A dörzsölt zugügyvéd és a két tőrbe csalt öregúr

A Rajna kincse a Művészetek Palotájában

Nagy várakozással néztem az idei Wagner-napok első estéje elé a Művészetek Palotájában. A Rajna kincse Magyarországon már nagyon régóta csak az operaházi rendezésben futott, s minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen, aki úgy érezte, az oly nagyon szeretett operai esték mellett jó lenne egy kicsit más felfogásban is látni a Ring darabjait. Nos, megállapíthatjuk, hogy az újszerű felfogás megérkezett. Hogy ez mit jelent pontosan, az már nehezebb kérdés. Vegyes érzelmekkel hagytam el a Nemzeti Hangversenytermet. Nem tudtam eldönteni, hogy egy zseniális darabot hallottam, vagy egy teljesen kusza rendezést láttam, vagy mindezt együtt. A hang és a kép ugyanis nem akart összeállni teljes egésszé.

Eltekintenék attól, hogy méltassam magát a darabot, hiszen ahhoz, hogy az egész Ring úgy, ahogy van, zseniális, nem férhet kétség. Ahhoz sem, hogy az idei Wagner-napokra meghívott énekesek már nemzetközi közönség előtt bizonyítottak, Fischer Ádám karmester Wagner remek tolmácsolója, a Magyar Rádió szimfonikus zenekara pedig úgy szól, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ami igazán szöget ütött a fejembe ezen az estén, az maga a rendezés volt.
Mint ez a bejáratnál osztogatott, rendkívül igényes kis könyvecskéből is kiderült, a rendezés és a látvány szinte kizárólag külföldi szakemberekből verbuvált, népes gárda munkája. Hartmut Schörghofer koncepciójának középpontjában egy, az énekesek mögött elhelyezett felület áll, amely egyben háttér, vetítővászon, fény-árnyék játék eszköze és ablak a külvilágra. Ez a felület hivatott az uralkodó látványelemek megjelenítésére, miközben az énekesek a „vetítővászon” előtti emelvényen állva, vagy a mellette elhelyezett székeken ülve, jelmez nélkül, frakkban és estélyiben, mintegy koncertszerű előadás formájában szólaltatják meg a darabot. A koncepció szerint a határok elmosódnak, az énekesek játszani kezdenek, s innentől kezdve a jelmez nélküli színrevitel és a háttérben megjelenő kép összefonódva, egymást kiegészítve keltette volna életre Wagner zenedrámáját. Az ötlet önmagában remek: egy ilyen megoldás lehetőséget teremt a színpad kiszélesítésére, a valós térben megoldhatatlan látványelemek bemutatására, határt tényleg csak a rendező fantáziája szab. És valóban kaptunk is mindent, ami egy ilyen modern háttérfelületen bemutatható. A nyitány alatt zavaros, kavargó vizet, a sellők játéka alatt kacéran úszkáló lányokat és Alberich érzékeit borzoló táncosnőket, később kilátást az égre és Wotan hatalmas felhőkarcolójára, aztán szalamandraként mászkáló, alvilági törpeszolgákat, sőt még vért és budapesti látképet is. Mindez azonban nem elég, a multifunkcionális felületen kívül hatalmas óriás-bábokat is látunk, már amikor Fasolt és Fafner a színen van; néha pedig bekúszik a kivilágított „vetítővászon” elé egy-egy táncos, vagy táncosok egész hada. Az olvasó talán felteszi magának a kérdést: nem sok ez egy kicsit? A válasz: de igen. Éppen ez a probléma.

Rengeteg jó ötlet volt felhalmozva ebben az előadásban, a megvalósítás azonban nem volt kerek, nem volt letisztult. Sajnos úgy éreztem, nagyon sok a felesleges, teljesen oda nem illő elem a színpadon. Emlékezhetünk, a tavalyi Parsifal-előadáson mindössze néhány fekete-fehér drapériával és madártollal operáltak a rendezők, és mindez tökéletesen elég volt, hogy a zene a maga pompájában és drámaiságában kiteljesedhessen. Ennyi pontosan elég volt. Wagner zenéje messzemenően mély és metafizikus, és éppen ezért nagyon sokféle értelmezést és interpretációt elbír, véleményem szerint azonban a túlzsúfolt színpad, a nehezen értelmezhető vagy egyenesen funkciótlan elemek halmozása nemhogy segítené a zenei kiteljesedést, de egyenesen rombolja azt: elvonja a néző figyelmét magáról a zenedrámáról. Ennek ékes példája volt, amikor Alberich átka alatt (a Ring egyik legszebb részlete!) ahelyett, hogy minden idegszálammal Hartmut Welker szenzációs hangjára figyeltem volna, önkéntelenül is arra koncentráltam, mit írnak az énekesek mögötti felületre (annyit kivettem, hogy az óészaki Futhark rovásírást használták a rendezők, de nemigen tudtam értelmezni a feliratot, mert hát – bocsánatos bűn – már elfelejtettem, hogyan is kell a rovásírásnak ezt a fajtáját olvasni). Így hát Alberich átka némileg elsikkadt, pedig tisztában voltam vele, hogy jobban járnék, ha a rég elfeledett egyetemi jegyzetek felidézése helyett inkább fülelnék, és az audiovizuális élményből inkább az audio részen lenne a hangsúly. Hasonlóképpen elvonta a figyelmemet a zenéről Erda jelenete alatt az afeletti töprengés, hogy mit keresnek ebben a színben az ősi anyaistennő lábainál a nornák (már ha őket volt hivatott megjeleníteni a csendben tekergőző három leányzó). A pálmát azonban kétségtelenül a két óriás figurája vitte, akik két hatalmas bábfej formájában jelentek meg a vetítőfelület felett, és leginkább bohózatba illő szemöldökmozgással hívták fel magukra a figyelmet. Minden nyitottságom ellenére néha szerettem volna megállítani az előadást egy pillanatra, és megkérdezni, hogy ez és ez az elem most éppen mit is jelent pontosan. Ugyanis az, hogy átadjuk-e magunkat a zenének, nem feltétlenül döntés vagy hozzáállás kérdése. Ha látunk valamit a színpadon, az megragadja és irányítja a figyelmünket, főleg ha olyan meghökkentő elemekről van szó, mint pl. a második jelenetben körbehordozott, gigantikus kéz (amelynek funkcióját mindezidáig nem sikerült megfejtenem), a Walhalla felépítéséhez használt (?) hatalmas daru, vagy az óriások testvérgyilkosságánál az egész vetítőfelületről lecsorgó, leginkább paradicsomlének tűnő folyadék. S mintha nem tudták volna eldönteni, hogy modern vagy helyenként klasszikus rendezést szerettek volna színre vinni: az énekesek játéka a klasszikus verziókat követi, miközben a háttérben egy, felfogásában és képi világában is modern rendezés bontakozik ki. Viszont ha van felhőkarcoló, toronydaru és autókkal tarkított pesti látkép, akkor a kontextusba nem illik bele sem a dárda, sem az óészaki rovásírás. Mindezzel együtt voltak nagyon jó pillanatok, nekem pl. kifejezetten tetszett az eltorzult árnyként megjelenő sárkány-Alberich vagy a vízben lebegő sellők képe. A hatalmas Fasolt-fejet leütő báb-kézről viszont egyenesen a Monty Python-féle „halas pofozó tánc” jutott eszembe; a felhőkarcoló ablakain lecsorgó művér pedig inkább illett volna egy B-kategóriás horrorfilmbe, mint egy Wagner-darabba. Maga az ötlet, az adott elem magva lehet akár kifejezetten találó és gondolatébresztő is (a Walhallát és Wotan hatalmát a kezdetektől beszennyezi a vér; az óriások kívül helyezkednek azon a téren, amit az istenek átlátnak és kontrollálni tudnak), de a megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után, legalábbis az én ízlésemnek.

Talán az volt az alapprobléma, hogy a rengeteg lehetőséget rejtő vetítőfelületnek egyszerre kellett volna megjeleníteni, aláfesteni, értelmezni, szimbolizálni és ellenpontozni, mindez pedig nem oldható meg egyszerre. Érdekes eleme a rendezésnek, hogy a színen megjelenő színészek – akik mindvégig megőriznek valamit a kezdeti koncertszerű jellegből – mintegy megduplázódnak a hátuk mögött látható kivetítőn; hol árnyék formájában, mint Alberich, hol vetített képként, mint a sellők, hol néha belibbenő táncos képében, mint Loge. Eközben azonban maguk az énekesek is gesztikulálnak, játszanak, még ha visszafogottan is, s ettől az az érzésünk támad, mintha egyszerre két előadást látnánk. A két sík összekeveredik, nem kiegészíti és értelmezi, inkább összezavarja egymást; ráadásul a hasonlóan öltözött énekeseket egy rövidlátó vagy rossz megfigyelő néző néha alig tudta megkülönböztetni. Számomra tökéletesen elég lett volna, ha a nagyszabású rendezői koncepcióból csupán a színek és fények játéka, illetve a víz és az ég képe marad meg, s minden mást az énekesekre bíznak, akiket bizonyára nem zavart volna egy szolid, jelzésszerű jelmez. Nem hinném, hogy képességeiken túlmutató feladat lett volna mozgalmassá és izgalmassá tenni egy egyébként statikus és visszafogott rendezést. S valóban, az előadás legjobb pillanatai éppen azok, amikor semmiféle gigászinak szánt látványelem nem zavarja meg az összképet, hanem az énekesek csak úgy isten nevében állnak a színpadon, és az „üresen” hagyott térbe végre beáramlik Wagner monumentális zenéje.

A szervezők parádés énekesgárdát hoztak Budapestre; a legnagyobb figyelmet alighanem Hanna Schwarz feltűnése keltette, ezt a legendás Wagner-énekesnőt ugyanis szinte mindenki ismeri, aki valaha is érdeklődött a német mester művei iránt. A tavalyi Parsifal címszereplőjeként remekelő Christian Franz ezúttal Logeként mutatkozott be; a magyar közönség előtt jól ismert Németh Judit pedig Fricka szerepében lépett színpadra. Ami az énekeseket illeti, egy szavunk sem lehet. James Johnson Wotanja talán helyenként egy kicsit öreguras (inkább el tudnám képzelni a Siegfried megfáradt, rezignáltabb Wotanjaként), de ezzel együtt világszínvonalú előadást hallottunk.
Christian Franz Logéja minden szempontból az este főszereplője. Igazi, gunyoros csirkefogó, dörzsölt zugügyvéd, sunyiságában is szeretetreméltó félisten, és Franz minden mozdulatából süt, hogy végtelenül élvezi a szerepét. Ő volt talán az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy éreztem, egy pillanatra sem feszélyezi a rendezés számos furcsasága; mintha tényleg maga Loge sétált volna be a színpadra, hogy cinikusan szemügyre vegye, most vajon milyen verzióban viszik színre A Rajna kincsét. Wotan hataloméhes, de akaratgyenge fráter Franz Logéja mellett, mint ahogyan Alberich is kéjsóvár vénemberré törpül; a három központi figura a kezét dörzsölő kibic és a két rászedett, rossz döntéseket hozó öregúr. Érdekes elem, hogy Loge egyszer ki is kapja Wotan kezéből a dárdát, mintha csak ezzel akarná nyomatékosítani, hogy az ő – szeszélyes és kiszámíthatatlan – akarata érvényesül. Hanna Schwarz Erdája misztikus és hátborzongató; Hartmut Welker Alberichje egyszerre szánandó, tragikus és sátáni. Ez az előadás ékesen bizonyítja, mennyi minden múlik az énekeseken. A nyitójelenet élettel teli és gyönyörű volt, Alberich és Flosshilde incselkedése már-már szerelmi kettős. Az egyik legemlékezetesebb pillanat, amikor Loge, felemlegetvén, hogy Freiához hasonlót nem talált a világon, az emelvényen állva egy pillanatra uralja a színpadot, s a pár soros merengés szinte áriaként bomlik ki. Loge, a megkötözött Alberich és Wotan jelenete is egészen különleges atmoszférát teremtett. A zárójelenetben az istenek bevonulása helyett egyedül Wotan marad a színpadon, s a fehér üresség előtt állva sokkal inkább egy baljós jövőt előrevetítő zsarnokot, semmint egy égi fényben fürdő istent látunk. Remek pillanatok, lélegzetelállító hangok, helyenként futkos a hátunkon a hideg – és mégis, valami hibádzik. Ehhez az előadáshoz nem hozzátenni kellett volna, hanem inkább elvenni belőle, hogy tökéletes legyen.

A Rajna kincse számomra a természet zenéje, s egyben a meséé is. Az elkerülhetetlen tragédia csírája már ott rejtőzik hőseink rossz döntéseiben, elejtett félszavaiban, de a Ringben mégiscsak itt találjuk a tökéletességnek, az őstermészet csodáinak, s az e csodákból való kitaszítottság fájdalmának legszebb zenei kifejezését. Ez persze csak egyféle felfogás; semmi kifogásom az ellen, ha egy rendezés nem erre épít. A természeti, a mese- (vagy inkább mítosz-) jellegnek viszont nagyon fontos eleme, hogy homogén, és ez a homogenitás véleményem szerint akkor sem vethető le, ha más alapkoncepcióval közelítünk A Rajna kincséhez. Ez a darab jeleníti meg azt az állapotot, mielőtt „minden egész eltörött”; a vidáman incselkedő sellőket, a villámokat szóró Donnert vagy a szivárvány szépségén elámuló Froh-t hagyni kell, hogy azok lehessenek, akik. Ha valami különösen szépet hallunk és látunk, jobb szépen, csendben leülni, és néhány percig tiszteletteljesen, szerényen átadni magunkat az élménynek. Talán ezt az alapállást hiányoltam. Semmi baj a modern elemekkel, ha a kontextus kerek és sértetlen marad. Így azonban Donner vihara csupán lemossa a felhőkarcoló ablakait, a szivárvány hidat pedig elhomályosítja az autók fényszórója; a mítosz komplex szövetéből zavarba ejtő összevisszaság marad csak. Néha felvillan az igazi szépség és elegancia, de valami mindig betolakszik közénk és a zene közé. Nagy kár, mert ilyen kvalitású énekesekkel nemes, egyszerű, letisztult és igazán átütő Rheingoldot lehetett volna rendezni.