24 – A hatodik évad

Sic transit...

*spoiler warning*

Azt hiszem, bejelenthetem, hogy megvolt 2007 legnagyobb csalódása. Abban legalábbis biztos vagyok, hogy nehéz lesz überelni azt a kiábrándulást, amit kedvenc sorozatom legújabb évadja váltott ki belőlem. Már a negyedik és ötödik évaddal szemben is voltak fenntartásaim, alapjában véve mégis élvezhető és izgalmas volt, és elvitte a hátán a történetet néhány nagyon jól kitalált szereplő és dramaturgiailag viszonylag tisztességesen előkészített és megokolt fordulat. Most azonban szipogva állok a 24 sírjánál, elhelyeztem a gyászt kellő mértékben kifejező koszorút, és nem tudom, mit csinálhatnék még a Remek Filmes Ötletek Temetőjében.

A 24 legnagyobb érdeme és fő érdekessége abban állt, hogy az alkotók igyekeztek a hitelességre, vagy legalább a hihetőségre törekedni. Futkosott a hátunkon a hideg az első évad politikai játszmáitól vagy a második évad terrorista ténykedéseitől, mert tudtuk: ez valószínűleg tényleg így folyik. A sorozatnak mindig is célja volt a meglepetés, a "cliffhangerek" halmozása, de a fordulatokat jól kitalálták, volt egy egységes alapkoncepció, eljutottunk valahonnan valahová, és a végére összeállt a kép, a viszonylag hiánytalan ok-okozati lánc. Ebből mára nem maradt semmi. A 24 lesüllyedt a B-kategóriás akciófilmek szintjére, ahol a Magányos Amerikai Szuperhős átvérzett atlétatrikóban, dacolva az elemekkel és a Gonoszokkal (oroszok, kínaiak, terroristák, Fradi B-közép) megmenti az univerzumot a biztos pusztulástól, miközben persze néha még az övéi is ellene dolgoznak, hogy a helyzete még kilátástalanabb legyen. Jack Bauert már alig választja el valami a Bruce Willis vagy Arnold Schwarzenegger által megformált, unalomig ismételgetett akcióhősöktől, és ez több, mint szomorú. Ez egyenesen tragikus.

A 24 az ötletek, a nem hétköznapi megoldások, a meglepő fordulatok sorozata volt. Remek karakterek feledtették el velünk a dramaturgia kisebb-nagyobb döccenéseit: ki ne emlékezne az olyan figurákra, mint George Mason, Ryan Chapelle, Mike Novick, Sherry Palmer vagy Nina Myers... Persze mindig is voltak gyengébb szereplők, mint pl. a rendkívül irritáló Kimberly, de alapjában véve nem volt ezzel semmi baj. Miután a szereplőgárda tetemes részét sikerült a negyedik évadra kiirtani, az alkotók új karakterek színre léptetésével próbáltak némi vérfrissítést vinni a sorozatba, de az új garnitúrából talán csak Edgar és Chloe volt igazán jó figura. Engem már sem Curtis, sem Michelle, sem Audrey nem hatott meg; a szereplők egyre inkább egydimenziós papírmasé-figurákká, valódi tulajdonságok nélküli üres bábokká redukálódtak. Az ötödik évad Charles Loganje azért visszahozott valamit a régi szép időkből, ám ezzel együtt is, a negyedik-ötödik évad már jóval felejthetőbb, mint az első három volt. Nem számítottam különösebb áttörésre az új szériában sem, az azonban megdöbbentett, hogy az egykor olyannyira ötletes sorozat alkotói már nemcsak saját maguktól, de a legrosszabb szappanoperákból is csennek ötleteket.

Mert hát igen, bármilyen hihetetlenül hangozzék is, ez történik. Az évad felénél már komolyan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy vagy kiszállok, vagy érjünk már gyorsan a végére, mert ez kibírhatatlan. Az egyik főgonoszról kiderül, hogy szeretett hősünk testvére, a másik főgonosz pedig szeretett hősünk apja. Amikor látványosan derül fény rokoni kapcsolatokra, ártatlan kisfiúkat kell megmenteni a gonosz nagypapa karmaiból tíz másodperccel a mindent megsemmisítő légitámadás előtt, és a halottnak hitt barátnő meggyötörve és szörnyű állapotban, és persze a gonoszok kezén, de mégiscsak él (és élete megmentéséért természetesen a Fehér Házzal is szembe kell szállni), sajnos elkezdhetünk gyanakodni, hogy az alkotók egyhuzamban ötször végignézték a teljes brazil sorozat-repertoárt, és már képtelenek elvonatkoztatni annak játékszabályaitól. A végén már az sem lepett volna meg, ha Jack egy hirtelen ötlettől vezérelve akciót indít Isaura kiszabadítására, vagy felteszi az elnöknek az égető kérdést, hogy tényleg van-e közös gyereke Rosalinda Esmeraldával.
Ezzel összhangban nem csak a primer eseményeket, de a dramaturgiát is sikerült végleg nevetségessé tenni. A rengeteg lehetőséget tartogató 24 órás felosztást az alkotók képtelenek voltak valami újra felhasználni, és nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy minden részbe csihi-puhi, nagy melodráma, nagy szembesülés és tragikus helyzetek sorozata kell. Pedig dehogy. Az olcsó, erőltetett és kiszámítható fordulatok helyett nyugodtan lelassulhattunk volna egy kis időre, szentelhettünk volna pár percet a nüanszoknak, a pszichológiai háttérnek (nem az ömlengésnek!); ez nagyon jól működött például az első évadban az elnökjelölti szálon. Tulajdonképpen a hatodik évad leghasználhatóbb jelenetei is az elnöki szálhoz kapcsolódnak: Wayne Palmer teljesen érdektelen figuráját szerencsére valamennyire ellensúlyozza a minden szempontból súlyosabb alelnök és az ügyesen taktikázó Tom Lennox, aki kétségtelenül az évad egyetlen igazán jó karaktere. A többi egész egyszerűen hulladék. Az egykor oly szórakoztató és érdekes Chloe teljesen ellaposodott (a végén még könnyes szemmel be is jelenti, hogy terhes), a Morris-szal előadott "házastársi civakodás húros és ütőhangszerekre" inkább idegesítő, mint szimpátiát keltő; a Milo és Nadia románcát követő szál pedig egyszerűen rossz. Bill Buchanan és Karen Hayes szimpatikus, de az igazi mélységet nélkülöző figurák; az újonnan feltűnő Doyle még tűrhető, a negatív figurák között azonban egyet sem tudok mondani, aki egyáltalán említésre méltó volna. A csúnyán néző, kegyetlen arab terroristát, az orosz összeesküvőt meg a gátlástalan kínai ügynököt már ismerjük, láttuk ezerszer. Graem, aki az ötödik évad egyik legérdekesebb gonosz karaktere volt, az elnökkel bábozó pszichopatából Jack gerinctelen öccsévé alakul át, és szánalmas, akárcsak maga az ötlet, hogy a Bauer-családot belekeverik az eseményekbe (ráadásul ebben a sztoriban az ok-okozati viszonyok is enyhén szólva ködösek). Jack apjának feltűnése mintapéldája az amerikai "apamániának", ami még egy harmatos akciófilmben is idegesítő, itt azonban egyszerűen agyrém. Mint ahogyan az is röhejes, hogy a szépemlékű David Palmer testvérét megtesszük következő elnöknek, kvázi mintha az elnökség öröklődne; és abszolút mértékben szükséges, hogy Wayne is olyan etikus mintaelnök legyen, mint a bátyja. Aaron Pierce meg persze közben feleségül vette Charles Logan exnejét, úgyis olyan jól összemelegedtek az előző évadban. Martha pedig bosszúból leszúrja Charlest, amikor az ellátogat hozzá. Ötlettelenség, erőltetettség, izzadtságszag mindenütt.

Meg kell azért hagyni, vannak jó pillanatok. Például az az intermezzo, amikor a teljes mértékben civil Walid élete kockáztatásával próbál információkat szerezni a terroristának tűnő kis csoporttól (és végül kiderül, hogy teljesen feleslegesen), egészen ügyes; és Tom Lennox is kifejezetten jó jelenetekkel gazdagítja az epizódokat. A történet jelentős része azonban – a szappanoperákból vett betétek, önfeláldozó szerelmesek, menekülő kisfiúk és antipacifista tábornokok különszámain túl – abból áll, hogy az eddigi évadokban már bevált elemeket ismételik meg, de olyan feltűnően, hogy az már pofátlanság. S ami talán a legnagyobb baj: az előző szériákban viszonylag koherens logikai lánc itt egész egyszerűen szétesik, a szálak nincsenek rendesen kidolgozva és elvarrva, és néha dühösen csapkodhatunk, hogy az isten szerelmére, ez nem logikus. Kötve hiszem például, hogy Oroszország egy mikrochip miatt atomháborúval fenyegetné az Egyesült Államokat, vagy hogy egy felelős amerikai elnök együttműködne egy tömeggyilkos terroristával, vagy megkockáztatna egy komoly nemzetközi konfliktust csak azért, mert "Jack Bauer a szavát adta, hogy nem lesz baj". Mint ahogyan abból, hogy egy ideiglenes táborban elkülönített, iszlám szélsőségesnek tűnő kis csoport folyamatosan "5 vendéget" emleget, sem következik, hogy a terroristák kezében 5 atombomba van. Sajnos nem tudom eldönteni, hogy a forgatókönyvet ennyire lóhalálában kellett megírni, ennyire kifogytak az ötletekből, vagy egész egyszerűen csak ennyire hülyének néznek bennünket.

Na és persze ott van maga Jack Bauer. Tudjuk, hogy a valóságban sokkal nagyobb a hangsúly a háttércsapaton, az összmunkán, az elemzőkön, és nem egyetlen ember kezében futnak össze a szálak, de az még elfogadható, hogy az események követhetővé tételéhez és egyáltalán a filmes adaptációhoz szükség van egy központi szereplőre, akinek a sorsát követjük. Ez viszonylag rendben is volt eleinte, mostanra azonban gyakorlatilag eltűnt a háttércsapat, és az az érzésünk támad, hogy egyedül Jack létezik, a CTU-t pedig 3-4 ember üzemelteti. A technológia és a háttér felvázolása kimerül néhány hangzatos szóban, pedig ez volt a sorozat egyik legfontosabb eleme. Innen már csak egy ugrás a véres atlétatrikó, meg a közlekedés a szellőzőrendszerben. Bevallom, nem tartom Kiefer Sutherlandet különösebben nagy színészi tehetséggel megáldott művésznek, az azonban feltűnő, hogy a jelek szerint ő is unja már a dolgot. Két-három arckifejezésnél többet nemigen látunk tőle, de hát hogyan is várhatnánk, hogy hitelesen formáljon meg egy figurát, ami már minden, csak nem hiteles. A Magányos Amerikai Szuperhős, miután 2 éven keresztül éheztetik, verik és kínozzák egy kínai börtönben, ereje teljében lévő, egészséges és jól táplált ügynökként szaladgál és lövöldözik egy teljes napon át, ami már önmagában is abszurd; s emellett nyilván olyan pszichés állapotban is van, hogy pillanatok alatt képes a saját és mások életét komolyan befolyásoló döntéseket hozni, ráadásul mindig helyesen. Nincs olyan, amihez ő ne értene: pár pillanat alatt szétszerel egy atombombát, ha kell, az orosz konzulátuson pedig olyan tökéletes kiejtéssel vakkant oda az egyik őrnek, hogy abban fel sem merül, hogy az ismeretlen illető talán nem is orosz honfitárs, hanem született amerikai. Persze kapunk egy kis ízelítőt abból is, mennyire megviselte és megkeményítette őt a börtönélet, még a saját öccsét is képes kínvallatásnak alávetni, az orosz konzulról nem is beszélve; ennek már fele se tréfa, elvtársak. Néhány elgyötörtnek szánt pillantás és sablonos mondat azonban ehhez nem elég. "Ülj le, ez egyes", ahogyan egykori földrajztanárom mondogatta.

A sorozat rajongói körében vannak találgatások arra nézve, hogy a következő évadban Jack Bauer már mint negatív hős, pszichopata jelenne meg, és ő lesz az, akire a terrorelhárítás vadászik. Ez igen figyelemreméltó és sok lehetőséget tartogató fordulat volna, ám attól félek, igen kevés rá az esély. Talán ha a hatodik évad látványosan megbukik, elképzelhető, hogy a szponzorok az asztalra csapnak, de ez a megoldás igencsak gyökeres változtatásokat követelne, nem csak az események és a megszokott dramaturgia, de az egész sorozat ideológiája szempontjából is. Jack Bauer a tökéletes amerikai, aki – mint megtudtuk – egy pszichopata családban is képes volt megingathatatlan erkölcsi normákat kialakítani, mindig kész az önfeláldozásra a szeretteiért és a hazájáért, mindig tudja, mi helyes és mi nem, és sosem habozik. A legnagyobb kockázatot is vállalja, és hősiesen tűri a kínzást és a megaláztatásokat, ha arról van szó. Jacknek igazából nincs már személyisége, ő egy idealizált figura, egy példabeszédbe vagy tanmesébe illő hős; sajnos egyre inkább az. Ez eddig sem volt titok, most azonban már teljes a torzulás, semmi sem maradt az emberből (mert azt nem tudom emberi gesztusként értékelni, hogy könnyes szemmel szorongatja a beteg barátnője kezét). Jack mindig az igazságot keresi, és meg is találja azt; személyes veszteségein felülemelkedik, belső szilárdságát nem ingatja meg senki és semmi. Természetes, hogy a valósághoz, az igazi emberi érzelmekhez, reakciókhoz, viselkedéshez semmi köze. Bevallom, az egész sorozatban számomra ő volt a legkevésbé érdekes. A nagyon is emberi mellékszereplőkben néha több volt a fantázia. De mindezzel együtt sem volt különösebb bajom eddig Jack karakterével; most azonban úgy látom, a figura már teljesen kiüresedett, és az arc már csupán arra hivatott, hogy az amerikai ideált megtestesítse. Egyik kezével a kínaiak ellen harcol, a másikkal az oroszokkal hadakozik, a harmadikkal arab terroristákat fojt meg, a negyedikkel az elnök ellenfeleit irtja, az ötödikkel meg megveregeti a halálra rémült állampolgárok buksiját. Ez még Sívától is nagy teljesítmény. És sajnos ez az a pont, amikor fel kell tennem a kérdést: miért kellene, hogy érdekeljen engem mindez?

Néztem, mint Rozi a moziban, és nem tudtam felfogni, mi történik – na nem a vásznon, hanem a kedvenc sorozatommal. Vagy hogy helyesebben fogalmazzak: azzal, ami egykor a kedvenc sorozatom volt. This is bullshit, ahogyan Eric Cartman mondaná. Mike Novick meg talán úgy reagálna, hogy "Mr President, we simply cannot let these people release another season on American soil."