A vadon szava

A valkür a Művészetek Palotájában

A Rajna kincse felemásra sikeredett feldolgozása után némi kétkedéssel ültem be a Művészetek Palotájába A valkür előadására. Hogy őszinte legyek, nem fűztem nagy reményeket a dologhoz, a látványvilágot tekintve legalábbis biztosan nem. S lám, életem egyik legkellemesebb csalódása ért. Ez után az este után csak azt mondhatom: igen, erről van szó!
Ugyanaz a rendezőgárda, mégis merőben más benyomás. Egy furcsa Rheingold után egy zseniálisan modern Valkürt láthattunk, amelyben a koncepció középpontjába állított vetítőfelület és árnyjátékos tánckar végre megtalálta a helyét és funkcióját, és remekül illusztrált, aláfestett és szimbolizált anélkül, hogy az összképet megzavarta volna. A Rajna kincséhez képest szinte alig van látványelem, csak a vetített kép, és némi visszafogott árnyjáték.

A nyitány alatt egy hóvihar zilált képét látjuk, mintha csak a menekülő Siegmund szemszögéből figyelnénk a külvilágot. Az első felvonásban a vetítőfelületet hó borítja, mintha valóban egy hófödte északi táj kunyhójába tértünk volna be; a színpad hidegen kékesszürke fényben úszik, egy szeretet nélküli, rideg otthon benyomását keltve. Az első felvonás árnyjátékát és táncos illusztrációját a kutyák és farkasok képe uralja. Hunding kutyái diszkréten, de azért fenyegetően kúsznak gazdájuk lábánál. Siegmund elbeszélésének fonalát követve, a hófödte háttérben meg-megjelenik a farkaspár sziluettje (a kutyafejű emberalakokról akár Anubis is az eszünkbe juthat, és a párhuzam megállja a helyét, hiszen Wotan is hasonlóképpen „méri meg” a holtak, az elesett hősök lelkét, mint Anubis). A bátyjai halála felett érzett fájdalmába belehalt lány felemlítésére pedig a kutyák görcsös, fájdalmas rángásba kezdenek, mintha csak az emberben lakozó állat rémületét és kétségbeesését jelenítenék meg. Hunding fenyegetésére hatalmas, vicsorgó farkasfej árnya tűnik fel, majd foszlik szét Siegmund felett; egyszerű, mégis találó elemek. A látvány nem tolakszik előtérbe, csak illusztrál, megmutat, „aládolgozik” a zenének. A szerelmi kettős alatt a fenyegető farkas- és kutyaalakok eltűnnek, és képileg is megjelenik a tavasz, a virágzás a hófödte háttérben, hogy aztán újra a hó uralja a látképet.
A Walhallából gyönyörű kilátás nyílik a tiszteletet parancsoló skandináv hegyekre, Fricka és Wotan párbeszéde alatt a természet és a harag zöldje dominál a színpadon; s a gyönyörű látkép szertefoszlik, elolvad, szétfolyik, és háború dúlta, elhagyott város fekete romjaivá alakul, amikor Wotan Fricka nyomására elfordul szorongatott helyzetben lévő fiától. A romváros fekete-fehér képe felett feltűnnek Wotan hollói, animált képként és díszletként is. A menekülő Siegmund és Sieglinde mögött egy hatalmas, sötét alagút nyomasztó képe sejlik fel, mintegy érzékeltetve: nincs hová rejtőzniük, sorsuk megpecsételődött. A „Todesverkündigung” jelenete egyszerűségében is egészen egyedi: Brünnhilde megjelenésével átlépünk egy másik dimenzióba; az alagút képe eltűnik, az énekes Linda Watson szerényen meghúzódik a színpad oldalán, és a háttérben az emelvényen csak a valkürt megjelenítő, kecses táncost látjuk, aki lassú, kimért mozdulataival misztikus lényként uralja a színpadot, míg Siegmund „a földi világban ragadva”, hátat fordítva, félelemmel vegyes megilletődöttséggel kérdezgeti az isteni leányt. Véleményem szerint ez a jelenet az este egyik legjobb pillanata volt.
A valkürök lovaglása alatt a lófejeket hordozó táncosok mozgása számomra nem volt elég dinamikus (ez a zene egész egyszerűen a lovak mozgásához van írva, és semmi sem illik jobban hozzá, mint egy vágtató ló képe), de a lovas árnyjáték ezzel együtt is ötletes és találó; a háttér elé helyezett lófejekről pedig kifejezetten Picasso Guernicája jutott eszembe. Amikor Wotan ellöki magától Brünnhildét, az égből való letaszíttatás képileg is megjelenik a vetítőfelületen, lassú zuhanás, majd egy egészen földközeli kép formájában, s egy ideig egy elesett, földön fekvő ember látószögéből látjuk a mezőt és a lassan beboruló eget. Aztán a növényzet zöldje lassan feketére vált, és újra feltűnik a Wotan elfordulását, könyörtelenségét megjelenítő romváros képe, hogy az utolsó jelenetben felgyulladjon, majd lezárásképpen az egész háttérkép elégjen, akárcsak Bergman Personájában. Minden teljesen a helyén van; talán egyedül azt lehetne a rendezés szemére hányni, hogy a filmes megoldások nem kifejezetten profik, a kézikamera mozgása néha túl zaklatott, a színek néha túl élesek, a Siegmund és Sieglinde kettőse alatt feltűnő, harsány tavaszi képek pedig nincsenek kellően „bedolgozva” a fehér háttérbe. De ez már tényleg csak szőrszálhasogatás, és persze az is könnyen lehet, hogy ez a megoldás szándékos és tudatos, hogy – akárcsak a Dogma-filmekben – az elénk táruló háttérkép a lehető legéletszerűbb legyen.

A szereplők „megkettőződése” (sőt megháromszorozódása, mert Siegmund és Sieglinde szerelmi kettőse alatt két táncospárt is látunk a színpadon), ami A Rajna kincsében egyértelműen furcsa volt, itt egyáltalán nem volt zavaró; a táncos valkürök minden további nélkül elvegyülhetnek az énekes valkürökkel, amikor Brünnhildét rejtegetik Wotan elől, mint ahogyan a táncos Brünnhilde és Linda Watson is tökéletesen megfért egymás mellett. Sőt, az utolsó jelenetben méltóságteljesen elvonuló, majd mozdulatlan lányalakká merevedő táncos figurája kifejezetten esztétikus és felemelő. Egyedül a tűzvarázs jelenete alatt besurranó Loge figurája volt zavaró egy kicsit; mozgása ugyan valóban véletlenszerű és fürge, akár a láng, ám ehhez a monumentális zenei részlethez nekem nem igazán illett ez a komikus, játékos megoldás.
Ezzel együtt a táncosok kara sokkal visszafogottabb, letisztultabb, mint A Rajna kincsében volt. Mind a Hunding kutyáit, mind a valkürök lovait megjelenítő mozgás tökéletesen kontextusba illő, a valkürök lovaglása alatt a zuhanó alakokat – talán az elesett hősök lelkeit – terelgető-lökdöső árny-valkür képe ötletes és dinamikus. A színpadot a természet színei, a fű zöldje, a jég szürkéskékje, s ezzel ellenpontban a romváros feketesége és az alagút fullasztó üressége uralja. A tárgyi díszlet kimerül a néha megjelenő hollókban, a kardban és Wotan dárdájában. És nincs is szükség többre: ebben az előadásban életre kelt az az ősi „vadon”, amely inkább az ember pszichéjében, semmint tárgyiasult formában létezik, és amely a mítoszok szülője és színhelye. Nem hinném, hogy ennél többet hozzá lehet tenni a wagneri univerzumhoz.

Az énekesek most is remekeltek. Azt hiszem, mindannyiunk fülében ott van egy-egy etalonnak tekintett felvétel, mint Jon Vickers és Gundula Janowitz Siegmund-Sieglinde kettőse, vagy mint Donald McIntyre gunyoros Wotanja, ám ez az előadás ezekkel a klasszikus mércékkel mérve is megállja a helyét. A tavalyi Parsifalban Amfortasként remekelő Tomas Konieczny Wotanja eleinte néha erőtlen volt, túlharsogta a zenekar, ám a harmadik felvonásra tökéletesen magára talált. Linda Watson Brünnhildéje erőteljes és drámai (a művésznő idén Bayreuthban fogja énekelni a szerepet, nem véletlenül), Michaela Schuster Sieglindéje becsületes, ártatlan és hősies. Christian Franz az én ízlésemnek egy kicsit „kiabálósra” vette Siegmund figuráját, főleg az első felvonásban, ám ezzel együtt is gyönyörű pillanatokkal ajándékozta meg a nézőket. Németh Judit Frickája hol hízelgő, hol erőszakos, hol tajtékzó, hol diadalmas. Bár kis szerep, mégis kiemelném a Polgár László helyett beugrott Walter Fink Hundingját, ilyen zseniális basszushangot ugyanis régóta nem hallottam. Az énekesek játéka visszafogott, most is megőriznek valamit a koncertszerű jellegből; s ebben a kevés szereplős zenedrámában az sem zavaró, hogy nincsenek még jelzésszerű jelmezek sem.

Ezek után a legteljesebb optimizmussal várom a 2008-as évad előadásait, amelyeknek már a szereposztását is közzé tették. Már Matti Salminen Hagenje miatt is érdemes lesz megvenni a jegyet. Remélhetőleg a Siegfried és a Götterdämmerung feldolgozása is A valkürhöz hasonlóan letisztult, szép és elgondolkodtató lesz.