Rodrigo Plá: A zóna

Párhuzamos világok


Régóta nem írtam már filmes bejegyzést – egész egyszerűen azért, mert alig láttam olyasmit, amiről kedvem lett volna érdemben írni, lehúzós kritikát meg írtam már eleget. A nyár filmjei különösebb benyomás nélkül tűntek el a süllyesztőben, még a kritikusok által az egekbe dicsért Wall-E is. Most viszont örömmel jelentem, hogy a Mexikó filmes zsenijeiként tisztelt Alejandro Gonzáles Inárritu, Alfonso Cuarón és Guillermo del Torro mellé felsorakozott egy eddig (számunkra) ismeretlen rendező, az uruguayi születésű, Mexikóban élő Rodrigo Plá is, és ismét bebizonyosodott, hogy a fiatal közép-amerikai rendezőkre érdemes odafigyelni. Plá Európában A Zónával debütált, és nem is akárhogyan: a film a Velencei és a Torontoi Nemzetközi Filmfesztiválon is bezsebelt egy-egy díjat, és az itthoni Mexikói Filmfesztiválon is ez az alkotás állt a középpontban. Biztosan akadnak nézők, akik A Zóna lényegi mondanivalóját elcsépeltnek, sablonosnak találják; a magam részéről úgy gondolom, a humánum, az Ingmar Bergman-féle „egyetlen emberi lehetőség” művészi ábrázolása sosem lehet elcsépelt. A Zóna mindenféle hatásvadászattól, olcsó csavaroktól, szívszaggató párbeszédektől mentes, kegyetlenül őszinte film a mai Mexikó sötét oldaláról, a félelemről és önbíráskodásról, és mindenekelőtt arról, hogy nem vagyunk egyenlőek.

Maga az alaphelyzet nemcsak a harmadik világ sokkoló látlelete, de egyben negatív utópia is: egy hatalmas mexikói nyomornegyed közepén szigetként emelkedik egy betonfalakkal, fegyveresekkel és biztonsági kamerákkal őrzött elitváros, a Zóna; az USA jómódú kertvárosait mintázó „állam az államban”. Lakóit speciális törvények védik, földi halandó engedély nélkül be sem léphet a Zóna területére – még a rendőrség sem. Ebbe a lezárt és elszigetelt elitnegyedbe szökik be három suhanc a „kinti világból”, hogy az éj leple alatt lopjanak valamit. A rablás balul sül el: a támadókat rajtakapja a ház egyedülálló, idős – és felfegyverzett - úrnője, aki a pánikszerű dulakodás áldozata lesz. A Zóna biztonsági szolgálata két támadót (és véletlenségből egy biztonsági őrt is) agyonlő – a harmadik behatolónak, a 16 éves Miguelnek azonban sikerül elrejtőznie egy pincében. A Zóna saját szervezésű polgárőrsége a fiú nyomába ered, az ismeretlen, misztifikált „gyilkostól” rettegő zónalakók pedig összezárnak: a kinti világból érkező nyomozó, aki lassan összerakja magában a történteket, a szó szoros és átvitt értelmében is falakba ütközik.
A Zóna egyfelől az igazságot kereső nyomozó drámája, másfelől a Miguelnek segítő zónalakó kamasz, Alejandro fejlődéstörténete. Rodrigo Plának és a forgatókönyvet jegyző Laura Santullonak sikerült mindezt sablonok és papírízű fordulatok nélkül filmre vinnie; a nézőnek gyakran az az érzése támad, hogy nem is játék-, hanem dokumentumfilmet néz – ezt erősítik az ipari kamerák fel-felvillanó felvételei, az Alejandro kamerájával készített képek, illetve a helyenként alkalmazott kézikamera zaklatott és szubjektív nézőpontja is. Nincsen semmiféle üres morális tanulság, amelyet a film sulykolni próbálna, vagy amelynek kényelmes magasságából a néző ítéletet mondhatna a szereplők felett; A Zóna csupán azt mutatja meg, hogy ennek a két, földrajzilag közeli, valójában azonban hihetetlenül távoli világnak az ütközése elkerülhetetlenül tragédiába torkollik. Nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, inkább mindenki a saját igazságát keresi. A zónalakók többsége nem hájas, pöffeszkedő újgazdag, hanem a kinti világ katasztrofális körülményei, elharapódzó bűnözése és rendőri tehetetlensége elől menekülő szerencsés kiválasztott, akiket a félelem a tart össze. A rendezett kertek, luxusautók és napfényes otthonok tiszta formái mögül azonban a legrémisztőbb állati ösztönök vérgőzös pofája vicsorog elő: az a primitív, mindenféle emberséget nélkülöző szemlélet, amely a külvilág lakóitól a legalapvetőbb emberi jogokat is elvitatja. Alejandro története sem ígér igazi feloldozást; a fiú szembesül apja tehetetlenségével és megalkuvásával, s végül elhagyja a Zónát, de hogy örökre vagy csak egy rövid időre, sosem tudjuk meg.


Rodrigo Plá filmje a mai Mexikóban játszódik, de ne higgyük, hogy csak annak világáról szól. Valahol ugyanez az ellentét feszül a jómódú nyugati államok és a harmadik világ között (a Zóna és a külvilág ütközése bizonyos értelemben az USA és Mexikó közti határ parabolája); de ha kritikusabb szemmel nézzük, nem húzódik egy hasonlóan mély szakadék a mi társadalmunkban is? Ha van tanulsága Plá filmjének, akkor az az, hogy saját igazságaink sulykolása helyett inkább egy kis empátiára lenne szükség. Igazi megoldás azonban nincs. A szikár, egyszerű és szenvtelen stílus, ami a színészek játékát jellemzi, nem enged teret semmiféle szentimentális egymásra találásnak, és éppen ettől lesz reális. Plá filmje ijesztő történet egy közösségről, amely feláldozza az emberséget a „biztonság” oltárán. A moziban könnyű arra a következtetésre jutni, hogy ez az út a pokolba vezet. Csak aztán vigyázzunk, nehogy mi is ezt az utat válasszuk.

A Zóna mindenkinek kötelező, akit érdekel a filmművészet. Aki még Mexikót is kedveli, annak kétszer.

Trailer