Francois Ozon: 8 nő

ZENÉS FÚRÁS A CSIRKEÓLBAN

Ilyen lehet, amikor elkezdenek betonozni egy csirkeólban, és alapozás közben rájönnek, hogy az egész ól aknamezőre épült. A háttérben szól a lemezjátszó, közben robbannak az aknák, repül a toll, a tyúkok pedig eszelősen kotkodácsolnak, és az egész annyira tragikomikus, annyira abszurd és annyira érthetetlen, hogy az ember nem is tudja, hogy most sírnia kellene, vagy röhögnie.
Régi film a 8 nő, de én csak most láttam, és egy újszülöttnek minden vicc új, mint ahogyan nekem is új volt a film minden poénja. Az alaphelyzet a Meghívás egy gyilkos vacsorára furcsa hangulatát idézi: karácsonyra egybegyűlik egy látszólag szerető család, valamikor a múlt század közepén. A gyújtópontban a soha meg nem jelenő családfő áll, Marcel, körülötte pedig a 8 nő, rokonok és cselédek. A viszonyok látszólag rendezettek, ez az illúzió azonban hamar szertefoszlik, amikor kiderül, hogy a ház urát valaki megölte, mégpedig valaki a 8 nő közül. A hó elzárja a kifelé vezető utat, a telefonzsinórt elvágták, a kocsi nem indul – itt kell maradniuk, és egymásra vannak utalva. Minden egyes szereplő önjelölt nyomozóként próbálja felépíteni saját verzióját, és közben elszabadulnak az indulatok; a szócsaták nyomán pedig olyan titkok lepleződnek le, amelyek némelyikének talán sosem szabadott volna kitudódnia. Az egész család belülről rohad, nincs olyan emberi kapcsolat, amit ne mérgezne meg a gyűlölet, a féltékenység, a kapzsiság vagy az irigység valamilyen formája; elfojtott, ki nem mondott és eddig nem is tudatosult vágyak és indulatok törnek a felszínre. Kiderül: mindenkinek lett volna indítéka is, lehetősége is elkövetni a gyilkosságot. Szép lassan minden szereplő lelepleződik, egyik a másik után. És persze kiderül, hogy Henrik Ibsennek igaza volt azzal a vadkacsával; élethazugságokra, elhallgatásokra szükség van ahhoz, hogy az életünk egyáltalán működőképes legyen. Mint a klasszikus krimikben, itt sem jó, ha az ember túl sokat tud, se magáról, se a többiekről; mindent az intrika, a mértani pontossággal irányzott döfések uralnak. A duplacsavar a film végén nem marad el: a történetből végig kilógó, bizonyos értelemben valóban tiszta és ártatlan kamaszlány tervelt ki mindent – no nem a gyilkosságot, mert a ház urát valójában meg sem ölték. A kislány csupán fel akarta nyitni apja szemét, hogy ezzel a bizarr játékkal ébressze rá, kik is veszik körül valójában, a világmegváltó kamaszlázadás azonban nyilvánvalóan tragédiába torkollik: amikor a lepel mindenkiről lehull, a házigazda valóban meghal, fejbe lövi magát, mert nem képes tovább élni mindazzal, amit megtudott. Ibsen vadkacsája, kifordítva, fejjel lefelé.
A forgatókönyv ügyesen szerkesztett, jól adagolja a feszültséget és a meglepetéseket. A feleség, az anya, a két nővér, a két kislány, a fiatal szobalány és a szakácsnő – mind főszereplővé avanzsál néhány pillanatra. Egészen csip-csup ügyektől a sorsok mély törésvonalait meghatározó titkokig mindenre fény derül, és az igazság néha tragikus, néha mulatságos, de leginkább tragikomikus. Az egyik lány eltitkolt terhességével kavar vihart; a szobalány valójában a háziúr kedvese; a szakácsnő leszbikus és nagy kártyás; a látszólag tolószékes nagymama valójában remekül tud járni, és az idült alkoholizmuson kívül semmi baja; a feleség szeretőt tart; a hipochonder aggszűz pedig vadul falja a szerelmes regényeket. A titkok egy része nyilvánvaló, és inkább csak a látszat kedvéért játsszák meg egymás előtt néha az értetlent, szerepet kapnak azonban a filmben durva dolgok is. A kislány az apjától – akiről kiderül, hogy valójában nem is az apja – esett teherbe; az iszákos nagymama halálos gyűlöletet érez a férfi iránt, akinek élete minden jótéteményét köszönheti; az elegáns polgárasszony szerepében tetszelgő feleség hazugságban neveli fel a lányát. Itt valahol mindenki szemfényvesztő, talán a jólelkű és a maga módján bölcs szakácsnő az egyetlen, akinek semmit sem tudunk a fejére olvasni – a társadalom által akkoriban még mélységesen elítélt leszbikus beállítottságán kívül, amiért meg is kapja a hipokrita polgárok megvetését. Kiderül azonban, hogy nem ő az egyetlen, aki hasonló hajlamokkal bír, mint ahogy a merev és hisztériás aggszűzről is kiderül, hogy a csábítás az egyetlen, ami valóban érdekli. A gyarlóság egyes jelenetekben valami mélyen emberi humorban oldódik fel és válik jelentéktelenné. Valahol minden szereplő bűnös, és mégis, valahol mindegyikükkel együtt lehet érezni, vagy legalábbis meg lehet érteni a motivációikat. A film talán legnagyobb erénye, hogy képes az emberi – vagy itt inkább fogalmazzunk úgy, a női – kapcsolatok szövevényes hálóját a maga komplexitásában visszaadni – az már más kérdés, hogy mivel egy-egy felvetett probléma tárgyalása is kitenne egy teljes filmet, az elemzésben általában nem jutunk túl mélyre. Ezen a ponton kap különös hangsúlyt a színészi játék, amelyre igazán nem lehet panasz; itt mindenki profi, és mindenki tudja, hogyan adja vissza a megformált karakter teljes vívódását egy vállrándítással, egy pillantással vagy egy hanyag mosollyal.
A humor, ami néha már-már börleszk jellegű, néha viszont keserű, először mintha idegenül hatna. Komolyságot, fajsúlyos dialógusokat várna az ember – s ezt néhol meg is kapja, a következő pillanatban azonban az egyik szereplő kiperdül a színre, és előadja a maga sanzonját, vagy inkább sanzon-paródiáját. Mindenkinek megvan a maga nagyjelenete és a maga sanzonja. Furcsa, elidegenítő elem ez a filmben, kicsit Brecht jutott róla eszembe; éppen amikor már igazi lélektani mélységekig jutnánk, az egyik szereplő látványosan dalra fakad, és a néző hirtelen nem tudja hová tenni ezt a különös fordulatot. A filmnek ez egészen egyedi hangulatot kölcsönöz, azonban megvan az a veszélye is, hogy megakasztja a dramaturgiát, vagy egyszerűen olyan inhomogenitást ad, amit a néző már nehezen kezel; nekem néha az volt az érzésem, mintha két különböző filmet néznék, egy halálosan komoly lélektani drámát és egy teljesen komolytalan musicalt. Ebből fakad az is, ami – bevallom – végig zavart (de már az Amelie csodálatos életében is): az, hogy a fajsúlyos dolgoknak sok esetben nincs semmi következménye, és ez pont azt a súlyt veszi el, amitől egy adott elem, egy adott dialógus vagy jelenet igazán átütővé válna. A tragédiák és tragikomédiák megtörténnek, aztán valahogy az egészet elütjük egy fura viccel. Talán az tükröződik ebben, hogy ami elkerülhetetlen, azt jobb derűvel és a humoros végén megfogni, amivel mélységesen egyet is értek, azonban ennek az üzenetnek megvan az a nagy veszélye, hogy hiteltelenné teszi mindazt, ami a szemünk előtt zajlik. Egy tragédia nem attól okoz katarzist vagy döbbent rá valamire, hogy megtörténik, hanem hogy látjuk, mi a következménye, hogyan reagálnak rá az emberek, hogyan strukturálódnak át a kapcsolatok. Itt egy kicsit az az érzésünk, hogy ha mindez véget ér, minden ugyanott fog folytatódni, ahol abbamaradt, háziúrral vagy anélkül. Igazából jellemrajzokról sem beszélnék, inkább karaktereket látunk egy-egy élethelyzetben; ám azt meg kell hagyni, hogy a karakterek és az élethelyzetek jól kitaláltak, elevenek. A film ötletesen gyűjtötte „katalógusba” a nőtípusokat, és ebből a szempontból végtelenül szórakoztató – bár, bevallom, kissé ijesztő is. Bár a nagy leleplezésre spekuláló kamaszlány kissé eltúlozza a felnőttek bűneit – ez természetes, hiszen ő maga még nem rendelkezik kellő élettapasztalattal ahhoz, hogy belássa, az ítélkezés nem olyan egyszerű –, abban minden bizonnyal igaza van, hogy a házigazda (aki jelen esetben a nagybetűs Férfi) életét a nők alaposan megkeserítették.
Ennek valódi okaira nem igazán derül fény; nem látunk igazán bele a félreértésekbe, játszmákba, nem tudjuk meg, hogyan is zajlott mindez a nők és a férfi között. Mindent a nők szemszögéből látunk, és ez bizonyos értelemben el is torzítja a képet. Azt sem mondanám, hogy olyan sok minden újdonságot megtudtam volna a filmből a „női lélekről”. A 8 nő olyan, mint egy görbe tükröt imitáló festmény; tudjuk, hogy torzít, de azt is tudjuk, hogy szándékosan. Ha ahelyett, hogy mindenáron a torzítatlan képet akarnánk viszontlátni benne, inkább a torzítás mikéntjét vesszük szemügyre, kifejezetten érdekes, egyedi, szórakoztató – és ami sokkal több: elgondolkodtató – filmet látunk.
Egy biztos: már nagyon örülök, hogy nincs 8 nő az életemben.