2008. június 10.

Siegfried útja az űrben

Richard Wagner Siegfriedje a Művészetek Palotájában

Nem igazán fair negatívumokat írni a Művészetek Palotájában rendezett Wagner-napokról. A kezdeményezés egészen egyedi és heroikus; ha minden igaz, a történelemben most először kísérlik meg színre vinni a Ringet Wagner eredeti elképzelése szerint, egymás utáni négy napon. Nem csoda, hogy eddig nem vállalkozott senki erre a feladatra: a teljes Ring színpadra állítása és végigéneklése hihetetlenül nehéz. A Rajna kincsét és A walkürt tavaly már láthatta a budapesti közönség; idén a Siegfried és Az istenek alkonya debütál, majd a bemutatók után a négy opera újra színpadra kerül, négy egymást követő napon. Nagy öröm, hogy itt, Budapesten történik ez a zenetörténeti kísérlet, és a magyar Wagner-rajongó közönség részese lehet e próbatételnek. Mint ahogyan tavaly, idén is világszínvonalú énekeseket láthatunk a Ring szerepeiben: Christian Franzot, Hartmut Welkert, Matti Salminent, Evelyn Herlitziust, Walter Finket, Alan Titust, és még sorolhatnám, nem is beszélve a Fisher Ádám által dirigált zenekar lenyűgöző teljesítményéről. A budapesti Wagner-napok meghatározó élményt jelentenek a Wagner-rajongók számára – a legtöbben itt találkozhatunk először igazán kiemelkedő, Bayreuthban is szereplő énekesekkel.

Jó hangokban az előadás most sem szenvedett hiányt. Welker Alberichje és Titus Wotanja egyszerűen tökéletes. Az énekesekre egy szavam sem lehet, kivéve talán a Brünnhildét megformáló Susan Bullockot, akit egy kicsit kevésnek éreztem. Christian Franz törtető, forró fejű Siegfriedje profi és magabiztos alakítás; Michael Roider Miméje a szertartásosan viselt frakkhoz képest kellően komikus. Walter Finket, A walkür hihetetlen erejű Hundingját itt Fafnerként láttuk viszont, s a hangja most is lenyűgözött. Nem is volt szükség nagy szerepre ahhoz, hogy a közönség elámuljon: Gál Gabi csupán az erdei madárkát énekelte, hangja mégis tökéletesen uralta a termet. A zenekart és Fischer Ádámot nem hiszem, hogy különösebben méltatnom kellene; magáért beszél, hogy a Bayreuthban 2001-ben bemutatkozott karmestert az Opernwelt c. neves folyóirat “az év karmestere” címmel tüntette ki. Zeneileg tökéletes, világszínvonalú estében volt része a budapesti közönségnek.


Felmerül a kérdés, érdemes-e egyáltalán vitatkozni a rendezésről. Meggyőződésem, hogy minden Wagner-rajongóban él egy kialakult kép, egy nagyon erős benyomás, vagy – nevezzük így – egy belső értelmezés a Ringről, és ha a látott interpretáció erre a benyomásra emlékeztet, akkor az előadás tetszik, ha nem, akkor nem tetszik. Így egy előadás értékelése mindig teljesen szubjektív. Nem vagyok sem zenész, sem Wagner műveinek “hivatásos” ismerője. Általában nem kedvelem a kifejezetten modern rendezéseket, ezért egy ilyen előadással szembekerülve mindig dolgozik bennem némi előítélet. A tavalyi Rajna kincse sem volt igazán az én világom, A walkür viszont igazán kellemes csalódást okozott. Kíváncsian vártam, vajon mit fog kezdeni a Schörghofer által vezetett fiatal nemzetközi rendezőgárda a Siegfried embert próbálóan nehéz szcenírozásával.

Az előadás a Rajna kincse és A walkür által tavaly kijelölt úton haladt; a Wagner által megálmodott “Gesamtkunst” összművészeti jellegét próbálta elősegíteni fény- és árnyjátékkal, videóval, táncosokkal, mintegy modern köntösben teremtve újjá a teljes Ring-univerzumot. Ennek ellenére a kosztümöket szinte teljesen mellőzték (pedig nem félig szcenírozott előadásról van szó), a szereplők többsége öltönyben vagy frakkban jelent meg a színen. (Ez az “egyenruha” kissé össze is mosta a szerepeket, és valami furcsa hétköznapiságot is kölcsönzött a látványnak – Alberich és Wotan mintha csak egy céges partyn szólalkozna össze a második felvonás elején, Mime pedig mintha az irodai nagyfőnök kellemetlen keresztkérdései elől próbálna kitérni, amikor Wotan meglátogatja.) Örök dilemma, hogyan érvényesül jobban Wagner zenéje, minimalista eszközökkel előadva, vagy díszletekkel “kistaffírozva”. Ez nyilván azon is múlik, hogy a megcélzott közönség milyen mélységeiben ismeri Wagnert. A budapesti Wagner-napok közönségének túlnyomó többsége nyilván régi Wagner rajongó, így a kissé elrugaszkodottabb interpretációkat is képesek befogadni; alighanem erre épített Hartmut Schörghofer kísérletező jellegű rendezése.

Ez az opera meglehetősen statikus (főleg az első felvonás), és nagyon nehéz úgy színre vinni, hogy a látvány ne távolodjon el nagyon attól, ami valójában történik, de ne is csak két embert lássunk, amint a színpad két végén állva felelget egymásnak. A legtöbb Siegfried előadásból nekem éppen az a dinamizmus hiányzik, ami a zenében ugyan benne van, de a látványban gyakran nem tükröződik. Legnagyobb meglepetésemre a látvány nemhogy nem próbálta oldani a dinamizmus hiányát, de egyenesen rájátszott arra; Siegfried még a sárkány megölésének igazán “akciódús” jelenetében is egy széken üldögélt, miközben a kivetítőn egy sárkányrajz jelenítette meg Fafner figuráját. Talán Wotan és Mime interakciója volt az egyetlen olyan jelenet, amely nem koncertszerű előadásra emlékeztetett. Meglepően kevés a mozgás a színpadon, és a kivetítő mozgóképei is állóképek, vagy lassan mozognak. Az első felvonásban a díszlet szinte a kivetítőn végigcsorgó sárgászöld folyadékra korlátozódott – a harmadik felvonásban ennek a helyét a lobogó tűz, majd bugyborékoló, fekete mocsárszerűség vette át, míg a második felvonásban a Fafner barlangját takaró színházi függöny és a rajzolt sárkány uralta a színt. A legérdekesebb díszlete minden bizonnyal Erda és Wotan párbeszédének volt; a zenekari bevezető alatt a Földet látta a közönség, mintegy az űrből, majd a kamera “leszállt” a bolygóra és belefúródott a homokba. Erda a kivetítő üveg másik oldalán énekelt, fénnyel körbevett alakja körül kavargott a barna homok, s a három norna (?) úgy úszkált a kavargásban, mint a sellők a Rajnában, miközben Wotan a kivetítő innenső felén, mindvégig távolságot tartva faggata az ősanyát bölcsességéről. Brünnhilde szikláját a teljes kivetítőt uraló, harsányan lobogó tűz jelenítette meg (kissé meg is fájdult tőle a szemem), a tűzben fekvő nőalakról pedig lassan eltűnt az őt borító lepel. Nem csak a tárgyi díszlet, a háttérképek is egyfajta minimalista ízlést tükröztek; a képek nyers, kissé kidolgozatlan benyomást keltettek. Vessenek rám követ, de azt kell mondanom, a kivetített háttérképek többsége minden volt, csak nem szép és esztétikus; inkább mintha valami mesterséges keménységet akart volna velük színpadra csempészni a rendező. Ellenpontozáshoz kiváló képek – de mi célból az ellenpontozás?


A MüPában rendezett eddigi Wagner-előadások ismeretében nem volt meglepő a díszletek jelzésszerű jellege. A két évvel ezelőtt, ugyanitt bemutatott (és a címszerepben szintén Christian Franzot felvonultató) Parsifalban is csupán jelzésszerű volt a díszlet, ennél tökéletesebb, elegánsabb és finomabb színrevitelt mégis nehéz lenne elképzelni. A Siegfriedben inkább az volt a problémám, hogy általában nem volt számomra egyértelmű, mit jeleznek a jelzésszerű díszletek. A rendező egészen fogalmi szintre kívánta emelni a díszletet és illusztrációt, ami egyáltalán nem baj, de meglehetősen megnehezítette az értelmezést a befogadó számára. A rendezés illusztrálta ugyan az operát valamilyen szinten, de nem tudtam felfedezni következetes, koherens interpretációt; még abban sem voltam biztos, hogy a rendező által kitalált elemek valamiféle értelmezés részét képezik, vagy csupán a néző meghökkentésére szolgálnak. Egy kis töprengéssel össze tudtam kötni a látványelemeket valamiféle motívummal – de erőltetettnek, kifacsartnak éreztem minden magyarázatot. Mit jelenít meg a Siegfried és Brünnhilde szerelmi jelenetében a háttérben fortyogó fekete víz? A Rajna baljósan kavargó vizét? Alberich gonoszságát? Az előrevetülő véget? Vagy csak azt akarja érzékeltetni, hogy a helyzet korántsem olyan idilli, mint elsőre tűnik? És a Mime kunyhójában játszódó jelenetben mit jelenít meg a kivetítőn lecsorgó meglehetősen gusztustalan folyadék? Mime aljasságát? A Mime és Siegfried között vibráló gyűlöletet? És miért mossa el az eső, amikor Siegfried az édesanyja elvesztése felett kesereg? A kovácsjelenetben miért látjuk a háttérben Siegfried sziluettjét megsokszorozódni, majd eltorzulni? A hős tudathasadást szenved? Vagy megsokszorozza az erejét? És miért sétált végig a színpadon komótosan Loge, valahányszor megszólalt a tűz zenei motívuma? Tele voltam hasonló kérdésekkel az előadás alatt, de a legtöbbre nem tudom a választ.

A rendezés némi humort csempészett az előadásba, ami egyfelől szívmelengető, másfelől nem mindig éreztem teljesen odaillőnek. A sárgás kulimászba rajzolt méhecske, ingecske, virágocska Mime dajkameséje alatt például telitalálat, jól kiemeli Mime komikus karakterét. Érdekesnek találtam a második felvonás elején Alberich körül tekergőző táncosokat is (akik egyaránt lehettek a kincsre éhes Nibelungok vagy erdei gyíkocskák). A sárkányból kifröccsenő vér viszont, amit mintha a Paint rajzolóprogram egy régebbi változatával oldottak volna meg, inkább nevetséges volt, mint humoros – mintha a rendező szándékosan arra törekedett volna, hogy bagatellizálja Siegfried hőstettét; talán ezt volt hivatva erősíteni a tény is, hogy Christian Franz kedélyesen üldögélt, amíg a kivetítőn a kard ledöfte Fafnert. Talán az este egyik legemlékezetesebb jelenete volt, mikor Siegfried sípja és kürtje nem Siegfried kezében szólalt meg, hanem két zenész “személyesítette meg” a hangszert, és mikor az oboás annak rendje s módja szerint hamisan utánozta a madárka hangját, Christian Franz kezet fogott vele, megköszönte a közreműködést, és kitessékelte az oboást a színpadról. Kedves ötlet, és meg is mosolyogtatott – de biztos, hogy megfelelő volt az időpont? Számomra ez az erdei jelenet az egész Ring egyik legintimebb, legmegragadóbb része, szinte az egyetlen pillanat, amikor minden hősi máztól csupaszon látjuk Siegfriedet, olyannak, amilyen valójában – furcsa volt megtörni a varázst ezzel a meghökkentő intermezzoval. A harmadik felvonás közepén, amikor Siegfried Notungja kettétöri Wotan a világot igazgató dárdáját, a kivetítőn neonzöld fénycsík metszi át Wotan árnyképét, és ott marad a “lefejezett” Wotan árnyéka. Ez vajon szintén humoros kísérlet volt, vagy inkább azt próbálta megjeleníteni, hogy Wotan hatalma teljesen és tökéletesen megsemmisült? Nem igazán tudtam eldönteni.


Meredek interpretációkra is vevő vagyok, ha megértem az alapkoncepciót. Itt viszont néha zavarónak éreztem a rendezést, és számomra sok minden elveszett emiatt, ami pedig benne lehetett volna az előadásban – az énekesek kvalitása mindenképpen megvolt hozzá. Wotan és Erda párbeszéde most nem volt olyan elemei erejű és megrázó; a szülein merengő és az erdei madárkával beszélgető Siegfried jelenetéből is hiányzott számomra az intimitás. Nem tudom, a rendezőnek célja volt-e az elidegenítés, nálam mindenesetre ebből a szempontból sikerrel járt; a látványvilág hideg, teljességgel mesterséges jellege eltávolította tőlem a zenét, ami talán nem is baj, hiszen az eltávolításban mindig benne rejlik egy új nézőpont megismerésének lehetősége; kicsit mintha valóban az űrből néztük volna végig Siegfried fiatalkori hőstetteit. A látvány azonban nem csak eltávolított, de mintegy közénk is állt, közém és a zene közé. Nekem hiányzott a természet, a természetesség – számomra a Ring legalább annyira a természet zenéje, mint a Parsifal, és nehezen tudom feldolgozni a “mesterséges” színrevitelt. Furcsamód éppen a két szélsőség, Alberich és Wotan funkcionált számomra tökéletesen ebben a közegben; a többiek mintha nem találták volna a helyüket. Érdekes volt Siegfried egyszerre aggresszív és passzív figurája is: a hős szinte hozzá sem ér sem a sárkányhoz, sem Brünnhildéhez, a tradicionálisan “nagy pillanatokban” passzív résztvevő csupán, mégis vibrál benne az akarat és a türelmetlenség. Kár, hogy Bullock Brünnhildéje kissé arctalan maradt Christian Franz mellett; nem tudtam megfejteni, hol helyezte volna el a rendező a hősnőt ebben az újrateremtett wagneri világban. Ezzel együtt Wagner zenéje megint lenyűgözött, és örülök, hogy ott lehetettem.

A “Gesamtkunst” átültetése modern díszletek közé önmagában zseniális ötlet. Bizonyos, hogy én másképp nyúltam volna a megvalósításhoz, de az is kétségtelen, hogy Schörghofer különös és karakteres rendezéséből egyetlen kép is elég, hogy az ember felismerje. Egy ilyen meghökkentő és furcsa rendezés összehasonlíthatatlanul jobb egy hagyományosan unalmas szcenírozásnál, ahol csillogó kosztümbe öltöztetett énekesek a kezüket a szívükre szorítva áriáznak a színpad két szélén, Wotan fásultan rázza a dárdát, a néző pedig csak néha riad fel egy-egy hangosabb fúvós szólamra. Jó, hogy vannak új ötletek, új kísérletek, még akkor is, ha nem mindegyik áll egyformán közel az ember szívéhez. Kíváncsian várom a Götterdämmerungot.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Fischer Ádám vezényelt és nem az Iván!

Quetzalcoatl írta...

Hoppá, bocs, igazad van, hülyeséget írtam... Áh, ez már a szenilitás.