Tommy Lee Jones: Melquiades Estrada három temetése

Antigoné Texasban

Beletelt jó pár évbe, de Antigoné végül megérkezett Texasba. Részletkérdés, hogy a thébai hősnő időközben 180 cm magas, cserzett arcú cowboyjá változott. Tommy Lee Jones első rendezése a jól ismert görög tragédia problémakörét feszegeti, természetesen más oldalról és más eszközökkel: hősünk ezúttal nem egy fiatal és lázadó királylány, hanem egy megállapodott farmer valahol Dél-Texasban; Kreón nem pöffeszkedő uralkodó, hanem egy impotens rendőr; a méltó temetésre váró halott pedig nem Polüneikész, hanem egy illegális mexikói bevándorló. A lényegi mag azonban ugyanaz: a konfliktus az írott törvények és az erkölcsi törvények között feszül.

A mexikói határon Mike, a fiatal határőr tévedésből agyonlő egy ártatlan farmert, Melquiades Estradat, majd pánikszerűen elássa: ez az első temetés. A hivatalos szervek felfedezik a halottat, majd a kötelező boncolás után rutinszerűen eltemetik: ez a második. A szerencsétlenül járt farmer barátja, Pete, véletlenül megtudja, ki Melquiades gyilkosa, s mikor rájön, hogy a rendőrök nem hajlandóak egy határőr kollégát felelősségre vonni, elhatározza, hogy megkeresi a maga igazságát; s mivel annak idején megígérte Melquiadesnek, hogy ha az előbb hal meg, hazaviszi és a saját falujában temeti majd el Mexikóban, nekifog, hogy ha kell, törvénytelen eszközökkel is végrehajtsa Melquiades íratlan végakaratát, és megrendezze azt a bizonyos harmadik temetést. Túszul ejtve a férfi gyilkosát, lóháton vág neki a mexikói határvidéknek az isten háta mögötti kis falu után kutatva, egy öszvér hátán cipelve Melquiades oszlásnak indult holttestét; s a végén kiderül, hogy a falu, a boldog család, a békés élet, amiről Melquiades mesélt, mind hazugság volt: a falu, amit a férfi otthonának vallott, nem is létezik. Hőseink mégis találnak egy helyet, amire többé-kevésbé illik a leírás, és megadják a végtisztességet Mequiades Estradanak. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy Pete teljesíti ígéretét, Mike pedig levezekelheti szörnyű bűntettét, és szembesül vele: az élet korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek ő hitte. Eközben a film másik szálán betekintést nyerünk a dél-texasi nők mindennapjaiba is, akiknek nincs túl sok életlehetőségük ebben az eldugott, férfiközpontú közegben: a két ellenpólus Rachel, az üres óráit szórakozásképpen kéjelgéssel kitöltő étteremtulajdonos, és a határőr fiú unatkozó, üresfejű felesége, Lou Ann, akinek legnagyobb gondja, hogy van-e a környéken pláza, és aki végül – szembesülve férje tettével – úgy határoz, elhagyja a férfit és az eddigi életét.
Furcsa és érdekes – ez a legkevesebb, amit elmondhatunk Tommy Lee Jones első rendezéséről. Fekete komédiába oltott western-sztori, gyönyörűen fényképezett pusztaság és nyomor, pofon az amerikai felsőbbrendűségnek, kalandfilm, egy idős cowboy hattyúdala és egy fiatalember fejlődéstörténete: ez mind a Melquiades Estrada három temetése, bár igazából egyik kategóriába sem illik teljesen. Sok témát és műfajt felvillant, ám furcsamód megtorpan félúton, és egyiket sem teljesíti ki. Különös kísérlet, néhol terjengős, néhol feszes, de mindvégig leköt és elgondolkodtat, még akkor is, ha nem életünk legsokkolóbb és legmellbevágóbb filmjeként tartjuk majd számon.

Jones a komolynak szánt moralizálás mellett elég humort vonultat fel ahhoz, hogy néha feltegyük a kérdést: voltaképpen mi ez, tragédia vagy komédia? A rákos fiát hiába várva vegetáló, 30 éve vak, magányos öregember, az önmagát egy szebb élet álmával áltató Melquiades és a saját létezése ürességét alig felfogó Lou Ann mellett ott a fel-feltűnő verbális humor, a nevetséges, szexre képtelen rendőr, no meg szerencsétlen Melquiades Estrada tetemének folyamatos adjusztálása. Amikor a jobblétre szenderültet még fagyállóval is megitatják, hogy nehogy idő előtt felfalják a hangyák, sőt Tommy Lee Jones egy ízben még meg is akarja fésülni (mondván: a fickó elég rosszul néz ki), a néző már nem nagyon tehet mást, mint hogy nevet. A mexikóiak elmélyülten nézik az angol nyelvű szappanoperát, de később kiderül, hogy egy szót sem beszélnek angolul; a vak öregember vidáman hallgatja a mexikói rádióadást anélkül, hogy bármit is értene belőle. Tommy Lee Jones arca végig komoly marad, de hogy komolysága valódi, vagy csak a humor részét képezi, néha nehéz megmondani. Komoly pillanataiban a Melquiades Estrada három temetése a legutóbb látott filmek közül leginkább a Bábelre emlékeztet, ami nem csoda, hiszen a forgatókönyv írója az a Guillermo Arriaga, aki Inárritu munkatársa volt a Korcs szerelmek és a 21 gramm készítésekor.
Ami a humort illeti, a Melquiades Estrada három temetése olyan, mint az Amelie csodálatos élete kifacsart változata. A szerencsétlenül járt mexikói fiú végső soron mindenki életét jobbá teszi: Pete igaz barátra talál benne, Lou Ann ráébred, hogy nem csak vadállat férje létezik a világon, a határőr fiú pedig a haláleset kapcsán vezeklést, tiszteletet és emberséget tanul. Mindamellett, hogy helyenként az a benyomásunk, Tommy Lee Jones egész egyszerűen csak túl sok művészfilmet látott, és a fejébe vette, hogy ilyet ő is tud, a Melquiades Estrada három temetése néha képes felülemelkedni önmagán és egyféle szokatlan szépséget hoz el nekünk, ami teljesen független attól, hogy az adott témakört hányan és hányféleképpen dolgozták már fel. A konfliktus alapját képező morális kérdés örök és nem elbagatellizálható, és még a felesleges szimbólumok és művészfilmes klisék mögül is ránk mosolyog valami emberi. Feleslegesnek, sőt néha erőltetettnek érzett momentumok váltakoznak lényegre törő, megragadóan szép pillanatokkal, s bár az előbbieket a moziban ülve leterhelőnek érezhetjük, a moziból kilépve inkább az utóbbiak maradnak meg bennünk.
Hogy hogyan értékeljük a filmet, sokban függ attól, mennyiben vagyunk képesek azonosulni a film direktor-főszereplőjével, a maga igazságát kérlelhetetlenül kutató, régi vágású cowboy figurájával, aki a saját fogalmai szerinti tisztességhez a végsőkig ragaszkodik, ám korántsem nevezhető haladó gondolkodású polgárnak. Szemrebbenés nélkül önbíráskodásba kezd, amikor látja, hogy a jog képviselői nem járnak el tisztük szerint; a nőkkel meglehetősen merev patriarchális elvek mentén bánik. Kérdéses, hogy mennyiben élő személyiség Pete, és mennyiben egy legenda, az egyszerűségében is becsületes, szikár és szótlan, és a western hagyományai szerint jobbára tévedhetetlen amerikai cowboy legendája; s a filmhez való viszonyulást sok tekintetben meghatározza az ehhez az alap western figurához való viszonyulásunk. Pete szimpatikus, ám mélységesen sztereotip szereplő, néhol meghökkentő húzásaival együtt is az. Hasonlóképp sztereotip a nagyképű, arrogáns, durva amerikai határőr, aki az USA felsőbbrendűségének teljes tudatában veri össze a zöldhatáron beszökni próbáló mexikói menekülteket, és még sokkal inkább tárgyként kezeli a nőket, mint a maradinak mondott cowboy. A film egyértelműen Pete pártját fogja; a cselekmény jobbára nem szól másról, mint hogy a határőr fiú lassan megtanulja elfogadni Pete igazságát; ám hogy ez az állásfoglalás a legendának szól-e, vagy a világos és kérlelhetetlen morális parancsnak, nehéz eldönteni. A lakonikus, szűkszavú cowboy sosem kerül konfliktusba önmagával, sosem inog meg, mindig tudja, mi a helyes – a figurát bizonyos értelemben csak Tommy Lee Jones alakítása menti meg a teljes hiteltelenségtől. Ezt érezhetjük zavarónak, de felfoghatjuk úgy is, hogy Pete személyében nem annyira egy konkrét, hús-vér figura, inkább egy letűnt korból itt maradt értékrend kerül összeütközésbe a jelenkor valóságával, korrupt és kicsinyes indokaival. Az állatok között élő farmerek – legalábbis akiket közelebbről megismerünk, Pete és Melquiades – teljesen más világban élnek, mint a Mike és „plázafüggő” Barbie-baba felesége; ők hivatottak megtestesíteni valamiféle tisztességet és tartást, ami kiveszőben van a világból.
Ezzel együtt a film sosem csap át zavaróan öncélú moralizálásba, és szerencsére távol áll mindenféle negédes szentimentalizmustól. A fel-feltűnő abszurd elemek és a fanyar, keserű humor nagyon jót tesz a dramaturgiának, távol tartja a melodráma rózsaszín szörnyét, és néha olyan ízt ad a filmnek, mintha az egyben önmaga paródiája is volna. Külön örülhetünk a csavarnak, hogy Melquiadesról végső soron nem derül ki semmi, még az igazi neve sem. Sosem tudjuk meg, volt-e valami vaj Melqiuades fején; mindenesetre nagyon tart a határőröktől, és sejthető, hogy elkövetett valamit a szülőföldjén, ezért kellett elmenekülnie, és talán ezért retteg a visszatoloncolástól. Tagadhatatlanul érezhető Jones ragaszkodása és szeretete szülőföldje, Texas iránt, és a miliő bemutatása néhol inkább nosztalgia vagy komfortos elidőzés, semmint a narratívába szervesen illeszkedő, húsbavágó elem. Ugyanez – igaz, kisebb mértékben – elmondható a Mexikóban játszódó jelenetekről is, de nem mondanék igazat, ha azt állítanám, nem élveztem, hogy a kamera egy kicsit többet időzött a közép-amerikai ország tájain és arcain, mint az feltétlenül szükséges lett volna. Mint Mexikóba visszavágyó földi halandó, megértem a rendező vonzalmát szülőföldjéhez és a határvidékhez, azonban jogos a kérdés, hogy érdemes-e az egy-egy földrajzi területhez fűződő személyes vonzalmunkat túláradóan kifejezésre juttatni egy amúgy is két órásra sikeredett filmben. Talán feszesebb lett volna a történet, ha a végtelen puszták képéből, a véget nem érő lovaglásból, az újra és újra felhangzó country-zenéből le-lecsippentenek pár másodpercet itt is, ott is – a lényegi magon ez amúgy sem változtatott volna. Mindazonáltal különös, otthonos ízt ad a filmnek, hogy a rendező-főszereplő tökéletesen ismeri a helyet és az itt élő emberek habitusát, mentalitását. Mintha csak Mr Jones körbevezetne minket Texasban és a mexikói határvidéken, megmutatva a szépet is, a rútat is, bízva benne, hogy a mi szívünkbe is belopja magát ez a vidék, kegyetlenségében is szép tájaival, megviselt lakóival.

Ha azt vesszük, hogy ez a film Jones első rendezése, azt mondhatjuk: ígéretes, bár van még rajta csiszolnivaló. Az igényes western kedvelőinek mindenképpen kedvence lesz ez a film, és a művészfilmek iránt érdeklődő közönség is nyer vele, ha rászán két órát.