetet, mások talán az ártatlanul a halálba kergetett Dianát látják majd az állatban, de meglehet, hogy nem kell semmiféle szimbólumot keresni itt.
A film korlátai és erényei ugyanazok: a korrektség határt szab és szűk keretek közé szorít. Ezeket a szűk kereteket azonban tökéletesen kitölti Helen Mirren zseniális színészi játéka – néha olyan, mintha tényleg magát a királynőt látnánk. Megdöbbentő természetességgel játszik, minden rezdülése a helyén van, s ahol kimért és mesterkélt, ott pontosan érezzük, hogy a mesterkéltség nem a színészé, hanem a megjelenített figuráé. Ugyanez elmondható a Tony Blairt alakító Michael Sheenről is, aki a lehengerlő Helen Mirren mellett is képes erős alakítást nyújtani. Ez a két kulcsfigura nagyon ízlésesen viszi végig a filmet (külön dicséret illeti a rendezőt azért, hogy a gyerekeket nem keverte bele a történetbe), a lendület azonban néha elvész. Körbejárjuk a témát, annak szinte minden aspektusát felvillantva, a média hatalmától kezdve a királynő neveltetésén és a család magánéleti belviszályain keresztül a monarchia létjogosultságának feszegetéséig, de nem mondhatnám, hogy tövig rágjuk közben a körmünket az izgalomtól. A téma remek, ütős lélektani drámát kínál, ez azonban – éppen magából a témából kifolyólag – nem oldható meg. A kép, amit kapunk, mégis teljes, és még felszínesnek sem nevezhetem. A királynő éppen attól lesz mestermunka, hogy nagyon kevés dolgot mond ki, de rengeteg mindent sejtet apró utalásokon, elejtett félmondatokon, és nem utolsósorban a színészi alakításokon keresztül, s mindezt ízlésesen teszi. Ha másért nem, ezért a zseniális helyzetgyakorlatért érdemes megnézni. Nem hinném, hogy a film különösebben befolyásolni fogja bárkinek is a hozzáállását Diana tragédiájához vagy a királyi házhoz, de nagyon emberi képet ad. Megmutat, finoman magyaráz, de senkit és semmit nem ítél meg; Dianának, Erzsébetnek, Blairnek is felvillan a pozitív és a negatív oldala is. Mindazonáltal egyértelmű, hogy a rendező számára egyikőjük sem unszimpatikus, de ez egy percig sem zavaró – hacsak nem vagyunk elszánt monarchia- vagy Blair-ellenes aktivisták. A filmből megismert Erzsébet merev, rideg, néha már-már érzéketlen asszony, de viselkedésének megvan az oka. Blair a jó szándékú, reformpárti, ügyesen lavírozó politikus képében jelenik meg, a film záró dialógusa azonban már előrevetíti népszerűségének későbbi, drámai csökkenését. Angliában a film minden bizonnyal viharokat kavar majd, a magyar közönség számára azonban nem rejt (politikai) veszélyeket; szép, igényes, kerek munka. Mondhatni: királynőhöz méltó.

2 megjegyzés:

janeway73 írta...

Szia Tollas Kígyó! Gratulálok a bloghoz, és bár mi más néven ismerjük egymást, igyekszem ennél a megszólításnál maradni.
Örülök, hogy írtál erről a filmről! Nekem, mint anglománnak kötelező program volt, és élveztem is mindazokat a nüansznyi elemeket, amit te is megemlítesz. Az elemzésedhez nem tudnék semmit hozzátenni, a színészi alakítások valóban remekül sikerültek, ahogy a napokban láttuk, Helen Mirren be is söpörte a megfelelő díjakat, megérdemelten. Leginkább a személyes benyomásaimat tudom hozzáfűzni a témához. Először is, én "szűzen" szeretek beülni egy mozira, így meglepetésként ért, hogy a Diana halála körüli események a film alaptémája. Kicsit lerágott csont, de jó választás abból a szempontból, hogy a királynő vívódásait és jellemét jól megmutatják az eseményekre adott válaszai. A második meglepetés Helen Mirren alakítása volt, az okos, büszke, már-már szimpatikus uralkodó, aki gondolkodás nélkül kioktatja a fiatal Tony Blairt, de segítő szándékkal. A királynő a hagyományok "terméke", és azok áldozata is egyben. Megtudjuk, főleg TB kommentárjából, hogy az egész életét alárendelte az országnak és a funkciójának, ami tiszteletre méltó. A királynő munkaköri leírását azonban a múltban fogalmazták, és már kissé poros és elavult, ahogy a nagymamámnak szoktam mondani: te még egy másik évezredben voltál fiatal. Azt is látjuk, és félelmetes látni, milyen nagy nyomást fejt ki a bulvársajtó, a politika is Hollywood szabályai szerint működik: a szép és fiatal Princess, a nép kedvence királynői bánásmódot érdemel csak mert a közhangulat ezt kívánja. A királynő pedig, ha nehezen is, belátja, hogy legjobb engedni a tömeg akaratnak, ezzel megőrzi népszerűségét. Azt kell mondjam, szimpatikus volt a történet, a királynő, mint szereplő motivációi is érthetőek és átérezhetőek, de engedtessék meg nekem, hogy ez után a mesterien felépített védőbeszéd után se kedveljem jobban Erzsébetet. Az igazit.
xxx janeway

Quetzalcoatl írta...

Üdv, Janeway kapitány! Nagy örömömre szolgál, hogy hazatért az Alpha Kvadránsba, és a jelek szerint errefelé hajózott.
Egyet kell értenem Önnel, II. Erzsébet nekem sem tartozik a kedvenceim közé, de nagy kérdés - és a film ezt is felveti -, hogy megítélhetünk-e valakit annak alapján, amit a médiából, a sajtóból megtudunk róla. "A királynő a hagyományok "terméke", és azok áldozata is egyben" - ezzel, azt hiszem, Ön meg is fogalmazta a lényeget. Szegény Erzsébet kapott hideget is, meleget is a Diana-ügy kapcsán (a magam részéről úgy gondolom, talán nem esett volna le az aranygyűrű az ujjáról, ha mondott volna két szót rögtön a haláleset után, elvégre ha szerette, ha nem, Diana családtag volt, és a trónörökös anyja). Talán nem volt ez a film annyira védőbeszéd, hiszen - bár az uralkodó figurájában valóban vannak szimpatikus vonások - mégiscsak kiderült, hogy ez az ember nem csak akkor rideg és távolságtartó, amikor a média éppen lesi. Hanem egyszerűen ilyen, hideg, kategórikus. Persze Diana hercegnő feddhetetlenségéről sem vagyok meggyőződve. Talán pont az volt a jó ebben a filmben, hogy mindenből felvillantott egy kicsit, és megmutatta, mennyire komplex tud lenni egy ilyen helyzet.
Nem tudom, mennyire életképes a 21. században a monarchia intézménye, de azért vannak országok, ahol ez egészen jól működik, pl. Norvégia. A norvég királyi családban is volt egy, Diana hercegnőéhez hasonló sztori: a trónörökös egy olyan, polgári származású lányt vett feleségül, akinek már volt egy gyereke, ráadásul egy drogkereskedőtől. A norvégok számára Mette-Marit pontosan olyan, mint az angoloknak Diana: egy hétköznapi lány, aki előtt megnyíltak a királyi család kapui. Aztán ki tudja, mi van emögött... mindenesetre nem rossz PR-fogás.