2007. július 12.

Davis Yates: Harry Potter és a Főnix Rendje


Átkozni csak pontosan, szépen...

Pár évvel ezelőtt rövid, ám annál hevesebb vitába keveredtem egy barátommal, aki a Gyűrűk Ura vs. Harry Potter csatában makacsul érvelt amellett, hogy márpedig ő utálja a Harry Potter-szériát, mert – mint mondta volt – ez a világ nem kerek, nem teljes fantasy-univerzum, hanem csupán a mi világunknak egy enyhén eltorzított mása, ahol mindenben van egy kis varázslat, de alapjában véve ugyanúgy működik, mint a mi világunk. Nem tudom, látta/olvasta-e azóta a fent nevezett fiatalember a Harry Potter-sorozat újabb epizódjait (gyanítom, hogy nem), ám annyi bizonyos, hogy a Rowling által megalkotott világ és ennek filmes megvalósítása, hogy úgy mondjam, terjeszkedik, és egyre inkább jogot formál az egyedi univerzum megjelölésre.

Ennek megfelelően az adaptációra felkért filmrendezők is igyekeznek egyre grandiózusabb alkotásokat kiadni a kezükből. Az azkabani fogoly filmes adaptációja szerintem vitathatatlanul a legjobb a Harry Potter-sorozatban, mind a történet, mind a képi megvalósítás, mind a forgatókönyv kidolgozottsága szempontjából. Ebbe nyilván belejátszik az is, hogy az egyes kötetek színvonala is változó; jobb alapanyagból könnyebb jó filmet készíteni, mint ha a rendezőnek és forgatókönyvírónak az alapregény problémáit is orvosolnia kell. Az ötödik Harry Potter-könyv, A Főnix Rendje esetében az alapanyag teljesen rendben van, ez a kötet a maga nemében kifejezetten jó. A legnagyobb probléma, amivel a filmesek szembesültek, hogy 700 oldal történéseit elég nehéz két-két és fél órába sűríteni, s ennek megfelelően a cselekményt néhol le kellett rövidíteni vagy egyszerűsíteni. Szerencsére a „zanzásítást” sikerült úgy véghezvinni, hogy a történet követhető és viszonylag konzisztens marad olyanok számára is, akik a könyvet nem olvasták, de egyébként járatosak Harry Potter világában. Értelemszerűen viszont így sok minden olyasmi is kimarad, ami érdekes kihívást jelentett volna (mint például a könyv egyik legsokkolóbb része, a kórház elmeosztályán tett látogatás és a találkozás Neville őrült szüleivel).

Eltekintenék tőle, hogy a cselekményt részletezzem – akit érdekel ez a fantasy-világ, az úgyis tudja, mi történik A Főnix Rendje kötetében. Bár a filmet nyilván olyanok is megnézik, akik a könyveket nem olvassák, a filmesek egyértelműen azzal az alapállással közelítenek az anyaghoz, hogy a nézők tetemes része tökéletesen járatos a varázslótanonc kalandjainak helyet adó világban. Mivel a könyvsorozat már az utolsó kötetnél tart (a történetet befejező, lezáró regény – a sorban a hetedik – július 21.-én jelenik meg), a Harry Potter-rajongók többsége számára a cselekmény nyilván nem új, és az események csűrésénél-csavarásánál bizonyos értelemben fontosabb maga a képi megjelenítés, hiszen ez az a pont, ahol a film valami mást, újat tud mutatni a könyvhöz képest. Így volt ez már az előző film, A Tűz Serlege esetében is, de amíg abban a látványelemek igencsak agyonnyomták az egyébként is kissé erőltetett cselekményt, A Főnix Rendjében sikerült egyensúlyt találni e kettő között, s ez mindenképpen örvendetes. Trükkök százai és szakemberek egész hada gondoskodik róla, hogy a varázsvilág valóban varázslatos legyen, de a különös lények és jelenségek bemutatása nem öncélú; azt hiszem, ez nagy szó egy olyan film esetében, ahol még a legpuritánabb rendezőt is kísértésbe ejthetnének a látványelemekben rejlő lehetőségek. Hasonlóképpen pozitív fejlemény, hogy a szentimentális, „lelkizős” részek szinte teljesen kimaradtak; csak a film utolsó jeleneteiben kell lenyelnünk egy kis cukrozott erkölcsi tanulságot. S bár az a pillanat, amikor Harry összeszorított foggal, a halállal küzdve kinyögi, hogy „te nem tudod, mi a szeretet és a barátság”, bizonyára sokaknak okoz majd fizikai fájdalmat, azt mondhatjuk, ennyi még belefér, tudjuk ezt be a film pedagógiai célzatának.

Mivel a sorozat részei egymásra épülnek, és a néző csak bizonyos alapinformációk birtokában tudja értelmezni mindazt, ami a vásznon történik, kérdéses, mennyire állja meg a film a helyét önmagában, kiemelve a többi film és a könyvek kontextusából. Sajnos meglehet, hogy aki teljesen újoncként keveredik be egy moziba, annak a film csupán értelmezhetetlen jelenetek láncolata lesz. Sok minden nem egészen világos, például hogy miért kell Voldemortnak a jóslat, mi áll a minisztérium paranoiája mögött, vagy hogy hogyan lehetséges, hogy egy viszonylag demokratikusnak tűnő mágikus világ közvéleményét teljes mértékben irányítani tudja egy napilap. Mindazonáltal amit a film hibájául róhatunk fel, az nagyrészt magának a könyvsorozatnak is hibája. Számomra például sosem volt logikus a mágikus világ felépítése és működése, és nem tartom kifejezetten jó ötletnek, hogy egy, a mese logikáját követő kis univerzumban minisztériumról, korrupt hivatalnokokról, közigazgatásról és igazságszolgáltatási procedúrákról essék szó. A két kontextus (a teljességgel meseszerű és a földhözragadtan valóságos) sikeres összeházasításához ugyanis Gabriel Garcia Marquez vagy Mihail Bulgakov tehetsége, precizitása és humora szükségeltetik, ha azt akarjuk, hogy a mese megőrizze báját és lényegi szimbolikáját, a valóság pedig a komolyságát. Engedtessék meg nekem ez a blaszfémia: kedvelem ugyan a Harry Potter-univerzumot, de szerintem J.K. Rowling nagyon messze van ettől a szintű tehetségtől, s néha nehezen tudom komolyan venni, amit ő nagyon is komolynak szán. A Főnix Rendje cselekménye nagy részben a minisztérium és a Hogwarts konfliktusán alapszik, s ebben az epizódban kapják talán a legnagyobb hangsúlyt olyan elemek, amik a mi társadalmunk működését tükrözik (rendeletek, szabályozások, igazságügyi kérdések, a minisztérium személyi problémái stb). Ez egyrészt egyfajta „felnőttes” jelleget kölcsönöz a történetnek, viszont némileg meg is bontja a meseszerűség illúzióját, és sok minden csak úgy „lóg a levegőben”. Hogy csak az egyik legalapvetőbb dolgot említsem Harry perbefogása kapcsán: nem hinném, hogy egy teljes mágikus világ létezése titokban tartható demokratikus eszközökkel, kedvesen mosolygó professzorok és szigorúan hümmögő államtitkárok által. Ó nem, ehhez minimum egy orwelli gondolatrendőrség és több tucat gépfegyveres rendfenntartó szükséges (főleg hogy a két világ között folyamatos az átjárás), ez azonban merőben más színben tüntetné fel a Rowling által szimpatikusnak megálmodott rendszert, és fel kéne tennünk a kérdést: ugyan miért harcolnak ezek a derék polgárok a status quo fenntartásáért?

Nyilván számos ilyen és ehhez hasonló ellentmondást rejt minden ilyen jellegű történet. A legjobb, ha nem teszünk fel ilyen kérdéseket és nem viszünk végig ilyen gondolatmeneteket. Ez a kis világ nem erről szól, és mintha a gyakorta feltűnő humoros jelenetek is azt az üzenetet erősítenék: nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Ez a fantasy-világ, eltérően sok hasonló univerzumtól, néha kikacsint ránk egy kicsit, és megnyugtat, hogy bármennyire kutyaszorítóban legyenek is hőseink, ez mégiscsak mese, a szekrényünkből nem fog előugrani egy dementor, és Lord Voldemort sem leselkedik ránk a konyhai lefolyóban; lehet, hogy ebben a varázslatos világban is van miniszter, államtitkár és korrupció, de az akadékoskodó Umbridge-et elvihetik a feldühödött kentaurok, a kifüggesztett rendeleteket pedig leveri a falról két tréfás kedvű diák varázslata. Ez azonban felveti azt a problémát, hogy ha ez a fenyegetés nem egészen komoly, akkor a halálfalók és Voldemort sem az: a mesei Gonosz zsigeri félelmet keltő fenyegetése csak a saját kontextusában eleven. Az ódon temetőben megjelenő Sötét Nagyúr még veszélyes is lehet; egy nem létező minisztérium alagsorában azonban aligha van meg ugyanaz az ereje, teljesen mindegy, hogy milyen látványelemekkel segítenek neki a film készítői. Talán ezért éreztem úgy, hogy a film végi nagyjelenet kisebb súllyal esik latba, mint ahogy ezt az alkotók minden bizonnyal eltervezték, és az egymást ugrató diákok vagy a spontán szerveződő szakkör jelenetei ezerszer életszerűbbek (és bizonyos értelemben komolyabbak) annál, ami elvileg a cselekmény lényegét jelentené. S ennek nyomán egy kicsit zavarba jövünk: akkor most hogyan is közelítsünk ehhez az egészhez?

Mindazonáltal nem hiszem, hogy ez komolyabb konfliktusba taszítaná a nézőt önmagával, vagy különösebben belezavarna a minden ízében profizmussal jellemezhető összképbe. Ez – a remek látványvilág mellett – főként annak köszönhető, hogy nem csupán szereplőket, de nagybetűs Színészeket látunk a vásznon. Attól eltekintve, hogy szegény Michael Gambon úgy fest Dumbledore-ként, mint egy jobb napokat látott kishivatalnok a hajléktalanszállón, a színészi teljesítmények tökéletesen megfelelnek a film jellegének. Az Imelda Staunton által megformált Dolores Umbridge figurája találóan gyomorforgató (hozzá képest Lord Voldemort egy visszafogott üdvhadseregi aktivista); Alan Rickman a neki jutott pár jelenetben remekül játssza a morcos bájitaltan tanárt; Garry Oldman a már megszokott profizmust hozza Sirius szerepében, Helena Bonham Carter pedig egy pár perces szerepben is képes megjeleníteni az igazi, vérfagyasztó gonosz boszorkányt. Bizony, a „felnőttek” igencsak elhomályosítják a fiatal színészeket, akik most sem mutatnak többet, mint eddig. Daniel Radcliffe alkalmassága a szerepre vitathatatlan, de hogy a Ront és Hermionét játszó Rupert Grint és Emma Watson egyáltalán jó színészpalánta-e, ennyiből elég nehéz megítélni. Hozzátenném, ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Egyszerű karakterszerepeket még egy őstehetség sem tud komplexen és összetetten eljátszani. Márpedig, ahogyan ezt a Harry Potter-történetekben megszokhattuk, elég egysíkúak a szereplők; viszont mindenki tökéletesen hozza azt az arcot, ami a történetben betöltött szerep illusztrálásához kell. Kívánhatunk-e ennél többet egy mesefilmben?

Lehet gyenge pontokat keresni, fanyalogni, de a film legtöbb hibáját, egyenetlenségét feledteti az ötletek sokasága (mint például az Umbridge irodájában kiaggatott porcelántányérokon nyervákoló, gombolyaggal játszó macskák), és a nézőt szinte körülölelő, homogén, remekül kivitelezett látvány, amely nem a hollywoodi filmek pregnáns megalomániájának következménye, hanem a film kontextusának szerves részét képező elem. Az alkotógárda magáévá tette József Attila gondolatát: dolgozni csak pontosan, szépen érdemes, és egy igényes, a sorozatba jól illeszkedő filmmel rukkolt elő. A Harry Potter és a Főnix Rendje pontosan az, aminek lennie kell: egy jól megcsinált kalandfilm, amely minden hibájával együtt is teljes mértékben élvezhető. A legjobb, ha az ember hagyja ezt a különös világot magára áradni, elfogadja a kisebb-nagyobb logikai buktatóit, és nem keres benne semmi olyasmit, ami nem oda való. Akárhogy legyen is, úgy távozunk a moziból, hogy nincs különösebb hiányérzetünk. A maga nemében kerek, izgalmas, látványos filmet láthattunk.


(P.S. Bár azt hittem, feliratosan fogják adni a filmet, sajnos szinkronizálva vetítették. Ezért nem tudom megállni, hogy ne említsek meg egy kis fordítási gikszert. Fogalmam sincs, mi hangzott el az angol eredetiben, de a „Voldemort keres valamit, ami még nem volt meg neki” magyar mondat, ami többször is elhangzik a filmben, attól tartok, számos nézőben fog furcsa asszociációkat kelteni. Talán célravezetőbb lett volna az „amit még nem tudott megszerezni” fordulat, már a nézőtéren ülő kiskorúak és prűd anyukák miatt is. Ha a kamaszok fantáziája beindul, arra meg jobb, ha nem is gondolunk...)

11 megjegyzés:

Kat írta...

micsoda véletlen egybeesés, én is azon "loonatic"-ok közé tartoztam, akik bemutató éjjelén akarták látni az új HP-t ;-)

... valóban viccesre sikeredett a jóslatra vonatkozó fordítás, mondjuk, hogy a magyar verzióban eggyel több a poén :)

Annak ellenére, hogy sok mellékszereplő csak felvillanásnyi időt kap a bizonyításra, Dudley elkábított, IQ-lájt arca és Finch mimikája zseniálisak. Piton ereiben vér helyett emberutálat folyik, kifejezetten szórakoztató a fejére kiülő, viszolygó felsőbbrendűség. Nem tehetek róla, azt is viccesnek találtam, ahogy Voldemort Harryt inkább valami furcsa bogárként, mint emberként kezeli: "Ostoba vagy, és ez okozza majd a veszted." Mi tagadás, Harry tetteiben valóban gyakran túlteng a meggondolatlanság. Megveszekedett Harry rajongók, kezdhetitek rám dobálni a köveket...

Arden írta...

Na megnéztem én is végre. Szerintem jó lett a film. Igaz, hogy kihagynak egy csomó mindent, de valahogy az egész sokkal felnőtebb, sokkal letisztultabb képi és érzelemvilágot tükrözött a számomra (=nem kell mindent a néző szájába rágni) - nagyon örülnék, ha David Yates rendezné a hetedik filmet is (a hatodikat már biztosan ő rendezi). Hozzám ez a rész áll a legközelebb - azt viszont le kell szögeznem, hogy bár Daniel végre mutat valami apró színészi játékot, azt hiszem ez csak a gyakorlásnak köszönhető. Iszonyatosan nagy antitalentum.
...:)

Arden

Quetzalcoatl írta...

Üdv, Arden, örülök, hoggy újra erre jártál.
Tény, hogy Mr Radcliff nem sokat mutat a HP-filmekben, de attól tartok, ez legalább annyira az "alapanyag" hibája, mint az övé. Nem ismerem a szóban forgó aranyifjú színészi munkásságát, de úgy hallom, színpadon is szokott szerepelni, ahhoz pedig igenis szükségeltetik némi tehetség. De legyünk őszinték: a Rowling által megalkotott Harrynek mindene van, csak személyisége nincs, és egy ilyen figurát elég nehéz lehet kellő átéléssel eljátszani...

Névtelen írta...

Eddig csak az Equus-ban szerepelt, ahol ledobálta a ruháit, és már hónapokkal korábban elfogyott minden jegy (éppen a fent említett ok miatt főként a fiatalabb korosztály körében volt népszerű). Ahogy olvastam a legújabb színházi szerepe szerint is vetkőzik majd...

De nyílván a karakter se a legjobb.:)Majd meglátjuk.:)

Egyébként szoktalak olvasni, de nem mindig kommentelek.:)

Arden

Quetzalcoatl írta...

Eeeeegen, erről a ruhaledobálósdiról mintha én is hallottam volna... Mentségére legyen mondva, ha ő játszotta Alant a Peter Schaffer-darabban, akkor a vetkőzés nem magamutogatás, hanem a színdarabban valóban szerepel. Amúgy az Equus egy nagyon kemény sztori (pszichopata kiscsávó saját kis misztikus világot épít fel magának a lovak köré, aztán - nem bírva tovább az "istenei" által rá gyakorolt nyomást - megvakít jópár lovat az istállóban, ahol melózik; s mindenközben a pszichiáter, aki kezeli, is kétségbe vonja saját hivatását, értékrendjét, életét). Nem egyszerű eljátszani. Ettől függetlenül persze lehet, hogy Mr Radcliffe nem remekelt. Sajnos nem vótam ott...

Örvendek, hogy olvasol, you're always welcome. :)

Névtelen írta...

Nem olvastam kritikákat - szóval ettől még bármi lehetséges - mindenesetre majd kiderül, hogy van-e tehetsége a srácnak, vagy nincs. Tudom, hogy nem magamutogatás volt, és h benne van a sztoriban. Egyébként a Vernon bácsit alakító színész játszotta a pszichiáterét.:)

Arden

Szendzsi írta...

Én 13 évesen olvastam először az első Harry Potter könyvet, és meghatározó része lett a gyerekkoromnak, ezért számomra a filmek mindig is némi csalódást jelentettek. Ugyan az ötödiket még nem láttam, mert nem mertem bevállalni az olasz szinkront, az első négyről azt gondolom, hogy szép illusztrációk a könyvhöz, de önmagukban nem állják meg a helyüket.

Quetzalcoatl írta...

Üdv a fedélzeten, Szendzsi!
A filmek nyilván a könyvre épülnek, és ha az ember olvasta a könyveket, másképp közelít a filmekhez. Szerintem az első három film még úgy-ahogy elmegy önmagában, és még akkor is teljesen követhető és koherens, ha az ember nem ismeri igazán a HP világát, de a negyedik és az ötödik már tényleg elsősorban a keményvonalas rajongóknak készült. A Goblet of Fire szerintem elég gyenge volt (de annak speciel a könyv változata se nagyon ragadott meg). Ez a film sokkal jobban sikerült, érdemes egyszer megnézni.

Névtelen írta...

Már vagy 5x-6x megnéztem a filmet. (Többnyire a Snape-es jelenetek miatt ugye...heh...) És azt kell mondanom, hogy Imelda vmi briliáns! Nem lehet el menni a játéka mellett! Egyszerűen fantasztikus az a nő - és most jól elszégyellem magam, hogy a nevét csak kritikákból ismerem, ahol elismerően nyilatkoztak róla, de filmben, főszereplőként még nem láttam. Tudsz vmit ajánlani tőle, amit már Te is láttál esetleg?

Arden

Szendzsi írta...

Na most már én is megnéztem az ötödik filmet, és szerintem az eddigiek közül ez sikerült a legjobban. Valószínüleg az is közrejátszik ebben, hogy az újonnan megjelenített dolgokat a könyv olvasása közben ugyanígy képzeltem el. Ezen kívül nagyon látványos volt, nagyon tetszett, ahogy a 'jók' és 'rosszak' fekete-fehér szellemalakjai küzdöttek egymással, bár ennek nem nagyon értettem a pontos mágikus hátterét...

Zoltán írta...

sziasztok!

Szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy most indult egy vadonat új Harry Potteres oldal. Még könyvritkaságokat is lehet náluk fellelni.
http://harrypotterkonyv.hu/harry_potter_es_az_azkabani_fogoly