2007. április 25.

Danny Boyle: Napfény

Kris Kelvin meets Xipe Totec

Szeretjük Sir Alex Fergusont, szeretjük Wayne Rooney-t is, de a Milan akkor is a Milan, életem nagy törése volt, amikor Sevcsenko átigazolt a Chelsea-hez. Tegnap kikapott a Milan, a Bayern meg már régen kiesett, nem is tudom, mit akarok még az élettől; ilyenkor nincs mit tenni, mint kivenni a Titanicot DVD-n, és bekopogni a szomszéd nénihez, hogy nincs-e véletlenül egy kardja, amibe beledőlhetnék. Aztán az ember belegondol, hogy végül is a Liverpool győzni megy a Stamford Bridge-re, legalábbis ezt mondja Rafa Benítez, szóval még ha a Milant esetleg ki is ejti a Manchester United, kis szerencsével akkor is tanúi lehetünk, hogyan szív egy derekasat az arroganciában verhetetlen José Mourinho.

Meg aztán az ember lát egy olyat a programajánlóban, hogy „angol sci-fi”, és visszatér az életkedve. Hogy a focinál maradjunk, én úgy vagyok a sci-fivel, mint a Bayern Münchennel: tudom, hogy ez már régen nem az, ami egykor volt, nincs rendes csatársor, nincs igazi összjáték, szegény Olli Kahn meg lassan már húzza maga után az infúziós csövet, de azért még mindig leülök a meccs elé, mert hát a ponty először, a csuka másodszor, a lepényhal meg utoljára. És néha fel is bátorodom, ha látok egy jó első félidőt, hogy aztán a meccs második felében arcomat a kemény munkától megkérgesedett tenyerembe temetve sirassam a siratnivalót, sic transit Bajnokok Ligája. És aztán sóhajtsak: de kár ezért a meccsért. És még milyen kár ezért a filmért! A Napfény egy nagyon jól megcsinált, nagyon igényes sci-finek indul, a végét mégis sikerült tönkretenni. Még most sem igazán értem, minek és miért, de sikerült. Pedig a Napfény még így is jobb film, mint amilyennek az előzetesből tűnt.

Az alaphelyzet szinte arcpirítóan elcsépelt. Nem oly távoli jövőnkben a Nap már haldoklik, a Föld szoláris télbe borult, s egy 8 tagú, asztronautákból és tudósokból álló csapatra vár a feladat, hogy egy gigantikus méretű atombomba célba juttatásával újraélesszék a naptevékenységet. Teljesen mindegy, hogy ez csillagászatilag mennyire állja meg a helyét vagy nem; miért ne tételezhetnénk fel, hogy leszármazottaink számára ez tűnik majd az egyetlen logikus megoldásnak. Egy végzetes ballépés miatt a hajó károsodást szenved; a legénység tagjain lassan kitör a klausztrofóbia és a neurózis. Adást fognak egy hét évvel ezelőtt útnak indított, eltűntnek nyilvánított hajóról, amely hasonló missziót teljesített volna, de sosem ért célba. Nincs más megoldás, pályát kell módosítani, és felkeresni az eltűntnek hitt hajót, abban a reményben, hogy az ottani létfenntartó rendszerek segítségével mégis képesek lesznek az atomtöltet célba juttatására; emellett a másik hajó töltetét is fel lehet használni, ha egyetlen bomba nem volna elegendő. Innentől kezdve az utazás egyre inkább rémálommá válik, a szerencsétlen helyzetek egyre-másra szedik áldozataikat, az egyik tudós öngyilkos lesz. A másik hajó legénysége halott, a két rendszer összekapcsolása kudarcba fullad, s közben vészesen fogy az oxigén. Már csak négyen maradtak a legénységből. Aztán hirtelen feltűnik a semmiből a másik hajó halottnak hitt kapitánya, aki az űrben eltöltött évek alatt megőrült, és most egyetlen célja a töltet célba juttatásának megakadályozása és a legénység módszeres likvidálása. Innentől kezdve már tudjuk, hogy nem Anglia gyarmatosította Amerikát, hanem fordítva, legalábbis ami a sci-fit illeti; a remekül kivitelezett, izgalmas thriller szánalmas horrorba fordul. És persze nyilvánvaló, hogy a gonosz nem győzhet, s ha kimondtuk a jelszót, hogy „száz Napot, ezeret”, akkor az úgy is lesz. A haldokló égitestből újjászülető csillag lesz, hőseinkből meg mártír.

Hogy ne mindig a South Parkkal hozakodjak elő, a Courage the cowardly dognak is van egy olyan epizódja, a Mission to the Sun című, amelyben a rafinált kiskutyának és két gazdájának jut osztályrészül a feladat, hogy „megjavítsák” a kihúnyó félben lévő Napot, mégpedig egy egyszerű villanykörte-cserével. A két lökött gazda agyát eközben megtámadja egy tréfás kedvű lényecske, és a leglehetetlenebb viselkedést hozza elő belőlük. Ez a felállás sablonos, rengetegen feldolgozták már, de legalább valószerű. Tökéletesen hihető, hogy egy ilyen helyzetben az ember pszichéje egyszerűen nem bírja a terhelést és felmondja a szolgálatot, kitör a legénységen a klausztrofóbia, a félelem és az agresszió. A technikai malőr pedig egyenesen kötelező, a „Houston, van itt egy kis probléma”-csavar nélkül nincs valamirevaló űrhajós sztori. Idáig nincs is ezzel a filmmel semmi baj, sőt. Azt kell mondanom, a Napfény első fele kifejezetten erős. A félelem, a szorongás, amit ekkor érzünk, sokkal valóságosabb, mint a film vége felé, amikor elvileg a rettegésnek tetőznie kellene. A film első fele ugyanis nagyon jól ráérez arra az élményre, amit én személy szerint a Napfény lényegi mondandójává tettem volna: hogy mennyire közömbös az univerzum az emberi lénnyel szemben, mennyire élhetetlen és feldolgozhatatlan az a hideg és szervetlen közeg, amit a világegyetem végtelen csendje ural. Az önnön porszem mivoltunkra való rádöbbenés persze nem újdonság, a 2001 – Űrodüsszeiánál meg a Solarisnál jobbat amúgy is nehéz lenne összehozni ebben a témában. A Napfény készítőinek rendelkezésére álló technikai megoldások azonban átütő erővel képesek kommunikálni ezt az üzenetet, és ez kétségtelenül a film erőssége. Külön kiemelendő, hogy a Napfény nem számítógépes trükkökben való tobzódással, hanem makettekkel, ügyesen kitalált díszletekkel képes megoldani a feladatok nagy részét. Nem számítanak a néhol közepes alakítások, megelégszünk azzal, hogy a párbeszédek nem nagyon ostobák; mindenért kárpótol a gigantikus gépek, csillagászati csodák, mesterséges terek, vagy éppen a mesterséges térbe beszorított élő kert látványa. Az atmoszféra, amit a film teremteni képes, odaszögezi a nézőt a székbe, ezt meg kell hagyni. A katasztrófa lecsupaszítja az embereket, előhozza kommunikációképtelenségüket, kisszerűségüket, de néha emberi tartásukat is. A könyörtelen univerzum csapdájába esett, vergődő állatok, a szemük tágra nyílik a rettegéstől, mint a ragadozót szimatoló őzeké. A Napfény akár az utóbbi időszak legjobb sci-fije is lehetne. A hőtágulástól sikító fémburkolat, a barátságos emberi hangon szóló, mégis teljesen közönyös központi számítógép, a Star Trek holofedélzetéhez hasonló „Föld szoba”, az űrhajó belsejében gondozott, oxigént előállító kert, a színarannyal borított védőpajzsok, a Nap felszínének mindent betöltő, már-már szürreális képe – mind remek alapanyag. Önmagában a történet is rendben van; az ábrázolás jellege fontosabb, mint maga a cselekmény. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni.

Egyszerűen nem értem, miért kell egy feszes, kellőképpen nyomasztó és remek képi megoldásokkal operáló kamaradrámát ezerszer látott klisékkel felhígítani. A „menekülünk az űrhajóban a szörny elől” sztorit a „mentsük meg az emberiséget” feltéttel már kismilliószor megetették velünk, s ha más miatt nem, a nyolcadik utas (a benzinkutas) miatt már mindenkinek a könyökén jön ki. Ha még valóban egy szerencsétlen, elmeháborodott emberronccsal lenne dolgunk az őrült kapitány személyében, abból akár valami ütőset is ki lehetne hozni, de mit kezdjünk egy teljesen jellegtelen, arctalan, motivációtlan emberszerű szörnnyel, akiről nem is derül ki, hogy valójában kicsoda-micsoda (mert elég nehéz elhinni, hogy valóban a másik hajó kapitánya volna), és aki kb. úgy néz ki, mint azték istenkollégám, a megnyúzott Xipe Totec, egy átdorbézolt ballagási ünnepély után. A végén már azon se lepődtem volna meg, ha előkerül a tarisznya, és rázendítenek a Gaudamus igiturra. A film utolsó 20 perce ugyanis egyenesen zagyva, teljesen felbomlik a narratíva, és a néző összevont szemöldökkel figyeli a filmvásznat, hogy most mit is látunk tulajdonképpen. Az is felmerült bennem, hogy a rendező ezzel a megoldással akarta volna érzékeltetni az egyre fogyó oxigén miatt a végkimerülés szélére sodródott, hallucináló asztronauták halálfélelmét, pszichéjük szétesését, de sajnos nem: nem lépünk át egy másik dimenzióba, és nem is szenvedünk látomásoktól, elvileg a valóság síkján maradunk. Nagy kár, mert ezzel csaknem sikerült hitelteleníteni a film jól megcsinált első részét is. Mintha a forgatókönyv végét tragikus hirtelenséggel kellett volna összecsapni, és az első kósza ötletet erőszakkal belegyúrták volna a filmbe, csak hogy valahogy vége legyen a cselekménynek. Talán ha valami olyat szedtek volna elő, ami kellően szürreális ahhoz, hogy valósnak érezzük, akkor megfelelő előkészítés után belefért volna egy ilyen csavar. De így...

Pedig a film enélkül is működött volna. Négy, a biztos halálba repülő asztronauta helyzete szikés ámokfutó nélkül is elég tragikus, és a materializált gonosz mindig kevésbé szorongató, mint a láthatatlan és megfoghatatlan fenyegetés. Az univerzum csendje zsigeribb félelmet idéz, mint a hiperlátványos akciózás. A rendező ügyesen kikerült néhány csapdát, nem tolta pl. előtérbe a néhol furcsán viselkedő pszichiáter figuráját, és szerencsére nem érezte szükségét egy szerelmi szálnak sem a hajó fizikusa és a kormányos között. A szereplőgárda jól összerakott, s bár kétségtelen, hogy a film jellegéből adódóan keveset látunk igazi személyiségükből, ezt az űrt képes kitölteni a világegyetem, és a Nap, amely szinte maga is szereplővé válik. Az utolsó fél órában az erőltetett dramaturgia azonban abnormális ütemben próbálja felpörgetni a filmet, de a felpörgésből legfeljebb a szédülés jut el a nézőig. Az első egy óra lassabban építkező, de egy pillanatra sem érdektelen jelenetei után idegenül hat ez a nagy sietség, és sajnos az összecsapottság érzetét kelti. Mintha a Solarisra leszálltak volna a kis zöld emberkék egy sztereotípia-bemutatóra, Kris Kelvin meg azt se tudja, sírjon-e vagy röhögjön. A film végén megjelenő, a Földön békésen hógolyózó család, amint az egyik asztronauta utolsó üzenetét nézi, és végre meglátja az újra felragyogó Napot, már csak a hab a tortán. A Napfény mentéségére legyen mondva, a könnyes-heroikus egymás nyakába borulás és zászlólengetés elmarad, és szerencsére túlsúlyban marad az igazi dráma a gagyival szemben, de sajnos nem jártunk messze attól a bizonyos könnyűnek találtatástól. Nem tudom eldönteni, minek köszönhető ez a fura befejezés, Danny Boyle talán túlzottan is meg akart felelni a piaci igényeknek, és megriadt attól, hogy egy nehezen emészthető, nem elég akciódús film kerekedik a Napfényből.

Olyan ez a film, mint az emberiség, amit hőseink meg akarnak menteni: szép próbálkozás, de a végkifejleten még dolgozni kell. Mindazonáltal az életkedvemet visszahozta. Csak aztán a Liverpool is nyerjen.

Utólagos bejegyzés:
Hát, a Liverpool nem nyert, a Bánat Sivataga felett csattogva száll el az idő poros vasfoga, a szomszéd néninek meg nincs beledőlési célzattal kölcsönadható kardja, de legalább megígérte, hogy megkérdezi az unokáját. Minden reményünk a fiatalokban vagyon.

1 megjegyzés:

Quetzalcoatl írta...

A Liverpool 11-esekkel mégis bejutott a BL-döntőbe. Van Isten!