Brad Bird: Ratatouille

Pá, rizs – a gasztropatkány és a gyomorbajos ételkritikus meséje

Az emberek túlnyomó többségével ellentétben nekem semmi bajom a patkányokkal. Sőt, kifejezetten szimpatizálok az állatvilág eme megvetett és démonizált képviselőjével, amelyet nemcsak rendkívüli alkalmazkodóképessége, de bizonyított intelligenciája is alkalmassá tesz akár még arra is, hogy hobbiállatként, otthon tartsuk. Talán ennek a szimpátiának köszönhető, hogy amikor először láttam a Ratatouille című animációs film előzetesét (itthon L’ecsó címmel vetítik majd a mozik), és láttam, hogy a Pixar Studios legújabb filmje bizony egy patkányról szól, elhatároztam, hogy ezt nem hagyom ki.

Brad Bird filmje mese, a szó legjobb értelmében. Az „aranyos állatkás animációs film” műfaja gyakorlatilag ma már több csapdát tartogat, mint amennyi lehetőséget rejt. A rendezők és forgatókönyvírók többsége sajnos több energiát fordít a „cukiságok” filmre vitelére, mint magára a történetre, és így születnek a nézhetetlen, fájdalmasan infantilis és az igazi humort teljes mértékben nélkülöző „alkotások”. A Ratatouille azonban gyakorlatilag minden csapdát kikerül: kedves anélkül, hogy sziruposan „cuki” lenne, szívmelengető anélkül, hogy bármikor ömlengésbe csapna át, optimista anélkül, hogy az infantilizmus árnyéka vetülne rá, és humoros anélkül, hogy akár egy percre is erőltetetté válna.

Talán az a történet titka, hogy tökéletesen abszurd. Egy patkány, akinek egyetlen szenvedélye a főzés, és aki nap mint nap társalog a világ legnevesebb szakácsának szellemével, egy mosogatófiú segítségével kiélheti gasztronómiai hajlamait Párizs egyik híres éttermének konyhájában. A kosztot, amit a mosogatófiú a kis patkány utasításai alapján elkészít, az összes vendég és kritikus az egekbe magasztalja, s ezáltal mindkettejük élete gyökeres fordulatot vesz. Eközben meg kell küzdeniük nemcsak a legfanyalgóbb kritikusokkal, de az étterem nehéz természetű séfjével, a kissé paranoiás Skinnerrel is. Igazi népmesei elemek ezek: a legesélytelenebb, legmegvetettebb, legkitaszítottabb lényt illeti a táltos paripa, a fele királyság meg a királykisasszony keze. Ennek megfelelően nincs a történetben semmi különösebben váratlan, a jók elnyerik jutalmukat, az akadékoskodók – mert igazi gonoszokról nemigen beszélhetünk – a büntetésüket. S bár a figurákban felesleges pszichológiai mélységeket keresnünk, mégis jól kitalált, élvezhető karaktereket látunk a vásznon; különösen jó a mindenen fanyalgó és rettegett ételkritikus, Anton Ego figurája. Megvan ebben a filmben minden, amit egy ilyen vígjátéktól elvár a közönség: titkokról hull le a lepel, szerelem szövődik, családi kapcsolatok rendeződnek, és az első perctől az utolsóig ott a mosoly a néző arcán. Ha rajtam múlott volna, ezek helyett a szokványos elemek helyett inkább még egy kis fekete humort és abszurditást vittem volna a történetbe, ám az vitathatatlan, hogy a legtöbb alkotással ellentétben a Ratatouille nagyon ízlésesen és okosan adagolja a „kötelező” meseelemeket. A film egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy kedves humorán keresztül végső soron az alkotás öröméről, a kreativitásról magáról szól, no meg arról az egalitárius eszméről, hogy bárki megtanulhat főzni. A szó legszorosabb értelmében bárki.

Alapjában véve nem szeretem az olyan filmeket, ahol állatokat emberi tulajdonságokkal ruháznak fel. Rühellem a szörföző pingvineket, popzenére ugráló majmokat és társaikat; valahogy a természet megerőszakolásának érzem az effajta állatfigurákat, olyan mesterséges lényeknek, akiket az ember csak azért hoz létre, hogy kigúnyolhassa őket, és tapsikoljon saját vélt felsőbbrendűségén. A Ratatouille-ban – bár az állatok itt is meglehetősen antropomorfak – nem éreztem hasonlót. Vannak ugyan emberi tulajdonságaik, de patkány szereplőink alapjában véve mégiscsak patkányok maradnak. Nem hordanak ruhát, nem laknak kis házikókban, nem esznek pattogatott kukoricát és nem néznek tévét; sőt, az aranyosnak tűnő állatos jelenetek után a legtöbb nézőben bizonyára kellemetlen érzetet kelt a padlást vagy a konyhát elárasztó patkánycsapat meglehetősen naturális képe. (Remy is csak azért jár a hátsó lábán, mert nem akarja bepiszkolni a mellső mancsát, amivel főz...)
Főszereplőnk patkány létére különös vonzalmat érez az emberek iránt, és nagy tragédia számára, hogy egyrészt az áhítattal szemlélt kétlábúak egyáltalán nem osztoznak ebben a vonzalomban, másrészt saját famíliája is ferde szemmel néz rá hóbortjai miatt. A történet végére a kis patkány megtalálja a helyét a világban, ahogyan azt egy mesefilmtől elvárjuk; ám a teljesen szokványos mese-narratívát sikerült megfűszerezni olyan váratlan és meghökkentő elemekkel, amik mindig dobnak egyet a filmen, ha éppen kezdene ellaposodni vagy kiszámíthatóvá válni. Ehhez társul az állandóan jelen lévő képi humor, ami egyrészt az állatfigurák mimikájára, másrészt a klasszikusnak tekinthető, de nem unalomig ismételgetett gegekre épül. Mint az ilyen filmekben gyakorta, a humor sok esetben az emberek ostobaságát pécézni ki (nagy ötlet például, amikor a patkányok a spájzba zárják az étterembe tévedő, hüledező egészségügyi ellenőrt). Sokszor úgy éreztem, hiába mesefilm, a Ratatouille inkább a felnőtt közönséget célozza meg – mindamellett, hogy nyilvánvalóan a gyerekek körében is népszerűségre tesz majd szert –, mert érezhetően valami sokkal komolyabbról szól, mint az állatos animációs mesék túlnyomó többsége. A „nem számít, honnan jöttél” tanulságát sok mesefilm tálalja nekünk, de csak kevés ennyire találóan, érzékenyen és kifinomultan; a film ügyesen kombinálja a rajzfilmes humort az abszurd köntösbe öltöztetett, ám véresen komoly témával. Van benne valami különös, nehezen megfogható tisztaság és ártatlanság, olyasféle, mint amit a Macskajajban láthattunk annak idején. Morálisnak is felfogható üzenete és vidámsága ellenére sosem erőszakol ránk semmit, nem árad ránk kontrollálatlanul, és nem ad önmagából túlontúl sokat.
Végtelenül szimpatikus tulajdonsága a filmnek, hogy cseppet sem hivalkodó, hanem visszafogott és intelligens. Erőlködés és felesleges sallangok nélkül szórakoztat, okosan adagolja a látványt, és egy percig sem érezzük, hogy egyes jelenetek csak azért kerültek a filmbe, hogy a Pixar Studios munkatársai fitogtathassák technikai tudásukat; éppen ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy a film munkatársai végtelenül élvezték a filmkészítés kreatív munkáját. A képi világ szinte tökéletesre formált. A figurák nyilván inkább rajzfilmszerűek, komikusak, az emberek mozdulatai kevésbé kifinomultak, de a főszereplő Remy mimikája egyszerűen fantasztikus, a hátterek néha szinte fotóminőségűek, a felületek kidolgozottsága egészen aprólékos. Az alkotók a hírek szerint végigjárták Párizst, hogy minél hitelesebb képekben adhassák vissza a francia főváros hangulatát. Ez teljes mértékben sikerült is, annak ellenére, hogy a történet legnagyobb része nem kint a városban, hanem az étterem konyhájában zajlik. Az volt a benyomásom, hogy a Ratatouille képi világa visszanyúl egy kicsit a régi vágású Disney-filmekhez, ahol a képeket egy játékfilmhez hasonlóan komponálták, és a technikai trükkök felesleges halmozása nélkül igyekeztek a lehető legnagyobb eleganciával visszaadni a valós képet. A film tempója lassabb, mint a legtöbb, főleg akcióra épülő animációs filmé; nagyobb hangsúly van a karaktereken és a ravaszságon, mint az ilyen mesék többsége esetében, de ez egyáltalán nem baj, sőt.

Nem csodálom, hogy a kritikusok és a közönség körében is igen szívélyes fogadtatásra talált a Ratatouille. Igaz, ami igaz, valóban van a filmben pár felesleges elem, ami némileg ront az összhatáson, ám ezzel együtt úgy gondolom, a pár fanyalgó kritikus (talán a filmbéli Anton Ego rokonai?) minden bizonnyal otthon felejtette az elegancia szeretetét és a humorérzékét, amikor beült a moziba. A legjobb, ha nyitottan, elvárások és akadékoskodó manírok nélkül nézzük, és hagyjuk, hogy hasson ránk, akkor is, ha humoros, és akkor is, ha kissé érzelmes. Nyitottságunkkal a film nem fog visszaélni, és nem kell attól tartanunk, hogy egy nagy kanál szirupot nyomnak le a torkunkon. Ez a film a maga nemében a maximumot nyújtja: könnyed, vidám, jóindulatú, és bizonyos tekintetben megható. Senki se hagyja ki, aki kellemes felüdülést keres a nyári filmbemutatók savanykás posványában.