2007. április 20.

Kevin Macdonald: Az utolsó skót király

Haverok, buli, Uganda

Mit tegyek, olyan vagyok, mint Móricka, mindenről ugyanaz jut az eszembe. A South Parknak van egy olyan epizódja, amelyben Eric Cartman a fejébe veszi, hogy új fejezetet nyit a repülés történetében. A kísérletnek természetesen kórházba kerülés a vége. A gondterhelt arcú orvos pedig így fogadja a fiáért aggódó édesanyát: „Mrs. Cartman, attól tartok, hogy a fia... borzalmasan hülye. Azt hitte, rajztáblákkal lehet repülni.”
Nos, Eric Cartman pár nap után elhagyhatta a kórházat; Az utolsó skót király főszereplője, Nicholas nem volt ilyen szerencsés. Az alaphelyzet azonban hasonló: a fiú borzalmasan hülye, és azt hiszi, hogy az afrikai véres diktatúrákban minden csak haverok, buli, Fanta. Pedig nem kell egyetemi diploma ahhoz, hogy legyen némi sejtésünk róla, miben merült ki a „buli” az 1970-es évek Ugandájához hasonló államok vezetői számára.
Talán kezdjük azzal, hogy nekünk, európaiaknak halvány fogalmunk sincs róla, mi folyik Afrikában. Attól tartok, nagyobb részünket nem is igazán érdekli. A halomra gyilkolt civilek és éhező kisgyermekek képe csak akkor tolakszik be a mindennapjainkba, ha olyan tévécsatornára kapcsolunk, ami néha foglalkozik az ottani helyzettel. Nincsenek illúzióim afelől, hogy az emberek többsége továbbkapcsol, és még azt sem mondhatom, hogy hibáztatnám őket ezért. Az idegborzoló képek és hírek lelkifurdalást és tehetetlen dühöt ébresztenek, de az egyes embernek nincs igazán lehetősége rá, hogy befolyással legyen a világ másik felében élők nyomorúságos helyzetére. Az adományok, humanitárius segélyek nagy része eltűnik a süllyesztőben. Hogy a politikai és gazdasági színtéren milyen játszmák folynak, abba nemigen látunk bele. A szakértők elmondják a véleményüket, ismertetik a statisztikákat, aztán vagy elhisszük, vagy bizalmatlanul csóváljuk a fejünket, azt latolgatva, vajon melyik nagyhatalom szószólója az illető. És persze nem kell Afrikáig utazni, hogy nyomort és szenvedést lássunk; elég körbenézni a saját társasházunkban, vagy az utcában. Az átlagembert nem lehet hibáztatni, ha azt mondja, nem érdekli őt Afrika, megvan a magunk baja. De azért mindenki tudja, hogy nincs ez rendben.
Mint ahogyan valószínűleg a politikusok is tudják ezt. Valahogy mégsem sikerül elejét venni a katasztrófáknak. Az utolsó skót király ebből a szempontból nagyon tanulságos film. Aztán hogy a tanulság mögött mi rejtőzik, az más kérdés.
Adott egy meglehetősen link skót fiatalember, aki friss, ropogós orvosi diplomájával a zsebében úgy dönt, nem akarja egy hétköznapi háziorvos unalmas életét élni és reumás bácsikákat istápolni, és kitalálja, hogy elutazik Ugandába. 1970-et írunk. Utazásában nem valamiféle humanitárius elhivatottság vezérli Nicholast; rövid időn belül kiderül, hogy az isten háta mögötti kis faluban végzett orvosi munka nem az ő világa. Ő bulizni akar, nagy B-vel, és meg van róla győződve, hogy Uganda ehhez tökéletes helyszín. A lakosság igazi nyomorával szembesülni kényelmetlen és unalmas; őt sokkal jobban érdekli a felső tízezer luxusvilága, a hatalmas kocsik, koktélok, és főleg a gyönyörű nők. Az újonnan kinevezett ugandai elnökkel való véletlen találkozás új lehetőségeket nyit meg a fiú előtt. A puccsal hatalomra került és Skócia-mániás Idi Amin – aki a történet szerint ekkor még egy kedves nagybácsi és egy bamba gorilla keveréke – megteszi Nicholast saját orvosának, sőt egy idő után a politikai döntéseibe is bevonja. Nicholas pedig könnyen megvásárolható, és anélkül, hogy tudatában lenne ennek, boldog vigyorral játssza az udvari bolond szerepét. Sokáig nem tűnik fel neki, hogy itt valami nagyon nagy gáz van, a nyilvánvaló jelek ellenére sem. A dolgok azonban kezdenek nyugtalanító fordulatot venni: a rezsimet kritizáló emberek sorra tűnnek el Nicholas közvetlen környezetéből is – az egyik minisztert éppen ő köpi be az elnöknél, s így akaratlanul is a halálát okozza -, Amin pedig egyre nyilvánvalóbb jeleit mutatja az elmebajnak. A zsarnok lassan kimutatja a foga fehérjét, és a jóhiszemű (vagy egyszerűen csak nagyon ostoba) Nicholas számára is kiderül, hogy az elnök sem nem jóságos nagybácsi, sem nem bamba gorilla, hanem egy elmebeteg, szadista mészáros. A fiú megpróbál kilépni, de már nincs visszaút: útlevelét elveszik, minden lépését figyelik. Emellett elköveti azt a hibát, hogy a nagy bulizásba belefeledkezvén teherbe ejti Amin egyik feleségét. Miután szerencsétlen asszonyt egy sikertelen abortusz után Amin brutálisan meggyilkoltatja, Nicholas megpróbálja megmérgezni a diktátort, de kudarcot vall, s ezután nem kérdés, hogy milyen sors vár rá. Egy emberséges orvoskollégájának és a szerencsés véletlennek köszönhetően azonban megússza egy kis kínzással, egérutat nyer, és sikerül elmenekülnie Ugandából.
A film megtörtént eseményeken alapul; a rendező Giles Foden bestseller regényét vitte filmre. Nehéz eldönteni, mi akar lenni ez a film: egy mit sem sejtő fiatalember tragikus története, egy őrült zsarnok jellemrajza, vagy a 70-es évek Ugandájának bemutatása. Vagy mindezek keveréke. A filmmel talán a legnagyobb probléma éppen a nézőpont kiválasztása volt. Nem nagyon van ugyanis olyan szereplő, akivel azonosulni tudnánk, akinek a nézőpontját hitelesnek éreznénk. Nicholas alapjában véve nem rosszindulatú, de egy nyomasztóan buta, bicskanyitogatóan felelőtlen senki, akit az ember talán megsajnál a film végére, de a nézőpontját nemigen tudjuk magunkévá tenni. Nehéz azonosulni valakivel, akit egy csepp kellemetlen érzés sem gyötör annak láttán, hogy az éhező, a legalapvetőbb egészségügyi és szociális ellátást is nélkülöző tömegekkel kontrasztban a felső tízezer pazarló és fényűző életet él, sőt olyannyira nem érzi ezt aggályosnak, hogy teljes nyugalommal el is merül ebben a luxusban. A film másik központi szereplőjével, az elmebeteg Aminnal való azonosulás pedig teljesen reménytelen: tettei logikátlanok, személyisége a végletekig eltorzult, egy fej salátával könnyebb volna azonosulni, mint vele. Figurája még csak nem is riadalmat, inkább teljes értetlenséget vált ki az emberből; pókerarcú, könyörtelen katonái ijesztőbbek, mint ő maga. A többi szereplő pedig egyszerűen nem kap elég teret a filmben ahhoz, hogy karaktereknél többet láthassunk bennük. Pedig ez nagy kár. Engem különösen érdekelt volna pl. a háttérben csöndben manipulálgató két brit diplomata figurája. A Nicholas szeretőjévé avanzsáló, elhanyagolt feleség, Kay alakja elnagyolt, és a románc is megalapozatlan, elmaszatolt. Nicholas nagyon-nagyon lassú eszmélése hihetetlen. Aki az adott helyzetben így viselkedik, az már túl van a vak és naiv fehér emberen, az egyszerűen síkhülye. Szóval annak ellenére, hogy feszültségből és brutális szembesülésből nincs hiány, azért vannak problémák ezzel a filmmel.
Az ugandai rögvalóságból nem látunk sokat. A film elején a kis falu nyomora inkább díszlet, semmint valóság, ezután pedig Nicholast követjük, aki a felső tízezer villáiban, kicsapongó partyjain éli mindennapjait; az elnöki kórház, ahol egyébként dolgozik, és annak betegei szinte semmilyen szerepet nem kapnak az életében. Mint ahogyan abból sem látunk semmit, valójában mi a gyökere a kialakult helyzetnek. A film afelé tendál, hogy Amint a szörnyűségek elsődleges okozójának tekintse, de odáig már nem jut el, hogy feltegye a kérdést: hogyan alakulhatott ki a helyzet, amely lehetővé teszi egy klinikai őrült ámokfutásának legalizálását? Mert ha már politika, és ha már korrektség, akkor legalább utalás szintjén meg kellene említeni, hogy a több évszázados gyarmati kizsákmányolás meglehetősen hazavágta azt az egész régiót. Afrika módszeresen tönkre lett téve, és ebben része volt Európának és Amerikának egyaránt. A filmben ugyan elhangzik, hogy Amint végső soron „a britek” segítették hatalomra, ám ez önmagában nem mond sokat. Valójában a kialakult politikai-gazdasági helyzetnek, a nyomornak, a lakosság tanulatlanságának mély történelmi gyökerei vannak; az Amin-félék nem azért jutnak hatalomra, mert X, Y vagy Z pénzeli őket, vagy mert a lakosság arrafelé annyira hülye, hogy minden vadbarmot megválaszt, hanem mert az egész régió olyan problémákat hoz magával a vérzivataros történelemből, amelyek megteremtik ennek lehetőségét és atmoszféráját.
A rendező megpróbálkozik vele, hogy megmutassa a zsarnok tömeggyilkos emberi arcát. De vajon van-e neki olyan? És be lehet-e mutatni? Forest Whitaker alakítása lenyűgöző, de ez nem változtat a tényen, hogy Amin egy pillanatra sem lesz emberi, legfeljebb őrült. „Annak szemében, aki túl van jón és rosszon, aki felfüggesztette magában az erkölcsi törvényeket, a gyerekekkel focizás és a tömeggyilkosság között nincs értékbeli különbség” – írja Szabolcs Imre a kritikájában. És valóban, többször látjuk Amint a kedves, atyáskodó vezető szerepében tetszelegni, mint könyörtelen mészárosként. Rémtettei utalások szintjén jelennek meg a vásznon; Nicholas istenigazából csak akkor szembesül a borzalmakkal, amikor ő maga és szeretője kerülnek sorra. Az ugandai lakosság csak az elnöki limuzinból látott, nevetve integető gyerekekben, az utca arctalan tömegében, ügyetlen merénylőkben, kegyetlen katonákban ölt testet, és valójában csak passzívan asszisztál Nicholas és Amin kettőséhez. Hogy mi folyik valóban az országban, nem látjuk, nem tudunk róla; pedig nehéz elhinni, hogy az elnök legszűkebb belső köréhez tartozó Nicholasnak nem ötlik lépten-nyomon a szemébe a helyzet szörnyű visszássága. Értetlenül nézzük, ahogy az utcára özönlő tömeg a zsarnokot élteti, ennek szociálpszichológiai aspektusa azonban elmarad. Nem tudjuk meg, miért üdvözlik Amint szinte megváltóként (bukásakor ugyanígy ünnepeltek). Persze könnyen lehet, hogy ott is úgy működött a dolog, mint Peruban Odría idején: az ünneplő tömeget szervezett keretek között, buszokkal szállították a rendezvények helyszíneire, és aki kevésbé érzett magában motivációt a hangos ünneplésre, az rosszul járt. Ez a kérdéskör mindenesetre teljesen kimarad a filmből.
Semmire sem kapunk igazi választ vagy magyarázatot. A vérengzés sokkal inkább tünet, semmint a probléma valós gyökere; ehhez képest Amin meggyilkolása pár percig úgy jelenik meg a filmben, mint valós megoldás, pedig pontosan tudjuk, hogy egyik diktátort követi a másik, vagy ami még rosszabb, az anarchia. Nem tolakodóan, de azért érezhetően van a filmben egy vonulat, amit jóindulattal a főszereplő nézőpontjának dominálásával magyarázhatunk, rosszmájú nézők és kritikusok azonban akár rasszistának is gondolhatják. A filmben megjelenő britek („a” fehér ember) ugyanis zavarba ejtően egysíkúak, és zavarba ejtően felsőbbrendűek. Nicholas, akivel a film szimpatizál, sok esetben egyértelműen alacsonyabb rendűnek képzeli afrikai embertársait, a két brit diplomatáról nem is beszélve. Ez utóbbi kettőről nem tudunk meg sokat, de annyi kiderül, hogy hűvös kívülállóként tökéletesen átlátják a dolgokat, és az übermenschek derűs nyugalmával figyelik mindazt, ami történik. A kis faluban szolgálatot teljesítő fehér orvos és csinos felesége a jólelkű misszionáriusok mintapéldája, a hölgy ráadásul igen erkölcsös is, mint ez kiderül. Az eleinte igencsak ellenszenves Nigel Stone is civilizált potenciális szövetségessé válik, amikor Nicholas bajba kerül. Hiába mondják ki a filmben, hogy Amin hatalomra kerülésében az európai politika is hibás, a szereplők karakterei valami mást kommunikálnak. Még azt sem mondhatnánk, hogy Nicholas megkapargatja egy kafkai rendszer felszínét, és elborzadva fordul el; pedig sejthető, hogy a rendszer és a mechanizmusok, amik az események mögött az igazi ok-okozati láncot alkotják, nagyon is kafkaiak, csak éppen Nicholas nem kíváncsi rájuk. És ezt a hiányosságot nehezen feledteti az egyébként erős látványvilág és a remek alakítások.
Egy nagy pozitívuma azért van ennek a filmnek: talán ráirányítja az átlagember figyelmét arra, hogy nagyon durva dolgok folytak és folynak arrafelé. Európa és Amerika nem engedheti meg magának, hogy a szőnyeg alá söpörje a harmadik világ problémáit, már csak azért sem, mert a népesedési mutatókat nézve a világ sorsa valahol ott fog eldőlni. Persze megint ott vagyunk a bejegyzés elején felvetett problémánál: mit tehet az egyes ember? Nem sokat. De talán mindenkinek csak egy kicsivel kéne jobban odafigyelnie, és kiderülne, hogy mégsem vagyunk tehetetlenek. Igaz, hogy nem cselekedhetünk a politikusaink helyett, de a politikusokat mi választjuk, ezt ne felejtsük el. Jól jön minden figyelmeztetés Európa és Amerika számára, hogy ne akarjunk rajztáblával repülni, mert nem fog menni, és az is valószínű, hogy feleszmélésünk után nem lesz ott néhány idióta zsaru, aki szuperképességeket lát bennünk, mint Eric Cartmanben.

2 megjegyzés:

Brünnhilde sziklája írta...

Szia!
Érdekes, én a rasszizmust egyáltalán nem éreztem a filmen.
hacsak a doki életét megmentő orvos egyik utolsó mondata nem volt az, hogy "mondja el mindenkinek, magának hinni fognak, hisz maga mégis egy fehér ember!"
De hát ez meg sajnos igaz, és egy filmnek szerintem fontos feladata, hogy időnként az orrunk alá dörgölje a valóságot.
És én azon sem csodálkozom, hogy pont egy Carrigen típusú karaktert választottak főszereplőnek, hisz pont arról szól a film, hogy a fejlett nyugat mennyire felelőtlenül áll hozzá Afrika problémáihoz. Azt is kimondja (az ügynök, azt hiszem), hogy Amin brit segítséggel jutott hatalomra.
Én inkább azt látom a film fő bajának, hogy túl sokat feltételez a nézőről.
Nem mindenki tudja, hgoy mit jelent a gyarmatosítás, miylen népírtások történnek ott manapság is és hasonlók. Aki ezeket tudja, az egész máshogy viszonyul az Amin sleppjét körbevevő luxushoz.

Egyébként érdekes, amit a néző azonosulás iránti vágyáról írsz.
Egyszer a Chicago kapcsán volt egy hasonló vitám és akkor azt állípatottam meg, hogy nem feltétlenül szükséges egy filmben olyan szereplő, akivel azonosulni tudok. Egy cinikus, durva világról készült alkotásban egyáltalán nem tartom szükségesnek, hgoy legyen legalább egy valamennyire is szimpatikus figura, akinek drukkolhatok.
Sok olyna dolog történik a világban, amikor mindenki hülye.

Más:
alkalomadtán, ha a sablonom megpiszkálom, kitehetek egy hozzád vezető linket?

Quetzalcoatl írta...

Üdv, valkür!
A rasszizust én sem éreztem a filmben kifejezetten, de mivel több kritikában és véleményben hallottam (az adott szöveghelyre belinkelt kritikában is), gondoltam, megemlítem. Szerintem egy kicsit tényleg elnagyolták ezt a problémát, bár rasszistának azért nem nevezném a filmet, csak legfeljebb egyensúlyvesztettnek.
Az egyik fő bajom nekem is az volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most azért látunk a film nagy részében bulizó arisztokratákat, mert ez a történet szempontjából elengedhetetlen, vagy mert egyszerűen ezt volt kényelmesebb filmre vinni. Igazad van, a film túl sokat vár el a befogadótól. Nagyon hülye hasonlattal azt mondhatnám, hogy ez ugyanaz a helyzet, mint Az élet szép c. film: feltételezi, hogy a néző rengeteget tud a borzalmakról, ezért azokat elég csak utalás szintjén beletenni a filmbe, nem kell minduntalan az arcunkba tolni. Az afrikai mészárlásokról viszont - néhány homályos sejtést leszámítva - nem tudunk gyakorlatilag semmit, ezért ez itt nem igazán működött.

Hogy szükséges-e valakivel azonosulni, az szerintem a nézőtől magától is függ. Természetesen vannak olyan filmek, ahol nem az azonosulás, hanem éppen a viszolygás a lényeg, mint pl.az általad említett Chicago vagy a Született gyilkosok. Ez a séma is működik, nekem azonban az kell ehhez, hogy nagyon groteszk, nagyon cinikus vagy nagyon durva legyen az adott történet. Az utolsó skót király a harmadik harmadában már eleget tesz ennek, és akkor a helyén is van, de az elején nekem fura volt, mintha a rendező sem tudta volna igazán eldönteni, hogy pontosan mit akar kommunikálni. Mindazonáltal az tökéletesen átjön, hogy az európaiaknak mennyire lövése sincs Afrikáról, és ez fontos üzenet.

Megtiszteltetésnek veszem, ha kiteszed a linkemet. De akkor már vice versa, én is kiteszlek téged :)