2007. február 18.

Mel Gibson: Apocalypto

A VÉCÉSNÉNI APOTEÓZISA

„Kenny röhögött, nem én” – mondja a South Parkban Eric Cartman, amikor a Skóciába vezető repülőúton kénytelen végignézni a „Répa lettem” című vígjátékot Rob Schneider főszereplésével, s ezt később a „Rob Schneider, a tűzőgép” című monumentális opus követi.
Na, Mel Gibson Apocalyptoja is pontosan ilyen. Igazából nem is tudom, hogy a film vége felé már a fröccsöntött műanyag zombik megjelenését vártam-e, vagy azt, hogy balról belép Janeway kapitány és kiadja a parancsot: „computer, állítsd meg a programot”.
Nagy várakozással néztem a film elé – na nem azért, mert kifejezetten rajongója volnék Mel Gibson munkásságának, hanem mert a közép-amerikai indián kultúra (mit ad isten...) igen közel áll a szívemhez, annak pedig külön örültem, hogy nem angolul, hanem yukatáni maja nyelven szólalnak meg a szereplők. Először azt hittem, az Apocalypto cím arra utal, milyen – valóban apokaliptikus – állapotokat idézett elő az európai konkvisztádorok megjelenése a térségben, de a film erre egyáltalán nem reflektál. Mint azt a film elején látható elegáns idézetből megtudjuk, a történet elvben arról szól, hogyan döntötte romba a Maja Birodalmat a belső széthullás és a kegyetlenség. Valójában azonban erről szól a legkevésbé.
Aki még nem látta volna a filmet, és netalántán tervezi, hogy megnézi, annak előre szólok, hogy kb. annyit fog megtudni belőle a közép-amerikai indián kultúrákról, mint a helyes fogkefe-használatról vagy az antianyag viselkedéséről erős vákuumban. A történet nem túl csavaros: főhősünk, az igen szimpatikus, és valami különös oknál fogva Ronaldinhora hasonlító maja vadász életében tragikus fordulat áll be, amikor békés kis faluját lerohanja egy másik maja csoport, és egy kiadós öldöklés után az épkézláb felnőtteket egy távoli rabszolgapiacra hajtják. Hősünknek a hollywoodi dramaturgiának megfelelően még pont van annyi ideje, hogy elrejtse egy kútban kisfiát és terhes feleségét, apja életét azonban már nem tudja megmenteni. A rabszolgapiacon aztán szétválogatják a foglyokat, és amikor már azt hisszük, ennél nem lehet rosszabb, kiderül, hogy a fogva tartottak zömét emberáldozatoknál használják fel. Főhősünk, Jaguármancs is sorra kerül az áldozókövön, ám egy különös csoda (egy napfogyatkozás) folytán megkímélik az életét, ezután pedig következhet a Ben Johnsont megszégyenítő sprint a dzsungelen keresztül a faluba, ahol a terhes feleség és a kisfiú nagy bociszemekkel várja haza a megmentő férjet és apukát. Eközben természetesen loholnak a nyomában a gonosz maja harcosok, hogy annak rendje s módja szerint kinyiffantsák.
Tulajdonképpen nincs is ezzel a történettel semmi baj. A probléma ott kezdődik, hogy az egésznek semmi köze a majákhoz. A karakterek, a dialógusok minden további nélkül áthelyezhetőek lennének más filmekbe, más közegbe. Az egymást ugrató vadászok, a folyton perlekedő anyós, a szerencsétlen lúzer, az aljas és sunyi ellenséges harcos, a bölcs és halála pillanatában is méltóságteljes apa mind-mind olyan figurák, akikkel bármelyik amerikai filmben találkozhatunk – és ezek a „maja” karakterek semmiben sem különböznek azoktól, akik a hollywoodi filmgyár más témájú termékeiben megjelennek. Amit a majákról „megtudunk”, az csupán sztereotípiák sokasága. Érdekes arcú indián emberek, fura öltözékben, tetoválva; indián stílusban beszélnek, esténként táncolnak a tűz körül, miközben valami bölcs öreg mesél az istenek viselt dolgairól; ja, és néha embert áldoznak, mert náluk ez volt a divat. Mel Gibson állítólag bőszen konzultált több szakértővel is a film készítése folyamán, hogy minél hitelesebb legyen az alkotás, azt azonban valakinek el kellett volna magyaráznia a derék Mr Gibsonnak, hogy a hitelesség nem a külsőségekben rejlik. Mert azt el kell ismerni, hogy a jelmezek, a helyszínek nagyon szépen és igényesen kivitelezettek, mint ahogyan az operatőri munka is külön dicséretet érdemel – ez azonban önmagában semmit sem jelent. Egy maja nem attól lesz maja, hogy ágyékkötőben rohangál és tapírt eszik. Ahhoz, hogy a történelmi hitelességnek akár a morzsáját is felvillantsuk egy filmben, mélyen ismerni kell az adott nép, az adott kultúra világképét, a világhoz való hozzáállását. A film igyekszik elhitetni velünk, hogy amit látunk, az a maja élettel tökéletesen kompatibilis, de valójában mindenhonnan Hollywood rémképe leselkedik ránk a banális dramaturgián, a sablonos szereplőkön és a pregnáns megalománián keresztül.
Egyetlen olyan szereplőt sem találunk, akiről legalább egy icipicit árnyaltabb jellemrajzot kapnánk, így eleve nincs is szükség semmiféle autentikus maja világképre. Papírmasé-figurák mászkálnak a vásznon, minden tettük, minden motivációjuk kiszámítható. A főgonoszról tudjuk, hogy fia halála után azonnal Jaguármancs hajszolásába kezd majd; a bajba jutott feleségről tudjuk, hogy a végsőkig védelmezni fogja a kisfiát, és az is kezdettől fogva egyértelmű, hogy melyik főgonosszal mikor és hogyan kell leszámolni. Mel Gibson még az őrült jóslatokat előrevetítő beteg kislány sablonját is beleteszi a történetbe (természetesen minden, amit mond, szimbolikusan valóra is válik).
Az egész filmben tulajdonképpen csak egyetlen meglepő fordulat volt számomra: amikor a hajsza végén Jaguármancs és üldözői kiérnek a tengerpartra, és egy flottányi európai vitorlással találják szembe magukat. (Nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg: a csónakban a parthoz közelítő, hatalmas keresztet markoló térítő képét a mélyen katolikus Gibsonnak nyilván muszáj volt bevágnia, már azért is, hogy a néző tudja: ennek a csúnya, kegyetlen maja világnak vége lesz, mert megérkeznek a keresztények, akik – mint tudjuk – az emberszeretet jegyében, mélységes humanitással és felvilágosultan közeledtek az őslakosokhoz.)
A filmmel azonban nem az a legnagyobb probléma, hogy banális a dramaturgiája. Sokkal jobban zavart az a tökéletesen öncélú brutalitás, ami a film minden pillanatában ömlött a vászonról. Szappanoperákra szokás mondani, hogy annyira nyálas, hogy lavór kell a tévé alá – na itt is elkelt volna egy jókora lavór, na nem a nyálnak, hanem a vérnek és a kiforduló belsőségeknek, amikből Mr Gibson olyan kollekciót kínál, ami egy ipari méretű mészárszéket is megszégyenítene. Erre már nem tudom azt mondani, hogy a művészi önkifejezés része vagy naturalizmus. Mellesleg aki járt valaha filmesztétika órára, és megismerkedett a filmtörténet legjobb darabjaival, annak talán eszébe jut, hogy a kegyetlenség és könyörtelenség ábrázolásának nem az egyetlen (és nem is a leghatásosabb) módja a kitépett belső szervek premier planban való mutogatása. (Példának okáért ott van az Andrej Rubljov talán legdurvább jelenete, amelyben a szerencsétlen szerzetest kínozzák – nehéz lenne ennél brutálisabbat mondani, pedig nem látunk sem vérrel telefröcskölt falat, sem lefűrészelt végtagokat.) Így sajnos az az egyetlen logikus konklúzió, hogy Mr Gibson örömét leli az anatómiaoktatás ezen különös formájában; azt mindenesetre minden néző meg fogja jegyezni, hol érdemes felvágni egy emberi mellkast, ha ki akarjuk tépni a szívet; még azok is, akik nem nézik a Vészhelyzetet. Nyilván az is elengedhetetlen része a reális ábrázolásnak, hogy ha átmegyünk egy kőbányán, akkor az egyik, kőporral borított fiatal munkás éppen akkor köpjön vért, amikor mellé érünk. Az emberi szenvedésnek ilyen jellegű, l’art pour l’art mutogatása nem művészi, hanem minimum perverz. Egy idő után pedig teljesen visszásan sül el, és az emberből nem szánalmat vagy együttérzést, hanem elfojtott röhögést vált ki. Ezt sikerült megspékelni néhány érthetetlen elemmel is. Amikor a hatalmas eső miatt a kút, ahol Jaguármancs felesége és kisfia meghúzták magukat, elkezd feltöltődni vízzel, a derék asszonynak eszébe sem jut, hogy a víz fenntartja és így könnyen kievickélhetne a kútból, ehelyett bőszen fuldokolni kezd. Amikor megpróbálnak kimászni a kútból, még véletlenül sem a kisfiú megy elsőnek, akinek kisebb a súlya (vagyis a hevenyészett kötél jobban elbírná), és akit az anyja elkaphatna, ha megcsúszik és lezuhan. Jaguármancs pedig olyan maratoni futást rendez azok után, hogy eltalálták egy pár nyíllal, átszúrták pár dárdával és megcsócsálta egy jaguár, hogy az etióp hosszútávfutók sírva szórnának hamut a fejükre, ha látnák. Tisztában vagyok vele, hogy a maja vadászok és harcosok hihetetlen atléták voltak, de amit a filmben látunk, az teljes orvosi képtelenség.
Van itt még néhány zavaró elem, amit egy átlag néző talán nem is vesz észre, de nekem szemet szúrt. Az egyik, hogy a főgonosz – akinek a jelmeze 90%-ban különféle csontokból és állatalkatrészekből áll – vajon miért egy pekari (Pecari tajacu, közép- és dél-amerikai sertésféle) koponyájával a fején rohangál. Egy rettenthetetlen harcoshoz talán jobban illett volna egy jaguár-koponya, bár elismerem, abból nehezebb fejdíszt készíteni, és nyilván úgy voltak vele, hogy az átlag néző úgysem tudja megkülönböztetni a jaguárt a pekaritól. Ha ez volna az egyetlen bajom a filmmel, szóvá sem tenném.
A másik: számomra érthetetlen, hogy ha Mel Gibson koncepciójának középpontjában a véres rituálék és öldöklések bemutatása állt, miért éppen a maja, és miért nem a klasszisokkal véresebb azték kultúrát választotta témájául. A maják is éltek emberáldozattal, azonban sokkal ritkábban és sokkal kisebb mértékben, mint az aztékok; a városban látott hátborzongató rituális mészárszék nem maja, hanem inkább azték jellegzetesség.
Az is fura volt, hogy az emberáldozat jelenetében a pap szavai szerint Kukulcannak áldoznak, aki az azték Quetzalcoatl-lal azonos. Bár nem vagyok a mezoamerikai kultúrákkal foglalkozó vallástörténész, de úgy tudom, a legtöbb kultuszban ez az isten volt jószerivel az egyetlen, aki – mint az emberek teremtője és legfőbb jótevője, ill. mint kultúrhérosz – ellenezte, sőt kifejezetten tiltotta az emberáldozatot. Ráadásul a jelenet szerint Kukulcant a pap a Nappal azonosítja, amit nem tudom, honnan vettek Gibsonék. (A majáknál Nap és a Hold a hős ikerpár szimbóluma; ők változtak égitestekké, miután visszatértek az alvilágból. Az azték mitológia szerint volt ugyan olyan időszak a világ történetében, amikor Quetzalcoatl – Kukulcan volt a Nap, ez azonban nem a jelenkor, hanem a Négy Szél korszaka, vagyis a harmadik világvége előtti kor.) Nem a maják, hanem az aztékok rituáléin volt jellemző a hadifoglyok ilyen tömeges feláldozása (többek között ezért is tartották szent dolognak a háborút, hiszen így tudták biztosítani az istenek számára a megfelelő mennyiségű vért, vagyis táplálékot), a foglyokat azonban nem Quetzalcoatl-nak, hanem Huitzilopochtli istennek áldozták. Szóval ez az áldozási jelenet nekem nem volt egészen rendben, de persze fenntartom annak lehetőségét, hogy csak a bűnös tudatlanság beszél belőlem.
Furcsa volt az is, hogy a foglyul ejtett asszonyok egyike Ixchel holdistennőhöz fohászkodik az egyedül maradt gyermekek épségéért; Ixchelnél kegyetlenebb, vérszomjasabb és emberellenesebb istennőt ugyanis keresve is nehéz volna találni, szóval a választás legalábbis bizarr.
Az is zavaró volt számomra, hogy bár a történet szerint a derék falusi maják még azt sem tudták, mi az a város és pontosan hol van, az izoláltan élő városiak és falusiak tökéletesen megértették egymás nyelvét, amit nehezen tudok elképzelni. (A maja nyelvnek még ma is közel 70 változata létezik.)
Ezektől mind-mind eltekintenék, ha nem látnám, hogy Mel Gibson filmje minden színtéren a hitelesség látszatára törekszik. Ez ebben a formában viszont minden, csak nem hiteles.
Mindent összevetve úgy látom, Mr Gibson ismeretei a maja kultúráról meglehetősen felületesek, és nem is az volt a célja, hogy erről az ősi világról pontos képet alkosson. Őszintén szólva kinyílt a bicska a zsebemben, mert határozottan úgy vettem észre, a film a majákat (legalábbis a fejlettebb civilizációt megtestesítő városi majákat) tudatlan, kegyetlen, fanatikus, vérszomjas barbároknak állította be, akikre a legtöbb néző alighanem legyint majd: „jobb is, hogy végük”. Semmit sem látunk abból a hihetetlen tudományos és művészi teljesítményből, amit a mezoamerikai indián magaskultúrák felmutattak; mindössze néhány filmkocka villant fel ebből valamit (amikor Jaguármancsot és társait az áldozóhelyre vezetik, 2 másodpercre látunk egy falfestményt, meg persze pár piramist). Ahhoz képest, hogy ezek az emberek járatosak voltak a matematikában, a csillagászatban, gyakorlatilag pontosabb naptárt használtak, mint amit ma mi használunk, fejlett íráskultúrával rendelkeztek, és elképesztő építészeti mesterműveket hagytak hátra, Mr Gibson feltűnően kevés celluloidot pazarolt rá, hogy a maják kevésbé brutális oldalát is bemutassa.
A filmnek ennek ellenére vannak kétségbevonhatatlan érdemei: a díszletek és jelmezek megtervezése, a helyszínek kiválasztása és a precíz és minőségi operatőri munka mindenképpen kiemelendő. Az sem baj egyáltalán, hogy Mr Gibson megpróbálja a nézők figyelmét egy kevéssé ismert ősi civilizációra irányítani. A probléma az, hogy hogyan teszi ezt és milyen eszközökkel. Eleinte a maják ma élő leszármazottai igen nagy érdeklődéssel fordultak a film felé, és örültek, hogy valaki a szélesebb közönséggel is megismerteti történelmüket – amikor azonban látták a végeredményt, hevesen tiltakoztak a film és annak alapkoncepciója ellen.
Nem azért haragszom erre a filmre, mert nem magas művészi elveket követ, és nem mérhető Ingmar Bergman legjobb alkotásaihoz. Akciófilmekre, horrorra, sőt még gagyi vígjátékokra is szükség van, és ez rendben is van addig, amíg egy film nem akar többnek látszani annál, ami. Azért vagyok dühös, mert az Apocalypto a hitelesség látszatát akarja kelteni, miközben teljesen hamis és egyoldalú képet fest egy fejlett civilizációról, s mivel a nézők jelentős hányada gyakorlatilag semmit sem tud a mezoamerikai indián kultúrákról, igaznak és hitelesnek fogja elfogadni ezt a szadizmusban tocsogó rémmesét. Nem vagyok szívbajos, tőlem egy egész regimentnyi hadifoglyot kivégezhetnek a filmvásznon, akkor, ha látom: az ábrázolás nem öncélú. Ha Mr Gibson azt járta volna körbe a történeten keresztül, miért volt fontos az emberáldozat a maja kultúrában, és milyen szociológiai, gazdasági, vallási mozgatórugói voltak ezeknek a rituáléknak, nem lenne semmi bajom a vérgőzös jelenetekkel sem. De ebben a formában ez a film leginkább egy modern nyilvános vécére hasonlít: csillog a tükör, van melegvíz-csap és automatikusan adagolt kéztörlő, csak éppen koszos az ülőke, és nincs se vécélánc, se vécépapír. Erre persze csak akkor jön rá az ember, amikor belép, és már fizetett. Mel Gibson, a vécésnéni pedig beszedi a pénzt, és a mennybe megy.

Utólagos bejegyzés
Későbbi, ám igen beszédes fejlemény: Mel Gibson már megint elszólta magát. Ezek szerint nem csak én vágtam a fejéhez, hogy halvány gőze sincs a majákról. A keretes szerkesztés alapelveit követve hadd idézzek megint a South Parkból: Kyle Broflovski nagyon találóan jegyezte meg, hogy "most, hogy láttam, mekkora barom ez a Mel Gibson, már örülök is, hogy zsidó vagyok". Vagy maja.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ennyi butaságot ilyen hosszan kár volt leírni. Ha nem bírod Melt, mert mondjuk zavar a róla felröppent hír, h antiszemita, úgy az a te gondod, de hogy a filmet íyg lehúzod, az télleg szánalmas. Vszeg tökre felkészült, ezer szakértőt votn be és sem a sztori, sema látvány nem olyan lapos, vagy nevetséges, amilyennek leírod. Az, hogy te mégis annak látod szomorú, és csak sajnállak, hogy nem tudsz egy jóízűt filmezni.

Quetzalcoatl írta...

Köszönöm a kritikát, kedves nicknevét sem vállaló névtelen. Mindenesetre nem gondolom, hogy a sajnálatodra szorulnék. Én is szoktam jóízűt filmezni, csak én nem a kiforduló beleket és a vértócsákat, hanem, mondjuk, Tarkovszkij képeit vagy Inarritu sztorijait tartom igazi kikapcsolódásnak. Istenem, nem vagyunk egyformák, ez nem baj. De azért fikázni sem kell a másikat, mert más véleményen van. Ha szereted az ilyen jellegű filmeket, akkor kellemes utat Mr Gibson intellektuális mélységeinek útvevesztőjében, de bocs, én nem megyek utánad...