Rodrigo Plá: A zóna

Párhuzamos világok


Régóta nem írtam már filmes bejegyzést – egész egyszerűen azért, mert alig láttam olyasmit, amiről kedvem lett volna érdemben írni, lehúzós kritikát meg írtam már eleget. A nyár filmjei különösebb benyomás nélkül tűntek el a süllyesztőben, még a kritikusok által az egekbe dicsért Wall-E is. Most viszont örömmel jelentem, hogy a Mexikó filmes zsenijeiként tisztelt Alejandro Gonzáles Inárritu, Alfonso Cuarón és Guillermo del Torro mellé felsorakozott egy eddig (számunkra) ismeretlen rendező, az uruguayi születésű, Mexikóban élő Rodrigo Plá is, és ismét bebizonyosodott, hogy a fiatal közép-amerikai rendezőkre érdemes odafigyelni. Plá Európában A Zónával debütált, és nem is akárhogyan: a film a Velencei és a Torontoi Nemzetközi Filmfesztiválon is bezsebelt egy-egy díjat, és az itthoni Mexikói Filmfesztiválon is ez az alkotás állt a középpontban. Biztosan akadnak nézők, akik A Zóna lényegi mondanivalóját elcsépeltnek, sablonosnak találják; a magam részéről úgy gondolom, a humánum, az Ingmar Bergman-féle „egyetlen emberi lehetőség” művészi ábrázolása sosem lehet elcsépelt. A Zóna mindenféle hatásvadászattól, olcsó csavaroktól, szívszaggató párbeszédektől mentes, kegyetlenül őszinte film a mai Mexikó sötét oldaláról, a félelemről és önbíráskodásról, és mindenekelőtt arról, hogy nem vagyunk egyenlőek.

Maga az alaphelyzet nemcsak a harmadik világ sokkoló látlelete, de egyben negatív utópia is: egy hatalmas mexikói nyomornegyed közepén szigetként emelkedik egy betonfalakkal, fegyveresekkel és biztonsági kamerákkal őrzött elitváros, a Zóna; az USA jómódú kertvárosait mintázó „állam az államban”. Lakóit speciális törvények védik, földi halandó engedély nélkül be sem léphet a Zóna területére – még a rendőrség sem. Ebbe a lezárt és elszigetelt elitnegyedbe szökik be három suhanc a „kinti világból”, hogy az éj leple alatt lopjanak valamit. A rablás balul sül el: a támadókat rajtakapja a ház egyedülálló, idős – és felfegyverzett - úrnője, aki a pánikszerű dulakodás áldozata lesz. A Zóna biztonsági szolgálata két támadót (és véletlenségből egy biztonsági őrt is) agyonlő – a harmadik behatolónak, a 16 éves Miguelnek azonban sikerül elrejtőznie egy pincében. A Zóna saját szervezésű polgárőrsége a fiú nyomába ered, az ismeretlen, misztifikált „gyilkostól” rettegő zónalakók pedig összezárnak: a kinti világból érkező nyomozó, aki lassan összerakja magában a történteket, a szó szoros és átvitt értelmében is falakba ütközik.
A Zóna egyfelől az igazságot kereső nyomozó drámája, másfelől a Miguelnek segítő zónalakó kamasz, Alejandro fejlődéstörténete. Rodrigo Plának és a forgatókönyvet jegyző Laura Santullonak sikerült mindezt sablonok és papírízű fordulatok nélkül filmre vinnie; a nézőnek gyakran az az érzése támad, hogy nem is játék-, hanem dokumentumfilmet néz – ezt erősítik az ipari kamerák fel-felvillanó felvételei, az Alejandro kamerájával készített képek, illetve a helyenként alkalmazott kézikamera zaklatott és szubjektív nézőpontja is. Nincsen semmiféle üres morális tanulság, amelyet a film sulykolni próbálna, vagy amelynek kényelmes magasságából a néző ítéletet mondhatna a szereplők felett; A Zóna csupán azt mutatja meg, hogy ennek a két, földrajzilag közeli, valójában azonban hihetetlenül távoli világnak az ütközése elkerülhetetlenül tragédiába torkollik. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, inkább mindenki a saját igazságát keresi. A zónalakók többsége nem hájas, pöffeszkedő újgazdag, hanem a kinti világ katasztrofális körülményei, elharapódzó bűnözése és rendőri tehetetlensége elől menekülő szerencsés kiválasztott, akiket a félelem a tart össze. A rendezett kertek, luxusautók és napfényes otthonok tiszta formái mögül azonban a legrémisztőbb állati ösztönök vérgőzös pofája vicsorog elő: az a primitív, mindenféle emberséget nélkülöző szemlélet, amely a külvilág lakóitól a legalapvetőbb emberi jogokat is elvitatja. Alejandro története sem ígér igazi feloldozást; a fiú szembesül apja tehetetlenségével és megalkuvásával, s végül elhagyja a Zónát, de hogy örökre vagy csak egy rövid időre, sosem tudjuk meg.


Rodrigo Plá filmje a mai Mexikóban játszódik, de ne higgyük, hogy csak annak világáról szól. Valahol ugyanez az ellentét feszül a jómódú nyugati államok és a harmadik világ között (a Zóna és a külvilág ütközése bizonyos értelemben az USA és Mexikó közti határ parabolája); de ha kritikusabb szemmel nézzük, nem húzódik egy hasonlóan mély szakadék a mi társadalmunkban is? Ha van tanulsága Plá filmjének, akkor az az, hogy saját igazságaink sulykolása helyett inkább egy kis empátiára lenne szükség. Igazi megoldás azonban nincs. A szikár, egyszerű és szenvtelen stílus, ami a színészek játékát jellemzi, nem enged teret semmiféle szentimentális egymásra találásnak, és éppen ettől lesz reális. Plá filmje ijesztő történet egy közösségről, amely feláldozza az emberséget a „biztonság” oltárán. A moziban könnyű arra a következtetésre jutni, hogy ez az út a pokolba vezet. Csak aztán vigyázzunk, nehogy mi is ezt az utat válasszuk.

A Zóna mindenkinek kötelező, akit érdekel a filmművészet. Aki még Mexikót is kedveli, annak kétszer.

Trailer

Hagen és a nagyipari porszívó

Az istenek alkonya a Művészetek Palotájában


A Siegfried előadása magasra tette a mércét, zeneileg legalábbis mindenképpen. Talán ennek köszönhető, hogy a Götterdämmerung bemutatójáról hasonlóan felemás érzésekkel távoztam, nem igazán tudva eldönteni, mit gondoljak. Láttam egy zseniális énekeslegendát, egy, a Siegfriednél sokkal koherensebb és jobban érthető rendezést, és néhány szereplőt és képet, akivel ill. amivel nehezen tudtam mit kezdeni – talán ennyiben összegezhetném az első benyomást.

Nem hiszem, hogy különösebben hangsúlyoznom kellene: a budapesti Wagner-napok előadásai világszínvonalúak. Ezt el kell ismerni, akár tetszik az embernek egy koncepció, akár nem. A Götterdämmerung rendezése ehhez képest is klasszisokkal jobb volt, mint a pár nappal azelőtt bemutatott Siegfriedé. A háttérképek jobban illettek a zenéhez, kevesebb volt a zavaró, elidegenítő elem; persze azért itt is becsúszott egy-két furcsaság. A Gibichungok udvarának hátteréül például egy irodai váróterem-féle szolgált, aktatáskás férfiakkal, piros hajú, miniszoknyás nőkkel, egy kiskocsin ide-oda huzigált kaktusszal, elégetett kávés poharakkal meg egy mindent felszippantó porszívóval. Hiába tudtam megmagyarázni, hogy ez a háttérkép alighanem a kisszerű üzletemberek kéz alatti, tisztességtelen megállapodásait jeleníti meg (és ebből a szempontból illik a Gunther, Gutrune és Hagen között lezajló párbeszédhez), a látvány számomra nagyon messze esett a Ring világától. A másik, ami ellen talán kifogást emelhetnék, a harmadik felvonás elején a Rajna vizében (valójában valami koszos folyóban) úszkáló, a történet kezdete óta meglehetősen megöregedett, elaszott és megcsúnyult „sellők” képe, amint fekete fürdőruhában tempóznak; itt is értem a koncepciót, miszerint a sellők megöregszenek és elvesztik az erejüket a Rajna aranya nélkül, de a kép leginkább a Széchényi fürdő nyugdíjas szekciójára emlékeztetett, s így inkább nevetségesnek hatott, mintsem illusztrált. Ezektől eltekintve azonban tényleg egy szavam sem lehet a kivetítőre: a nornák jelenetében bekúszó és összegabalyodó fonál, a modern nagyvárosi lakásban összebújó Siegfried és Brünnhilde, a Hagen álomjelenetében feltűnő sötét sziluettek, de még a harmadik felvonásban a Rajnába zuhanó halott farkas (mint a Wälsungok szimbóluma) és halott Siegfried képe is ügyesen kitalált és egy egységes, bár helyenként provokatív koncepció részeit képezik. A rendező, Hartmut Schörghofer kissé visszavett a Siegfriedben erőltetett „fogalmi” képektől, és a kivetítő az előadás nagy részében valóban illusztrált és hozzátett a zenéhez. A rendező a kórusjelenetek koreográfiájába is becsempészett egy-két – megítéléstől függően kedves vagy bugyuta – utalást: a Hagen által összehívott férfiak gázálarcban érkeznek, papírból kivágott indián fejdíszeket vesznek föl és le, és amikor Gunther kiköt a csónakkal, egy hatalmas papírcsónakot adogatnak körbe, amit a jelenet végén az utolsó kórista összetép (minden bizonnyal azt jelezve, hogy a csónakra már semmi szükség, hiszen Siegfried innen már nem megy el élve). Talán a kivetítőn látható jelenetek és a rendkívüli dinamikával játszó zenekar ellenpontozásaként, Schörghofer nagyrészt passzivitásra kárhoztatta a szereplőket, akárcsak a Siegfriedben. Minden kimért, lassú, szenvedély nélküli; még a meggyilkoltak sem rogynak össze a színpadon: Siegfried eltűnik a színpad közepén egy mélyedésben, Hagen a gyilkosság pillanatában senkit sem döf le, csak finoman Siegfried vállára teszi a kezét, Gunther és Hagen pedig haláluk pillanatában komótosan a színpad szélére sétálnak és leülnek; még Brünnhilde is valamiféle apatikus lassúsággal sétál fel a „máglyára”, a kivetítőn lobogó lángok közé.



Ez a fajta passzivitás egyáltalán nem volt zavaró abban az esetben, ha az adott énekes hangja tökéletesen uralta és betöltötte a teret. A nornák (eltekintve Temesi Mária néhány nagyon „kiabálós” magas hangjától), Cornelia Kallisch Waltrautéja és Matti Salminen Hagenje ajándékozott meg talán az este legnagyszerűbb pillanataival. Mikor ők voltak a színpadon, nem számított senki és semmi más, és fel sem merült az emberben, hogy a rendezés kisebb-nagyobb esetlenségein rágódjon. Ennek talán legjobb példája Hagen monológja, a Götterdämmerung egyik legszebb részlete, amihez Matti Salminen a lehető legkülönösebb háttérképet kapta: a kiürült irodai váróteremben hagyott kaktuszt, meg a gigantikus porszívót. Hiába volt zavaró, elidegenítő és kissé érthetetlen, amit a kivetítőn láttunk, Salminen olyan szinten uralta a színpadot, hogy a néző jószerivel észre sem vette, hogy a háttérben mi történik. Kétségtelenül ő nyújtotta az este legemlékezetesebb, legnagyszerűbb teljesítményét – de valljuk be, nem is vártunk tőle mást a Budapesten bemutatott Parsifal Gurnemanza után. Elképesztő erővel, nemes egyszerűséggel, mindenféle felesleges sallang nélkül énekel, és érezhetően tisztában van az általa megformált szerep minden aspektusával; ebből a szempontból ez az este Hagenről és Matti Salminenről szólt, mindenki más csak statisztaszerepben lépett színpadra. A második felvonás elején Hartmut Welker Alberichjével tökéletes, már-már etalonnak tekinthető jelenetet varázsoltak elénk; olyat, ami beszippant, hipnotizál és szinte meditatív élményt nyújt. Csak köszönettel adózhatunk a szervezőknek ezért a két zseniális énekesért.



Sajnos azonban nem mindenki tudta a maximumot hozni. A második Götterdämmerung előadásról szóló véleményeket hallva / olvasva hajlok arra a meglátásra, hogy a két főszereplőt alakító Susan Bullock és Stig Andersen egyszerűen csak nem voltak formában a bemutatón. Két gyönyörű és tiszta hang, ami valahogy mégis elsikkad félúton a színpad és a nézőtér között. Stig Andersen kedves, bohóckodós, jelentéktelen Siegfriedet játszik, aki helyenként kissé maníros és teátrális. Ezzel nincs semmi baj, ez egy lehetséges értelmezése a szerepnek (és, be kell valljam, közelebb áll a szívemhez, mint a „makulátlan hős” póza), Andersen hangját viszont néha alig hallani a zenekar mögül. Susan Bullock énekhangja is gyönyörű, de néhol erőtlennek, jellegtelennek hat, és ami a legnagyobb gond: hiányzik belőle az igazi, átütő érzelem. Lehet, hogy az én ízlésem túlságosan extrém ebből a szempontból, és mindenhol szenvedélyes, feldühödött, vagy éppen elragadtatott valküröket akarok látni, de Susan Bullcoknak ezen az estén néha annyira nem volt színpadi jelenléte, hogy szinte nagyítóval kellett keresgélni. Voltak remek pillanatai, az általa alakított Brünnhilde mégsem volt igazán emlékezetes. (Az énekesnő védelmében hozzá kell tennünk, hogy Matti Salminen mellett nem könnyű bármiféle domináns színpadi jelenlétet felmutatni.) A Waltrautét megformáló, erőteljes és dinamikus Cornelia Kallisch mellett Brünnhilde színtelennek hatott; inkább tűnt halk szavú, engedelmes asszonykának, semmint harcos valkürnek. Talán a zárójelenetben ütközött ki legjobban, hogy Bullock ezen az estén egyszerűen kevés volt: a rendező – elég kegyetlen módon – egyedül hagyta őt a színpadon, és kétségtelen tény, hogy a nézők figyelmét a zárójelenet majd' húsz percén keresztül folyamatosan lekötni embert próbáló feladat. Az énekesnő a hatalmas teret sajnos sem a hangjával, sem a jelenlétével nem tudta betölteni, szenvedélynek és fájdalomnak pedig nyomát sem éreztem az előadásában. Meglehet, hogy ez is egyfajta rendezői koncepció része volt; Brünnhilde az egész Götterdämmerung alatt nagyon passzív. Amikor Siegfried Gunther képében ellátogat hozzá, Bullock lefekszik a lépcsőre, és apatikusan hagyja, hogy Siegfried levegye a kezéről a gyűrűt; a második felvonás nagyívű tömegjelenetében is inkább üldögél és ácsorog, semmint dühödten asztalt borogatna (miközben Fischer Ádám olyan dinamikát diktál, hogy az ember rázza a hideg), a zárójelenetben pedig nagyrészt a színpad közepén ül, maga elé meredve. Természetesen ez is egy legitim értelmezés, de a magam részéről sajnáltam, hogy elveszett az az elemi őserő, az elkerülhetetlen sorsra való rádöbbenés, kétségbeesés és fájdalom, ami számomra Brünnhilde karakterétől elválaszthatatlan.



Nézzük a dolgok jó oldalát. Több, mint örvendetes, hogy Schörghofer és Fischer Ádám kezdeményezése felkavarta a magyar Wagner-előadások állóvizét. Olyan énekeseket hoztak el nekünk, akiket élőben talán sosem csodálhattunk volna meg, ha nincsenek a budapesti Wagner-napok; emellett pedig történelmi kísérletnek lehettünk szem- és fültanúi a négy egymás utáni napon színre vitt Ringgel. Hovatovább, végre teljesült egy régi vágyam, és láthattam egy Götterdämmerungot, ahol Hagen volt a középpontban (most mindegy, hogy kaktusszal, porszívóval, vagy anélkül). Tudtommal már kaphatók a jegyek a 2009-es Wagner-napokra; én biztos, hogy ott leszek, akárki rendez, és akárki énekel. Ez az előadássorozat minden Wagner rajongónak kötelező, ízléstől és a Ringről alkotott felfogástól függetlenül.

Siegfried útja az űrben

Richard Wagner Siegfriedje a Művészetek Palotájában

Nem igazán fair negatívumokat írni a Művészetek Palotájában rendezett Wagner-napokról. A kezdeményezés egészen egyedi és heroikus; ha minden igaz, a történelemben most először kísérlik meg színre vinni a Ringet Wagner eredeti elképzelése szerint, egymás utáni négy napon. Nem csoda, hogy eddig nem vállalkozott senki erre a feladatra: a teljes Ring színpadra állítása és végigéneklése hihetetlenül nehéz. A Rajna kincsét és A walkürt tavaly már láthatta a budapesti közönség; idén a Siegfried és Az istenek alkonya debütál, majd a bemutatók után a négy opera újra színpadra kerül, négy egymást követő napon. Nagy öröm, hogy itt, Budapesten történik ez a zenetörténeti kísérlet, és a magyar Wagner-rajongó közönség részese lehet e próbatételnek. Mint ahogyan tavaly, idén is világszínvonalú énekeseket láthatunk a Ring szerepeiben: Christian Franzot, Hartmut Welkert, Matti Salminent, Evelyn Herlitziust, Walter Finket, Alan Titust, és még sorolhatnám, nem is beszélve a Fisher Ádám által dirigált zenekar lenyűgöző teljesítményéről. A budapesti Wagner-napok meghatározó élményt jelentenek a Wagner-rajongók számára – a legtöbben itt találkozhatunk először igazán kiemelkedő, Bayreuthban is szereplő énekesekkel.

Jó hangokban az előadás most sem szenvedett hiányt. Welker Alberichje és Titus Wotanja egyszerűen tökéletes. Az énekesekre egy szavam sem lehet, kivéve talán a Brünnhildét megformáló Susan Bullockot, akit egy kicsit kevésnek éreztem. Christian Franz törtető, forró fejű Siegfriedje profi és magabiztos alakítás; Michael Roider Miméje a szertartásosan viselt frakkhoz képest kellően komikus. Walter Finket, A walkür hihetetlen erejű Hundingját itt Fafnerként láttuk viszont, s a hangja most is lenyűgözött. Nem is volt szükség nagy szerepre ahhoz, hogy a közönség elámuljon: Gál Gabi csupán az erdei madárkát énekelte, hangja mégis tökéletesen uralta a termet. A zenekart és Fischer Ádámot nem hiszem, hogy különösebben méltatnom kellene; magáért beszél, hogy a Bayreuthban 2001-ben bemutatkozott karmestert az Opernwelt c. neves folyóirat “az év karmestere” címmel tüntette ki. Zeneileg tökéletes, világszínvonalú estében volt része a budapesti közönségnek.


Felmerül a kérdés, érdemes-e egyáltalán vitatkozni a rendezésről. Meggyőződésem, hogy minden Wagner-rajongóban él egy kialakult kép, egy nagyon erős benyomás, vagy – nevezzük így – egy belső értelmezés a Ringről, és ha a látott interpretáció erre a benyomásra emlékeztet, akkor az előadás tetszik, ha nem, akkor nem tetszik. Így egy előadás értékelése mindig teljesen szubjektív. Nem vagyok sem zenész, sem Wagner műveinek “hivatásos” ismerője. Általában nem kedvelem a kifejezetten modern rendezéseket, ezért egy ilyen előadással szembekerülve mindig dolgozik bennem némi előítélet. A tavalyi Rajna kincse sem volt igazán az én világom, A walkür viszont igazán kellemes csalódást okozott. Kíváncsian vártam, vajon mit fog kezdeni a Schörghofer által vezetett fiatal nemzetközi rendezőgárda a Siegfried embert próbálóan nehéz szcenírozásával.

Az előadás a Rajna kincse és A walkür által tavaly kijelölt úton haladt; a Wagner által megálmodott “Gesamtkunst” összművészeti jellegét próbálta elősegíteni fény- és árnyjátékkal, videóval, táncosokkal, mintegy modern köntösben teremtve újjá a teljes Ring-univerzumot. Ennek ellenére a kosztümöket szinte teljesen mellőzték (pedig nem félig szcenírozott előadásról van szó), a szereplők többsége öltönyben vagy frakkban jelent meg a színen. (Ez az “egyenruha” kissé össze is mosta a szerepeket, és valami furcsa hétköznapiságot is kölcsönzött a látványnak – Alberich és Wotan mintha csak egy céges partyn szólalkozna össze a második felvonás elején, Mime pedig mintha az irodai nagyfőnök kellemetlen keresztkérdései elől próbálna kitérni, amikor Wotan meglátogatja.) Örök dilemma, hogyan érvényesül jobban Wagner zenéje, minimalista eszközökkel előadva, vagy díszletekkel “kistaffírozva”. Ez nyilván azon is múlik, hogy a megcélzott közönség milyen mélységeiben ismeri Wagnert. A budapesti Wagner-napok közönségének túlnyomó többsége nyilván régi Wagner rajongó, így a kissé elrugaszkodottabb interpretációkat is képesek befogadni; alighanem erre épített Hartmut Schörghofer kísérletező jellegű rendezése.

Ez az opera meglehetősen statikus (főleg az első felvonás), és nagyon nehéz úgy színre vinni, hogy a látvány ne távolodjon el nagyon attól, ami valójában történik, de ne is csak két embert lássunk, amint a színpad két végén állva felelget egymásnak. A legtöbb Siegfried előadásból nekem éppen az a dinamizmus hiányzik, ami a zenében ugyan benne van, de a látványban gyakran nem tükröződik. Legnagyobb meglepetésemre a látvány nemhogy nem próbálta oldani a dinamizmus hiányát, de egyenesen rájátszott arra; Siegfried még a sárkány megölésének igazán “akciódús” jelenetében is egy széken üldögélt, miközben a kivetítőn egy sárkányrajz jelenítette meg Fafner figuráját. Talán Wotan és Mime interakciója volt az egyetlen olyan jelenet, amely nem koncertszerű előadásra emlékeztetett. Meglepően kevés a mozgás a színpadon, és a kivetítő mozgóképei is állóképek, vagy lassan mozognak. Az első felvonásban a díszlet szinte a kivetítőn végigcsorgó sárgászöld folyadékra korlátozódott – a harmadik felvonásban ennek a helyét a lobogó tűz, majd bugyborékoló, fekete mocsárszerűség vette át, míg a második felvonásban a Fafner barlangját takaró színházi függöny és a rajzolt sárkány uralta a színt. A legérdekesebb díszlete minden bizonnyal Erda és Wotan párbeszédének volt; a zenekari bevezető alatt a Földet látta a közönség, mintegy az űrből, majd a kamera “leszállt” a bolygóra és belefúródott a homokba. Erda a kivetítő üveg másik oldalán énekelt, fénnyel körbevett alakja körül kavargott a barna homok, s a három norna (?) úgy úszkált a kavargásban, mint a sellők a Rajnában, miközben Wotan a kivetítő innenső felén, mindvégig távolságot tartva faggata az ősanyát bölcsességéről. Brünnhilde szikláját a teljes kivetítőt uraló, harsányan lobogó tűz jelenítette meg (kissé meg is fájdult tőle a szemem), a tűzben fekvő nőalakról pedig lassan eltűnt az őt borító lepel. Nem csak a tárgyi díszlet, a háttérképek is egyfajta minimalista ízlést tükröztek; a képek nyers, kissé kidolgozatlan benyomást keltettek. Vessenek rám követ, de azt kell mondanom, a kivetített háttérképek többsége minden volt, csak nem szép és esztétikus; inkább mintha valami mesterséges keménységet akart volna velük színpadra csempészni a rendező. Ellenpontozáshoz kiváló képek – de mi célból az ellenpontozás?


A MüPában rendezett eddigi Wagner-előadások ismeretében nem volt meglepő a díszletek jelzésszerű jellege. A két évvel ezelőtt, ugyanitt bemutatott (és a címszerepben szintén Christian Franzot felvonultató) Parsifalban is csupán jelzésszerű volt a díszlet, ennél tökéletesebb, elegánsabb és finomabb színrevitelt mégis nehéz lenne elképzelni. A Siegfriedben inkább az volt a problémám, hogy általában nem volt számomra egyértelmű, mit jeleznek a jelzésszerű díszletek. A rendező egészen fogalmi szintre kívánta emelni a díszletet és illusztrációt, ami egyáltalán nem baj, de meglehetősen megnehezítette az értelmezést a befogadó számára. A rendezés illusztrálta ugyan az operát valamilyen szinten, de nem tudtam felfedezni következetes, koherens interpretációt; még abban sem voltam biztos, hogy a rendező által kitalált elemek valamiféle értelmezés részét képezik, vagy csupán a néző meghökkentésére szolgálnak. Egy kis töprengéssel össze tudtam kötni a látványelemeket valamiféle motívummal – de erőltetettnek, kifacsartnak éreztem minden magyarázatot. Mit jelenít meg a Siegfried és Brünnhilde szerelmi jelenetében a háttérben fortyogó fekete víz? A Rajna baljósan kavargó vizét? Alberich gonoszságát? Az előrevetülő véget? Vagy csak azt akarja érzékeltetni, hogy a helyzet korántsem olyan idilli, mint elsőre tűnik? És a Mime kunyhójában játszódó jelenetben mit jelenít meg a kivetítőn lecsorgó meglehetősen gusztustalan folyadék? Mime aljasságát? A Mime és Siegfried között vibráló gyűlöletet? És miért mossa el az eső, amikor Siegfried az édesanyja elvesztése felett kesereg? A kovácsjelenetben miért látjuk a háttérben Siegfried sziluettjét megsokszorozódni, majd eltorzulni? A hős tudathasadást szenved? Vagy megsokszorozza az erejét? És miért sétált végig a színpadon komótosan Loge, valahányszor megszólalt a tűz zenei motívuma? Tele voltam hasonló kérdésekkel az előadás alatt, de a legtöbbre nem tudom a választ.

A rendezés némi humort csempészett az előadásba, ami egyfelől szívmelengető, másfelől nem mindig éreztem teljesen odaillőnek. A sárgás kulimászba rajzolt méhecske, ingecske, virágocska Mime dajkameséje alatt például telitalálat, jól kiemeli Mime komikus karakterét. Érdekesnek találtam a második felvonás elején Alberich körül tekergőző táncosokat is (akik egyaránt lehettek a kincsre éhes Nibelungok vagy erdei gyíkocskák). A sárkányból kifröccsenő vér viszont, amit mintha a Paint rajzolóprogram egy régebbi változatával oldottak volna meg, inkább nevetséges volt, mint humoros – mintha a rendező szándékosan arra törekedett volna, hogy bagatellizálja Siegfried hőstettét; talán ezt volt hivatva erősíteni a tény is, hogy Christian Franz kedélyesen üldögélt, amíg a kivetítőn a kard ledöfte Fafnert. Talán az este egyik legemlékezetesebb jelenete volt, mikor Siegfried sípja és kürtje nem Siegfried kezében szólalt meg, hanem két zenész “személyesítette meg” a hangszert, és mikor az oboás annak rendje s módja szerint hamisan utánozta a madárka hangját, Christian Franz kezet fogott vele, megköszönte a közreműködést, és kitessékelte az oboást a színpadról. Kedves ötlet, és meg is mosolyogtatott – de biztos, hogy megfelelő volt az időpont? Számomra ez az erdei jelenet az egész Ring egyik legintimebb, legmegragadóbb része, szinte az egyetlen pillanat, amikor minden hősi máztól csupaszon látjuk Siegfriedet, olyannak, amilyen valójában – furcsa volt megtörni a varázst ezzel a meghökkentő intermezzoval. A harmadik felvonás közepén, amikor Siegfried Notungja kettétöri Wotan a világot igazgató dárdáját, a kivetítőn neonzöld fénycsík metszi át Wotan árnyképét, és ott marad a “lefejezett” Wotan árnyéka. Ez vajon szintén humoros kísérlet volt, vagy inkább azt próbálta megjeleníteni, hogy Wotan hatalma teljesen és tökéletesen megsemmisült? Nem igazán tudtam eldönteni.


Meredek interpretációkra is vevő vagyok, ha megértem az alapkoncepciót. Itt viszont néha zavarónak éreztem a rendezést, és számomra sok minden elveszett emiatt, ami pedig benne lehetett volna az előadásban – az énekesek kvalitása mindenképpen megvolt hozzá. Wotan és Erda párbeszéde most nem volt olyan elemei erejű és megrázó; a szülein merengő és az erdei madárkával beszélgető Siegfried jelenetéből is hiányzott számomra az intimitás. Nem tudom, a rendezőnek célja volt-e az elidegenítés, nálam mindenesetre ebből a szempontból sikerrel járt; a látványvilág hideg, teljességgel mesterséges jellege eltávolította tőlem a zenét, ami talán nem is baj, hiszen az eltávolításban mindig benne rejlik egy új nézőpont megismerésének lehetősége; kicsit mintha valóban az űrből néztük volna végig Siegfried fiatalkori hőstetteit. A látvány azonban nem csak eltávolított, de mintegy közénk is állt, közém és a zene közé. Nekem hiányzott a természet, a természetesség – számomra a Ring legalább annyira a természet zenéje, mint a Parsifal, és nehezen tudom feldolgozni a “mesterséges” színrevitelt. Furcsamód éppen a két szélsőség, Alberich és Wotan funkcionált számomra tökéletesen ebben a közegben; a többiek mintha nem találták volna a helyüket. Érdekes volt Siegfried egyszerre aggresszív és passzív figurája is: a hős szinte hozzá sem ér sem a sárkányhoz, sem Brünnhildéhez, a tradicionálisan “nagy pillanatokban” passzív résztvevő csupán, mégis vibrál benne az akarat és a türelmetlenség. Kár, hogy Bullock Brünnhildéje kissé arctalan maradt Christian Franz mellett; nem tudtam megfejteni, hol helyezte volna el a rendező a hősnőt ebben az újrateremtett wagneri világban. Ezzel együtt Wagner zenéje megint lenyűgözött, és örülök, hogy ott lehetettem.

A “Gesamtkunst” átültetése modern díszletek közé önmagában zseniális ötlet. Bizonyos, hogy én másképp nyúltam volna a megvalósításhoz, de az is kétségtelen, hogy Schörghofer különös és karakteres rendezéséből egyetlen kép is elég, hogy az ember felismerje. Egy ilyen meghökkentő és furcsa rendezés összehasonlíthatatlanul jobb egy hagyományosan unalmas szcenírozásnál, ahol csillogó kosztümbe öltöztetett énekesek a kezüket a szívükre szorítva áriáznak a színpad két szélén, Wotan fásultan rázza a dárdát, a néző pedig csak néha riad fel egy-egy hangosabb fúvós szólamra. Jó, hogy vannak új ötletek, új kísérletek, még akkor is, ha nem mindegyik áll egyformán közel az ember szívéhez. Kíváncsian várom a Götterdämmerungot.

Ronald Emmerich : Kr.e. 10,000

Raszta paszta

A szakállas székely vicc szerint Áron, amikor Balázs belevágja a baltát a hátába, megkérdezi: “Ez mostan vicc, avagy komoly?” S mire megkapja a választ, hogy ez komoly, azt feleli: “Akko' jóvan, mer' viccnek kicsinyég erős.”
Egy többé-kevésbé érdekes film elbír apróbb bakikat, néha még nagyobbakat is – mint pl. az I am Legendben az a kis gikszer, hogy Will Smith kis családi házában simán van villany és vezetékes víz, pedig Amerika lakosságának nagy részét egy világméretű katasztrófa elpusztította és a várost már csak zombik és állatok lakják; vagy amikor a Gladiátor szinkronjában a lelkes tömeg nem hispániaiként, hanem egyenesen “spanyolként” ünnepli a főhőst, ami a Római Birodalom korában elég necces. Bizonyára nem is kell nagyon szőrszálhasogatónak lenni ahhoz, hogy ilyesmikre bukkanjunk, az ember hozzá is szokik egy idő után, és nem hördül fel minden apróságra – van azonban egy szint, amikor már a legedzettebb, legcinikusabb kritikus is a halál fagyos markolását érzi a torkán.

A rasztahajú, vakítóan fehér fogsorú ősfőhős elindul megmenteni a kék kontaktlencséjű, kihúzott szemöldökű ős-Barbie-babát, akit elvittek a csúnya, és persze nagyon misztikus Gonoszok. Átverekedi magát a hófödte tundra közvetlen szomszédságában elterülő forró sivatagon és dzsungelen, elmenekül egy génmanipulált madárdinoszaurusz elől, összehaverkodik egy kardfogú tigrissel, akinek sztoriját alighanem a “Megható kutyatörténetek” sorozat valamelyik epizódjából lopták; eljut valami piramisokig (ekkor már végképp lövésünk sincs, melyik földrészen vagyunk), ahol a 300-ból kölcsönvett perzsa statiszták és (talán egy eltérített repülőgép kényszerleszállása miatt) odatévedt maszájok egy lefüggönyözött transzvesztitának hódolnak. Hősünk ezután gyorsan kirobbantja a világ proletárjainak nagy forradalmát, elhull a gaz, zenga zének és beköszönt a demokrácia, közben pedig átvonszolnak a színen néhány animált mamutot, meg néhány szerencsétlen statisztalovat, akiknek senki sem szólt, hogy őket csak 5000 év múlva fogják háziasítani. Néha szegény Omar Sharif (hallhatóan küszködve) megpróbálja a jó öreg, nagypapás narrátor szerepében előrevinni a történetet, már ha van olyan, és egy kis számítógépes animáció is rásegít, hogy a szarvasmarha ágyékcsigolyákkal díszített lándzsák meg a Bauhaus stílusban épült piramisok jobban érvényesüljenek.

Mit mondjak, régen láttam már ekkora baromságot. Kisebb hibákat elkövetünk mindannyian, de a kecsegve ringó fecskét összekeverni a recsegve fingó kecskével már nem hiba, hanem bicskanyitogató igénytelenség.

Fantasyt rendezni persze lehet. Szeretem a fantasy műfaját. Csak ha az ember fantasyt rendez, akkor ad neki valami hozzáillő címet: Egy letűnt világ krónikái, A tündekirály tizenkét próbája, Űrpingvin a Sötét Tó mélyéről, vagy valami ilyesmit. Nem ad neki olyan címet, hogy Julius Caesar halála, Károly Róbert külpolitikája, vagy II. Sándor cár és a bojárok. Meg olyat sem, hogy Kr.e. 10,000. Persze lehet azzal érvelni, hogy “semmit sem tudunk erről a korszakról”, de ez egyszerűen nem igaz. Talán konzervatívan gondolkodom a filmművészetről, de szerintem egy rendezőnek, ha egy ilyen film készítésére adja a fejét, kutya kötelessége volna legalább a Wikipedián utánanézni, hogy mikor éltek a mamutok meg a dinoszauruszok, mikor építettek először piramisokat és mikor háziasították egyáltalán a lovat. Vagy ha a rendező úr diszlexiás, és nem tudja megszámolni a nullákat a dátumokban, akkor megkéri a haverját / barátnőjét / anyukáját, hogy számolja meg helyette – hogy legalább a legeslegnagyobb baromságok ne kerülhessenek bele a filmbe. Emmerich viszont egyszerűen magasról tett a történelmi (vagy bármiféle) hitelességre, és úgy döntött, szakértők megkérdezése helyett inkább csak simán hülyének tekinti a nézőket, az nem kerül semmibe. (Már megint egy South Park epizód jut az eszembe: Eric Cartman egyszer robotnak öltözik, és a hülye filmkészítők, mivel tényleg robotnak hiszik, “beprogramozzák” filmes ötletek gyártására. Akkor áll elő Cartman a zseniálisnál zseniálisabb filmötletekkel, mint hogy pl. Rob Schneider hajótörést szenved és beleszeret egy kókuszdióba, akiről később kiderül, hogy egy golden retriever.)

A dramaturgia kedvéért néha fel lehet áldozni a hitelességet – de itt még dramaturgia sincs, történet sincs, semmi sincs. Ha megszabadítjuk a filmet a sallangoktól, nem marad semmi, még sablonok is alig, csak idegölő műpárbeszédek és a mérhetetlen, tömény unalom. Még ha nagyvonalúan eltekintünk az ordító képtelenségektől, a film akkor is teljesen érdektelen marad. A férfi elmegy a világ végére a szerelméért, akit a Gonoszok elraboltak – hagyjuk már, százmilliószor láttuk, százmillióféle interpretációban. Láttunk már animációt is, ennél sokkal jobbat. Egy szellemi fogyatékos kiscicává avanzsáló kardfogú tigris meg egy, az Apocalyptóból lopott városi civilizáció nem menti meg a Kr.e. 10,000-t. Nincs mit tenni, ez a film egyszerűen úgy rossz, ahogy van – még arra sem elég, hogy teljesen lebutított aggyal pattogatott kukoricát zabáljunk alatta.
Bizonyára sokan emlékeznek rá: a Végtelen történetben a szereplők – a kőóriás, a kis fickó a versenycsigájával meg a lidérc – a Semmi elől menekültek. Jobb lesz, ha szedik a lábukat. Itt a Semmi.

Woody Allen: Kasszandra álma

Morális csőd
Megvallom őszintén, nem vagyok kifejezetten nagy rajongója Woody Allen munkásságának. Valahogy nem az én stílusom, vagy legalábbis nem igazán találtunk egymásra, a filmjei meg én. Egy ilyen filmet azonban mégsem hagyhat ki az ember, főleg, ha azt olvassa róla, hogy “londoni munkáskörnyezetben játszódó, tolsztoji mélységű erkölcsi dráma”.
Nem tudom, az előbbi mondat papírra vetője mégis mit látott, de attól tartok, nem a Kasszandra álmát. Ezt a filmet lehet “drámának” nevezni, ha nagyon akarjuk – de milyen dráma az, ami annyira nem hagy bennem nyomot, hogy a filmnézés után két órával már azt is elfelejtem, hogy egyáltalán moziban jártam? Pedig ezt a filmet semmi sem predesztinálná rá, hogy a feledés gyászos mocsarában végezze, ha szabad ezzel a vaskos képzavarral élnem: a történet adná magát egy sokkoló erejű művészfilmhez vagy egy még sokkolóbb fekete komédiához. A Kasszandra álma azonban se nem ez, se nem az – és alighanem ez a probléma gyökere.


Egy Monty Python-epizódba illő helyzetből nem lehet komoly drámát csinálni. Woody Allen pedig ezzel próbálkozik, bizonytalanul ingázva a komoly és a komolytalan között, hogy a végén az egészet agyoncsapja egy groteszknek szánt, de leginkább melodramatikusra sikerült befejezéssel. Két testvér, Terry (Colin Farrell) és Ian (Ewan McGregor) sorsát követjük végig, akik próbálják megtalálni a helyüket a világban. Ian apjuk éttermében dolgozik, de közben nagyratörő álmokat sző a hotelbizniszről, Terry pedig autószerelő, aki fölös pénzét kutyafuttatásokon és pókerpartikon veri el. A meglehetősen hosszúra sikerült felvezetésben megismerjük a családot: a gyenge apát, a veszekedős anyát, a fiúk barátnőit, és Ian új szerelmét, Angelát, egy tehetségtelen, de annál ambiciózusabb modellt és színésznőt. Aztán Terry egy szép napon több százezres adósságba veri magát, így hát a testvérek segítségül hívják az édesanyjuk által istenített gazdag nagybácsit, Howardot. Howard meg is ígéri, hogy kisegíti őket a bajból, a családi összetartásért azonban nagy árat kell fizetni: Howard azt követeli, hogy a pénzért cserébe a fiúk öljék meg egyik volt üzlettársát, aki bírósági perben Howard ellen fog tanúskodni, és ezzel jó eséllyel börtönbe is juttatja. Így aztán a testvérek – némi moralizálás után – bérgyilkossá avanzsálnak.

A film dramaturgiája valahol itt siklik ki végleg. Amikor a fiúk rendkívül amatőr és teszetosza módon loholnak a kiszemelt áldozat, Martin Burns nyomában, még arra számítunk, hogy ebből nem lesz gyilkosság, inkább mindent elmondanak a becsületesnek és szimpatikusnak tűnő áldozatnak, és a film további részében hárman keresik tovább a megoldást. A gyilkosság azonban megtörténik, furcsán, drámaiatlanul, és kezdetét veszi Terry fájdalmas agóniája és Ian teljes morális lezüllése. Ez valahogy sem nem tragikus, sem nem groteszk, inkább indokolatlan; valahol ott motoszkál bennünk az érzés, hogy ezt így, ilyen formában nem lehet komolyan venni; még azt sem, mikor végül Ian megpróbálja megmérgezni az összeomlás szélén álló Terryt, nehogy az kifecsegjen valamit. A végkifejlet aztán megint ad a komolyságnak egy pofont: Ian gyilkossági kísérlete csődöt mond, a testvéri szeretet ereje győz, de még mielőtt Ian ezt elmesélhetné Terrynek, egy baleset végez vele. Terry pedig, nem tudván elviselni a tudatot, hogy elvesztette testvérét, öngyilkosságba menekül – és mindez a Kasszandra álma nevű motorcsónakban.


Mintha Woody Allen sem tudta volna eldönteni, mit akar mondani ezzel a filmmel. A kommunikáció a néző felé zavaros: néhol azt üzenik nekünk, nevessünk, mert ez csak egy komédia, néhol azt, hogy rendüljünk meg, mert ez bizony komoly. Attól tartok azonban, hogy a nézők nagy része – hogy Karinthy szavaival éljek – humorban nem ismer tréfát, a drámában pedig az igazi tragikumot keresi. A Kasszandra álma sajnos ebben a formában egy félresikerült thriller és egy családi melodráma keveréke, amelyet még a halványan fel-felvillanó fekete humor sem tud emlékezetessé tenni. Érezzük, hogy lehetne ez sokkal több is, és mégsem; álpszichológiai álthriller, elrontott Hitchcock-paródia. Egy igazi paródiához, fekete komédiához ez kevés; mintha Woody Allen kifogyott volna az ötletekből, és a film fennmaradó részét kitöltötte volna néhány régi és leporolt sablonnal, meg egy kis moralizálással. Az abszurd(nak tűnő) jeleneteknél sem üt igazán a groteszk; az egész valahogy zavaros, nem kerek, mintha hiányozna a vezérlő koncepció; ráadásul a romantikusnak szánt szál helyenként kínosan rossz, a Ian szívét elrabló Angela figurája sekélyes és kifejezetten irritáló. Egyedül a lelkiismeretével küzdő Terry mutat meg valamit abból, mi lehetett volna ebből a filmből; Colin Farrell meglepően jól hozza a szerencsétlen, tépelődő figurát. De sajnos a munkásosztály fiainak nehéz sorsán sem tudunk igazán meghatódni – nem lehet olyan nehéz az a sors, ha jut több ezer font egy pókerpartira, ha van pénz a jó minőségű öltönyre, motorcsónakra, szórakozóhelyekre. Ha Woody Allenben ez a kép él a rossz anyagi helyzetről és kilátástalanságról, ami elvileg tragédiába hajszolja (anti)hőseinket, javasolnék neki egy tanulmányutat Kelet-Európában, vagy Ázsia eldugottabb részein. Sok apró, zavaró elem van, ami miatt nem tudunk azonosulni igazán senkivel, aki feltűnik a vásznon. A testvérek nagyon küszködnek, szenvednek, tépelődnek, akcióznak, vitatkoznak – de ez a nézőt nem igazán érinti meg.

Ez a film családi drámának nem vehető komolyan, tragikomédiának viszont túl komolykodó; túl sok az oda nem illő, hiteltelen elem, túl sokat unatkozunk érdektelen részleteken, és ott a teljesen felesleges “romantikus” szál, ami inkább idegesíti a nézőt, semmint szórakoztatja. Vannak igazán feszült és groteszk pillanatai (a jelenet, amikor a testvérpár megpróbálja “levadászni” a szerencsétlen Martin Burnst, talán a film egyetlen emlékezetes része), a dramaturgia azonban – meglepő módon – nincs igazán profin felépítve. Talán arról akar szólni a Kasszandra álma, hogy a modern ember még az életét sem képes jól tönkretenni, és Dosztojevszkijből és a görög tragédiákból mára csak színtelen-szagtalan, kisszerű történetek és szereplők maradtak. Akárhogy legyen is, ha a nézőnek komolyan fel kell tennie a kérdést, vajon miről is akart szólni egy film, az nem éppen az átgondolt filmkészítés jele. Mindezzel együtt Terry figurája mégiscsak mond valami fontosat: hogy az elkövetett bűnért mindig fizetni kell. Colin Farrell alakítása hozzátesz annyi pozitívumot a filmhez, hogy elmondhassuk, a katyvaszban mégiscsak volt valami üzenet. Nem vágott mellbe, át sem jött igazán, de legalább benne volt. Ez is több, mint a semmi.

Robert Zemeckis: Beowulf

Kóla, puska, szörnytrancsír

Robert Zemeckis átnyergelt. A The Polar Expresst és a Monster House c. gyerekfilmet jegyző rendező úgy döntött, továbbviszi az animációt, most azonban egy felnőtteknek szóló filmmel állt elő, amelyben az óangol költészet legnagyobb eposzát vette alapul. Persze azonnal tudni lehet, hogy a Beowulf egy tipikus amerikai “szuperprodukció” - ez világosan kiderül a trailerből. Nem is azért mentem el a moziba, mert maga a történet izgatott: a filmből egyvalami érdekelt, az animációs technológia, Zemeckis új filmjét ugyanis három dimenzióban vetítik a Westend mozijában, ami különleges élmény ígéretével kecsegtetett.

A Beowulf mint film úgy felejthető, ahogy van. Hiába próbáltak legalább részben az óangol eposzra építeni, a végeredmény csak egy lelketlen pixelsor, amelyben folyamatosan csaprészeg vasmacsók különféle élőlényeket trancsíroznak, néha pedig melankólikusan a távolba néznek (lásd: Koltai-féle Honfoglalás, csak ezek tökösebb legények), vagy meghatódnak egy kis lantpengetéstől, amikor pedig éppen nem ömlik a vér, előrángatnak és megrugdosnak egy nyomorék szolgát, hogy a néző ne unatkozzon. A filmnek jóformán egyetlen emberi pillanata sincs, viszont többször megnézhetjük premier plánban, hogyan agonizál egy tengeri szörny, ha tőrrel kiszúrják a szemét. Unalmas, ízléstelen erőszaktobzódás, amit én nem 16-os, hanem inkább 99-es karikával játszanék. 300 reloaded.
De hagyjuk a fanyalgást; nem a történet volt a lényeg, hanem a Sony Pictures Imageworks által kínált 3D és az igazi színészek által “előjátszott” motion-capture technika. A látvány valóban pazar, a fémes felületeken megcsillanó fénytől kezdve a textíliákon, lángokon és téli tájon át a viharos tengerig és az aprólékosan kidolgozott belső terekig. Az arcok mimikája persze még nem tökéletes, hiába dolgozott rajta egy külön animációs csapat (megjegyezném, a szerepek nem is kívánnak árnyalt színészi játékot, így az animált szereplők alapjául szolgáló Anthony Hopkins vagy John Malkovich sem mutat túl sokat, leszámítva a hangjukat, az eredeti szinkronra ugyanis egy szavunk sem lehet). Ami viszont dühítő: a lovakat nagyon elnagyolták. Egy ló mozgását nyilván nehéz animációval élethűen visszaadni, de ha az egész film csak a látványról szól, és a tekergőző zombiszörnyet sikerült megoldani, akkor igazán vehették volna a fáradságot egy kis állatanatómiai tanulmányútra. Így azonban a lovak a közeliken úgy festenek, mintha szalmával kitömött bábuk lennének. Ami még szemet szúrt, az az idős királyné plasztikai sebésze, Wealthow ugyanis 60 évesen úgy néz ki, mintha felbotoxozták volna az arcát, ránca legalábbis egy darab sincs. Ezektől az apró malőröktől eltekintve azonban az animáció valóban lenyűgöző; hihetetlen munka, számítógépes háttértudás és rutin van mögötte. Az első húsz percben a látvány elvarázsol: elsüvít mellettem egy lándzsa, rám fröcsköl a viharos tenger vize, hűha, ilyet sem látni minden nap. Ezért az egy dologért érdemes megnézni a Beowulfot annak, aki érdeklődik a filmes technológia iránt: itt a képnek valóban mélysége van, és vannak pillanatok, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy animációt látunk-e, vagy valós képet. De sajnos ha egy film két dimenzióban érdektelen, akkor egy idő után három dimenzióban is az lesz; ha egyetlen szimpatikus szereplő sincs a vásznon, a heroizált főszereplő pedig egy tesztoszteronagyú vadbarom, akit jobb érzésű ember még a mentőben is rugdosna, az igényesebb néző a látványelemek ellenére is morogni fog.
A Beowulf iskolapéldája annak, amikor egy zseniális technológia filmet keres, amiben végre megmutathatja magát. Ilyen esetekben azonban a forgatókönyv többnyire erőltetett. Helyenként az volt az érzésem, a film nem több, mint az animációt vezénylő Kenn MacDonald és néhány rendkívül tehetséges technikus reklámja, akik meg akarták mutatni, mit tudnak. Egyes jelenetek nem azért kerültek bele a filmbe, mert valamiféle művészi koncepció vagy dramaturgia így kívánta, hanem mert demonstrálni kellett, hogy egy sárkány dobogó szíve vagy egy mozgó-lélegző zombi is tökéletesen megoldható már számítógépes technikával. Le a kalappal a technikai tudás és hatalmas munka előtt – de elég ez egy filmhez? Hiába gyönyörű a sárkány, vérfagyasztó a szörny, igéző a vízből kilépő nősténydémon, ez akkor is csak egy bőrtangás James Bond és egy gumicsöcsű vízitündér nem túl jól megírt meséje, ami felett bizonyára nem morognék ennyit, ha nem szólna csak és kizárólag az erőszakról, és ha nem akarnák elhitetni velünk, hogy félmeztelenül szörnyszülöttek végtagjaival csocsózni a férfiasság csimborasszója.

Nem célom jajongásba kezdeni az emberi természet esendősége felett, de azért jellemző, hogy megszületik egy technika, és azonnal elkezdik trancsírozás, öldöklés megjelenítésére használni. Pedig az első gondolatom az volt, milyen fantasztikus Ring-adaptációt lehetne csinálni ezzel a technikával: Gwyneth Jones és Mannfred Jung énekel, a valkürök lovai tényleg a felhők felett vágtatnak, Fafner pedig igazi tűzokádó szörnyetegként lép elő a barlangjából. Csak hát erre senki sem ad pénzt. Ki tudja, mi lesz a 3D jövője. Van, aki szerint az animáció előbb-utóbb kiszorítja a hús-vér színészeket. Azért szerintem ez még odébb van. A nagy, amerikai “szuperprodukciók” talán megelégednek azzal, amire egy kissé viaszarcú pixelszínész képes, de hála istennek vannak még filmes hagyományok, amiktől ez igen távol áll.