Joel Schumacher: A 23-as szám

A kutya esete a művelődő sintérrel

Némileg elfogult vagyok, mert szeretem a thriller műfaját. Még egy bődületesen rossz filmben is fel tudok fedezni valamit, ami megtetszik (ld. Silent Hill). A „misztikus” thrillerekre valaki vagy fogékony, vagy nem. Aki igen, az egy rosszabb, döcögősebb forgatókönyv esetén is bele tud vonódni a történetbe, aki viszont semmiféle affinitást nem mutat a műfaj iránt, azt a jobban sikeredett thrillerek is hidegen hagyják. Bár a magam részéről egész jól elszórakoztam rajta, attól tartok, A 23-as szám több embert hagy hidegen, mint ahány nézőt fellelkesít.

A gumiarcú Jim Carrey jelen esetben nem ostoba bohócot, hanem sintért játszik, aki mellesleg példás családapa, olvasni azonban nem igazán szeret (sőt, megnyilvánulásaiból arra következtethetünk, hogy az állatokat sem igazán szereti, vagyis a lehető legjobb szakmát választotta). A véletlennek köszönhetően sorsát nem csak egy polgári engedetlenséget mutató kutya, hanem egy könyv is keresztezi; az ominózus olvasmányt a felesége veszi Walternek, kutyanyúzó hősünknek születésnapjára (bár hogy miért, az nem igazán derül ki, a férj ugyanis kifejezetten tiltakozik az ajándék ellen, mondván, nem szeret olvasni, és nem is érdekli a téma).
A téma természetesen a 23-as szám; a viharvert „könyv” (inkább nevezném házilag bekötött, gépelt kéziratnak) a ’The Number 23’ címet viseli. Egy Fingerling nevű detektív történetét meséli el, aki egy zavarodott öngyilkos-jelölttel való találkozás után rabjává válik a mindenhol jelen lévő 23-as számnak. 23 kromoszómát kap az ember mindkét szülőtől, április 23.-án született és halt meg Shakespeare, 23-at kapunk, ha összeadjuk a Titanic elsüllyedésének dátumában lévő számokat, a maják szerint 2012 december 23.-án jön el világvége, és még sorolhatnánk. Ez a szám valamiért különleges helyet foglal el a természetben, és – a főhősnek úgy tűnik – a sors alakulásában is. Walter művelődési vágytól hajtva kézbeveszi a könyvet, és egyre inkább azonosul a regény főszereplőjével; s mi több, saját életében is mindenhol felfedezni véli az átkos számot. Olyannyira, hogy meggyőződésévé válik: a könyv róla szól. Közben – párhuzamosan a regényhős egyre durvább szexuális fantáziáival – ijesztő víziók gyötrik egy gyilkosságról, álmában holtan látja a feleségét, és a film elején látott furcsa kutya is fel-feltűnik, mint a Holtak Őrzője. Walter nem bírja tovább, elhatározza, hogy utánajár a különös szövegnek, ám amikor megtalálja az álneves „szerzőt”, semmi különös nem derül ki számára, azt leszámítva, hogy a férfi az öngyilkosságba menekül Walter láttán. A szálak elvezetik egy régi gyilkosság bebörtönzött elkövetőjéhez – aki természetesen valójában ártatlan –, és egy kis sírhantolásra is sor kerül, ám a megoldást nem Walter, hanem a felesége, Agatha találja meg, akinek mégis sikerül kiszedni valamit a könyv haldokló közreadójából. A végső csavar már a film közepe felé sejthető, még ha nem is minden részletében. A könyv szerzője nem más, mint maga Walter, aki 15 évvel azelőtt, paranoiától elborult elmével megírta saját történetét, gyerekkorát, fiatalságát, és hűtlen barátnője meggyilkolását – egy kitalált detektív életére vetítve. Ezután, nem tudva együtt élni a tudattal, hogy megölte a lányt, a könyv hosszúságú szimbolikus vallomást hátrahagyva öngyilkosságot kísérelt meg. Nem halt azonban bele, és egy rehabilitációs intézetben összerakták összetört tagjait és szétesett pszichéjét; előélete és a gyilkosság elkövetése azonban az amnézia homályába vész, s úgy távozik az intézményből, mint egy átlagos állampolgár, mit sem tudva szörnyű tettéről. Irománya a 23-as számról egy pszichiáter kezébe kerül, akit az olvasás során szintén hatalmába kerít a számmisztika, és beleőrül; a szöveg pedig – nem tudjuk meg, miképpen – egy antikvárium polcán végzi, ahol jóval később Walter felesége megtalálja és mit sem sejtve megveszi.

Az ötlet önmagában nem volna rossz. A gond az, hogy rengeteg a megválaszolatlan kérdés, és sajnos nem nyitva hagyott rejtélyekkel van dolgunk, hanem logikátlan fordulatokkal és elvarratlan szálakkal; ilyesmiket azonban egy keményvonalas thriller nem engedhet meg magának, mert hiteltelenné válik. Miért írja bele az álnevet használó pszichiáter a könyvbe a saját postacímét? Egyáltalán miért jelenteti meg a könyvet, hogyan kerül egy ilyesfajta iromány az elmekórházból egy antikváriumba? Miért akarná a fickó megölni magát Walter láttán? Miért tünteti el, és egyáltalán hogyan találja meg Agatha a lépcső alá ásott hullát, amit annak idején Walter rejtett el? Mit keres egy évek óta üresen álló, elhagyatott pszichiátriai intézményben egyes betegek szigorúan bizalmas dolgokat tartalmazó aktája? Ha Walter több emeletet zuhant, és hosszú rehabilitáción ment keresztül, hogy egyáltalán újra járni tudjon, miért nincs ennek semmiféle fizikai nyoma? Miért olvassa Walter napokig azt a könyvet, amit Agatha egy óra alatt képes volt végigolvasni? És még sorolhatnánk. Kapunk ugyan magyarázatot a film alapkérdésére, de lehet, hogy jobban jártunk volna, ha meghagynak minket a misztikusnak kikiáltott ködben. Sok minden viszont annál érdekesebb volna, mégsem találunk rá semmiféle választ. Sosem tudjuk meg, annak idején hogyan hatalmasodott el a paranoia Walteren, mi történt vele az amnézia után, hogyan próbálta (mert nyilván megpróbálta) rekonstruálni mindazt, ami a sötét foltnak számító időszakban történt, hogyan kerülte el a személye a rendőrség figyelmét a nyomozás során, vagy mi történt a kezeléseken. És az is homályban marad, hogy magának a számnak mi köze a gyilkossághoz, hiszen a paranoiás Walter egyszerűen féltékenységből ölt. Ráadásul a filmnek elég kínos az utolsó 20 perce, a rendező ugyanis szépen kézen fogja a nyilván tökhülye nézőt, és minden egyes kis részletet külön, szájbarágósan megmagyaráz neki. Ettől azonban a dolog nem lesz világosabb, csak erőltetett. Végül pedig a helyzetével szembesülő Walter tisztességes amerikai állampolgárhoz méltóan feladja magát, hogy leülje a börtönbüntetést a gyilkosságért. Mert ő tudja, hogy ez az egyedüli helyes döntés. Uhh.

A 23-as szám lehetett volna egy érdekes, nyomasztó film a paranoiáról magáról, és néha el is megy ebbe az örvendetes irányba, legalábbis ami a képeket és a hangulatot illeti, de sajnos megakad félúton. Mintha összemixelték volna a Russel Crowe-féle A beautiful mindot a Sin Cityvel, csak itt nem oroszok vannak, hanem kísértet-kutya, és nem szerepel Bruce Willis sem. A végén pedig nyakon öntik egy végtelenül lapos, sablonos és hiteltelen magyarázattal, megspékelve egy kis moralizálós jelleggel, ami leginkább a „hagyjatok már” arckifejezést csalja elő a thrillerekért nem kifejezetten rajongó nézőből.
A számmisztika lehet akár még érdekes is, bár nagyobb jelentőséget nem tulajdoníthatunk neki egy elgondolkodó hümmögésnél. (Mert ha tegyük fel, tényleg mindenben ott a 23-as szám, akkor mi van? Semmi. Igen, persze, 2 osztva 3-mal egyenlő 0,6666666, amiben némi fantáziával felfedezhető a Sátán száma. Ha belegondolok, a von den Driesch-Carpf által összeállított régészeti állattani kódrendszerben a 23-as szám a fajok közül éppen a kecskét jelöli. Nekem ez gyanús.) Nem ismerem a 23-as számra vonatkozó – elvileg hatalmas – irodalmat, de sajnos úgy vélem, bármelyik számmal el lehet játszani valami hasonlót (bár a 31 feletti számok nyilván hátrányból indulnak, mert nem szerepelnek naptári napokként). Ha egy számnak kiemelt szerep jut, annak nyilván van valami természettudományos magyarázata, és ennyi. Persze nem ez a lényeg. Az őrület tárgya ritkán lehet logikus vagy józan érvelés. Fontosabb volna az a folyamat, ahogyan Walter agyán elhatalmasodik a betegség, a néző viszont sokáig nem érti, hogy ez az egész szám-mizéria csak a főhős agyában bír bármiféle realitással, vagy talán tényleg van benne valami valóságos? A történet megoldása erre nem kínál magyarázatot, Walter ugyanis a számmisztikától teljesen függetlenül válik gyilkossá. A lány megölésének legfeljebb az őrülethez van köze, az őrület tárgyául szolgáló számhoz nincs. Emiatt furcsa inkoherencia van a történetben, és a gyilkosság mintha csak azért kerülne bele, mert „nincs thriller gyilkosság nélkül”. Pedig talán jobb lett volna, ha Walterről csak annyi derül ki: átesett egy paranoid időszakon, ami öngyilkossági kísérlethez vezetett, és amiről semmiféle világos emléke nincs. Elég sokkoló lehetne ez önmagában is.

A paranoiás elme megszállottságát ugyan néha sikerült érzékeltetni, de a 23-as szám újabb és újabb feltűnése egyre erőltetettebb, néha már-már nevetséges. Nem derül ki, hogy egy beteg elme beteg működésének köszönhető, hogy Walter minden helyzetben ezt a számot látja meg, keresi és választja (mint pl. a 23-as hotelszoba kibérlésénél), vagy valóban sorsszerű, természetfeletti dologgal állunk-e szemben (mint a dátumok és adatok véletlenszerű összecsengése esetében). Amikor a film végén Waltert majdnem elüti a 23-as busz, az már csak a hab a tortán.
Kár, hogy a film ilyen felszínesre sikeredett. Felvonultatjuk a jelenségeket, szimbólumokat, eseményeket, de csak azért, hogy megpróbáljunk atmoszférát teremteni velük, igazi mondanivalónk nincs róluk; az atmoszférateremtés meg vagy sikerül, vagy nem. Néha azért igen. Azt ugyanis meg kell hagyni, hogy a képi világ remek. Lehet fanyalogni, hogy a Fingerling kalandjait megjelenítő képsorokban (és egyáltalán magában a detektív-sztoriban és az ehhez kötődő „flashback”-ekben) túl sok a lopás a Sin Cityből, de attól ez még rendben van, a kép kellően szuggesszív és nyomasztó, és Matthew Libatique operatőr képi világának megvan a maga markáns stílusa. Jim Carrey megtett minden tőle (és tehetségétől) telhetőt, és a karaktere helyenként kifejezetten passzol a szerephez, de megállapodott családapaként már nehezebb elfogadni, és a játéka kevés ahhoz, hogy a film hiányosságait elfeledjük. A többi szereplő pedig egyszerűen túl rövid ideig van a vásznon ahhoz, hogy érdemben bármit is megmutasson. A Walter feleségét és Fingerling barátnőjét játszó Virginia Madsen számomra nem volt túl meggyőző (persze kérdés, mennyire lehet meggyőzően elmondani hatszor a „figyelj rám, Walter, a 23 csak egy szám” mondatot). Cinikusan hangzik, de a legtökéletesebb alakítást minden kétséget kizáróan Ned nyújtotta, a Holtak Őrzőjeként aposztrofált, bulldogszerű kutya, aki kifejezetten üde színfolt volt a történetben. Az ő játéka teljesen őszinte és eszköztelen, hogy úgy mondjam.

Thriller-mindenevőknek abszolút emészthető a film, a többi néző két hét múlva már nem is emlékszik rá. Mindezzel együtt nem szórakoztam rosszul. A történet felénél az ügyeletes mozigépész srác mellényúlt, és sikeresen befűzte egy másik film tekercsét, ami okozott pár perc értetlenséget, majd derültséget a nézőtéren. A film előtt levetített Die Hard 4.0 trailer pedig meggyőzött róla, hogy még véletlenül se nézzem meg John McClane legújabb kalandjait. Kösz a tippet.