2007. május 1.

Senta esete az algebrával

A bolygó hollandi a bécsi Staatsoperben

Nagyon ritkán esik meg, hogy gyermeki átszellemültséggel tudjak nézni egy előadást, amelynek karmesteri koncepciója enyhén szólva a hátam közepe. Pedig ez történt most a bécsi Staatsoperben, A bolygó hollandi előadásán. Hiába telt a napom nagy része a magyar turista (Turista hungarica) viselkedését feltérképező szociológiai terepmunkával (a „befurakodunk mise kellős közepén a görög katolikus templomba, háromszor fényképezünk a mobiltelefonunkkal, majd néhány járókeretes bácsi felöklelése után feltűnően kifurakodunk” c. magánszám vitte a prímet), az este határozottan jól telt, annak ellenére, hogy a bosszankodás az operában sem maradt el.

Isten bocsássa meg nekem, én egyáltalán nem szeretem Seiji Ozawát. Ezzel együtt elismerem a kvalitásait, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem létező zenei előképzettségemmel nagyon messze vagyok attól, hogy egy világhírű karmestert leminősíthessek. Amit ő belelát Wagnerbe, nyilván az is egy legitim felfogás, csak éppen számomra tűnik teljes félreértésnek. Szegény Ozawára már akkor megorroltam, amikor Honegger Jeanne d’Arc au bucher-jét vezényelte, és tette számomra szinte teljesen élvezhetetlenné (főleg a mennyei magasságokat megszólaltató, Serge Baudo-féle vezénylés után), így némi aggodalommal ültem be a Staatsoperbe. És a nyitány sajnos nagy rémületet okozott, ugyanis úgy volt elszúrva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ozawa valamiért azt vette a fejébe, hogy mértani pontossággal, elemeire szétszedve próbálja előadni Wagner Holländerjét, ami önmagában is szokatlan felfogás egy lendületes, ízig-vérig romantikus opera esetében, ráadásul a fúvósok néhányszor kegyetlenül melléfújtak, a zenekar helyenként szétesett. Kezdett átjárni a jeges, zsigeri rémület.

Aztán jöttek az énekesek, és pár perc bemelegedés után élni kezdett a színpad. Hát igen, a Staatsoper ettől az, ami: ilyen kvalitású énekeseket nem talál az ember minden bokorban. A hollandi szerepébe az utolsó pillanatban Alan Titus ugrott be a megbetegedett Egils Silins helyett; az elején kicsit halványnak tűnt (vagy csak a zenekar harsogott túl hangosan, helyenként elnyomva a hollandi drámai monológját egyébként szépen és tisztán éneklő Titust), de a Dalanddal előadott kettősre már magára talált. A második felvonástól kezdve pedig egész egyszerűen tökéletes előadást láthattunk; csak nagyritkán zavart bele az összképbe a vezénylés egy-két furcsasága. A szövőlányok jelenete és Senta balladája például helyenként annyira feszesre és katonásra volt véve, mintha nem cserfes leányok ugratnák egymást, és nem egy szerelemittas, neurotikus kamaszlány énekelne a várva várt megváltásról, hanem kiégett matematikatanárok olvasnák fel a négyjegyű függvénytáblázatot. A második felvonás első jelenete ezzel együtt is remekül sikerült, ami elsősorban a Sentát alakító Nina Stemme csodálatos hangjának és átszellemült alakításának volt köszönhető.

Stemme abszolút mértékben az előadás főszereplője; helyenként tépelődő fiatal, máskor az elkerülhetetlen sorsra rádöbbenő tragikus hősnő, vagy a megváltás üzenetét hozó angyal. Erőlködés nélkül, tisztán és átéléssel énekel, és hangja hiába angyali, csapongása nagyon is emberré teszi. Senta nem mint egy makulátlanul tiszta, a valóságtól elrugaszkodott, éteri alak jelenik meg előttünk, hanem mint egy álmodozásba merült, szenvedélyes tettekre képes, de ugyanekkor könnyen zavarba hozható, fanatizálható és a félelmet nagyon is jól ismerő fiatal lány. Mind az Erikkel, mind a hollandival énekelt kettőse egész egyszerűen lenyűgöző, s ebben természetesen nagy része volt Alan Titusnak és a vadászt alakító Stephen Gouldnak. Gould képes volt a jutalomjátéknak nem nevezhető Erik szerepéből kihozni a lényeget: az akaratgyenge, férfiatlan, érzelmes (néha érzelgős), de gyengeségében is szerethető férfi figuráját, s miközben a maximumot hozta ki a szerepből, hagyta érvényesülni a hollandi sötét, misztikus alakját is. Nyilvánvalóvá vált, mennyire összetartozik a második felvonás két kettőse; egymással kontrasztban teljesedik ki igazán a Senta hűségét kérő két férfi alakja. S ahogy Erik egyre zsugorodik, és egyre jelentéktelenebbé válik, úgy lesz egyre dominánsabb a hollandi figurája, míg a harmadik felvonás végén már fejedelmi méltósággal áll előttünk. Nina Stemme rendkívüli érzékenységgel formálta meg a két férfi között vergődő Sentát, s ugyanezt elmondhatjuk Stephen Gouldról és a komor, keserű hollandit játszó Alan Titusról is. A hollandi és Senta bizonyos értelemben fanatikus hősök (Senta legalább olyan elvakultsággal száll szembe környezetével, mint a hollandi a viharos tengerrel), és összetartozásuknak nem állhat útjába semmiféle földi hatalom. Janusz Monarcha Dalandja pénzéhes, felelőtlen apa, akinek van némi kedves humora, de akit csak egy hajszál választ el a gazemberségtől. A kórus a helyzettől függően erős és tiszta (a nagyon is élő és az életet élvező matrózok és szövőlányok esetében), vagy halotti és sötét (amikor a hollandi legénysége énekel). Minden a helyén van.

Azonban nem csak az énekesek érdemelnek tisztelgő főhajtást, de a rendezés is. Nagyon régen láttam már ennyire átgondolt, ennyire megkomponált, ennyire lényegre törő szcenírozást. Christine Mielitz egyszerre volt képes megőrizni a színrevitel klasszikus jellegét, és némi koreográfiával és fényjátékkal hozzátenni a darab értelmezéséhez. A pokol és a kárhozat vérvörös fényében úszik a hollandi hajója, és ezzel szembesül Senta is, amikor az elátkozott kapitánnyal találkozik; érdekes jelenet, amikor kettősük közben Senta fellép a háttérből besikló, vörös fényben úszó (egyébként fehér) platóra, amelyen mindenfelé ajtók nyílnak; mintha csak a végkifejlet biztos tudatában, az önfeláldozás magaslatából próbálna reményt önteni a fáradt hajóskapitányba, és utat mutatni neki egy magasabb régió felé. A hollandi legénysége fekete csuklyás, arctalan tömeg, amely néha élettelenül hever a fedélzeten, néha a megszabadulás reményétől és valami gépies akarattól hajtva életre kel; a hazaérkezést és az eljegyzést ünneplő matrózok vidám éneke viszont féktelen orgiába torkollik. A színpad hajópadlója egyszerre jeleníti meg a két hajó fedélzetét és Daland házának padlóját. A díszlet viszonylag egyszerű, de ötletes; a jelmezek visszafogottak, puritánnak és természetesnek hatnak: Senta fehérben, a hollandi sötétvörösben és feketében, Erik barna vadászöltözékben lép színpadra. A látvány helyenként a zseniális Chérau-féle Ring-adaptációt idézte fel bennem, bár nehéz volna egyértelmű kapcsolatot kimutatni a két színrevitel között. A rendezés nem „telepszik rá” a darabra, inkább segíti a szenvedély kibontakozását, és finoman „aládolgozik” a zene sodrásának. Érdekes és meghökkentő megoldás, hogy a harmadik felvonás végén Senta nem a háborgó tengerbe ugrik, hanem felgyújtja magát, s mint Brünnhilde, ő is a lángok martalékává lesz. Ez a halálnem kétségkívül jobban illik egy fanatikushoz, de nekem inkább a pokol tüze jutott eszembe róla (a jelenet végén Senta elsüllyed a lángok között, mintha csak az alvilágba szállna alá), és furcsamód nincs olyan látványelem, ami a megváltásra, a pozitív végkicsengésre utalna – mint ahogyan a zárójelenetben sajnos a zenéből is sikerült ezt az aspektust kiirtani. Mintha azt sugallná az előadás, hogy Senta őrülete csupán öngyilkosság, és semmi több, egy érzelmileg labilis kamasz tragikus halála, a hollandi pedig csupán egy elérhetetlen szerelem. Bármilyen furán hangzik is ez a verzió, egyáltalán nem éreztem oda nem illőnek.

A végén azonban sajnos megint becsúszik egy kis gikszer: Senta önfeláldozása után Ozawa nem hagyja kifutni és kiteljesedni a megváltás és a feloldozás gyönyörű zenéjét, hanem két huszárvágással megszakítja, és az opera úgy ér véget, mintha nem egy nagyívű drámát láttunk volna, hanem a vursliban hallgattuk volna a Radeczky-marschot. Ez – teljesen függetlenül az előadás koncepciójától – durva megcsonkítása egy zseniális darabnak. Kár érte, mert a vezénylés furcsaságait leszámítva egy tökéletes Holländert láthattunk. Minden tiszteletem Ozawáé, de A bolygó hollandi, amelyben mind a zenét, mind a cselekményt az érzelmek sodrása viszi előre, egész egyszerűen nem bírja el, ha az algebra szabályait erőltetjük rá. A darab központi magja, Senta önfeláldozása nem algoritmus-sorozatok lefutásán alapuló döntés. Lehet, hogy néha nem kell újítani, hanem csak hagyni, hogy Wagner zenéje az legyen, ami. Nem kell korrigálni a zeneszerzőt. Kitalálta ezt ő rendesen, higgyék el nekem.

Mindazonáltal, Ozawa vezénylése ide vagy oda, ezt az előadást messzemenően érdemes megnézni.

18 megjegyzés:

Janeway írta...

http://www.youtube.com/watch?v=IZYobLznfOk

egy kis emlékeztető :-)

take care

Jane

Brünnhilde sziklája írta...

Uh, sikerült a végletekig felcsigáznod a kíváncsiságom.

Quetzalcoatl írta...

Thx, Captain Janeway! I'm glad you're here again.

Kedves valkür, éppen a felcsigázás volt a célom... Mondjuk a jegyárak elég borsosak, én 53 euróért kuporogtam a kakasülőn, de vannak olcsóbb jegyek is (csak onnan vagy nem látsz semmit, vagy állni kell).

Brünnhilde sziklája írta...

nekem nem a jegyár a fő gond, hanem az utazás. Vonattal lennék kénytelen menni, az első reggel 5-kor indul visszafelé. Az azért durva.

Quetzalcoatl írta...

A különbség csak annyi a belinkelt felvétel és az általam látottak között, hogy Nina Stemmének most rövid a haja, és Alan Titus énekelt Egils Silins helyett. :)
A vége viszont itt is csúnyán le van metélve... pedig valahogy így kéne a végén a zenének kifutnia: http://www.youtube.com/watch?v=d-R2np40PHw (Hildegard Behrens Brünnhildének borzasztó, de Sentának egész jó volt, attól eltekintve, hogy a színészi játéka rendkívül modoros)

Itt a ballada Stemmével:
http://www.youtube.com/watch?v=XokzqRuZnek&mode=related&search=

Quetzalcoatl írta...

Hát, az utazás valóban a fő probléma... mert ha ugye szállást foglal az ember Bécsben, az nagyon megdobja a költségeket... csak úgy érdemes, ha van valaki, akinek van autója, és össze lehet dobni a benzinpénzt.

Brünnhilde sziklája írta...

már nincs is csak 9 és 120 eurós jegy. Gondolom, a 9 eurós az állóhely. Tökmindegy, nem muszáj tűsarkúban menni operába.
És van egy Borisz Godunov is, azt még soha nem is hallottam egyben, csak egyes áriákat belőle.

janeway írta...

köszi a linkeket :-) Stemme fantasztikus lehet élőben!

Quetzalcoatl írta...

Szívesen, Jane :) Azért ezt a szerepet is Gwyneth Jones tudta a legjobban, de Stemme igencsak megközelíti!

Hát igen, valkür, az a helyzet, hogy a Staatsoperben annyi klassz előadás van, hogy simán be tudnék költözni pár hónapra, akár állóhelyekre is... a probléma a távolsággal van. Azért egy Trisztánt majd nagyon jó lenne bedobni, ha Isten is úgy akarja.

Quetzalcoatl írta...

Ja, Jane, ha tetszett a Ring, akkor ez kötelező: http://www.youtube.com/watch?v=BmX9N8C8nko
Gwyneth Jones mint Brünnhilde a Götterdämmerung végén. The best Brünnhilde ever!!

Janeway írta...

tetszett ... details later :-)

Quetzalcoatl írta...

Látom, a youtube-on már körül tetszett nézni Wagner-ügyben :) dicséretes!!!

janeway írta...

az ember lánya már egy lépést sem tehet Wagner ügyben, hogy a tollasba ne botlana :-)

:-*

Quetzalcoatl írta...

You know, Quetzalcoatl mindent lát... kivéve, amit nem. Apámból már sikerült Wagner-fanatikust csinálnom, talán te leszel a következő áldozat... *sátáni kacaj*

janeway írta...

ha Stemmét tizenegyedszer hallgatom meg a Holländerben, zsinórban, jó úton vagyok? :-)

Quetzalcoatl írta...

Hehehe, én is így kezdtem, Holländer, Lohengrin, aztán Ring, menthetetlen vagy... pár nap múlva elvonási tüneteid lesznek.

Sieglinde írta...

Ez azért lol... Senta kollegina kedvére játszhat hindu özvegyet, de szegény Don Giovanni sose kapja meg a neki járó tüzet amúgy istenesen... :D Sőt, Brünn se mindig. Sok lusta színpadtechnikus.

Egyébként hogy oldották meg technikailag?

Kat írta...

Szerencsés kézzel ráakadtam az előadás egy korábbi változatára (megtekinthető itt: http://www.youtube.com/watch?v=ss_KxtSluOs&feature=related).
Az én benyomásaim kicsit különböznek (azt azért vegyük figyelembe, hogy egy élő előadás és egy felvétel egészen más hatást kelthet).
Ozawa vezénylése valóban szokatlan, de nekem bejött. Ezen a felvételen nem széteső a zene, sokkal inkább zaklatott, ámokfutó. A rendezés is az őrületre helyezi a hangsúlyt. Az álmodozó kamaszlány révült képzelgése helyett azonban végig megmarad a nyugtalanító, sietős, őrületbe hajló atmoszféra. A nyitány így illeszkedik a koncepcióba, a Hollandi sminkje és arcjátéka is a több évszázados bolyongást és a nyugalom reményét feladó, önpusztító őrületet tükrözi. Senta itt korántsem a gyenge fizikumú, törékeny könyvmoly fajta. Erős és eltökélt, fanatikus rajongó. A darab végén nincs megoldás, a Hollandi előítélete legyőzi a halovány reményt, Senta arcán a matrózok élettelen testei között bolyongva kiül az undor és a borzongás, hogy halottak között kell majd élnie, csak fanatizmusa hajtja tovább, Daland bánja a döntését, de későn. Nincs feloldás, csak a pusztulás marad.
Valóban hiányzik a pozitív végkicsengés, ennek ellenére nekem bejött ez a felfogás. Erős pozitívuma, hogy elkerül minden szentimentalizmust. Lehet, hogy csak a karmester miatt, a zene stílusa a szamurájokra emlékeztetett: kérlelhetetlen, önfeláldozó, önpusztító, dinamikus, határozott, helyenként agresszív. A zene, mint harci tett. A hollandi, mint egy tragikus végkifejletű japán sztori, ahol a szerelmesek közös harakirit követnek el. Vagy ezt csak én képzelem? :)