2007. február 19.

Ben Stiller: Éjszaka a múzeumban

A HUN ATTILA ÉS A HABKÖNNYŰ NEURÓZIS

Mint régész, ezt nem hagyhattam ki. Nem mondhatnám, hogy csalódtam, de ehhez az is hozzátartozik, hogy különösebb elvárásokkal sem ültem be a moziba.
A helyzet jól ismert: az örök vesztes, akit minden állásából kirúgnak, és minden lakásból kilakoltatnak, kétségbeesetten szeretné elnyerni kisfia szeretetét és barátságát. A fiú azonban az édesanyjával és annak új barátjával, egy dúsgazdag brókerrel él, és szemmel láthatólag jobban érdekli a tőzsde csillogó világa, mint amit kedves és lelkes, de végletesen megbízhatatlan apja kínálni tud neki. Amikor azonban a férfi állást kap a Természetrajzi Múzeumban, és rádöbben, hogy éjjelente minden kiállított tárgy – legyen szó egy Tyrannosaurus Rex csontvázáról, a miniatűr római légióról vagy a hun Attila viasz másáról – életre kel, már tudjuk, hogy a kisfiú, ha meglátja mindezt a csodát, azonnal visszapártol apjához, és talán még a végleg elrontottnak tűnő házasság is rendbe hozható. Természetesen szükség van a gonosz öregekre is, akik az örök fiatalság reményében el akarják lopni a múzeumban őrzött egyiptomi fáraó kincsét, aminek varázsereje a tárgyakat életre kelti. Minden teljesen kiszámítható: az üldözések, a kialakuló barátságok, a nagyképű és ostoba múzeumigazgató, a jólelkű és kissé suta Teddy Roosevelt elnök, vagy a mellékes női szál. Persze kiderül menet közben, hogy a vérszomjas Tyrannosaurus csupán kiskutya módjára játszani akar, a barbár hun vezért csak elhanyagolták a szülei, a római harcosok kibékülnek a cowboyokkal, Teddy pedig meghódítja szíve hölgyét, a szintén viaszból megformált indián lányt.
Maga a történet enyhén szólva bugyuta, a forgatókönyv is nem kevés kívánnivalót hagy maga után (néha komolyan az volt az érzésem, hogy gép írta a dialógusokat), a film a maga műfajában valahogy mégis élvezhető. Azt mondhatnám rá: buta, sablonos, de jóindulatú film, és ez néhány elemi hibáját is feledtetni tudja, ha az ember nem mély filozófiai eszmefuttatásokra, hanem könnyen feldolgozható és könnyen felejthető szórakoztató filmre vágyik. Nem kell benne semmi magasztost keresni, mint ahogyan a filmben fellelhető humor is javarészt börleszkszerű jelenetekből, rohangászásból, és (pofára)esésekből áll. Leszámítva azt a Jim Carrie rosszabb pillanataira emlékeztető idiotizmust, ami sokszor Ben Stiller játékában is fellelhető, és túl erőltetett ahhoz, hogy vicces legyen, nincs a filmmel semmi különösebb baj, ha nem várunk többet, mint amire az előzetes alapján számíthatunk: egy 8-12 éves törzsközönséget célzó, vidám kalandozást. Van benne néhány kétségtelenül jól megcsinált, valóban humoros jelenet, de ezzel együtt az Éjszaka a múzeumban az a kategória, amit az ember megnéz, röhög rajta, és két hét múlva már arra sem emlékszik, hogy látta.
Két színész van csupán a színen, aki képes némileg árnyaltabb karakterábrázolásra: a Mary Poppinsból kéményseprőként ismert Dick van Dyke (igen, még él), illetve a népszerű Robin Williams. Az ő esetükben viszont a forgatókönyv korlátoltsága szab határt a színészi játéknak. Úgy tűnt, ők mindent megtettek annak érdekében, hogy az általuk megtestesített figurák hitelesek és érdekesek legyenek, de ha egy szerep sablonos karakterszerepnek van megírva, azon a legtehetségesebb színész sem tud segíteni. Igen vicces volt egyébként a 24-ből ismert Audrey-t a főszereplő ex-nejeként viszontlátni; szinte vártam, hogy valamelyik sötét sarokból előugrik Jack Bauer egy határozott „Drop the gun!” kiáltással.
A filmből nem tudunk meg semmit a múzeumokról, és természetesen semmi köze a múzeumi munkához; ez azonban nem zavaró, csak néhány olyan jelenetben, amikor megpróbálnak valamiféle realitást csempészni a történetbe. Igencsak derültem például azon, hogy a női mellékszereplő, miután közli, hogy a Sacajawea nevű indián lányról írt disszertációja már vagy 900 oldalra rúg, pár perccel később kijelenti, hogy elakadt a kutatásban, és új témát keres – persze mindezt azért, hogy a Ben Stiller által alakított Larry majd összehozhassa az éjszakánként életre kelő igazi Sacajaweaval. A történet kb. ennyire veszi komolyan a múzeumot mint intézményt, illetve a kiállítások mögött rejlő tudományos munkát; ezzel nincs is semmi baj, bár örültem volna, ha – már csak nevelő célzattal is – elhintenek egy-két fontos információt a filmben megjelenő történelmi személyekről, és nem csak az általános sztereotípiák szerint ábrázolják a római légiót, a vadnyugati vasútépítőket vagy a hunokat. De a film mentségére legyen mondva, hogy nem is kecsegtet egy pillanatig sem azzal, hogy bármi fontosat megtudunk belőle. A zárójelenet végkicsengése viszont határozottan tetszett: a Larry ténykedései nyomán még a tévébe is bekerült múzeumi botrányok olyan hatalmas vonzóerőt jelentenek, hogy a legnagyobb felfordulást követő reggelen a múzeum tele van látogatókkal.
Persze felmerül a kérdés, hogy minek ilyen filmet csinálni. Láttuk már, hallottuk már ezerszer, semmi újat nem mond, csupán a mindenki által jól ismert, unalomig ismételgetett sablonokat rakja össze egy új celluloid-tekerccsé. Bizonyára sokan úgy vélik, nyersanyag-pazarlás minden ilyesmi, és azt sem mondhatom, hogy valahol nem értek egyet. De még mindig inkább ilyen szösszenetekre pazarolják a celluloidot – hiszen senkit sem bánt meg, nem erőszakos és nem agysejt-rombolóbb, mint a Mary Poppins volt –, mint hogy leforgassanak még néhány ölős-dugós, tizenkettő-egytucat akciófilmet. Az Éjszaka a múzeumban nem jó, de legalább jóindulatú film. Egy előnye azért mindenképpen van: talán felkelti néhány gyerek érdeklődését a kiállítások iránt, és megeshet, hogy a film után elrángatják a szüleiket a Természettudományi Múzeumba. Mindenesetre örvendetes, hogy az American Museum of Natural History látogatottsága 20 %-kal megnőtt a film bemutatása után. Hazai viszonylatban ez nem is lenne olyan rossz, hiszen a múzeumok látogatottsága – eltekintve persze a mindig tömegeket vonzó nagy kiállítások, a Van Gogh vagy Dürer alkotásait bemutató tárlatok sikerétől – nem túl magas, és évek óta csak esik. Érdekes, hogy néhány, meglepően sikeres kiállítás, mint például a BTM Aquincum Múzeumában tavaly megrendezett „Állatok az ember világában” című tárlat, éppen hasonló interaktivitásra épül és hasonló különös légkört próbál teremteni a maga szerény módján, mint ami a filmből köszön vissza. Persze nem mindegy, hogy valaki több millió dolláros költségvetésből, vagy pár százezer forintból kényszerül megrendezni egy ilyen időutazást.

Nincsenek megjegyzések: