Parsifal és a Természet hangjai

Húsvéti Parsifal-előadás az Operában

"To know what to do is wisdom. To know how to do it is skill. But to do the thing as it should be done, is service" – akár ez is lehetne Wagner utolsó operájának mottója.
Nehéz írnom a Parsifalról, mert ez az opera – annak ellenére, hogy Wagner talán legnagyobb ívű és „legsúlyosabb” darabjának tartom – mindig egy kicsit mostohagyerek volt számomra, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy Wagner alkotásai közül ezzel az operával tudtam eddig a legkevésbé azonosulni. Nem tudnám megmondani, miért, talán a szellemisége áll tőlem távolabb, mint a Ringé, vagy egyszerűen még nem vagyok elég érett hozzá. Hiába volt a tavaly a Művészetek Palotájában látott Parsifal (Matti Salminennel, Németh Judittal, Tomasz Koniecznyvel, Christian Franz-cal) életem talán legjobb operaelőadása, számomra még ott sem „jött át” igazán a darab. Most, a hétfői előadáson az Operaházban viszont sokkal jobban át tudtam élni és érezni ezt a hihetetlenül nagyformátumú darabot, mint eddig bármikor.
Őszintén remélem, hogy az, akinek megfordult a fejében, hogy levegye az Operaház műsoráról a Wagner-darabokat, látta ezt a Parsifal-előadást. Ez az intézmény világszínvonalú Wagner-estéket képes rendezni, ez tökéletes bizonyságot nyert.
Nem tudnék egyetlen énekest sem kiemelni, mert mindenki tökéletesen megoldotta a szerepet, és a rendezés apró változtatásai nagyobb teret engedtek a színészi játéknak, ami kifejezetten jót tett a darabnak. Perencz Béla egészen elképesztő erővel énekelte Amfortast, A nürnbergi mesterdalnokokban is remekelő Friedemann Kunde bölcs és nyugodt játékkal formálta meg Gurnemanzot, Németh Judit Kundryja egyszerre volt szenvedő és szenvedélyes, Molnár András pedig korát meghazudtolva, a fáradtság legkisebb jele nélkül énekelte az ifjú Parsifal, a részvét hatalma által bölccsé váló balga fiú szerepét. Talán az első felvonás templomi jelenete és a második felvonás kettőse volt a legátütőbb, leglecsiszoltabb; Németh Judit és Molnár András duettjére sokáig emlékezni fogunk.
A Parsifal – akárcsak Wagner valamennyi zeneműve – végtelenül komplex; olyan, akár egy szőttes, aminek mindig felfejthető egy újabb rétege; nyilván sokkal összetettebb annál, minthogy egy blogbejegyzésben akár megközelítőleg is fel lehessen tárni a lényegét. Dinamikus, és egyben meditatív; egy mélyen vallásos ember világképének összefoglalása. Rengetegen elemezték, nálam sokkal kompetensebbek, és többen Schopenhauer filozófiájának lecsapódását látják Wagner legutolsó operájában. Ettől a filozófiai alapvetéstől függetlenül, a Parsifal bizonyos értelemben egyszerű, egyetemes emberi értékeket közvetít: a részvét bölccsé tesz, a bűn átkától szenvedő ember a megbánásban és a jócselekedetben nyer megnyugvást, és ez a megváltás mindenki számára nyitva áll. Ez az üzenet, mindazonáltal, hogy az egész művet átszövi a keresztény szellemiség, és egyértelműek az utalások Krisztusra, Keresztelő Szent Jánosra vagy Mária Magdolnára, valahol független magától a vallástól, és inkább egyetemesen emberi. Nem véletlen, hogy sokan emlegetik a buddhizmus hatását a Parsifal kapcsán (az opera előzményének tekinthető Wagner két drámája, A Názáreti Jézus (1848), és a kifejezetten buddhista vonásokat mutató A győztes (1856)). A mű lényegi magja tulajdonképpen független a köntöstől, amibe öltöztetik; Wagner az európai kultúrából, egy középkori szövegből (Wolfram von Eschenbach Parzival c. eposzából) merítette az inspirációt, de az élmény, amiről a darab szól, nem köthető kizárólagosan egyetlen valláshoz sem. A műben, bár első pillantásra mélyen keresztény alkotásnak tűnik, többféle szellemi tradíció szimbólumai keverednek; maga a Grál-mítosz sem homogén, ugyanúgy találhatók benne a kelta hagyományból átvett, mint kis-ázsiai eredetű elemek (a Grál-mondakör iránt érdeklődőknek figyelmébe ajánlom Emma Jung és Marie-Louis von Franz A Grál-legenda lélektani nézőpontból c. könyvét, amely Jung elméleteinek alapján értelmezi a legendát).
Az emberszeretet üzenete nemes és szép, de bevallom, sokáig furcsa volt nekem a Parsifal. Valahogy nem volt kerek. Jobban mondva nem tudtam mit kezdeni azzal a nagyon erősen patriarchális jelleggel, ami a művet kétségtelenül jellemzi, legalábbis első látásra, és ami ilyen dominánsan Wagner egyetlen más művében sem jelenik meg. Ez nyilván a forrásból is fakad, hiszen milyen legyen egy középkori eposz, ha nem erősen patriarchális; de míg a Ringben Fricka és Gutrune mellett ott van Brünnhilde és Erda, vagy a Tannhäuserben Vénusz mellett Elisabeth, a Parsifalban a nőknek csak a bűnösök és a passzív, megváltott szolgálók szerepe jut, Kundry és a virágleányok személyében. (Persze az is egy lehetséges olvasat, hogy Kundry alakjában nem is annyira a nőt, mint inkább a jó és rossz között vergődő Embert láthatjuk.) A Parsifalban mintha egyáltalán nem létezne pozitív nőalak. Nem igazán tudtam hová tenni ezt, hiszen a keresztény tradíció tele van női szentekkel, s a teljes képhez hozzá tartozik Szűz Mária, Szent Johanna vagy Sienai Szent Katalin alakja, a Parsifalból azonban teljesen kimarad ez szerepkör – annak ellenére, hogy a Tannhäuserben pl. milyen nagy hangsúlyt kap Elisabeth alakja. Igaz, az első felvonás végén felhangzik a női kórus, és a jövőt előrevetítő „egy hang” is női hang, de ezek sokkal inkább a túlvilág, semmint az evilági lét hangjai. (Talán ezt akarta a maga módján ellensúlyozni annak idején Syberberg nagy vihart kavart Parsifal-adaptációja, melynek végén Parsifal személyisége a szó legszorosabb értelmében kettéválik: a Szent Dárdát hozó fiatal férfialakra és a keresztet magasba emelő, angyalszerű női figurára.) Ennek a női tisztaságnak a megtestesítője lehetne talán Parsifal édesanyja, Herzeleide, aki megpróbálta megóvni fiát az erőszaktól, és megtartani a gyermeki ártatlanság állapotában – ám ez nem járható út, Parsifalnak előbb meg kell tapasztalnia a bűnt, hogy az igazi tisztaság állapotába eljuthasson. A tudatlan gyermek tragikus sorsú édesanyján kívül van azonban a zenedrámának egy másik, nagyon fontos szereplője, „akiről” gyakran megfeledkeznek, s „aki” talán magában hordozza a szentségnek ezt az arculatát, ami a művet teljessé teszi: ez pedig maga a természet.
A transzcendentális élmény megtapasztalása, a beavatás, a felismerés és a megváltás zenéje ez – és egyben a természeté is. Talán a természetközeliség volt az, amit az eddigi előadásokban nem éreztem olyan átütően, mint az április 9.-ei színrevitelben. Friedemann Kunde Gurnemanza tökéletes „apostol”, egy erőszakmentes közösség képviselője, egy olyan földé, ahol mindig béke honol, és az állatok szentek. Amfortas szenvedése mintha éppen ettől a tökéletes, természeti állapottól való elszakadást jelentené. Ez a nagyon elvont, metafizikus zene, akármilyen összetett fogalmakat jelenítsen is meg, valahol mégis a természet zenéje, akárcsak a Rheingold; a hajnal, az erdő lélegzete, a tó felett keringő hattyú teljesen eleven, mint ahogyan élők és igaziak a gonosz Klingsor kertjében buján táncoló viráglányok.
A hétfői előadás nyomán fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a női szentek által képviselt tiszta és pozitív női princípium a Parsifal esetében is jelen van, ahogyan a Tannhäuserben, de magában a természetben feloldódva található meg. „Itt térré válik az idő”, mondja egy helyen Gurnemanz; a megszentelt tér és megszentelt idő a természetben ölt testet. Majd a harmadik felvonásban így beszél a természetről: „a harmat a bűnbánat könnye, a lomb, virág, a fű attól ily gyönyörű. Bűnbánat könnye mindez. És örvend minden élőlény a Megváltónak ünnepén... (...) És hálás minden, ami él, mi most virul s majdan lehull, a természet új életre kél, s bűntelen szépségben vidul...” Sőt, a természet ugyanolyan részese a megváltásnak, mint az ember: „Hervadni láttam virágok arcát: megváltást, uram, nékik adsz hát? Ím, áldó harmatcseppé vált a könnyed. Te sírtál, s nézd a táj, hogy éled!” – mondja Parsifal, és megcsókolja az immár megváltott, bűnbocsánatot nyert Kundry homlokát.
Ebben a „természetközeli” felfogásban számomra emészthetőbb a Parsifal. A lovagokat jellemző szélsőséges önmegtartóztatás – amely végső soron nem más, mint az életről való lemondás és az élet elutasítása – számomra nehezen egyeztethető össze a megváltással; talán ezért éreztem Wagnernek ezt az operáját egy kicsit távolinak, merevnek, idegennek. Ha azonban a természetet nem passzív háttérnek, puszta díszletnek tekintem, hanem a zenedráma egyik lényegi elemének – sőt, végső soron annak a közegnek, amelyben a zene kiteljesedik –, a Parsifal elérhető közelségbe kerül.
Fischer Ádám karmester (aki a Művészetek Palotájában rendezett előadáson vezényelte az operát) nyilatkozta egy interjúban a Parsifalról: „Ez egy mélyen emberi mű, emberi érzésekről szól, amit a harmadik felvonásban, amikor a nagypénteki varázsról van szó, szinte ki is mondanak. Ezen a ponton arról szól a szöveg, mennyire örül a természet, hogy újjászületik. Hogy lehet örülni nagypénteken, amikor az a legnagyobb gyásznap? Erre Gurnemanz azt válaszolja, hogy igazad van, ám ez még sincs így, hiszen a természet mégiscsak örül, és a Megváltót úgy gyászoljuk a legméltóbb módon, ha örülünk. Én ezt az örömöt, ezt az egyszerűséget és ezt a bizalmat érzem ki ebből a zenéből.” A magam részéről azt hiszem, Fischer Ádámnak igaza van, és az erőltetett filozófiai magyarázatoknál fontosabb magának a zenének az átélése, hiszen bármennyire egységet alkot is a zene és a szöveg, mégiscsak a zene hordozza a lényeget. Tulajdonképpen teljesen mindegy, milyen cselekmény, milyen vallási motívumok és milyen szimbolikus figurák jelennek meg a darabban, a magyarázatot úgyis mindenkinek saját magának (és saját magában) kell megtalálnia, ez pedig csak a zenén keresztül lehetséges; a műben megjelenő szimbólumok és filozófiai tanok elemzése gondolatébresztő és fontos, ám a megértéshez csak maga a komplex zenei világ vezethet el. Ami a zenén keresztül kommunikálható, az úgysem írható körül más módon, legfeljebb ilyen-olyan megközelítések léteznek, amelyek közül egyik sem kizárólagos.
Az április 9.-ei színrevitel képes volt rá, hogy megmutasson valamit a Parsifalból, amit eddig nem láttam benne, dacára annak, hogy évek óta minden húsvétkor megnézem. Örülök, hogy ez az előadás egy kicsit közelebb hozta számomra ezt az operát. A megítélés és átélés nyilván a befogadón is múlik, nem csak magán az előadáson, de ez nem változtat azon a tényen, hogy egy különlegesen jó Parsifalt láthatott most húsvétkor az operaközönség. Csak remélni tudom, hogy jövőre is részünk lesz benne.

Cikkgyűjtemény a Parsifalról (angol)
Rolf May: Wagner’s Parsifal
Friedrich Dieckmann: A férfiszövetség megmentése – a Parsifal a kétarcú világban