2007. február 28.

Roy Andersson: Dalok a második emeletről

POEMAS HUMANOS, AVAGY A BOMLÁS VIRÁGAI

Ezt a filmet sokan, sok helyen lehúzták; sok kritikus dicsérte, de volt olyan is, aki egyenesen nézhetetlennek bélyegezte. Vessenek rám követ, de nekem tetszett, és nem csak azért, mert olyannyira szívemen viselem a skandináv filmek sorsát. Sőt, úgy gondolom, a Dalok a második emeletről zseniális filmalkotás, egy poénokkal teletűzdelt, apokaliptikus vízió; alighanem az egyik legjobb, vagy legalábbis legeredetibb film, amit valaha láttam. Abban sem vagyok biztos, hogy csak a teljesen elborult agyú művészfilm-zabálóknak adhat valamit. Azt hiszem, ez a film ugyanaz a kategória, mint a Tavaly Marienbadban: vagy ráérez az ember, és akkor teljesen magával ragadja, vagy nem érinti meg, és akkor viszont egy szót sem ért belőle, unja, vagy egyenesen kókler hülyeségnek tartja, amire kár volt celluloidot pazarolni. Nehezen lehet vele mit kezdeni, ugyanakkor érzi az ember, hogy valami egészen különlegessel van dolga; ezt mi sem példázza jobban, mint hogy 2000-ben a cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíjat ítélt meg az alkotásnak.

A helyszín egy meg nem nevezett, vélhetően európai nagyváros. Egy hivatali alkalmazottat megaláznak és kirúgnak az állásából. Egy bevándorló hiába keresi azt a hivatalnokot, akivel beszélnie kellene; csak egy csapat fiatalba botlik, akik minden különösebb ok nélkül félholtra verik. Egy bűvész elrontja mutatványát, és az önként jelentkező alanyt kis híján valóban kettéfűrészeli. Egy kereskedő felgyújtja a boltját, hogy biztosítási pénzhez jusson, majd meglátogatja költő fiát az elmegyógyintézetben. Bankárok egy elkeseredett csoportja flagellánsok módjára ostorozza magát az utcán, majd az istenek kiengesztelésének reményében feláldoz egy fiatal szüzet. Egy felakasztott orosz fiú szelleme szakadatlanul keresi a nővérét; egy másik kísértet azért követi régi barátját, hogy az adja meg a tartozását. A századik életévét betöltő ex-tábornokot, aki már szinte csak növényi életet él a kórházi rácsos ágyban, meglátogatják a kollegái, hogy leróják előtte tiszteletüket. Egy hajléktalan guberál a szemétben, felriasztva a patkányokat, és szóba elegyedik a szeretett nő ablakát bámuló férfival. A városban sosem látott forgalmi dugó kezdi ki az emberek idegeit. Látszólag összefüggéstelen jelenetek, epizódok sora, amiket csak a boltját felgyújtó kereskedő, Kalle alakja köt valamennyire össze; ennek ellenére a film tökéletesen koherens. A Dalok a második emeletről sokkal inkább filmnyelven írt esszé, semmint a szó klasszikus értelmében vett film.

Amatőr színészekkel készült; az egyik főszereplőt a rendező az IKEÁ-ban szúrta ki, amint éppen terítőt vásárolt a feleségével; Anderson lelkendezve szólította meg az idegent, hogy nem lenne-e kedve játszani egy filmben, merthogy éppen ilyen figurát képzelt el Kalle szerepére. Roy Andersson teljesen hétköznapi arcokat gyűjtött össze, olyanokat, akikben a néző teljes mértékben magára ismer, és akiket nem azonosítunk korábbi filmszerepekkel. Négy évig forgatta a filmet, előre kidolgozott forgatókönyv nélkül, Cesar Vallejotól, a 20. század eleji perui költőtől merítve inspirációt; a film elején olvasható mottó is Vallejotól származik. Bevallom töredelmesen, nem ismerem Vallejo költészetét annyira, hogy mély elemzésbe fogjak a párhuzamokról, az azonban bizonyos, hogy Vallejo szürrealizmusa nagy hatással volt Anderssonra, s eszünkbe juthat Vallejo Poemas humanos c. kötete is, ami kifejezetten szociális, politikai felhangokat szólaltatott meg; de éppígy emlegethetnénk Kafkát, Beckettet, Strindberget vagy Orwellt is. Ez a film a maga nemében tökéletes társadalomkritika és tökéletes költészet, még ha nem is hétköznapi értelemben véve. Elsőre véletlenszerűnek is tűnhet a felépítés és a képszerkesztés, de valójában minden jelenet, minden képkocka gondosan megtervezett, akár egy-egy festmény (néhol kifejezetten Huszárik jutott eszembe, ő tervezte meg ennyire pontosan, ennyire gondosan a Szindbád vagy az Elégia képeit). A jelenetek sora álomszerűen van összefűzve, nem lineáris logikát, hanem valamiféle asszociációt követ. Nagyon rafináltan összerakott képek ezek, minden részletükben kigondolt villanások, s mintha csak a többrétegűség, az összetettség érzetét akarná erősíteni, Andersonnak gondja van rá, hogy majd’ minden jelenetben szerepeljen egy ablak, egy ajtó, egy átjáró. A rendkívül igényes képi megvalósítás nemcsak „dark” alaphangulatot ad a filmnek, de egészen különleges esztétikai értékkel ruházza fel. Groteszk és szép egyszerre, mint a szavannán a lemenő nap fényében a pocsolyában szundikáló foltos hiéna. Ahogy az angol Kamera Film Salon weblapján írta az egyik hozzászóló: „I haven't even dreamed that I could have a chance to see a beauty like this.” A képek többségére a finom, kékes pasztellszínek jellemzőek, erősítve azt az érzetet, hogy nem is filmkockákat, hanem festményeket látunk; a színvilág egyszerre lehangoló és megnyugtató. És ami talán a legmeglepőbb az operatőri munkában: a kamera egyáltalán nem mozog, minden jelenet egyetlen, hosszú snittként van felvéve, mintha a néző maga is ott állna és szemlélné az eseményeket. A kép a legminimálisabb érzelmi manipulációra sem törekszik: csak megmutat, minden érzelgősség, magyarázkodás és mellébeszélés nélkül. A beállítás gyakran merev, „szögletes”, statikus; gyakran felszabdalja egy ajtó, egy fal, egy háztömb egyenes vonala. Ezáltal a kép nem csak ábrázol, de egyben eltávolít is; alig látunk természetes elemeket. Sehol egy fa, egy növény, egy természeti képződmény: mindenhol csak a nagyváros betonja, és az épületek komor belseje.

Ahogy az egyik kritikus megjegyezte, a Dalok a második emeletről olyan, mint egy Bergman-film, amit a Monty Python csapata ad elő. Minden jelenetben van valami fájdalmasan humoros, vagy inkább groteszk elem, amin néha hangosan felröhögünk, néha csak felszisszenünk. A tábornok, akihez az egész vezérkar nagy csinnadrattával ellátogat, kedvesen megjegyzi, hogy „üdvözöljétek Göringet”; az Expo 2000 kiállításon az egyik feszületből kiesik egy tartószeg, és a megfeszített Krisztus egy kézzel felszegezve kezd himbálózni, mint valami akrobata; a kirúgott alkalmazott sírva szorongatja a főnöke bokáját, miközben az húzza maga után a padlón egy golfpartira igyekezve; az elmegyógyintézetben az egyik beteg egy óvatlan pillanatban orvosnak öltözik. Bár az irónia néhol maró és fájdalmas, sosem nélkülöz valami mély emberséget, ami nagyon szimpatikussá teszi a filmet. Ez az emberséges irónia az egyetlen, ami kiemeli az epizódokat a teljes reménytelenségből; a szereplők magukra hagyottak, elkeseredettek, szomorúak – maga a film mégsem lesz az. Inkább azt mondanám rá, humorosan melankolikus, ha nem volna ez a szóösszetétel paradox. Vicces, ugyanakkor tudjuk, hogy véresen komoly. Üzenete nem didaktikus szólamokban, hanem az életérzésben, a közvetített, nagyon nehezen megfogható hangulatokban nyilvánul meg.
Ezen a ponton mindenképpen ki kell emelnünk a zeneszerző, Benny Andersson munkáját. Zenéje okos, precíz és szép, és tökéletesen aláfesti-támogatja a képi világ által megjelenített hangulatot. A zene sosem tolakodó, nem nyomja agyon a filmet, annak ellenére, hogy Roy Andersson gyakran nyúl ehhez az eszközhöz. A film leglélegzetelállítóbb jelenete talán az, mikor a boltját felgyújtó üzlettulajdonos, kormosan és piszkosan, hazafelé utazik a metrón, s a körülötte álló utasok énekelni kezdenek, és hangjuk egyetlen hatalmas kórussá olvad össze; ennek a jelenetnek az egyházi művekre hajazó zenéje a Tannhäuser zarándok-kórusának emelkedettségét idézi. Szerintem már ezért az egyetlen jelenetért is érdemes megnézni a filmet.

A Dalok a második emeletről világában különös hangsúlyt kapnak a vallás szimbólumai, a spiritualitás vagy annak hiánya. A legkézenfekvőbb szimbólum maga a feszület, ami több jelenetben is kulcsszerepet kap; a zárójelenetben az egyik kereskedőt látjuk, amint a szeméttelepen káromkodva dobálja ki az autójából az eladatlan kereszteket, szidva a saját ostobaságát, amiért azt hitte, ebből majd meggazdagszik. Hasonlóan groteszk a fél karral felszegezett, a kereszten himbálózó Krisztus képe – és beszédes, hogy a körülötte álló emberek közül egyik sem veszi a fáradtságot, hogy megállítsa. A kislányt vízbe öléssel feláldozó bankárok keresztény vallási vezetők jelenlétében hajtják végre a pogány rituálét. Az elmegyógyintézetben az egyik beteg folyamatosan Krisztusról prédikál, mondván: nem isten fia volt, hanem földi halandó, és azért kellett meghalnia, mert jó ember volt. A film vége felé feltűnő kísértetek, a nővérét kereső orosz fiú, akit felakasztottak a nácik, a nyughatatlan hitelező, vagy a zárójelenetben újra feltűnő, vízbe ölt kislány már egy másik síkot jelenít meg. Ahogy Jeremy Heilman megfogalmazta a kritikájában, a „második emelet” talán a mennyország, ahonnan a gyönyörű zene is „lehallatszik”, míg az „első emelet”, ahol élünk, a földi világ. Érdekes megközelítés. Ambivalens érzéseket kelt az emberben a filmnek ez az aspektusa is: jelen van a túlvilág gyönyörű zenéje, de a visszajáró, nyughatatlan lelkek jelzik, hogy a megváltásban nem feltétlenül részesülünk, és a halál sem nyújt menedéket attól az őrülettől, ami az életünket végigkíséri.

Hosszú volna végigelemezni, hogyan és miként foglalkozott a vallás témájával a skandináv filmművészet, mindenesetre nem lepődünk meg, hogy ez a film is betekintést ad a „vallás utáni” állapotba, az ember spirituális magára hagyottságába, ami olyannyira jellemző a modern kapitalista társadalomra. A vallás eltűnt, elhalványodott, csak fura csökevényként van jelen, és hatalmas űrt hagyott maga után – s ezt az űrt nem könnyű kitölteni. A spiritualitás lehetősége megvan, s a film szereplőit mindenfelől körbeveszi a túlvilági, a megmagyarázhatatlan, még sincs bennük hit, sem istenben, sem önmagukban. Bergman Úrvacsorája köszön egy kicsit vissza, de a Dalok a második emeletről szereplői már nem is próbálkoznak vele, hogy bármiben is higgyenek. A túlvilági jelenségek, a hazajáró lelkek egy csepp meglepetést sem váltanak ki hőseinkből, mintha észre sem vennék, ami körülöttük történik. A társadalmat összekötő és működtető viszonyok, kapcsolatok, az egymás tiszteletére, együttműködésre, jogokra és kötelességekre épülő rendszer bomlásnak indult, a szereplők pedig beszorultak – átvitt értelemben és fizikailag is: egy forgalmi dugóba, egy zárt ajtó mögé, vagy egy elmegyógyintézetbe. Nem képesek gondoskodni sem magukról, sem másokról, és nem képesek felelni saját tetteikért. Nem maradt bennük felelősségérzet vagy kötelességtudat, sem empátia: visszatérő elem az orvos, aki flegmán néz fel az olvasott könyvből, valahányszor behoznak egy súlyos sérültet, és hosszú ideig csak nézi, mintha egyszerűen nem lenne kedve ellátni; Kalle, a kereskedő sem képes együtt érezni halott barátjával vagy a nővérét kereső fiúval, sőt a saját fiával sem, aki „addig játszotta a költőt, amíg teljesen belehülyült”; a kis híján kettéfűrészelt szerencsétlentől morcosan fordul el a felesége, amikor fájdalmában jajgatni kezd; a taxisofőr érdektelenül hümmögve hallgatja utasa filozófiai fejtegetéseit; a buszra várakozó tömeg szemrebbenés nélkül végignézi, ahogy a senkinek sem ártó bevándorlót megverik. A megfeszített Krisztus pedig már csak egy ócska plasztikdarab, amit nem lehet eladni, vagy szerencsésebb esetben egy „jó ember”, akit kétezer éve igazságtalanul öltek meg. Ezzel párhuzamosan visszatér, visszaszivárog a társadalomba valami ősibb, pogány, babonás világszemlélet; a bankárok tanácskozásán ott ül egy üveggömbjét szorongató jósnő, sőt a film vége felé még emberáldozatra is sor kerül. A szépséget, a művészi inspirációt – a film szerves részeként lüktető zenén kívül – talán csak az elmeosztályra zárt költő képviseli, ő azonban néma; barátai idézgetnek a verseiből, míg ő teljesen passzív, szinte kataton állapotban tölti mindennapjait, tudomást sem véve a világról; zavaros, teljesen szürreális versei nem adnak sok fogódzót a körülötte állóknak.

A legmeglepőbb talán az, hogy mindennek ellenére a Dalok a második emeletről egyáltalán nem nyomasztó; a tragikumot képes feloldani ebben a jellegzetes, sötét humorban, és a néző nem esik mély depresszióba, inkább elgondolkodik. Ez a film emelkedett, elrugaszkodott, nehezen emészthető, eredeti, és mindenkinek kötelező, aki érdeklődik a filmművészet iránt. Semmi sem garantálja, hogy tetszeni fog, de az biztos, hogy kihagyhatatlan. Ennek fényében szomorú, hogy a film szinte beszerezhetetlen. Magyarországon nem adták ki DVD-n, csak VHS-en, de legalább csináltak hozzá szinkront (a Filmmúzeum le is adta). Kézen-közön talán megszerezhető az eredeti verzió, de felirat nélkül a többség nemigen boldogul majd vele, hacsak addig meg nem tanulnak svédül; a külföldről rendelt DVD-nek meg – mint mindannyian tudjuk – igen borsos ára van.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

na, vegre valakinek volt turelme a melybe nezni, thx.
a sok buta kritikatol mar hanytam...aki latta ezt a filmet es kozben nem ugy erezte egy kiallitason van es gyonyoru kepeket nez, gondolkodik azt alapbol nem erdekelte ez a film

Salasso írta...

Köszönöm, Névtelen. :)
Öröm, ha néha eljut hozzánk egy-egy ilyen cinematográfiai gyöngyszem a rengeteg igénytelen marhaság tengerében. Jellemző, hogy ez is szinte beszerezhetetlen...