Davis Yates: Harry Potter és a Főnix Rendje

Átkozni csak pontosan, szépen...

Pár évvel ezelőtt rövid, ám annál hevesebb vitába keveredtem egy barátommal, aki a Gyűrűk Ura vs. Harry Potter csatában makacsul érvelt amellett, hogy márpedig ő utálja a Harry Potter-szériát, mert – mint mondta volt – ez a világ nem kerek, nem teljes fantasy-univerzum, hanem csupán a mi világunknak egy enyhén eltorzított mása, ahol mindenben van egy kis varázslat, de alapjában véve ugyanúgy működik, mint a mi világunk. Nem tudom, látta/olvasta-e azóta a fent nevezett fiatalember a Harry Potter-sorozat újabb epizódjait (gyanítom, hogy nem), ám annyi bizonyos, hogy a Rowling által megalkotott világ és ennek filmes megvalósítása, hogy úgy mondjam, terjeszkedik, és egyre inkább jogot formál az egyedi univerzum megjelölésre.

Ennek megfelelően az adaptációra felkért filmrendezők is igyekeznek egyre grandiózusabb alkotásokat kiadni a kezükből. Az azkabani fogoly filmes adaptációja szerintem vitathatatlanul a legjobb a Harry Potter-sorozatban, mind a történet, mind a képi megvalósítás, mind a forgatókönyv kidolgozottsága szempontjából. Ebbe nyilván belejátszik az is, hogy az egyes kötetek színvonala is változó; jobb alapanyagból könnyebb jó filmet készíteni, mint ha a rendezőnek és forgatókönyvírónak az alapregény problémáit is orvosolnia kell. Az ötödik Harry Potter-könyv, A Főnix Rendje esetében az alapanyag teljesen rendben van, ez a kötet a maga nemében kifejezetten jó. A legnagyobb probléma, amivel a filmesek szembesültek, hogy 700 oldal történéseit elég nehéz két-két és fél órába sűríteni, s ennek megfelelően a cselekményt néhol le kellett rövidíteni vagy egyszerűsíteni. Szerencsére a „zanzásítást” sikerült úgy véghezvinni, hogy a történet követhető és viszonylag konzisztens marad olyanok számára is, akik a könyvet nem olvasták, de egyébként járatosak Harry Potter világában. Értelemszerűen viszont így sok minden olyasmi is kimarad, ami érdekes kihívást jelentett volna (mint például a könyv egyik legsokkolóbb része, a kórház elmeosztályán tett látogatás és a találkozás Neville őrült szüleivel).

Eltekintenék tőle, hogy a cselekményt részletezzem – akit érdekel ez a fantasy-világ, az úgyis tudja, mi történik A Főnix Rendje kötetében. Bár a filmet nyilván olyanok is megnézik, akik a könyveket nem olvassák, a filmesek egyértelműen azzal az alapállással közelítenek az anyaghoz, hogy a nézők tetemes része tökéletesen járatos a varázslótanonc kalandjainak helyet adó világban. Mivel a könyvsorozat már az utolsó kötetnél tart (a történetet befejező, lezáró regény – a sorban a hetedik – július 21.-én jelenik meg), a Harry Potter-rajongók többsége számára a cselekmény nyilván nem új, és az események csűrésénél-csavarásánál bizonyos értelemben fontosabb maga a képi megjelenítés, hiszen ez az a pont, ahol a film valami mást, újat tud mutatni a könyvhöz képest. Így volt ez már az előző film, A Tűz Serlege esetében is, de amíg abban a látványelemek igencsak agyonnyomták az egyébként is kissé erőltetett cselekményt, A Főnix Rendjében sikerült egyensúlyt találni e kettő között, s ez mindenképpen örvendetes. Trükkök százai és szakemberek egész hada gondoskodik róla, hogy a varázsvilág valóban varázslatos legyen, de a különös lények és jelenségek bemutatása nem öncélú; azt hiszem, ez nagy szó egy olyan film esetében, ahol még a legpuritánabb rendezőt is kísértésbe ejthetnének a látványelemekben rejlő lehetőségek. Hasonlóképpen pozitív fejlemény, hogy a szentimentális, „lelkizős” részek szinte teljesen kimaradtak; csak a film utolsó jeleneteiben kell lenyelnünk egy kis cukrozott erkölcsi tanulságot. S bár az a pillanat, amikor Harry összeszorított foggal, a halállal küzdve kinyögi, hogy „te nem tudod, mi a szeretet és a barátság”, bizonyára sokaknak okoz majd fizikai fájdalmat, azt mondhatjuk, ennyi még belefér, tudjuk ezt be a film pedagógiai célzatának.

Mivel a sorozat részei egymásra épülnek, és a néző csak bizonyos alapinformációk birtokában tudja értelmezni mindazt, ami a vásznon történik, kérdéses, mennyire állja meg a film a helyét önmagában, kiemelve a többi film és a könyvek kontextusából. Sajnos meglehet, hogy aki teljesen újoncként keveredik be egy moziba, annak a film csupán értelmezhetetlen jelenetek láncolata lesz. Sok minden nem egészen világos, például hogy miért kell Voldemortnak a jóslat, mi áll a minisztérium paranoiája mögött, vagy hogy hogyan lehetséges, hogy egy viszonylag demokratikusnak tűnő mágikus világ közvéleményét teljes mértékben irányítani tudja egy napilap. Mindazonáltal amit a film hibájául róhatunk fel, az nagyrészt magának a könyvsorozatnak is hibája. Számomra például sosem volt logikus a mágikus világ felépítése és működése, és nem tartom kifejezetten jó ötletnek, hogy egy, a mese logikáját követő kis univerzumban minisztériumról, korrupt hivatalnokokról, közigazgatásról és igazságszolgáltatási procedúrákról essék szó. A két kontextus (a teljességgel meseszerű és a földhözragadtan valóságos) sikeres összeházasításához ugyanis Gabriel Garcia Marquez vagy Mihail Bulgakov tehetsége, precizitása és humora szükségeltetik, ha azt akarjuk, hogy a mese megőrizze báját és lényegi szimbolikáját, a valóság pedig a komolyságát. Engedtessék meg nekem ez a blaszfémia: kedvelem ugyan a Harry Potter-univerzumot, de szerintem J.K. Rowling nagyon messze van ettől a szintű tehetségtől, s néha nehezen tudom komolyan venni, amit ő nagyon is komolynak szán. A Főnix Rendje cselekménye nagy részben a minisztérium és a Hogwarts konfliktusán alapszik, s ebben az epizódban kapják talán a legnagyobb hangsúlyt olyan elemek, amik a mi társadalmunk működését tükrözik (rendeletek, szabályozások, igazságügyi kérdések, a minisztérium személyi problémái stb). Ez egyrészt egyfajta „felnőttes” jelleget kölcsönöz a történetnek, viszont némileg meg is bontja a meseszerűség illúzióját, és sok minden csak úgy „lóg a levegőben”. Hogy csak az egyik legalapvetőbb dolgot említsem Harry perbefogása kapcsán: nem hinném, hogy egy teljes mágikus világ létezése titokban tartható demokratikus eszközökkel, kedvesen mosolygó professzorok és szigorúan hümmögő államtitkárok által. Ó nem, ehhez minimum egy orwelli gondolatrendőrség és több tucat gépfegyveres rendfenntartó szükséges (főleg hogy a két világ között folyamatos az átjárás), ez azonban merőben más színben tüntetné fel a Rowling által szimpatikusnak megálmodott rendszert, és fel kéne tennünk a kérdést: ugyan miért harcolnak ezek a derék polgárok a status quo fenntartásáért?

Nyilván számos ilyen és ehhez hasonló ellentmondást rejt minden ilyen jellegű történet. A legjobb, ha nem teszünk fel ilyen kérdéseket és nem viszünk végig ilyen gondolatmeneteket. Ez a kis világ nem erről szól, és mintha a gyakorta feltűnő humoros jelenetek is azt az üzenetet erősítenék: nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Ez a fantasy-világ, eltérően sok hasonló univerzumtól, néha kikacsint ránk egy kicsit, és megnyugtat, hogy bármennyire kutyaszorítóban legyenek is hőseink, ez mégiscsak mese, a szekrényünkből nem fog előugrani egy dementor, és Lord Voldemort sem leselkedik ránk a konyhai lefolyóban; lehet, hogy ebben a varázslatos világban is van miniszter, államtitkár és korrupció, de az akadékoskodó Umbridge-et elvihetik a feldühödött kentaurok, a kifüggesztett rendeleteket pedig leveri a falról két tréfás kedvű diák varázslata. Ez azonban felveti azt a problémát, hogy ha ez a fenyegetés nem egészen komoly, akkor a halálfalók és Voldemort sem az: a mesei Gonosz zsigeri félelmet keltő fenyegetése csak a saját kontextusában eleven. Az ódon temetőben megjelenő Sötét Nagyúr még veszélyes is lehet; egy nem létező minisztérium alagsorában azonban aligha van meg ugyanaz az ereje, teljesen mindegy, hogy milyen látványelemekkel segítenek neki a film készítői. Talán ezért éreztem úgy, hogy a film végi nagyjelenet kisebb súllyal esik latba, mint ahogy ezt az alkotók minden bizonnyal eltervezték, és az egymást ugrató diákok vagy a spontán szerveződő szakkör jelenetei ezerszer életszerűbbek (és bizonyos értelemben komolyabbak) annál, ami elvileg a cselekmény lényegét jelentené. S ennek nyomán egy kicsit zavarba jövünk: akkor most hogyan is közelítsünk ehhez az egészhez?

Mindazonáltal nem hiszem, hogy ez komolyabb konfliktusba taszítaná a nézőt önmagával, vagy különösebben belezavarna a minden ízében profizmussal jellemezhető összképbe. Ez – a remek látványvilág mellett – főként annak köszönhető, hogy nem csupán szereplőket, de nagybetűs Színészeket látunk a vásznon. Attól eltekintve, hogy szegény Michael Gambon úgy fest Dumbledore-ként, mint egy jobb napokat látott kishivatalnok a hajléktalanszállón, a színészi teljesítmények tökéletesen megfelelnek a film jellegének. Az Imelda Staunton által megformált Dolores Umbridge figurája találóan gyomorforgató (hozzá képest Lord Voldemort egy visszafogott üdvhadseregi aktivista); Alan Rickman a neki jutott pár jelenetben remekül játssza a morcos bájitaltan tanárt; Garry Oldman a már megszokott profizmust hozza Sirius szerepében, Helena Bonham Carter pedig egy pár perces szerepben is képes megjeleníteni az igazi, vérfagyasztó gonosz boszorkányt. Bizony, a „felnőttek” igencsak elhomályosítják a fiatal színészeket, akik most sem mutatnak többet, mint eddig. Daniel Radcliffe alkalmassága a szerepre vitathatatlan, de hogy a Ront és Hermionét játszó Rupert Grint és Emma Watson egyáltalán jó színészpalánta-e, ennyiből elég nehéz megítélni. Hozzátenném, ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Egyszerű karakterszerepeket még egy őstehetség sem tud komplexen és összetetten eljátszani. Márpedig, ahogyan ezt a Harry Potter-történetekben megszokhattuk, elég egysíkúak a szereplők; viszont mindenki tökéletesen hozza azt az arcot, ami a történetben betöltött szerep illusztrálásához kell. Kívánhatunk-e ennél többet egy mesefilmben?

Lehet gyenge pontokat keresni, fanyalogni, de a film legtöbb hibáját, egyenetlenségét feledteti az ötletek sokasága (mint például az Umbridge irodájában kiaggatott porcelántányérokon nyervákoló, gombolyaggal játszó macskák), és a nézőt szinte körülölelő, homogén, remekül kivitelezett látvány, amely nem a hollywoodi filmek pregnáns megalomániájának következménye, hanem a film kontextusának szerves részét képező elem. Az alkotógárda magáévá tette József Attila gondolatát: dolgozni csak pontosan, szépen érdemes, és egy igényes, a sorozatba jól illeszkedő filmmel rukkolt elő. A Harry Potter és a Főnix Rendje pontosan az, aminek lennie kell: egy jól megcsinált kalandfilm, amely minden hibájával együtt is teljes mértékben élvezhető. A legjobb, ha az ember hagyja ezt a különös világot magára áradni, elfogadja a kisebb-nagyobb logikai buktatóit, és nem keres benne semmi olyasmit, ami nem oda való. Akárhogy legyen is, úgy távozunk a moziból, hogy nincs különösebb hiányérzetünk. A maga nemében kerek, izgalmas, látványos filmet láthattunk.


(P.S. Bár azt hittem, feliratosan fogják adni a filmet, sajnos szinkronizálva vetítették. Ezért nem tudom megállni, hogy ne említsek meg egy kis fordítási gikszert. Fogalmam sincs, mi hangzott el az angol eredetiben, de a „Voldemort keres valamit, ami még nem volt meg neki” magyar mondat, ami többször is elhangzik a filmben, attól tartok, számos nézőben fog furcsa asszociációkat kelteni. Talán célravezetőbb lett volna az „amit még nem tudott megszerezni” fordulat, már a nézőtéren ülő kiskorúak és prűd anyukák miatt is. Ha a kamaszok fantáziája beindul, arra meg jobb, ha nem is gondolunk...)