Gayer Zoltán tanulmánya: Szappanoperák
Antalóczy Tímea tanulmánya: A szappanoperák genezise
Mostanában nem tudok aludni. Ezért hát kialakult az a fura szokásom, hogy néha egész éjjel megy a tévé, lehalkítva, én pedig lázasan kapcsolgatok, valami olyasmit keresve, ami megnyugtatja a mindennapos nyűgöktől kiégett reléimet. És mit ad isten, általában a Zone Romantica nevű agyrém csatornán kötök ki, ami a nap 24 órájában mexikói és dél-amerikai szappanoperákat sugároz. Elég, ha 15-20 percet nézek ezekből, teljesen kataton állapotban, és máris feloldódik az egész napos görcs a gyomrom táján; valami kellemes, lebegő, tompa tudatállapotba kerülök azon töprengve, vajon valóban Perla-e az igazi örököse annak a nagyvállalatnak, amit most a kőszívű Mercedes asszony vezet; ez mindent kisöpör az agyamból, és általában elég ahhoz, hogy elnyomjon az álom. Olyan ez, mintha ópiumot szívna az ember.
Önmagában még nem is volna ijesztő, hogy ráfanyalodom az ilyesmire, és belenézek. Talán nem is akkora szégyen, elvégre kíváncsiság is létezik a világon. Hány baráttól, ismerőstől hallotta már az ember, hogy „igen, tényleg nagyon rossz, de csak azért nézem, hogy röhögjek rajta”. Mexikóban mindenki nézte: férfi és nő, idős és gyerek; nemre, korra, iskolázottságra való tekintet nélkül mindenki, akkor miért ne nézhetné egy rossz passzban lévő fiatal értelmiségi is. Az ijesztő az, hogy valami egészen kifacsart és megmagyarázhatatlan módon tetszik, amit látok, annak ellenére, hogy borzalmas, és tökéletesen távol áll mindentől, amit valaha is gondoltam a világról; sőt a szirupos romantika talán az egyetlen, ami elől képes volnék a tizedikről is kiugrani. Ráadásul egyáltalán nem is tudom követni a teljesen ismeretlen szálakat; semmit sem tudnék felidézni azokból a képsorokból, amiket láttam, vagy azokból a dialógusokból, amiket hallottam. Ha másnap bekapcsolom ugyanazt az adót, már nem tudom megmondani, hogy ezt, vagy egy másik sorozatot néztem-e tegnap, de ennek nincs is semmi jelentősége. Erősen kifestett, bugyután bámuló vagy gonoszul hunyorító női arcok, fennhéjázóan mosolygó, zselézett hajú férfiak, öltönyös-nyakkendős üzletember-paródiák, affektáló ál-színészek, ismerős tájak, sosem látott lakásbelsők, intrikázó milliomosok, jólelkű indián szakácsnők, szívtipró szépfiúk, erőltetett, hiteltelen, nevetségesen túljátszott érzelmi világ, hatásvadász jelenetek, igénytelen megvalósítás, műanyag univerzum. Az egész tökéletesen érdektelen és semmitmondó, nem ad semmit, nem vesz el semmit és nem akar semmit; legfeljebb néha mosolyodom el, amikor látok egy utcát vagy tájat a háttérben, ami előhív egy emléket. És mégis: egészen tömény formában önt el ilyenkor valami különös, mégis kellemes tompaság. Persze tudom, hogy amit a szappanopera kivált, nem igazi nyugalom, csak utánzat, de ahogy Franz Kafka kutyája a Forschungen eines Hundes-ben, én is megalkuszom: ez is csak nyugalom, csak birtokolható.
Nemrég még sehogy sem fért a fejembe, hogy a fenébe volt képes Pablo egész nap azon a rohadt virágmintás kanapén fetrengeni a londres utcai nappaliban, és ilyen szappanoperákat bámulni (arról nem is beszélve, hogy közben rendszerint az én sörömet itta), míg én a sorozatok puszta említésére is bezárkóztam a szobámba, vagy elmenekültem a sarki 7 Elevenbe (azért nem a kocsmába, mert ott is ezek mentek a tévében), mint ahogy ezt nyilván számtalan, az enyémhez hasonló ízlésű ember teszi a világon. Sőt, egy időben képes lettem volna akár statáriummal sújtani minden, Isaura vagy José Antonio névre keresztelt halandót. A Barátok közt-től a mai napig mélységesen undorodom, mint ahogyan a Rex felügyelő felhígított idiotizmusa is idegesít. A Vészhelyzet meg a Star Trek még rendben van, de amiben ezeknél egy árnyalattal is több a „lelkizés”, azt már ugyan hadd ne. És tessék, hajnali fél 1 körül már automatikusan kapcsolok egy csatornára, aminek elvileg nem is vagyok célközönsége, és ami semmit sem nyújt, ami érdekelne, ezen a megmagyarázhatatlan belső nyugalmon kívül. Nem tudom eldönteni, hogy ez most normális dolog, pszichózis, vagy egy széleskörű társadalmi jelenség fura lecsapódása.
Sokáig azt hittem, a zombiszerűen szappanoperákat bámuló közönség kizárólag alacsony iskolázottságú, alacsony értelmi színvonalú, igénytelen emberekből áll, vagy olyan nyugdíjas nénikből, akik nagyon unatkoznak és már lusták lemenni sétálni egyet. Szegény megboldogult nagyanyám, valahányszor meglátogattam, mindig megörvendeztetett egy kiadós beszámolóval, hogy mi történt az éppen aktuális sorozat éppen aktuális szereplőivel, miközben én mereven bámultam a fal egy pontját, és önuralmat erőltettem magamra, elvégre nővel, idős emberrel és rokonnal nem üvöltözünk, akkor meg főleg nem, ha az illetőre mindhárom igaz. Azt hittem, hogy a hozzá hasonló unatkozó öregek, az otthon ülő kisgyerekes anyák és a kiégett és elfásult háziasszonyok adják az ilyen műsorok közönségét – hiszen ők nyilvánvalóan elvágyódnak abból, amiben élnek, szeretnének belelátni a gazdagok és szépek csillogó világába, és látni, hogy azok is ugyanolyan halandó emberek, mint ők maguk. S remélni, hogy talán egyszer az ő életükbe is eljön a változás, a boldogság, a szerencse, a nagy szerelem, a gazdagság. Ez kézenfekvőnek és logikusnak tűnik; sokan, sokszor végigelemezték ezt a jelenséget pszichológiai, szociológiai szempontból; kimutatták, hogy ott a legmagasabb a szappanoperák nézettsége, ahol a lakosság létbizonytalanságban, viszonylagos szegénységben él (Közép- és Dél-Amerika, volt szocialista utódállamok), és a televíziózás a kikapcsolódás legdirektebb formája; mi pedig elolvastuk, megértettük, bólogattunk. Ez rendben is van, mégis úgy tűnik, ez az igazságnak csak az egyik fele. Mégis mi a fenéért bámulom éjjelente félálomban a TV Azteca förmedvényeit? Bekeményítettünk, és ez már az Ötödik Világvége, csak a többiek nekem már megint nem szóltak?
A kulcsszó, azt hiszem, a bizonytalanság, és a jelenségben több a pszichológiai, mint a szociológiai tényező (bár a kettő nyilván nem választható teljesen szét). Bizonyos értelemben van valami vonzó abban, ha egy történet (ha egyáltalán annak nevezhetjük ezeket a fércműveket) minden eleme, minden mozzanata a végletekig kiszámítható. Meglepetés nem ér; tudjuk, érezzük, hogy hol, milyen jellegű fordulat fog bekövetkezni, ki mit fog mondani vagy tenni. Mintha már régóta ismert történeteket, mondatokat, fordulatokat ismételgetnénk a végtelenségig, akárcsak egy mantrát, mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Mondhatnánk rá, hogy ez mese, de igazából még csak nem is az. Nem valóság, és nem is fikció, mert túl gyenge ahhoz, hogy igazi fikció legyen. Teljesen széteső és ad hoc az egész, valahol mégis képes koherens világot teremetni, ami afféle átmenet a valóság és a fikció között, és egészen sajátos logikára épül. Üres, de legalább nem szilánkos, mint a minket körülvevő valóság. Az érzések és gondolatok, amiket a nézőben kelt, valósak, és ezek legalább olyan fontos részét képezik a sorozatnak, mint maga a film. Mintha valami interaktív valóságshow lenne az egész, aminek az is a szereplőjévé válik, aki nézi. Legalábbis ez igaz a nézők azon részére, akik végigkövetnek egy-egy történetet, végigizgulják, végigszenvedik. A nézők másik része (én is ezek közé tartozom) egyáltalán nem fog fel semmit abból, ami a képernyőn történik, és a sorozatnézés ez esetben nem rituálé, hanem mellékes pótcselekvés, amivel kitöltünk valamit. Attól tartok, ez a rosszabb eset. Azt hiszem, az ember sokszor azért néz ilyesmit, hogy ne érezze magát egyedül. Amit a filmen lát, az épp annyira semmitmondó és üres, mint az átlagos hétköznapok, csak más formában. A felszínen semmi köze a minket körülvevő valósághoz, a mélyét – nem a történetek, hanem az egész megjelenített világkép mélyét – tekintve viszont pontosan ugyanaz az üresség és érdektelenség néz vissza ránk, mint amivel nap mint nap szembesülünk, s ezért annyira ismerős. A szereplők valójában arctalanok, nincs jellemük, személyiségük, távoliak és idegenek, mint az utcán az ismeretlen járókelők; még benyomásunk is alig van róluk. Általában az az első meglátás, hogy a szappanoperákban a történet az egyetlen, ami számít; nincs se üzenet, se lényeg, csak a történések, fordulatok sorozata: kiderülnek-e az eltitkolt rokoni kapcsolatok, révbe érnek-e a tiltott szerelmek, megkapják-e büntetésüket a bűnösök. Én azonban úgy látom, ez sem számít, mert valójában még történet sincs. A szappanoperák nézése ekvivalens azzal, mint amikor a teljesen kioltott, üres képernyőt bámuljuk, és magunkba fogadjuk az ürességét. Amikor félálomban nézem ezeket az epizódokat, az az érzésem támad, hogy amit látok, az egy számítógépes karbantartó program kezelő felülete, néhány szórakoztató képsor, hogy a felhasználót ne ölje meg az unalom, miközben az alkalmazás fut, de a lényeg nem ez, hanem maga a program. Hogy mi történik ilyenkor a tudat vincseszterén, töredezettség-mentesítés, vírusirtás, fájltömörítés nagyobb lemezterület felszabadítása érdekében, vagy az egész alkalmazás maga egy vírus, arra még nem sikerült rájönnöm. Azt sem tudnám eldönteni, káros-e ez a jelenség vagy nem, mindenesetre van benne valami nyugtalanító, „brainwashing” jelleg. Dirty cage.
Az a rosszallás, vagy – nevezzük nevén – enyhe lenézés, ami eddig megvolt bennem a brazil és egyéb sorozatokat néző halandókkal szemben, most viszont furcsamód teljesen eltűnt, és úgy gondolom, ez egyáltalán nem baj. Sok ember számára a szappanoperákkal való szembehelyezkedés, ezek elutasítása és a törzsközönségüktől való elhatárolódás a saját identitásuk kialakításában és megőrzésében játszik szerepet, és ezzel nincs is gond addig, amíg nem fordul át fennhéjázó sznobizmusba. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen sorozat az éjszakai pótcselekvésen kívül bármilyen más módon lekössön, de már nincsenek ellenérzéseim azokkal szemben, akiket leköt. Ha úgy fogom fel, hogy ez is egy lépés az emberek megértése felé, akkor talán nem is bánom.
Antalóczy Tímea tanulmánya: A szappanoperák genezise
Mostanában nem tudok aludni. Ezért hát kialakult az a fura szokásom, hogy néha egész éjjel megy a tévé, lehalkítva, én pedig lázasan kapcsolgatok, valami olyasmit keresve, ami megnyugtatja a mindennapos nyűgöktől kiégett reléimet. És mit ad isten, általában a Zone Romantica nevű agyrém csatornán kötök ki, ami a nap 24 órájában mexikói és dél-amerikai szappanoperákat sugároz. Elég, ha 15-20 percet nézek ezekből, teljesen kataton állapotban, és máris feloldódik az egész napos görcs a gyomrom táján; valami kellemes, lebegő, tompa tudatállapotba kerülök azon töprengve, vajon valóban Perla-e az igazi örököse annak a nagyvállalatnak, amit most a kőszívű Mercedes asszony vezet; ez mindent kisöpör az agyamból, és általában elég ahhoz, hogy elnyomjon az álom. Olyan ez, mintha ópiumot szívna az ember.
Önmagában még nem is volna ijesztő, hogy ráfanyalodom az ilyesmire, és belenézek. Talán nem is akkora szégyen, elvégre kíváncsiság is létezik a világon. Hány baráttól, ismerőstől hallotta már az ember, hogy „igen, tényleg nagyon rossz, de csak azért nézem, hogy röhögjek rajta”. Mexikóban mindenki nézte: férfi és nő, idős és gyerek; nemre, korra, iskolázottságra való tekintet nélkül mindenki, akkor miért ne nézhetné egy rossz passzban lévő fiatal értelmiségi is. Az ijesztő az, hogy valami egészen kifacsart és megmagyarázhatatlan módon tetszik, amit látok, annak ellenére, hogy borzalmas, és tökéletesen távol áll mindentől, amit valaha is gondoltam a világról; sőt a szirupos romantika talán az egyetlen, ami elől képes volnék a tizedikről is kiugrani. Ráadásul egyáltalán nem is tudom követni a teljesen ismeretlen szálakat; semmit sem tudnék felidézni azokból a képsorokból, amiket láttam, vagy azokból a dialógusokból, amiket hallottam. Ha másnap bekapcsolom ugyanazt az adót, már nem tudom megmondani, hogy ezt, vagy egy másik sorozatot néztem-e tegnap, de ennek nincs is semmi jelentősége. Erősen kifestett, bugyután bámuló vagy gonoszul hunyorító női arcok, fennhéjázóan mosolygó, zselézett hajú férfiak, öltönyös-nyakkendős üzletember-paródiák, affektáló ál-színészek, ismerős tájak, sosem látott lakásbelsők, intrikázó milliomosok, jólelkű indián szakácsnők, szívtipró szépfiúk, erőltetett, hiteltelen, nevetségesen túljátszott érzelmi világ, hatásvadász jelenetek, igénytelen megvalósítás, műanyag univerzum. Az egész tökéletesen érdektelen és semmitmondó, nem ad semmit, nem vesz el semmit és nem akar semmit; legfeljebb néha mosolyodom el, amikor látok egy utcát vagy tájat a háttérben, ami előhív egy emléket. És mégis: egészen tömény formában önt el ilyenkor valami különös, mégis kellemes tompaság. Persze tudom, hogy amit a szappanopera kivált, nem igazi nyugalom, csak utánzat, de ahogy Franz Kafka kutyája a Forschungen eines Hundes-ben, én is megalkuszom: ez is csak nyugalom, csak birtokolható.
Nemrég még sehogy sem fért a fejembe, hogy a fenébe volt képes Pablo egész nap azon a rohadt virágmintás kanapén fetrengeni a londres utcai nappaliban, és ilyen szappanoperákat bámulni (arról nem is beszélve, hogy közben rendszerint az én sörömet itta), míg én a sorozatok puszta említésére is bezárkóztam a szobámba, vagy elmenekültem a sarki 7 Elevenbe (azért nem a kocsmába, mert ott is ezek mentek a tévében), mint ahogy ezt nyilván számtalan, az enyémhez hasonló ízlésű ember teszi a világon. Sőt, egy időben képes lettem volna akár statáriummal sújtani minden, Isaura vagy José Antonio névre keresztelt halandót. A Barátok közt-től a mai napig mélységesen undorodom, mint ahogyan a Rex felügyelő felhígított idiotizmusa is idegesít. A Vészhelyzet meg a Star Trek még rendben van, de amiben ezeknél egy árnyalattal is több a „lelkizés”, azt már ugyan hadd ne. És tessék, hajnali fél 1 körül már automatikusan kapcsolok egy csatornára, aminek elvileg nem is vagyok célközönsége, és ami semmit sem nyújt, ami érdekelne, ezen a megmagyarázhatatlan belső nyugalmon kívül. Nem tudom eldönteni, hogy ez most normális dolog, pszichózis, vagy egy széleskörű társadalmi jelenség fura lecsapódása.
Sokáig azt hittem, a zombiszerűen szappanoperákat bámuló közönség kizárólag alacsony iskolázottságú, alacsony értelmi színvonalú, igénytelen emberekből áll, vagy olyan nyugdíjas nénikből, akik nagyon unatkoznak és már lusták lemenni sétálni egyet. Szegény megboldogult nagyanyám, valahányszor meglátogattam, mindig megörvendeztetett egy kiadós beszámolóval, hogy mi történt az éppen aktuális sorozat éppen aktuális szereplőivel, miközben én mereven bámultam a fal egy pontját, és önuralmat erőltettem magamra, elvégre nővel, idős emberrel és rokonnal nem üvöltözünk, akkor meg főleg nem, ha az illetőre mindhárom igaz. Azt hittem, hogy a hozzá hasonló unatkozó öregek, az otthon ülő kisgyerekes anyák és a kiégett és elfásult háziasszonyok adják az ilyen műsorok közönségét – hiszen ők nyilvánvalóan elvágyódnak abból, amiben élnek, szeretnének belelátni a gazdagok és szépek csillogó világába, és látni, hogy azok is ugyanolyan halandó emberek, mint ők maguk. S remélni, hogy talán egyszer az ő életükbe is eljön a változás, a boldogság, a szerencse, a nagy szerelem, a gazdagság. Ez kézenfekvőnek és logikusnak tűnik; sokan, sokszor végigelemezték ezt a jelenséget pszichológiai, szociológiai szempontból; kimutatták, hogy ott a legmagasabb a szappanoperák nézettsége, ahol a lakosság létbizonytalanságban, viszonylagos szegénységben él (Közép- és Dél-Amerika, volt szocialista utódállamok), és a televíziózás a kikapcsolódás legdirektebb formája; mi pedig elolvastuk, megértettük, bólogattunk. Ez rendben is van, mégis úgy tűnik, ez az igazságnak csak az egyik fele. Mégis mi a fenéért bámulom éjjelente félálomban a TV Azteca förmedvényeit? Bekeményítettünk, és ez már az Ötödik Világvége, csak a többiek nekem már megint nem szóltak?
A kulcsszó, azt hiszem, a bizonytalanság, és a jelenségben több a pszichológiai, mint a szociológiai tényező (bár a kettő nyilván nem választható teljesen szét). Bizonyos értelemben van valami vonzó abban, ha egy történet (ha egyáltalán annak nevezhetjük ezeket a fércműveket) minden eleme, minden mozzanata a végletekig kiszámítható. Meglepetés nem ér; tudjuk, érezzük, hogy hol, milyen jellegű fordulat fog bekövetkezni, ki mit fog mondani vagy tenni. Mintha már régóta ismert történeteket, mondatokat, fordulatokat ismételgetnénk a végtelenségig, akárcsak egy mantrát, mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Mondhatnánk rá, hogy ez mese, de igazából még csak nem is az. Nem valóság, és nem is fikció, mert túl gyenge ahhoz, hogy igazi fikció legyen. Teljesen széteső és ad hoc az egész, valahol mégis képes koherens világot teremetni, ami afféle átmenet a valóság és a fikció között, és egészen sajátos logikára épül. Üres, de legalább nem szilánkos, mint a minket körülvevő valóság. Az érzések és gondolatok, amiket a nézőben kelt, valósak, és ezek legalább olyan fontos részét képezik a sorozatnak, mint maga a film. Mintha valami interaktív valóságshow lenne az egész, aminek az is a szereplőjévé válik, aki nézi. Legalábbis ez igaz a nézők azon részére, akik végigkövetnek egy-egy történetet, végigizgulják, végigszenvedik. A nézők másik része (én is ezek közé tartozom) egyáltalán nem fog fel semmit abból, ami a képernyőn történik, és a sorozatnézés ez esetben nem rituálé, hanem mellékes pótcselekvés, amivel kitöltünk valamit. Attól tartok, ez a rosszabb eset. Azt hiszem, az ember sokszor azért néz ilyesmit, hogy ne érezze magát egyedül. Amit a filmen lát, az épp annyira semmitmondó és üres, mint az átlagos hétköznapok, csak más formában. A felszínen semmi köze a minket körülvevő valósághoz, a mélyét – nem a történetek, hanem az egész megjelenített világkép mélyét – tekintve viszont pontosan ugyanaz az üresség és érdektelenség néz vissza ránk, mint amivel nap mint nap szembesülünk, s ezért annyira ismerős. A szereplők valójában arctalanok, nincs jellemük, személyiségük, távoliak és idegenek, mint az utcán az ismeretlen járókelők; még benyomásunk is alig van róluk. Általában az az első meglátás, hogy a szappanoperákban a történet az egyetlen, ami számít; nincs se üzenet, se lényeg, csak a történések, fordulatok sorozata: kiderülnek-e az eltitkolt rokoni kapcsolatok, révbe érnek-e a tiltott szerelmek, megkapják-e büntetésüket a bűnösök. Én azonban úgy látom, ez sem számít, mert valójában még történet sincs. A szappanoperák nézése ekvivalens azzal, mint amikor a teljesen kioltott, üres képernyőt bámuljuk, és magunkba fogadjuk az ürességét. Amikor félálomban nézem ezeket az epizódokat, az az érzésem támad, hogy amit látok, az egy számítógépes karbantartó program kezelő felülete, néhány szórakoztató képsor, hogy a felhasználót ne ölje meg az unalom, miközben az alkalmazás fut, de a lényeg nem ez, hanem maga a program. Hogy mi történik ilyenkor a tudat vincseszterén, töredezettség-mentesítés, vírusirtás, fájltömörítés nagyobb lemezterület felszabadítása érdekében, vagy az egész alkalmazás maga egy vírus, arra még nem sikerült rájönnöm. Azt sem tudnám eldönteni, káros-e ez a jelenség vagy nem, mindenesetre van benne valami nyugtalanító, „brainwashing” jelleg. Dirty cage.
Az a rosszallás, vagy – nevezzük nevén – enyhe lenézés, ami eddig megvolt bennem a brazil és egyéb sorozatokat néző halandókkal szemben, most viszont furcsamód teljesen eltűnt, és úgy gondolom, ez egyáltalán nem baj. Sok ember számára a szappanoperákkal való szembehelyezkedés, ezek elutasítása és a törzsközönségüktől való elhatárolódás a saját identitásuk kialakításában és megőrzésében játszik szerepet, és ezzel nincs is gond addig, amíg nem fordul át fennhéjázó sznobizmusba. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen sorozat az éjszakai pótcselekvésen kívül bármilyen más módon lekössön, de már nincsenek ellenérzéseim azokkal szemben, akiket leköt. Ha úgy fogom fel, hogy ez is egy lépés az emberek megértése felé, akkor talán nem is bánom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése