Guillermo del Toro: A faun labirintusa

Mese a halálról és rettegésről

Nagyon ritka az olyan film, ami tudatosan szép és megindító akar lenni, és ezt el is tudja érni anélkül, hogy a felesleges patetizmusnak vagy az ömlengésnek akár az árnyéka vetülne rá. A faun labirintusa ilyen. Egy ideig tűnődtem, hogy írjak-e erről a filmről, vagy teljesen felesleges, mert dr. Igó már mindent leírt a kritikájában, ami bennem megfogalmazódott, aztán úgy döntöttem, egy ilyen különleges alkotás megérdemel pár sort. Ráadásul félig-meddig mexikói filmről van szó, hiszen a rendező mexikói, még ha a produkcióba spanyolok és amerikaiak is beszálltak. Del Toro már számos alkalommal bizonyított; többek között mint horror-thriller rendező, és mint Alfred Hitchcock kiváló ismerője vált híressé filmes körökben. A Harry Potter és az azkabani fogoly (véleményem szerint a legjobb Harry Potter-adaptáció) rendezője, Alfonso Cuarón is ott látható a stáb tagjai között, és a sejtéseim nem voltak rosszak: újra sikerült egy ütős, helyenként horrorba forduló, de tökéletesen hiteles fantasyt összehozni.
Fantasy? Talán nem ez a megfelelő kifejezés, mert ez a film sokkal több, mint fantasy. A faun labirintusa minden tekintetben különleges és egyedi alkotás. Tökéletesen ötvözi a fantasyt a valós drámával, és közben egy pillanatra sem válik hiteltelenné. Nehéz lenne egyértelműen meghatározni, miről is szól, egy varázslatos világ újjáéledéséről, egy magányos kislány meneküléséről az álmok világába, vagy arról, hogyan írja felül egymást, hogyan felelget egymásnak a kézzelfogható valóság és a mesék világa. Célszerűbb volna azt mondani, ez a film egyszerű és egyszerűségükben nemes dolgokról szól: hősiességről, áldozatról, szeretetről, szenvedésről, értékekről, megváltásról. Ezt azonban rendkívül komplex módon teszi, egybegyúrva a keresztény értékrendet a pogány világ elemeivel és a háború szörnyűségeivel. Hamvas Béla szavai jutottak eszembe: „A lélek sötét éjszakája. Az őrületszerű megzavarodás, a sötétség, a pokol, az infernális örvény kavargása, a lélek kínjában önmagát marja, Isten haragja, a mélységek lángja. Keserű és reménytelen szenvedés. Félelem, félelem, félelem. Imagináció: nem találsz mást, mint önmagadat, hát önmagadat falod fel. Kapzsiság, káromlás, gyalázkodás, irigység, méreg, gyűlölet, hazugság és félelem és félelem és félelem.” Mintha az itt leírt kárhozat A faun labirintusában maga volna a kézzelfogható valóság, a fasizmus bőrébe bújva, és nem létezne rá más gyógyír, csak az imagináció, a képzelet; és ez az imagináció nem csak szép és felemelő, de helyenként infernális is egyben.
Két síkon fut a cselekmény, a két sík azonban nem független. A spanyol polgárháború végéhez közeledve egy kiszolgáltatott, terhes asszony és kislánya a nő új férjéhez, az ízig-vérig fasiszta Vidal kapitányhoz utazik. A kapitányt azért küldték a távoli erdő közepén fekvő táborhelyére, hogy felszámolja az erdőben bujkáló ellenállókat. Ez csaknem sikerül is neki, miközben nemcsak a helyi lakosokat és a körülötte élőket terrorizálja, de a feleségét és a kis Ofeliát is. A gyermek rajong a tündérmesékért, és esze ágában sincs beilleszkedni a kapitány házának katonás, szigorú rendjébe; csendes lázadásában társra talál a hallgatag szolgálólány, Mercedes személyében, aki titokban az ellenállókat segíti. Ofelia édesanyja – a hosszú úttól megviselten – ágynak esik, majd belehal a szülésbe, az igen élénk fantáziával megáldott Ofelia pedig ezután teljesen a mesék világába menekül. A kínálkozó happy endből – szerencsére – nem lesz semmi. A kisöccsét menteni akaró Ofeliát a kapitány agyonlövi, de végül mégis eljön egyféle igazságszolgáltatás: a kapitányon és kegyetlenkedő emberein beteljesedik az ellenállók bosszúja.
Ez – bár cselekményszinten egy egész filmet kitenne – azonban csak az egyik szál. Mindeközben a kis Ofelia számára egész varázsvilág bontakozik ki a hatalmas erdő fái között: tündérekkel és egy faunnal találkozik, akik elmondják neki, hogy ő valójában egy mesebeli hercegnő, és ha teljesít három feladatot a holdtölte előtt, visszatérhet igazi édesapjához, az alvilág (!) királyához, ahol békében és boldogságban fog élni. A kislány tehát elindul, hogy teljesítse a mesebeli küldetéseket: mágikus könyvben lapozgat, megszerez egy kulcsot, újjáéleszt egy varázslatos fát, szörnyekkel csatázik, és közben a valós síkon is próbál segíteni a maga módján: édesanyját egy varázsgyökérrel kúrálgatja, még meg sem született kisöccsének pedig hosszan mesél. Ofelia számára mindkét sík fenyegetései teljesen valósak, és sokáig nem is tudjuk eldönteni, hogy a mese szála csak a kislány fejében létezik, vagy valóban igaz. A két világ ugyanis folyamatos interakcióban van, miközben egyik sem kérdőjelezi meg a másikat, de nem is gabalyodnak egymásba annyira, hogy bármelyik is logikai ellentmondásba ütközne. Nincsenek a két síkon egymásnak megfeleltethető alakok, de ha az egyik világban rosszul mennek a dolgok, akkor rendszerint a másikban is, és fordítva; a két világ hat egymásra, s ilyen módon Ofelia bizonyos mértékig alakítani tudja az eseményeket, még akkor is, ha valójában teljesen védtelen és kiszolgáltatott. A film végén derül csak ki, hogy a mesevilág, amiben Ofelia él, mások számára láthatatlan. Elképzelhető azonban egy olyan verzió is, miszerint a varázslat csak a tiszta szívűek számára létezik, ezért nem látja a kapitány a faunt, akivel a kislány beszélget. Akárhogy legyen is, a valóság brutalitásától a mesevilág nem tudja megvédeni a kis Ofeliát, és nem is ez a célja. Sokkal inkább egy másik perspektívát ad, egy másik, optimistább életszemléletet, ami sok mindenen átsegíti a kislányt.
Bár a valóság szála teljesen reális, sőt a durva naturalizmustól sem mentes, nem érezzük összeegyeztethetetlennek a film mesevilágával. Ennek oka minden bizonnyal a film egyik legnagyobb érdeme: hogy ez a mesevilág egy pillanatra sem rózsaszín, illuzórikus vagy giccses, sőt. Legalább annyira brutális, mint a valós szál. A „mese” szó nem is igazán jó rá, helyénvalóbb volna inkább mítoszról beszélni. A félholtra vert elfogott ellenálló mellett ott a szemét a tenyerében hordozó emberevő szörnyeteg meg az óriás varangy, és nem utolsósorban a faun, aki maga is inkább ijesztő, mint elbűvölő. A „mesevilág” csak attól mesei, hogy a mese logikáját követi, de egyébként ugyanolyan durva, mint a valóság síkja. Kicsit a Brothers Grimmre hajaz ez a megoldás, és bizonyos értelemben ugyanaz a gyökere: mint ahogyan a német népmesék brutalitásának okát is a vérzivataros középkori történelemben kereshetjük, Ofelia mesevilágának durvasága is a valóság durvaságában gyökeredzik. A brutalitás azonban nem öncélú, hanem a gyermekkor végének és a háború szörnyűségeivel való szembenézésnek a szükséges velejárója; ha nem lenne brutális, akkor nem lehetne katartikus sem. Az erőszak és a szenvedés mindent ural, de egy egyszerűségében is felemelően szép narratívába illeszkedik: egyfelől a hercegnő történetébe, aki az emberekről álmodva szakadt el édesapja kastélyából, és keresi a visszautat a tökéletes harmóniába, másfelől az egyszerű spanyol falusiak bátor helytállásának történetébe, akik képesek életüket adni egy emberségesebb világért. Nagyon nehéz azt az üzenetet, hogy „az ártatlanság és a szeretet olyan hatalommal bír, amin nem fog a gonoszság”, úgy előadni, hogy ne érezzük terhesnek, elcsépeltnek, igaztalannak. Ennél a filmnél fel sem merül bennünk, hogy ne higgyük el ezt az oly sokszor meghurcolt és megszentségtelenített üzenetet.
A film valahol tökéletes megfogalmazása a keresztény értékeknek, anélkül, hogy a kereszténységre akár a legkisebb utalást tenné. A szeretet, az önfeláldozás mindenek felett álló érték; a kis Ofelia, akárcsak Krisztus, feláldozza magát, saját boldogságát a kisöccse életéért, és így nyer bebocsátást atyja „mennyei királyságába”. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy igenis ott van a filmben a kereszténységnek és a pogányságnak a mexikói kultúrára olyannyira jellemző, furcsa összeolvadása. A mítosz elemei, szereplői megőrzik saját, különleges és minden ízében pogány világukat, ennek a világnak az értékrendje azonban nem kerül összetűzésbe a keresztény értékekkel. A gonosz mindkét síkon nagyon gonosz, mint ahogyan a jó is makulátlan, ez mégsem zavaró egy pillanatra sem, hiszen tisztában vagyunk vele, hogy amit látunk, szimbolikus. A szereplők nem annyira karakterek, mint inkább értékek, minőségek megjelenítői; az egyetlen igazi szereplő maga Ofelia. Ha csak a valós szálat látnánk, bizonyára hümmögnénk, hogy lehetett volna a jellemeket egy kicsit jobban árnyalni, mivel azonban egy gyermek nézőpontjából látjuk az egészet, és a valós szálat folyamatosan értelmezi-kiegészíti a mese-mítosz szála, nem érezzük egysíkúnak a figurákat. Ez bizonyára annak is köszönhető, hogy a helyzetek és dialógusok cseppet sem sablonosak. A feszültség és a dráma valós, mint ahogyan a vér is az: teljesen hihető, amit a spanyol polgárháborúról, résztvevőiről és elszenvedőiről látunk. És teljesen valós az az elképzelés is, hogy egy ilyen helyzetbe került kisgyerek mesevilágot épít magának, amelynek logikáját jobban érti, és amelyen keresztül, szimbolikus síkon, fel tudja dolgozni mindazt a szörnyűséget, ami körülötte történik. Mindamellett, hogy a film alapkoncepciója nem a mély jellemrajzokon alapszik, minden színész dicséretet érdemel, a szereplők egyszerűségükben is elevenek, kézzelfoghatóak. Ehhez hozzájárul az a rengeteg apró, realisztikus elem is, amit az alkotók a filmbe csempésztek: a szerencsétlen, dadogó fiú, akit a kapitány kínvallatásnak vet alá, a díszvacsorán megjelenő fura társaság, vagy Vidal kapitány óraszenvedélye (ami számomra egyértelmű utalás Orson Welles Franz Kindlerére).
Ofelia makacsul ragaszkodik mesevilága realitásához. Következetesen megtagadja, hogy apjaként nézzen Vidal kapitányra, vagy hogy bármilyen szempontból megfeleljen kegyetlen mostohaapja elvárásainak. Vidal megveti a mesevilágot, mint ahogyan a nőket is lenézi; tökéletes ellentéte a kislány fantáziájában létező apa-királynak (aki bizonyos értelemben azonosítható Ofelia igazi apjával, aki – mint mellékesen megtudjuk – egyszerű szabó volt, és a polgárháború áldozata lett). A film egy lehetséges olvasata a fasizmus által uralt realitás és a teljesen más logikát követő varázsvilág ütközése. A szadista, zsigerien erőszakpárti és szemellenzően pragmatikus Vidal kapitány számára nem jelent kihívást felesége szelídsége vagy az ellenállókat segítő doktor emberséges liberalizmusa. Ofelia mesevilága az egyetlen, amin nem talál fogást, amit nem tud sem elpusztítani, sem a saját képére formálni. Bizonyos tekintetben ez az oka a kislánnyal szemben tanúsított agressziójának; érzi, hogy a gyermek birtokol valamit, amit ő nem érhet el és nem tud kontrollálni vagy megnyomorítani. Hogy a történet kinek a győzelmével végződik, korántsem olyan egyszerű kérdés; Ofelia ugyan belép atyja királyságába, ám kétséges, mennyiben tekinthetünk győztesnek egy kislányt, akit azelőtt elér a halál, semhogy az élete kiteljesedhetett volna. Az is biztos azonban, hogy Vidal kapitány semmilyen szempontból nem nyertes. Az ellenállók agyonlövik, és szolgálólánya, Mercedes megadja neki a kegyelemdöfést: a kapitány kisfia, Ofelia kisöccse nemhogy nem fogja továbbvinni Vidal eszelős tekintélyelvű gondolkodását, de azt sem fogja megtudni soha, ki volt az apja. Akárcsak Az óra körbejár végén Kindlert, Vidal kapitányt is egy angyal döfi le, legalábbis szimbolikusan. A kislány erkölcsi fölénye megkérdőjelezhetetlen, de talán nem is az erkölcsi fölény a lényeg, hanem az, hogy Ofeliának, a kapitánnyal ellentétben, van hová menekülnie a halál pillanatában. Ő nincs egyedül, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy mesevilága csak az ő számára létezik-e, vagy objektív valóságnak tekinthető. A háború őrületéből, a félelemből és a halálból az egyetlen kiút a szeretet, a tisztaság megőrzése és az önfeláldozásra való képesség. Ahogy Ingmar Bergman mondta, ez „az egyetlen emberi lehetőség”. A faun labirintusa a maga módján hasonló lényeget kommunikál a néző felé, mint a Suttogások és sikolyok.
A film tökéletes képi és technikai megvalósítása annyira természetes és olyan kevéssé hivalkodó, hogy szinte fel sem tűnik. Sosem látunk felesleges képeket csak azért, hogy a rendező megismertessen minket a filmbe fektetett pénz mennyiségével vagy a számítógépes szakemberek tudásával. Del Toro nagyon ízlésesen kezeli a fantasy műfajához elengedhetetlen effekteket, és a filmből teljesen hiányzik az öncélú látványelemekben való tobzódás, ami sajnos sok fantasy-film rákfenéje. Guillermo Navarro operatőri munkája elsőrangú: a képek, amennyire képesek megfelelni egy igazi, modern fantasy-film követelményeinek, annyira klasszikusak is: a természet minden eleme életre kel, a sebek fájnak, a mesevilág egyszerre barokk és nemesen egyszerű. A hangulat, a látvány sosem telepszik rá az egészre, megmaradnak az arányok, és a technika nem agyonnyomja, hanem segíti és támogatja a filmet. Ugyanez elmondható a film szimbolikájáról is: a szimbólumok egyszerűen csak megjelennek, diszkréten hozva magukkal asszociációs holdudvarukat, de semmilyen magyarázatot nem erőltetnek ránk. Ez a film megmutat, szembesít, és jól meghatározható üzenete van, mégsem didaktikus. Politikai-történelmi fabula a mese köntösében, vagy fordítva; mindkét értelmezés megállja a helyét.
Azt hiszem, ez egy nagyon fontos, és a maga módján műfajteremtő film; olyan, amire sokan és sokféleképpen fognak hivatkozni. Különös, hogy nem sokkal ezelőtt írtam ugyanitt a 300 c. filmről, ami hasonló célokat akart elérni, és hasonló eszközökkel, mint A faun labirintusa, mégis tökéletes kudarcot vallott. A két film közötti különbséget egyetlen szóval fémjelezhetném, és ez a szó: tehetség.