2007. április 27.

Stephen Hopkins: A tíz csapás

A szellemi Éj monológja, avagy égessen Ön is kitömött tehenet!

Azt mondják, a ránk leselkedő veszélyek felismerése a lelki érés fontos lépése. Olybá tűnik, eddig csupán a falon táncoló árnyékoktól riadoztam, mit sem tudva a kegyetlen világ valós veszélyeiről; már-már azt hittem, hogy félelmetes ellenlábasomon, Tezcatlipoca istenen kívül mástól nemigen van félnivalóm. Na jó, a bigott katolikusok és a plázagörények is ott vannak az élvonalban. De rá kellett döbbennem, hogy vannak ennél szörnyűbb dolgok is a világon. S most már rettegek. Igen, rettegek: a szellemi sötétségtől.

Pedig alapjában véve szeretem a horrorfilmeket, legalábbis a jobb fajtát. Tudom, hogy infantilis dolog, de így van. A tíz csapást viszont nem nevezném igazán horrorfilmnek, hacsak valaki nem kap szívszélhűdést pár csepp vértől, néhány nagyon elcsépelt és klisészerű ijesztgetős jelenettől meg egy-két hullától. Természetes, hogy erre is van South Park-analógia: amikor a tévétársaság azzal akar bankot robbantani, hogy minél többször kimondják a műsorban a „szar” szót, majd műsorra tűzik Az ezeregyszar éjszakája című szuperprodukciót, a káromkodás olyan erővel önti el a világot, hogy életre hívja a pokolbéli szörnyet, a Gazt. Szerencsére ott vannak a Szabványok és Gyakorlatok Lovagjai, akik ilyen esetekben a Szent Kővel visszaküldhetik a szörnyszülöttet oda, ahova való. Na, A tíz csapás is valami ilyesmi, nagy vonalakban, csak itt nem káromkodnak a tévében, hanem gyerekeket áldoznak a Sátánnak. Az egyik gyermek azonban angyalnak bizonyul, és mikor megpróbálják megölni, Isten bosszúból rászabadítja a városkára a bibliai tíz csapást.

A sztori ebben ki is merül. Nem sok, de legalább gyatrán van összerakva. Főszereplőnk egy biológia (?) professzornő, aki azelőtt misszionárius volt, de miután néhány megátalkodott afrikai kinyiffantotta a férjét és a kislányát, az asszony megtagadta a hitét, és most idejét azzal tölti, hogy „csodának” kikiáltott jelenségek nyomába ered, és tudományos magyarázatot keres rájuk, lerántva a leplet a babonák abszurd természetéről. Elhívják egy városkába (Haven – húha, erről rögtön a heaven szó jut eszünkbe, hát ezt meg hogy eszelték ki ezek a zsenik?), ahol a folyó furcsa vörös színt kezdett ölteni, miután az egyik helybeli kislány holtan találta a bátyját a parton. Rövidesen kiderül a laborvizsgálatokból, hogy a folyóban bizony nem víz folyik, hanem emberi vér. (Azt most hagyjuk, hogy ha valahol egy egész folyónyi vér ömlik, akkor ahhoz nem kell laborvizsgálat, azt öt kilométerről, szagról is meg lehet állapítani.) És jön a többi csapás, sorban: békák hullanak az égből, dögleni kezd a jószág, megjelennek a legyek, a tetvek, a sáskák, a hólyagos fekély. Mindeközben úgy tűnik, a fura jelenségek előidézője az a kislány, aki a bátyját megtalálta a folyónál, akiben maga az ördög ölt testet, és aki egy sátánista szekta ténykedésének középpontjában áll. Persze a végére kiderül, hogy nem, éppen ellenkezőleg, a kislány az angyal, akiért Isten a csapásokkal áll bosszút, a sátánista szekta pedig maga az egész városi közösség: hosszú idő óta mindig csak az elsőszülötteket hagyják életben, a többi gyereket feláldozzák a Gonosznak, amikor pubertáskorba érnek. A főhősnek persze mindezt ki is kell derítenie, a szokásos módszerekkel: sötét pincékbe és elhagyott házakba való többrendbeli bemerészkedéssel, lenge öltözetben elkövetett éjszakai sétákkal, és „professzorszerű”, értelmiséginek látszó kijelentések egész arzenáljával. A városkába érkező professzorasszony és asszisztense elvileg tudósok (bár sosem tudjuk meg egyértelműen, milyen tudományággal foglalkoznak, az utalásokból biológusnak tűnnek), de amikor a kedves fekete mackónak ábrázolt asszisztens kiejti a száján, hogy „ez itt egy egészséges marhasejt”, akkor a nézőtéren ülő biológusok vagy a szívükhöz kapnak, vagy elkezdenek visítva röhögni. Marhasejt, ezt egyedül találták ki? Vagy kitalálni az erdőből szokás?

Fura, hogy nemrég a Silent Hillről azt írtam, hogy minden hibája és nyilvánvaló ostobasága ellenére is tetszett. A tíz csapásról ezt már nem mondhatom el, pedig a történet nagyon hasonló. Őrült szekta, megmentenivaló lányka, aki mindenféle szörnyű dolgot szabadít a világra, meg nyomozgató szőke cicamica. Ugyanaz pepitában. Mégis, a Silent Hillben működött valami, ami itt nem. Ott legalább elloptak pár eredeti ötletet a számítógépes játékból. A tíz csapásból viszont sajnos az eredetiségnek az írmagja is hiányzik, tökéletesen megjósolható, klisészerű. Igaz, a legvégére sikerült beletenni egy csavart, ami mégis meglepi egy kicsit a nézőt, de ettől eltekintve az egész teljesen érdektelen, úgy, ahogy van; csak a menetrendszerűen, megjósolható pillanatokban felhangzó ajtócsapódások és nagy összerezzenések gátolják meg az alvást. Most tekintsünk el attól, mennyire idegesítőek az amerikai filmekben újra meg újra feltűnő professzorasszonyok (akiket a jelek szerint nem a tudásuk, hanem a cicababa kinézetük miatt kellene különleges embernek tekintenünk; olyat legalábbis még sosem láttam, hogy egy előnytelen külsejű matematika tanárnő indulna démonvadászatra), meg a kedves, mosolygós jófiúk, akikről aztán kiderül, hogy valójában a rossz oldalon állnak, meg a riadtan nézegető, maszatos arcú, fura helyeken rohangászó kislányok. Végül is működhetne ez a dolog, de ahhoz talán jobb forgatókönyv kellene, no meg színészek. Mert Hilary Swankról azt ugyan el lehet mondani, hogy szépen ki van szedve a szemöldöke, szexin be tudják állítani a frizuráját, és a megfelelő jelenetekben bemutatja, hogy milyen jó feneke van, de azért színészi alakításnak ezt nem nevezném; arra az átlényegülésre, amit a hölgy bemutat, a kenyérpirítóm is képes. Viszont ha se ötletek, se színészek, se forgatókönyv, akkor mégis mi vinné el a filmet? Talán a látvány, de jelen esetben sajnos az sem. A legélvezhetőbb jelenetek még azok, ahol a vidék flórájával és faunájával ismerkedünk, de az ember hiába kedveli a hüllőket, kétéltűeket és rovarokat, nem azért veszi meg a mozijegyet, hogy az Animal Planet műsorából összevágott képeket nézzen. Mit mondjak egy olyan látványvilágról, aminek leglebilincselőbb eleme egy felboncolt béka, legérdekesebb beállítása pedig egy sötétbe nyíló pinceajtó meg egy elégetendő tehénhulla-kupac? (Szerintem kitömött tehenek voltak. Legalábbis nagyon úgy tűnt.)

Sátán Sátán hátán, mondhatnám, de sajnos még az se; csak klisé klisé hátán. A hölgyemény elvesztette Mr Universe kinézetű férjét meg tündéri kislányát, de hogy pontosan hogyan és miért, az elég zavaros. Misszionáriusként dolgoztak Afrikában, és miután egy teljes évig egy csepp eső sem esett, a feldühödött bennszülöttek emberáldozattal akarták kiengesztelni Istent, és pont a férjre meg a kislányra esett a választás. Elég meglepő, hogy a filmben kifejezetten az hangzik el, Istennek áldozták őket, valamiféle pogány istenségről szó sem esik. Ez azért furcsa. A derék bennszülöttek vagy nagyon sajátságosan értelmezték a kereszténységet, vagy a szétosztogatott Bibliákat a mosóteknő alátámasztására használták fel. Vagy az egész egy marhaság, úgy, ahogy van. Hogy jobban megijedjünk, néha bevillan emlékképként egy afrikai őslakos pap-féle homokkal borított, kifestett arca (szerintem a Spektrumtól vették kölcsön a tagot, vagy a Travel Chanelltől). Hiába no, ezek az afrikaiak már csak ilyen gonoszok, az ember sose tudhassa. Meg aztat is mesélik, hogy Afrika tele van négerekkel. Bezzeg nálunk, Amerikában minden milyen jól megy. Annyira mi vagyunk a világ közepe, hogy még az Antikrisztus is nálunk, egy isten háta mögötti falucskában születik meg, hogy aztán vehessen magának Pontiacot meg kockás flanelinget.

A Bibliából meg Shakespeare-ből mindig lehet meríteni, és ha sikerül megfelelően komoly arccal eladni a terméket, akkor még a szimbolizmus meg a kultúrális gyökerekhez való visszanyúlás gyanúja is felmerülhet. Ez esetben azonban nemigen. A vallásnak ugyanis semmi köze a filmhez, csupán egy ürügy; találni kellett egy „big bad wolf”-ot Piroska meséjébe, és az alkotók úgy vélték, egy magát kereszténynek feltüntető sátánista szekta pont megfelelő lesz erre a szerepkörre, meg ezzel rögvest bele lehet keverni a történetbe egy kis ál-spiritualitást is. Szegény Isten, miket nem varrnak a nyakába. Az egyiptomi tíz csapást elég látványosan meg lehet csinálni, tapsolnak a pirotechnikusok meg a számítógépes trükkök szakemberei. Persze lehet, hogy az egész egy vicc, és csak arra akarja figyelmeztetni a nézőt, hogy a világvége bizony közeleg, legalábbis a sötétség már leszállt. A fejekben biztosan. Kietlen, csendes, lény nem lakta éj. A Mind enyész, és végső romjain a szép világ borongva hamvad el. Végül is, ha jól számolom, nincs már sok hátra az aztékok által megjövendölt ötödik világvégéig. Bár alapjában véve mélységesen ellenzem az emberáldozatot, azt hiszem, ha Stephen Hopkins elkövet még egy ilyen filmet, magam fogom javasolni a rendező feláldozását; legalább Tezcatlipocának is lesz egy jó napja, mégiscsak rokon.

Nincs igazság. A mozijegy árából vehettem volna két cervezát.

2 megjegyzés:

Janeway írta...

nem szép tőlem, de most azt kívánom, láss még sok irritálóan gagyi filmet, mert a vitriol, amit termel a véredben igencsak szórakoztató :-)

Quetzalcoatl írta...

Kedves Janeway, ahogy a filmkínálatot elnézem, nem egyszer és nem is kétszer fogok még belefutni ilyesmibe...