Sleeper Cell – Terrorista csoport

Az emberarcú terrorizmus
(Spoiler warning!)

Természetes, hogy 2001 szeptember 11.-e után ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés a terrorizmus jelensége iránt. Ennek talán nem csak a fenyegetettség érzése az oka, de az is, hogy az emberek többsége mégiscsak keres valamiféle motivációt, mozgatórugót a legelvetemültebb tettek mögött is. Ezt az érdeklődést lovagolta meg többek között a 24, amely hatalmas sikerének köszönhetően már a 6. évadnál tart. Jack Bauer még mindig ott van az élvonalban, és a sorozat igen masszív rajongótábort tudhat magáénak (én is beletartozom), de lássuk be, ő már sokkal inkább egy superhero, semmint valós, hús-vér figura. Szegény Jacknek minden emberi számítás szerint már jó párszor meg kellett volna halnia, ráadásul még a kínaiak is elvitték. A 24, hiába jól megcsinált, ötletes és sokszor nagyon valóságszagú, mégis elvesztette azt a kezdeti varázsát, ami azt az érzést keltette a nézőben, hogy „akár igaz is lehetne”.
A Sleeper Cell is terrorelhárítós sorozat, mégpedig a jobbik fajtából. Nem annyira pörgős, mint a 24, nem futunk állandóan versenyt az idővel, a dramaturgiát, a jellemrajzokat és a valósághűséget tekintve azonban szerintem veri Jack Bauer általam olyannyira kedvelt kalandjait. A comment.com-on az „emberarcú terrorizmust” emlegették a sorozattal kapcsolatban, és valóban, ez a helyes kifejezés. A 24-en edződött néző először furcsának érzi a lassabb építkezésű Sleeper Cellt, de ha nem csak a tömény akció érdekli a problémakörből, bizonyára érdekesnek találja ezt a sorozatot is. Nagyon nehéz bármit úgy megmutatni ebben a műfajban, hogy ne válna elkerülhetetlenné a 24-hez való hasonlítgatás; pedig a Sleeper Cell speciel teljesen más eszközökkel operál, és nem is vagyok benne biztos, hogy a két sorozat összevethető. A téma, a megjelenített alaphelyzet hasonló, de minden más különbözik.
Itt nem 24 óra, hanem több hét eseményeit kísérjük figyelemmel, és nem is 24, csupán 8-10 epizódban. A történet nem annyira szövevényes, az akció nem annyira felfokozott, és nincs annyi életveszélyes helyzet; hogy úgy mondjam, a Sleeper Cell olyasmi, mint a 24, csak megalománia nélkül. Ahogyan a 24 a hatalmas háttérmunkába és a gyakran politikai jellegű döntéshozatalba enged betekintést, úgy a Sleeper Cell a terepmunkára koncentrál, és egy, az iszlám terroristák közé beépült FBI ügynök hétköznapjait követi végig, azt kísérelve meg ábrázolni, hogyan működik a terrorizmus a mindennapokban, a társadalom szövetébe ágyazódva. Nagy erénye, hogy a legtöbb sablon elkerülésével teszi ezt. A cselekmény alig villant fel valamit a háttérmunkából, szinte csak a beépült ügynök életének mozzanatait látjuk. Az ügynökség tagjai közti kommunikáció helyett a terroristák közötti kisebb-nagyobb játszmák kerülnek fókuszba. Az egyetlen kapocs a háttérben dolgozó hatalmas, arctalan csapathoz az összekötő tiszt, akinek személye, helyes vagy helytelen döntései, ambíciói vagy együttműködésre való képessége különösen hangsúlyos, főleg a második évad cselekményében. Természetesen kell egy szerelmi szál is a történetbe, ami akár rosszpont is lehetne, de szerencsére nem az, vagy legalábbis nem annyira, hogy az összképbe belezavarjon. Ahhoz képest, hogy pl. a 24 második évadjában milyen borzasztóan erőltetett volt a zakkant erdei remeték és pumák elől menekülő Kim cselekményszála, a Sleeper Cell Darwynjának románca a kissé sablonos, de még épp emészthető Gayle Bishoppal már meg sem kottyan. A második évadban aztán sikerül egy kicsit komolyabbra venni ezt a szálat is, és mélyebben belemenni, milyen következményei lehetnek, ha az átlagember bármiféle kapcsolatba kerül a terroristák elleni harc világával.
A Sleeper Cell különlegessége azonban nem ebben rejlik. Az egyik legfontosabb erénye a sorozatnak, hogy kilép az iszlám vallással kapcsolatos sablonok és előítéletek köréből, és tesz néhány lépést afelé, hogy belülről mutassa meg azt a harcot, ami a vallást őrült célokra felhasználó terroristák és a normális, békés iszlám hívők között folyik. A sorozat főszereplője, Darwyn ugyanis nem csak afro-amerikai, de maga is muszlim hívő, csak éppen teljesen máshogy értelmezi a Koránt, mint szélsőséges „hittársai”, akik közé beépül. A Sleeper Cell határozottan nyit az iszlám felé, és pozitív oldaláról is bemutatja a vallást, ami véleményem szerint fontos előrelépés a problémakör feldolgozásában; mindkét évadban szerepel pl. az emberszerető, békítő szándékú, józan muszlim tanító figurája, akit a terroristák egyértelműen halálos ellenségnek, árulónak tekintenek. Darwyn személyében a probléma új megvilágításba kerül, és feltehetjük a kérdést: vajon mit kezd a terrorizmus jelenségével a mélyen vallásos iszlám hívő, aki elítéli az erőszak minden formáját? Főhősünk bizonyos mértékig vallásos meggyőződésből veszi fel a harcot a szélsőségesekkel, talán hogy önmaga és szűkebb környezete számára bebizonyítsa, a terrorizmus felhasználja ugyan az iszlámot, de valójában nincs sok köze hozzá. A terroristák között nem a vallás, hanem az alapvetően erőszakos gondolkodás, a szélsőséges viselkedés és a közösségbe való normális beilleszkedésre való képtelenség az összekötő kapocs. A Próféta tanítása csupán külső máz és ürügy, még akkor is, ha az adott ember tényleg elhiszi, hogy az ártatlan civilek lemészárlása Allah szemében dicső tett – mint teszi ezt pl. a „főgonosz”, a Farik nevű, igen visszataszító fehérjehalmaz. A Sleeper Cell azonban egyértelműen amellett teszi le a voksát, hogy a terrorizmusra nem az iszlamofóbia a megfelelő válasz; minden vallásban fellelhetők olyan elemek, amiknek kiforgatásával okot és mentséget lehet találni az erőszakra. Mindemellett az iszlám közösségekről festett kép közel sem rózsaszín: vannak nagy mecsetekben igét hirdető, pacifista mesterek és békés hívők, de vannak a gyülekezetben az erőszakra nagyon is vevő elemek is. A nehezen kezelhető helyzet részben éppen abból adódik, hogy e kettőt nehéz a felszínen látottak alapján elválasztani.
A Sleeper Cell abból a szempontból is egyedi, hogy akciódús tévésorozat létére megpróbál igényes lenni az emberábrázolás terén. Az ön- és/vagy tömeggyilkos muszlim terroristákat nem sablonos bűnözőként, teljesen elvakult elmebetegekként vagy irreális szörnyekként mutatja be, hanem felvállalja, hogy még ha egyértelműen szociopaták is, bizony ezek is emberek, és így nem teljesen feketék vagy fehérek. Legtöbbjük esetében van valamiféle magyarázat (nem mentség, hanem magyarázat), hogy hogyan és miért jutottak el idáig. Ezzel együtt a sorozat szerencsésen elkerüli a „nehéz gyermekkora volt” könnyes kliséjét; kevés konkrétumot mond ki és mutat meg, de sokat sejtet, az utalások pedig komplex és összetett – és ezért valósnak látszó – problémákra engednek következtetni. A bemutatott figurák sok esetben teljesen eltérnek a köztudatba beépült „tipikus terrorista”-képtől. Két igen emlékezetes – és igen ijesztő – szereplő az ízig-vérig amerikai Tom Allen Emerson az első évadban, és a holland Mina a második évadban – két figura, akiket elvileg semmi sem predesztinál arra, hogy öngyilkos terroristákká váljanak, ám akiknek érzelmi labilitását az iszlám fundamentalisták a megfelelő pillanatban és a megfelelő módon képesek kihasználni. Tom egy liberális professzor-házaspár gyereke, aki jólétben nőtt fel és látszólag mindent megkapott, anyja infantilis viselkedése azonban sejtetni engedi, hogy a felszíni harmónia alatt a családi közeg elég patológiás lehetett. Mina drogos-prostituált múltja elől az iszlám vallásba és egy szélsőséges muszlim férfival kötött házasságba menekül, majd a férfi „mártírhalála” után ő maga is egyre jobban radikalizálódik. Mindketten fanatikus őrültekként halnak meg; Mina több száz embert visz magával a halálba, Tom pedig élete utolsó perceiben felhívja az anyját – nem azért, hogy méltóképpen elbúcsúzzon, hanem hogy anyja hallja a lövéseket, amik a fiával végeznek. (Beszédes részlet, hogy fiuk halála után az Emerson-házaspár nyilatkozatában az amerikai hadsereget jelöli meg a tragédia okozójaként, és látszólag fel sem merül bennük, hogy Tom szélsőséges, beteges viselkedéséért valamilyen mértékben ők is felelősek lehetnek.) A második évad másik nagyon érdekes figurája a homoszexualitását vállalni nem merő, frusztrált és agresszív Salim, aki saját mássága miatt érzett szégyenét és öngyűlöletét éli ki a terrorizmusban.
Egyikőjükön sem lehet segíteni; a kiút, a kiszállás lehetősége néha felvillan, de egyrészt tudjuk, hogy a terroristahálózatból nem lehet csak úgy kiszállni, másrészt a szereplőkből hiányzik is az igazi motiváció a kilépéshez. Talajt vesztett, önmagukat és létezésüket feleslegesnek érző figurák, akik a terrorizmus „küldetésében” vélik megtalálni életük új értelmét. Ha ez az utóbbi nem volna, akár még sajnálhatnánk is őket.
Ezek a figurák hasonlítanak egy kicsit a 24 második évadjában szereplő Marie-hez, akiről tényleg a jóisten sem gondolta volna, hogy terrorista. A felszínen teljesen normálisnak és hétköznapinak tűnnek, dolgoznak mint bébiszitter, buszsofőr, tanár vagy bolti eladó; környezetük számára semmi sem jelzi, hogy valójában kettős életet élnek. (Az egyetlen, akivel kapcsolatban rendőrségi bejelentés születik azzal a gyanúval, hogy terrorista, az maga Darwyn, a beépült ügynök.) A Sleeper Cell – már a narratíva különbözősége miatt is – sokkal nagyobb teret tud engedni a személyiségtorzulások ábrázolásának és magyarázatának, mint a 24. A szereplők nagy része nem „tiszta” iszlám háttérrel rendelkező, hanem valamilyen módon tudathasadásos fiatal: közel-keleti származású, de Európában vagy az USÁ-ban nőtt fel, vagy éppen fordítva: európai vagy amerikai születésű, és később tért át az iszlám vallásra. Emlékezetes figura az epizódszereplő fegyverkereskedő, aki jómódú pakisztáni üzletemberként érkezik az USÁ-ba, s pár év múlva már csak egy rozoga hentesüzletet vezet, éjjelente meg taxizik, hogy a számláit fizetni tudja. A két kultúra, két társadalmi rend, két életszemlélet találkozása mindig magában hordozza a tragédia magvát.
A film egy pillanatig sem ad felmentést a terroristáknak a rémtetteik alól, ennek ellenére a figurák meglepően emberiek. Bizonyos helyzetekben még együtt is tudunk érezni velük, mint pl. az au-pairként dolgozó, házigazdája által kihasznált, megalázott és megerőszakolt Minával. Vagy ott van a bosnyák fiú, Ilija, aki egy sikertelen terrorakció után bujkálni kényszerül, majd mikor a saját barátnőjét is megöletik vele, megtörik, és megpróbál visszailleszkedni a normális, békés hétköznapi életbe – más kérdés, hogy egykori társai ezt nem hagyják. Míg a 24 a politikai játszmákat, a technikai felkészültséget állítja középpontba, úgy a Sleeper Cell az emberi tényezőre koncentrál – és azt hiszem, a dolog lényege valahol itt van, az emberi tényezőnél.
Mindezzel együtt a Sleeper Cell egy tévésorozat, és érdemeit is hibáit is ehhez mérten kell megítélnünk. Semmi egetrengetőt és átütőt nem mond ki a terrorizmus jelenségéről, de úgy gondolom, számos kis részletben közel jár az igazsághoz, és bizonyos momentumain érdemes elgondolkodni. Aki szerette/szereti a 24-et, és érdekli a terrorizmus jelensége, annak melegen ajánlom ezt a sorozatot. Kiadták DVD-n is, az AXN pedig a magyar nézőknek is elhozta márciusban az első évadot. A második évadot most kezdte vetíteni a csatorna (hétfőnként este 10-kor megy), még be lehet kapcsolódni. Érdemes.