In memoriam Ingmar Bergman

"Mit akarok ezekkel a képekkel? Még egyszer: mi a mondanivalóm? Nem tudom; semmiféle biztos állítást nem kockáztathatok meg. Esetleg eljuthatok bizonyos, utólagos, célszerű belemagyarázásig. Az egyetlen, amit tudok: valami arra ösztönöz, hogy egy állapotot kibontsak, hogy a zűrzavar és ellentétes impulzusok káoszában szabad teret hozzak létre, melyben fantázia és formatörekvés együttes erőfeszítéssel kikristályosítja életérzésem egyik összetevőjét: a közösség utáni abszurd és csillapíthatatlan vágyakozást, az ügyefogyott próbálkozásokat a távolság és elszigeteltség leküzdésére."

Ingmar Bergman, a 20. század egyik legnagyobb filmrendezője elment. 89 éves volt. Farö-szigeteki otthonában halt meg, azon a helyen, ahol több nagy filmjét, mint a Tükör által homályosant, a Farkasok óráját vagy az Anna szenvedélyét forgatta.
Szükségtelen, hogy Bergman munkásságát méltassam – megtették már helyettem mások. Aki látta bármelyik munkáját, az tisztában van vele, hogy a század egyik legnagyobb hatású alkotójáról van szó, olyan rendezőről, akinek munkásságából mindannyian tanulhatunk: nem csak filmkészítést és forgatókönyv-írást, de emberséget, megértést, éleslátást is.

Nyugodjék békében.

Ingmar Bergman interjú 1. rész


Ingmar Bergman interjú 2. rész


Ingmar Bergman interjú 3. rész


Peter Cowie elemzése az Úrvacsoráról


Peter Cowie elemzése az Arcról


Turnacker Katalin írása a Filmkultúrában Bergman filmjeiről:
1. rész
2. rész
3. rész

Tommy Lee Jones: Melquiades Estrada három temetése

Antigoné Texasban

Beletelt jó pár évbe, de Antigoné végül megérkezett Texasba. Részletkérdés, hogy a thébai hősnő időközben 180 cm magas, cserzett arcú cowboyjá változott. Tommy Lee Jones első rendezése a jól ismert görög tragédia problémakörét feszegeti, természetesen más oldalról és más eszközökkel: hősünk ezúttal nem egy fiatal és lázadó királylány, hanem egy megállapodott farmer valahol Dél-Texasban; Kreón nem pöffeszkedő uralkodó, hanem egy impotens rendőr; a méltó temetésre váró halott pedig nem Polüneikész, hanem egy illegális mexikói bevándorló. A lényegi mag azonban ugyanaz: a konfliktus az írott törvények és az erkölcsi törvények között feszül.

A mexikói határon Mike, a fiatal határőr tévedésből agyonlő egy ártatlan farmert, Melquiades Estradat, majd pánikszerűen elássa: ez az első temetés. A hivatalos szervek felfedezik a halottat, majd a kötelező boncolás után rutinszerűen eltemetik: ez a második. A szerencsétlenül járt farmer barátja, Pete, véletlenül megtudja, ki Melquiades gyilkosa, s mikor rájön, hogy a rendőrök nem hajlandóak egy határőr kollégát felelősségre vonni, elhatározza, hogy megkeresi a maga igazságát; s mivel annak idején megígérte Melquiadesnek, hogy ha az előbb hal meg, hazaviszi és a saját falujában temeti majd el Mexikóban, nekifog, hogy ha kell, törvénytelen eszközökkel is végrehajtsa Melquiades íratlan végakaratát, és megrendezze azt a bizonyos harmadik temetést. Túszul ejtve a férfi gyilkosát, lóháton vág neki a mexikói határvidéknek az isten háta mögötti kis falu után kutatva, egy öszvér hátán cipelve Melquiades oszlásnak indult holttestét; s a végén kiderül, hogy a falu, a boldog család, a békés élet, amiről Melquiades mesélt, mind hazugság volt: a falu, amit a férfi otthonának vallott, nem is létezik. Hőseink mégis találnak egy helyet, amire többé-kevésbé illik a leírás, és megadják a végtisztességet Mequiades Estradanak. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy Pete teljesíti ígéretét, Mike pedig levezekelheti szörnyű bűntettét, és szembesül vele: az élet korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek ő hitte. Eközben a film másik szálán betekintést nyerünk a dél-texasi nők mindennapjaiba is, akiknek nincs túl sok életlehetőségük ebben az eldugott, férfiközpontú közegben: a két ellenpólus Rachel, az üres óráit szórakozásképpen kéjelgéssel kitöltő étteremtulajdonos, és a határőr fiú unatkozó, üresfejű felesége, Lou Ann, akinek legnagyobb gondja, hogy van-e a környéken pláza, és aki végül – szembesülve férje tettével – úgy határoz, elhagyja a férfit és az eddigi életét.
Furcsa és érdekes – ez a legkevesebb, amit elmondhatunk Tommy Lee Jones első rendezéséről. Fekete komédiába oltott western-sztori, gyönyörűen fényképezett pusztaság és nyomor, pofon az amerikai felsőbbrendűségnek, kalandfilm, egy idős cowboy hattyúdala és egy fiatalember fejlődéstörténete: ez mind a Melquiades Estrada három temetése, bár igazából egyik kategóriába sem illik teljesen. Sok témát és műfajt felvillant, ám furcsamód megtorpan félúton, és egyiket sem teljesíti ki. Különös kísérlet, néhol terjengős, néhol feszes, de mindvégig leköt és elgondolkodtat, még akkor is, ha nem életünk legsokkolóbb és legmellbevágóbb filmjeként tartjuk majd számon.

Jones a komolynak szánt moralizálás mellett elég humort vonultat fel ahhoz, hogy néha feltegyük a kérdést: voltaképpen mi ez, tragédia vagy komédia? A rákos fiát hiába várva vegetáló, 30 éve vak, magányos öregember, az önmagát egy szebb élet álmával áltató Melquiades és a saját létezése ürességét alig felfogó Lou Ann mellett ott a fel-feltűnő verbális humor, a nevetséges, szexre képtelen rendőr, no meg szerencsétlen Melquiades Estrada tetemének folyamatos adjusztálása. Amikor a jobblétre szenderültet még fagyállóval is megitatják, hogy nehogy idő előtt felfalják a hangyák, sőt Tommy Lee Jones egy ízben még meg is akarja fésülni (mondván: a fickó elég rosszul néz ki), a néző már nem nagyon tehet mást, mint hogy nevet. A mexikóiak elmélyülten nézik az angol nyelvű szappanoperát, de később kiderül, hogy egy szót sem beszélnek angolul; a vak öregember vidáman hallgatja a mexikói rádióadást anélkül, hogy bármit is értene belőle. Tommy Lee Jones arca végig komoly marad, de hogy komolysága valódi, vagy csak a humor részét képezi, néha nehéz megmondani. Komoly pillanataiban a Melquiades Estrada három temetése a legutóbb látott filmek közül leginkább a Bábelre emlékeztet, ami nem csoda, hiszen a forgatókönyv írója az a Guillermo Arriaga, aki Inárritu munkatársa volt a Korcs szerelmek és a 21 gramm készítésekor.
Ami a humort illeti, a Melquiades Estrada három temetése olyan, mint az Amelie csodálatos élete kifacsart változata. A szerencsétlenül járt mexikói fiú végső soron mindenki életét jobbá teszi: Pete igaz barátra talál benne, Lou Ann ráébred, hogy nem csak vadállat férje létezik a világon, a határőr fiú pedig a haláleset kapcsán vezeklést, tiszteletet és emberséget tanul. Mindamellett, hogy helyenként az a benyomásunk, Tommy Lee Jones egész egyszerűen csak túl sok művészfilmet látott, és a fejébe vette, hogy ilyet ő is tud, a Melquiades Estrada három temetése néha képes felülemelkedni önmagán és egyféle szokatlan szépséget hoz el nekünk, ami teljesen független attól, hogy az adott témakört hányan és hányféleképpen dolgozták már fel. A konfliktus alapját képező morális kérdés örök és nem elbagatellizálható, és még a felesleges szimbólumok és művészfilmes klisék mögül is ránk mosolyog valami emberi. Feleslegesnek, sőt néha erőltetettnek érzett momentumok váltakoznak lényegre törő, megragadóan szép pillanatokkal, s bár az előbbieket a moziban ülve leterhelőnek érezhetjük, a moziból kilépve inkább az utóbbiak maradnak meg bennünk.
Hogy hogyan értékeljük a filmet, sokban függ attól, mennyiben vagyunk képesek azonosulni a film direktor-főszereplőjével, a maga igazságát kérlelhetetlenül kutató, régi vágású cowboy figurájával, aki a saját fogalmai szerinti tisztességhez a végsőkig ragaszkodik, ám korántsem nevezhető haladó gondolkodású polgárnak. Szemrebbenés nélkül önbíráskodásba kezd, amikor látja, hogy a jog képviselői nem járnak el tisztük szerint; a nőkkel meglehetősen merev patriarchális elvek mentén bánik. Kérdéses, hogy mennyiben élő személyiség Pete, és mennyiben egy legenda, az egyszerűségében is becsületes, szikár és szótlan, és a western hagyományai szerint jobbára tévedhetetlen amerikai cowboy legendája; s a filmhez való viszonyulást sok tekintetben meghatározza az ehhez az alap western figurához való viszonyulásunk. Pete szimpatikus, ám mélységesen sztereotip szereplő, néhol meghökkentő húzásaival együtt is az. Hasonlóképp sztereotip a nagyképű, arrogáns, durva amerikai határőr, aki az USA felsőbbrendűségének teljes tudatában veri össze a zöldhatáron beszökni próbáló mexikói menekülteket, és még sokkal inkább tárgyként kezeli a nőket, mint a maradinak mondott cowboy. A film egyértelműen Pete pártját fogja; a cselekmény jobbára nem szól másról, mint hogy a határőr fiú lassan megtanulja elfogadni Pete igazságát; ám hogy ez az állásfoglalás a legendának szól-e, vagy a világos és kérlelhetetlen morális parancsnak, nehéz eldönteni. A lakonikus, szűkszavú cowboy sosem kerül konfliktusba önmagával, sosem inog meg, mindig tudja, mi a helyes – a figurát bizonyos értelemben csak Tommy Lee Jones alakítása menti meg a teljes hiteltelenségtől. Ezt érezhetjük zavarónak, de felfoghatjuk úgy is, hogy Pete személyében nem annyira egy konkrét, hús-vér figura, inkább egy letűnt korból itt maradt értékrend kerül összeütközésbe a jelenkor valóságával, korrupt és kicsinyes indokaival. Az állatok között élő farmerek – legalábbis akiket közelebbről megismerünk, Pete és Melquiades – teljesen más világban élnek, mint a Mike és „plázafüggő” Barbie-baba felesége; ők hivatottak megtestesíteni valamiféle tisztességet és tartást, ami kiveszőben van a világból.
Ezzel együtt a film sosem csap át zavaróan öncélú moralizálásba, és szerencsére távol áll mindenféle negédes szentimentalizmustól. A fel-feltűnő abszurd elemek és a fanyar, keserű humor nagyon jót tesz a dramaturgiának, távol tartja a melodráma rózsaszín szörnyét, és néha olyan ízt ad a filmnek, mintha az egyben önmaga paródiája is volna. Külön örülhetünk a csavarnak, hogy Melquiadesról végső soron nem derül ki semmi, még az igazi neve sem. Sosem tudjuk meg, volt-e valami vaj Melqiuades fején; mindenesetre nagyon tart a határőröktől, és sejthető, hogy elkövetett valamit a szülőföldjén, ezért kellett elmenekülnie, és talán ezért retteg a visszatoloncolástól. Tagadhatatlanul érezhető Jones ragaszkodása és szeretete szülőföldje, Texas iránt, és a miliő bemutatása néhol inkább nosztalgia vagy komfortos elidőzés, semmint a narratívába szervesen illeszkedő, húsbavágó elem. Ugyanez – igaz, kisebb mértékben – elmondható a Mexikóban játszódó jelenetekről is, de nem mondanék igazat, ha azt állítanám, nem élveztem, hogy a kamera egy kicsit többet időzött a közép-amerikai ország tájain és arcain, mint az feltétlenül szükséges lett volna. Mint Mexikóba visszavágyó földi halandó, megértem a rendező vonzalmát szülőföldjéhez és a határvidékhez, azonban jogos a kérdés, hogy érdemes-e az egy-egy földrajzi területhez fűződő személyes vonzalmunkat túláradóan kifejezésre juttatni egy amúgy is két órásra sikeredett filmben. Talán feszesebb lett volna a történet, ha a végtelen puszták képéből, a véget nem érő lovaglásból, az újra és újra felhangzó country-zenéből le-lecsippentenek pár másodpercet itt is, ott is – a lényegi magon ez amúgy sem változtatott volna. Mindazonáltal különös, otthonos ízt ad a filmnek, hogy a rendező-főszereplő tökéletesen ismeri a helyet és az itt élő emberek habitusát, mentalitását. Mintha csak Mr Jones körbevezetne minket Texasban és a mexikói határvidéken, megmutatva a szépet is, a rútat is, bízva benne, hogy a mi szívünkbe is belopja magát ez a vidék, kegyetlenségében is szép tájaival, megviselt lakóival.

Ha azt vesszük, hogy ez a film Jones első rendezése, azt mondhatjuk: ígéretes, bár van még rajta csiszolnivaló. Az igényes western kedvelőinek mindenképpen kedvence lesz ez a film, és a művészfilmek iránt érdeklődő közönség is nyer vele, ha rászán két órát.

Brad Bird: Ratatouille

Pá, rizs – a gasztropatkány és a gyomorbajos ételkritikus meséje

Az emberek túlnyomó többségével ellentétben nekem semmi bajom a patkányokkal. Sőt, kifejezetten szimpatizálok az állatvilág eme megvetett és démonizált képviselőjével, amelyet nemcsak rendkívüli alkalmazkodóképessége, de bizonyított intelligenciája is alkalmassá tesz akár még arra is, hogy hobbiállatként, otthon tartsuk. Talán ennek a szimpátiának köszönhető, hogy amikor először láttam a Ratatouille című animációs film előzetesét (itthon L’ecsó címmel vetítik majd a mozik), és láttam, hogy a Pixar Studios legújabb filmje bizony egy patkányról szól, elhatároztam, hogy ezt nem hagyom ki.

Brad Bird filmje mese, a szó legjobb értelmében. Az „aranyos állatkás animációs film” műfaja gyakorlatilag ma már több csapdát tartogat, mint amennyi lehetőséget rejt. A rendezők és forgatókönyvírók többsége sajnos több energiát fordít a „cukiságok” filmre vitelére, mint magára a történetre, és így születnek a nézhetetlen, fájdalmasan infantilis és az igazi humort teljes mértékben nélkülöző „alkotások”. A Ratatouille azonban gyakorlatilag minden csapdát kikerül: kedves anélkül, hogy sziruposan „cuki” lenne, szívmelengető anélkül, hogy bármikor ömlengésbe csapna át, optimista anélkül, hogy az infantilizmus árnyéka vetülne rá, és humoros anélkül, hogy akár egy percre is erőltetetté válna.

Talán az a történet titka, hogy tökéletesen abszurd. Egy patkány, akinek egyetlen szenvedélye a főzés, és aki nap mint nap társalog a világ legnevesebb szakácsának szellemével, egy mosogatófiú segítségével kiélheti gasztronómiai hajlamait Párizs egyik híres éttermének konyhájában. A kosztot, amit a mosogatófiú a kis patkány utasításai alapján elkészít, az összes vendég és kritikus az egekbe magasztalja, s ezáltal mindkettejük élete gyökeres fordulatot vesz. Eközben meg kell küzdeniük nemcsak a legfanyalgóbb kritikusokkal, de az étterem nehéz természetű séfjével, a kissé paranoiás Skinnerrel is. Igazi népmesei elemek ezek: a legesélytelenebb, legmegvetettebb, legkitaszítottabb lényt illeti a táltos paripa, a fele királyság meg a királykisasszony keze. Ennek megfelelően nincs a történetben semmi különösebben váratlan, a jók elnyerik jutalmukat, az akadékoskodók – mert igazi gonoszokról nemigen beszélhetünk – a büntetésüket. S bár a figurákban felesleges pszichológiai mélységeket keresnünk, mégis jól kitalált, élvezhető karaktereket látunk a vásznon; különösen jó a mindenen fanyalgó és rettegett ételkritikus, Anton Ego figurája. Megvan ebben a filmben minden, amit egy ilyen vígjátéktól elvár a közönség: titkokról hull le a lepel, szerelem szövődik, családi kapcsolatok rendeződnek, és az első perctől az utolsóig ott a mosoly a néző arcán. Ha rajtam múlott volna, ezek helyett a szokványos elemek helyett inkább még egy kis fekete humort és abszurditást vittem volna a történetbe, ám az vitathatatlan, hogy a legtöbb alkotással ellentétben a Ratatouille nagyon ízlésesen és okosan adagolja a „kötelező” meseelemeket. A film egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy kedves humorán keresztül végső soron az alkotás öröméről, a kreativitásról magáról szól, no meg arról az egalitárius eszméről, hogy bárki megtanulhat főzni. A szó legszorosabb értelmében bárki.

Alapjában véve nem szeretem az olyan filmeket, ahol állatokat emberi tulajdonságokkal ruháznak fel. Rühellem a szörföző pingvineket, popzenére ugráló majmokat és társaikat; valahogy a természet megerőszakolásának érzem az effajta állatfigurákat, olyan mesterséges lényeknek, akiket az ember csak azért hoz létre, hogy kigúnyolhassa őket, és tapsikoljon saját vélt felsőbbrendűségén. A Ratatouille-ban – bár az állatok itt is meglehetősen antropomorfak – nem éreztem hasonlót. Vannak ugyan emberi tulajdonságaik, de patkány szereplőink alapjában véve mégiscsak patkányok maradnak. Nem hordanak ruhát, nem laknak kis házikókban, nem esznek pattogatott kukoricát és nem néznek tévét; sőt, az aranyosnak tűnő állatos jelenetek után a legtöbb nézőben bizonyára kellemetlen érzetet kelt a padlást vagy a konyhát elárasztó patkánycsapat meglehetősen naturális képe. (Remy is csak azért jár a hátsó lábán, mert nem akarja bepiszkolni a mellső mancsát, amivel főz...)
Főszereplőnk patkány létére különös vonzalmat érez az emberek iránt, és nagy tragédia számára, hogy egyrészt az áhítattal szemlélt kétlábúak egyáltalán nem osztoznak ebben a vonzalomban, másrészt saját famíliája is ferde szemmel néz rá hóbortjai miatt. A történet végére a kis patkány megtalálja a helyét a világban, ahogyan azt egy mesefilmtől elvárjuk; ám a teljesen szokványos mese-narratívát sikerült megfűszerezni olyan váratlan és meghökkentő elemekkel, amik mindig dobnak egyet a filmen, ha éppen kezdene ellaposodni vagy kiszámíthatóvá válni. Ehhez társul az állandóan jelen lévő képi humor, ami egyrészt az állatfigurák mimikájára, másrészt a klasszikusnak tekinthető, de nem unalomig ismételgetett gegekre épül. Mint az ilyen filmekben gyakorta, a humor sok esetben az emberek ostobaságát pécézni ki (nagy ötlet például, amikor a patkányok a spájzba zárják az étterembe tévedő, hüledező egészségügyi ellenőrt). Sokszor úgy éreztem, hiába mesefilm, a Ratatouille inkább a felnőtt közönséget célozza meg – mindamellett, hogy nyilvánvalóan a gyerekek körében is népszerűségre tesz majd szert –, mert érezhetően valami sokkal komolyabbról szól, mint az állatos animációs mesék túlnyomó többsége. A „nem számít, honnan jöttél” tanulságát sok mesefilm tálalja nekünk, de csak kevés ennyire találóan, érzékenyen és kifinomultan; a film ügyesen kombinálja a rajzfilmes humort az abszurd köntösbe öltöztetett, ám véresen komoly témával. Van benne valami különös, nehezen megfogható tisztaság és ártatlanság, olyasféle, mint amit a Macskajajban láthattunk annak idején. Morálisnak is felfogható üzenete és vidámsága ellenére sosem erőszakol ránk semmit, nem árad ránk kontrollálatlanul, és nem ad önmagából túlontúl sokat.
Végtelenül szimpatikus tulajdonsága a filmnek, hogy cseppet sem hivalkodó, hanem visszafogott és intelligens. Erőlködés és felesleges sallangok nélkül szórakoztat, okosan adagolja a látványt, és egy percig sem érezzük, hogy egyes jelenetek csak azért kerültek a filmbe, hogy a Pixar Studios munkatársai fitogtathassák technikai tudásukat; éppen ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy a film munkatársai végtelenül élvezték a filmkészítés kreatív munkáját. A képi világ szinte tökéletesre formált. A figurák nyilván inkább rajzfilmszerűek, komikusak, az emberek mozdulatai kevésbé kifinomultak, de a főszereplő Remy mimikája egyszerűen fantasztikus, a hátterek néha szinte fotóminőségűek, a felületek kidolgozottsága egészen aprólékos. Az alkotók a hírek szerint végigjárták Párizst, hogy minél hitelesebb képekben adhassák vissza a francia főváros hangulatát. Ez teljes mértékben sikerült is, annak ellenére, hogy a történet legnagyobb része nem kint a városban, hanem az étterem konyhájában zajlik. Az volt a benyomásom, hogy a Ratatouille képi világa visszanyúl egy kicsit a régi vágású Disney-filmekhez, ahol a képeket egy játékfilmhez hasonlóan komponálták, és a technikai trükkök felesleges halmozása nélkül igyekeztek a lehető legnagyobb eleganciával visszaadni a valós képet. A film tempója lassabb, mint a legtöbb, főleg akcióra épülő animációs filmé; nagyobb hangsúly van a karaktereken és a ravaszságon, mint az ilyen mesék többsége esetében, de ez egyáltalán nem baj, sőt.

Nem csodálom, hogy a kritikusok és a közönség körében is igen szívélyes fogadtatásra talált a Ratatouille. Igaz, ami igaz, valóban van a filmben pár felesleges elem, ami némileg ront az összhatáson, ám ezzel együtt úgy gondolom, a pár fanyalgó kritikus (talán a filmbéli Anton Ego rokonai?) minden bizonnyal otthon felejtette az elegancia szeretetét és a humorérzékét, amikor beült a moziba. A legjobb, ha nyitottan, elvárások és akadékoskodó manírok nélkül nézzük, és hagyjuk, hogy hasson ránk, akkor is, ha humoros, és akkor is, ha kissé érzelmes. Nyitottságunkkal a film nem fog visszaélni, és nem kell attól tartanunk, hogy egy nagy kanál szirupot nyomnak le a torkunkon. Ez a film a maga nemében a maximumot nyújtja: könnyed, vidám, jóindulatú, és bizonyos tekintetben megható. Senki se hagyja ki, aki kellemes felüdülést keres a nyári filmbemutatók savanykás posványában.

Davis Yates: Harry Potter és a Főnix Rendje

Átkozni csak pontosan, szépen...

Pár évvel ezelőtt rövid, ám annál hevesebb vitába keveredtem egy barátommal, aki a Gyűrűk Ura vs. Harry Potter csatában makacsul érvelt amellett, hogy márpedig ő utálja a Harry Potter-szériát, mert – mint mondta volt – ez a világ nem kerek, nem teljes fantasy-univerzum, hanem csupán a mi világunknak egy enyhén eltorzított mása, ahol mindenben van egy kis varázslat, de alapjában véve ugyanúgy működik, mint a mi világunk. Nem tudom, látta/olvasta-e azóta a fent nevezett fiatalember a Harry Potter-sorozat újabb epizódjait (gyanítom, hogy nem), ám annyi bizonyos, hogy a Rowling által megalkotott világ és ennek filmes megvalósítása, hogy úgy mondjam, terjeszkedik, és egyre inkább jogot formál az egyedi univerzum megjelölésre.

Ennek megfelelően az adaptációra felkért filmrendezők is igyekeznek egyre grandiózusabb alkotásokat kiadni a kezükből. Az azkabani fogoly filmes adaptációja szerintem vitathatatlanul a legjobb a Harry Potter-sorozatban, mind a történet, mind a képi megvalósítás, mind a forgatókönyv kidolgozottsága szempontjából. Ebbe nyilván belejátszik az is, hogy az egyes kötetek színvonala is változó; jobb alapanyagból könnyebb jó filmet készíteni, mint ha a rendezőnek és forgatókönyvírónak az alapregény problémáit is orvosolnia kell. Az ötödik Harry Potter-könyv, A Főnix Rendje esetében az alapanyag teljesen rendben van, ez a kötet a maga nemében kifejezetten jó. A legnagyobb probléma, amivel a filmesek szembesültek, hogy 700 oldal történéseit elég nehéz két-két és fél órába sűríteni, s ennek megfelelően a cselekményt néhol le kellett rövidíteni vagy egyszerűsíteni. Szerencsére a „zanzásítást” sikerült úgy véghezvinni, hogy a történet követhető és viszonylag konzisztens marad olyanok számára is, akik a könyvet nem olvasták, de egyébként járatosak Harry Potter világában. Értelemszerűen viszont így sok minden olyasmi is kimarad, ami érdekes kihívást jelentett volna (mint például a könyv egyik legsokkolóbb része, a kórház elmeosztályán tett látogatás és a találkozás Neville őrült szüleivel).

Eltekintenék tőle, hogy a cselekményt részletezzem – akit érdekel ez a fantasy-világ, az úgyis tudja, mi történik A Főnix Rendje kötetében. Bár a filmet nyilván olyanok is megnézik, akik a könyveket nem olvassák, a filmesek egyértelműen azzal az alapállással közelítenek az anyaghoz, hogy a nézők tetemes része tökéletesen járatos a varázslótanonc kalandjainak helyet adó világban. Mivel a könyvsorozat már az utolsó kötetnél tart (a történetet befejező, lezáró regény – a sorban a hetedik – július 21.-én jelenik meg), a Harry Potter-rajongók többsége számára a cselekmény nyilván nem új, és az események csűrésénél-csavarásánál bizonyos értelemben fontosabb maga a képi megjelenítés, hiszen ez az a pont, ahol a film valami mást, újat tud mutatni a könyvhöz képest. Így volt ez már az előző film, A Tűz Serlege esetében is, de amíg abban a látványelemek igencsak agyonnyomták az egyébként is kissé erőltetett cselekményt, A Főnix Rendjében sikerült egyensúlyt találni e kettő között, s ez mindenképpen örvendetes. Trükkök százai és szakemberek egész hada gondoskodik róla, hogy a varázsvilág valóban varázslatos legyen, de a különös lények és jelenségek bemutatása nem öncélú; azt hiszem, ez nagy szó egy olyan film esetében, ahol még a legpuritánabb rendezőt is kísértésbe ejthetnének a látványelemekben rejlő lehetőségek. Hasonlóképpen pozitív fejlemény, hogy a szentimentális, „lelkizős” részek szinte teljesen kimaradtak; csak a film utolsó jeleneteiben kell lenyelnünk egy kis cukrozott erkölcsi tanulságot. S bár az a pillanat, amikor Harry összeszorított foggal, a halállal küzdve kinyögi, hogy „te nem tudod, mi a szeretet és a barátság”, bizonyára sokaknak okoz majd fizikai fájdalmat, azt mondhatjuk, ennyi még belefér, tudjuk ezt be a film pedagógiai célzatának.

Mivel a sorozat részei egymásra épülnek, és a néző csak bizonyos alapinformációk birtokában tudja értelmezni mindazt, ami a vásznon történik, kérdéses, mennyire állja meg a film a helyét önmagában, kiemelve a többi film és a könyvek kontextusából. Sajnos meglehet, hogy aki teljesen újoncként keveredik be egy moziba, annak a film csupán értelmezhetetlen jelenetek láncolata lesz. Sok minden nem egészen világos, például hogy miért kell Voldemortnak a jóslat, mi áll a minisztérium paranoiája mögött, vagy hogy hogyan lehetséges, hogy egy viszonylag demokratikusnak tűnő mágikus világ közvéleményét teljes mértékben irányítani tudja egy napilap. Mindazonáltal amit a film hibájául róhatunk fel, az nagyrészt magának a könyvsorozatnak is hibája. Számomra például sosem volt logikus a mágikus világ felépítése és működése, és nem tartom kifejezetten jó ötletnek, hogy egy, a mese logikáját követő kis univerzumban minisztériumról, korrupt hivatalnokokról, közigazgatásról és igazságszolgáltatási procedúrákról essék szó. A két kontextus (a teljességgel meseszerű és a földhözragadtan valóságos) sikeres összeházasításához ugyanis Gabriel Garcia Marquez vagy Mihail Bulgakov tehetsége, precizitása és humora szükségeltetik, ha azt akarjuk, hogy a mese megőrizze báját és lényegi szimbolikáját, a valóság pedig a komolyságát. Engedtessék meg nekem ez a blaszfémia: kedvelem ugyan a Harry Potter-univerzumot, de szerintem J.K. Rowling nagyon messze van ettől a szintű tehetségtől, s néha nehezen tudom komolyan venni, amit ő nagyon is komolynak szán. A Főnix Rendje cselekménye nagy részben a minisztérium és a Hogwarts konfliktusán alapszik, s ebben az epizódban kapják talán a legnagyobb hangsúlyt olyan elemek, amik a mi társadalmunk működését tükrözik (rendeletek, szabályozások, igazságügyi kérdések, a minisztérium személyi problémái stb). Ez egyrészt egyfajta „felnőttes” jelleget kölcsönöz a történetnek, viszont némileg meg is bontja a meseszerűség illúzióját, és sok minden csak úgy „lóg a levegőben”. Hogy csak az egyik legalapvetőbb dolgot említsem Harry perbefogása kapcsán: nem hinném, hogy egy teljes mágikus világ létezése titokban tartható demokratikus eszközökkel, kedvesen mosolygó professzorok és szigorúan hümmögő államtitkárok által. Ó nem, ehhez minimum egy orwelli gondolatrendőrség és több tucat gépfegyveres rendfenntartó szükséges (főleg hogy a két világ között folyamatos az átjárás), ez azonban merőben más színben tüntetné fel a Rowling által szimpatikusnak megálmodott rendszert, és fel kéne tennünk a kérdést: ugyan miért harcolnak ezek a derék polgárok a status quo fenntartásáért?

Nyilván számos ilyen és ehhez hasonló ellentmondást rejt minden ilyen jellegű történet. A legjobb, ha nem teszünk fel ilyen kérdéseket és nem viszünk végig ilyen gondolatmeneteket. Ez a kis világ nem erről szól, és mintha a gyakorta feltűnő humoros jelenetek is azt az üzenetet erősítenék: nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Ez a fantasy-világ, eltérően sok hasonló univerzumtól, néha kikacsint ránk egy kicsit, és megnyugtat, hogy bármennyire kutyaszorítóban legyenek is hőseink, ez mégiscsak mese, a szekrényünkből nem fog előugrani egy dementor, és Lord Voldemort sem leselkedik ránk a konyhai lefolyóban; lehet, hogy ebben a varázslatos világban is van miniszter, államtitkár és korrupció, de az akadékoskodó Umbridge-et elvihetik a feldühödött kentaurok, a kifüggesztett rendeleteket pedig leveri a falról két tréfás kedvű diák varázslata. Ez azonban felveti azt a problémát, hogy ha ez a fenyegetés nem egészen komoly, akkor a halálfalók és Voldemort sem az: a mesei Gonosz zsigeri félelmet keltő fenyegetése csak a saját kontextusában eleven. Az ódon temetőben megjelenő Sötét Nagyúr még veszélyes is lehet; egy nem létező minisztérium alagsorában azonban aligha van meg ugyanaz az ereje, teljesen mindegy, hogy milyen látványelemekkel segítenek neki a film készítői. Talán ezért éreztem úgy, hogy a film végi nagyjelenet kisebb súllyal esik latba, mint ahogy ezt az alkotók minden bizonnyal eltervezték, és az egymást ugrató diákok vagy a spontán szerveződő szakkör jelenetei ezerszer életszerűbbek (és bizonyos értelemben komolyabbak) annál, ami elvileg a cselekmény lényegét jelentené. S ennek nyomán egy kicsit zavarba jövünk: akkor most hogyan is közelítsünk ehhez az egészhez?

Mindazonáltal nem hiszem, hogy ez komolyabb konfliktusba taszítaná a nézőt önmagával, vagy különösebben belezavarna a minden ízében profizmussal jellemezhető összképbe. Ez – a remek látványvilág mellett – főként annak köszönhető, hogy nem csupán szereplőket, de nagybetűs Színészeket látunk a vásznon. Attól eltekintve, hogy szegény Michael Gambon úgy fest Dumbledore-ként, mint egy jobb napokat látott kishivatalnok a hajléktalanszállón, a színészi teljesítmények tökéletesen megfelelnek a film jellegének. Az Imelda Staunton által megformált Dolores Umbridge figurája találóan gyomorforgató (hozzá képest Lord Voldemort egy visszafogott üdvhadseregi aktivista); Alan Rickman a neki jutott pár jelenetben remekül játssza a morcos bájitaltan tanárt; Garry Oldman a már megszokott profizmust hozza Sirius szerepében, Helena Bonham Carter pedig egy pár perces szerepben is képes megjeleníteni az igazi, vérfagyasztó gonosz boszorkányt. Bizony, a „felnőttek” igencsak elhomályosítják a fiatal színészeket, akik most sem mutatnak többet, mint eddig. Daniel Radcliffe alkalmassága a szerepre vitathatatlan, de hogy a Ront és Hermionét játszó Rupert Grint és Emma Watson egyáltalán jó színészpalánta-e, ennyiből elég nehéz megítélni. Hozzátenném, ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Egyszerű karakterszerepeket még egy őstehetség sem tud komplexen és összetetten eljátszani. Márpedig, ahogyan ezt a Harry Potter-történetekben megszokhattuk, elég egysíkúak a szereplők; viszont mindenki tökéletesen hozza azt az arcot, ami a történetben betöltött szerep illusztrálásához kell. Kívánhatunk-e ennél többet egy mesefilmben?

Lehet gyenge pontokat keresni, fanyalogni, de a film legtöbb hibáját, egyenetlenségét feledteti az ötletek sokasága (mint például az Umbridge irodájában kiaggatott porcelántányérokon nyervákoló, gombolyaggal játszó macskák), és a nézőt szinte körülölelő, homogén, remekül kivitelezett látvány, amely nem a hollywoodi filmek pregnáns megalomániájának következménye, hanem a film kontextusának szerves részét képező elem. Az alkotógárda magáévá tette József Attila gondolatát: dolgozni csak pontosan, szépen érdemes, és egy igényes, a sorozatba jól illeszkedő filmmel rukkolt elő. A Harry Potter és a Főnix Rendje pontosan az, aminek lennie kell: egy jól megcsinált kalandfilm, amely minden hibájával együtt is teljes mértékben élvezhető. A legjobb, ha az ember hagyja ezt a különös világot magára áradni, elfogadja a kisebb-nagyobb logikai buktatóit, és nem keres benne semmi olyasmit, ami nem oda való. Akárhogy legyen is, úgy távozunk a moziból, hogy nincs különösebb hiányérzetünk. A maga nemében kerek, izgalmas, látványos filmet láthattunk.


(P.S. Bár azt hittem, feliratosan fogják adni a filmet, sajnos szinkronizálva vetítették. Ezért nem tudom megállni, hogy ne említsek meg egy kis fordítási gikszert. Fogalmam sincs, mi hangzott el az angol eredetiben, de a „Voldemort keres valamit, ami még nem volt meg neki” magyar mondat, ami többször is elhangzik a filmben, attól tartok, számos nézőben fog furcsa asszociációkat kelteni. Talán célravezetőbb lett volna az „amit még nem tudott megszerezni” fordulat, már a nézőtéren ülő kiskorúak és prűd anyukák miatt is. Ha a kamaszok fantáziája beindul, arra meg jobb, ha nem is gondolunk...)

Joel Schumacher: A 23-as szám

A kutya esete a művelődő sintérrel

Némileg elfogult vagyok, mert szeretem a thriller műfaját. Még egy bődületesen rossz filmben is fel tudok fedezni valamit, ami megtetszik (ld. Silent Hill). A „misztikus” thrillerekre valaki vagy fogékony, vagy nem. Aki igen, az egy rosszabb, döcögősebb forgatókönyv esetén is bele tud vonódni a történetbe, aki viszont semmiféle affinitást nem mutat a műfaj iránt, azt a jobban sikeredett thrillerek is hidegen hagyják. Bár a magam részéről egész jól elszórakoztam rajta, attól tartok, A 23-as szám több embert hagy hidegen, mint ahány nézőt fellelkesít.

A gumiarcú Jim Carrey jelen esetben nem ostoba bohócot, hanem sintért játszik, aki mellesleg példás családapa, olvasni azonban nem igazán szeret (sőt, megnyilvánulásaiból arra következtethetünk, hogy az állatokat sem igazán szereti, vagyis a lehető legjobb szakmát választotta). A véletlennek köszönhetően sorsát nem csak egy polgári engedetlenséget mutató kutya, hanem egy könyv is keresztezi; az ominózus olvasmányt a felesége veszi Walternek, kutyanyúzó hősünknek születésnapjára (bár hogy miért, az nem igazán derül ki, a férj ugyanis kifejezetten tiltakozik az ajándék ellen, mondván, nem szeret olvasni, és nem is érdekli a téma).
A téma természetesen a 23-as szám; a viharvert „könyv” (inkább nevezném házilag bekötött, gépelt kéziratnak) a ’The Number 23’ címet viseli. Egy Fingerling nevű detektív történetét meséli el, aki egy zavarodott öngyilkos-jelölttel való találkozás után rabjává válik a mindenhol jelen lévő 23-as számnak. 23 kromoszómát kap az ember mindkét szülőtől, április 23.-án született és halt meg Shakespeare, 23-at kapunk, ha összeadjuk a Titanic elsüllyedésének dátumában lévő számokat, a maják szerint 2012 december 23.-án jön el világvége, és még sorolhatnánk. Ez a szám valamiért különleges helyet foglal el a természetben, és – a főhősnek úgy tűnik – a sors alakulásában is. Walter művelődési vágytól hajtva kézbeveszi a könyvet, és egyre inkább azonosul a regény főszereplőjével; s mi több, saját életében is mindenhol felfedezni véli az átkos számot. Olyannyira, hogy meggyőződésévé válik: a könyv róla szól. Közben – párhuzamosan a regényhős egyre durvább szexuális fantáziáival – ijesztő víziók gyötrik egy gyilkosságról, álmában holtan látja a feleségét, és a film elején látott furcsa kutya is fel-feltűnik, mint a Holtak Őrzője. Walter nem bírja tovább, elhatározza, hogy utánajár a különös szövegnek, ám amikor megtalálja az álneves „szerzőt”, semmi különös nem derül ki számára, azt leszámítva, hogy a férfi az öngyilkosságba menekül Walter láttán. A szálak elvezetik egy régi gyilkosság bebörtönzött elkövetőjéhez – aki természetesen valójában ártatlan –, és egy kis sírhantolásra is sor kerül, ám a megoldást nem Walter, hanem a felesége, Agatha találja meg, akinek mégis sikerül kiszedni valamit a könyv haldokló közreadójából. A végső csavar már a film közepe felé sejthető, még ha nem is minden részletében. A könyv szerzője nem más, mint maga Walter, aki 15 évvel azelőtt, paranoiától elborult elmével megírta saját történetét, gyerekkorát, fiatalságát, és hűtlen barátnője meggyilkolását – egy kitalált detektív életére vetítve. Ezután, nem tudva együtt élni a tudattal, hogy megölte a lányt, a könyv hosszúságú szimbolikus vallomást hátrahagyva öngyilkosságot kísérelt meg. Nem halt azonban bele, és egy rehabilitációs intézetben összerakták összetört tagjait és szétesett pszichéjét; előélete és a gyilkosság elkövetése azonban az amnézia homályába vész, s úgy távozik az intézményből, mint egy átlagos állampolgár, mit sem tudva szörnyű tettéről. Irománya a 23-as számról egy pszichiáter kezébe kerül, akit az olvasás során szintén hatalmába kerít a számmisztika, és beleőrül; a szöveg pedig – nem tudjuk meg, miképpen – egy antikvárium polcán végzi, ahol jóval később Walter felesége megtalálja és mit sem sejtve megveszi.

Az ötlet önmagában nem volna rossz. A gond az, hogy rengeteg a megválaszolatlan kérdés, és sajnos nem nyitva hagyott rejtélyekkel van dolgunk, hanem logikátlan fordulatokkal és elvarratlan szálakkal; ilyesmiket azonban egy keményvonalas thriller nem engedhet meg magának, mert hiteltelenné válik. Miért írja bele az álnevet használó pszichiáter a könyvbe a saját postacímét? Egyáltalán miért jelenteti meg a könyvet, hogyan kerül egy ilyesfajta iromány az elmekórházból egy antikváriumba? Miért akarná a fickó megölni magát Walter láttán? Miért tünteti el, és egyáltalán hogyan találja meg Agatha a lépcső alá ásott hullát, amit annak idején Walter rejtett el? Mit keres egy évek óta üresen álló, elhagyatott pszichiátriai intézményben egyes betegek szigorúan bizalmas dolgokat tartalmazó aktája? Ha Walter több emeletet zuhant, és hosszú rehabilitáción ment keresztül, hogy egyáltalán újra járni tudjon, miért nincs ennek semmiféle fizikai nyoma? Miért olvassa Walter napokig azt a könyvet, amit Agatha egy óra alatt képes volt végigolvasni? És még sorolhatnánk. Kapunk ugyan magyarázatot a film alapkérdésére, de lehet, hogy jobban jártunk volna, ha meghagynak minket a misztikusnak kikiáltott ködben. Sok minden viszont annál érdekesebb volna, mégsem találunk rá semmiféle választ. Sosem tudjuk meg, annak idején hogyan hatalmasodott el a paranoia Walteren, mi történt vele az amnézia után, hogyan próbálta (mert nyilván megpróbálta) rekonstruálni mindazt, ami a sötét foltnak számító időszakban történt, hogyan kerülte el a személye a rendőrség figyelmét a nyomozás során, vagy mi történt a kezeléseken. És az is homályban marad, hogy magának a számnak mi köze a gyilkossághoz, hiszen a paranoiás Walter egyszerűen féltékenységből ölt. Ráadásul a filmnek elég kínos az utolsó 20 perce, a rendező ugyanis szépen kézen fogja a nyilván tökhülye nézőt, és minden egyes kis részletet külön, szájbarágósan megmagyaráz neki. Ettől azonban a dolog nem lesz világosabb, csak erőltetett. Végül pedig a helyzetével szembesülő Walter tisztességes amerikai állampolgárhoz méltóan feladja magát, hogy leülje a börtönbüntetést a gyilkosságért. Mert ő tudja, hogy ez az egyedüli helyes döntés. Uhh.

A 23-as szám lehetett volna egy érdekes, nyomasztó film a paranoiáról magáról, és néha el is megy ebbe az örvendetes irányba, legalábbis ami a képeket és a hangulatot illeti, de sajnos megakad félúton. Mintha összemixelték volna a Russel Crowe-féle A beautiful mindot a Sin Cityvel, csak itt nem oroszok vannak, hanem kísértet-kutya, és nem szerepel Bruce Willis sem. A végén pedig nyakon öntik egy végtelenül lapos, sablonos és hiteltelen magyarázattal, megspékelve egy kis moralizálós jelleggel, ami leginkább a „hagyjatok már” arckifejezést csalja elő a thrillerekért nem kifejezetten rajongó nézőből.
A számmisztika lehet akár még érdekes is, bár nagyobb jelentőséget nem tulajdoníthatunk neki egy elgondolkodó hümmögésnél. (Mert ha tegyük fel, tényleg mindenben ott a 23-as szám, akkor mi van? Semmi. Igen, persze, 2 osztva 3-mal egyenlő 0,6666666, amiben némi fantáziával felfedezhető a Sátán száma. Ha belegondolok, a von den Driesch-Carpf által összeállított régészeti állattani kódrendszerben a 23-as szám a fajok közül éppen a kecskét jelöli. Nekem ez gyanús.) Nem ismerem a 23-as számra vonatkozó – elvileg hatalmas – irodalmat, de sajnos úgy vélem, bármelyik számmal el lehet játszani valami hasonlót (bár a 31 feletti számok nyilván hátrányból indulnak, mert nem szerepelnek naptári napokként). Ha egy számnak kiemelt szerep jut, annak nyilván van valami természettudományos magyarázata, és ennyi. Persze nem ez a lényeg. Az őrület tárgya ritkán lehet logikus vagy józan érvelés. Fontosabb volna az a folyamat, ahogyan Walter agyán elhatalmasodik a betegség, a néző viszont sokáig nem érti, hogy ez az egész szám-mizéria csak a főhős agyában bír bármiféle realitással, vagy talán tényleg van benne valami valóságos? A történet megoldása erre nem kínál magyarázatot, Walter ugyanis a számmisztikától teljesen függetlenül válik gyilkossá. A lány megölésének legfeljebb az őrülethez van köze, az őrület tárgyául szolgáló számhoz nincs. Emiatt furcsa inkoherencia van a történetben, és a gyilkosság mintha csak azért kerülne bele, mert „nincs thriller gyilkosság nélkül”. Pedig talán jobb lett volna, ha Walterről csak annyi derül ki: átesett egy paranoid időszakon, ami öngyilkossági kísérlethez vezetett, és amiről semmiféle világos emléke nincs. Elég sokkoló lehetne ez önmagában is.

A paranoiás elme megszállottságát ugyan néha sikerült érzékeltetni, de a 23-as szám újabb és újabb feltűnése egyre erőltetettebb, néha már-már nevetséges. Nem derül ki, hogy egy beteg elme beteg működésének köszönhető, hogy Walter minden helyzetben ezt a számot látja meg, keresi és választja (mint pl. a 23-as hotelszoba kibérlésénél), vagy valóban sorsszerű, természetfeletti dologgal állunk-e szemben (mint a dátumok és adatok véletlenszerű összecsengése esetében). Amikor a film végén Waltert majdnem elüti a 23-as busz, az már csak a hab a tortán.
Kár, hogy a film ilyen felszínesre sikeredett. Felvonultatjuk a jelenségeket, szimbólumokat, eseményeket, de csak azért, hogy megpróbáljunk atmoszférát teremteni velük, igazi mondanivalónk nincs róluk; az atmoszférateremtés meg vagy sikerül, vagy nem. Néha azért igen. Azt ugyanis meg kell hagyni, hogy a képi világ remek. Lehet fanyalogni, hogy a Fingerling kalandjait megjelenítő képsorokban (és egyáltalán magában a detektív-sztoriban és az ehhez kötődő „flashback”-ekben) túl sok a lopás a Sin Cityből, de attól ez még rendben van, a kép kellően szuggesszív és nyomasztó, és Matthew Libatique operatőr képi világának megvan a maga markáns stílusa. Jim Carrey megtett minden tőle (és tehetségétől) telhetőt, és a karaktere helyenként kifejezetten passzol a szerephez, de megállapodott családapaként már nehezebb elfogadni, és a játéka kevés ahhoz, hogy a film hiányosságait elfeledjük. A többi szereplő pedig egyszerűen túl rövid ideig van a vásznon ahhoz, hogy érdemben bármit is megmutasson. A Walter feleségét és Fingerling barátnőjét játszó Virginia Madsen számomra nem volt túl meggyőző (persze kérdés, mennyire lehet meggyőzően elmondani hatszor a „figyelj rám, Walter, a 23 csak egy szám” mondatot). Cinikusan hangzik, de a legtökéletesebb alakítást minden kétséget kizáróan Ned nyújtotta, a Holtak Őrzőjeként aposztrofált, bulldogszerű kutya, aki kifejezetten üde színfolt volt a történetben. Az ő játéka teljesen őszinte és eszköztelen, hogy úgy mondjam.

Thriller-mindenevőknek abszolút emészthető a film, a többi néző két hét múlva már nem is emlékszik rá. Mindezzel együtt nem szórakoztam rosszul. A történet felénél az ügyeletes mozigépész srác mellényúlt, és sikeresen befűzte egy másik film tekercsét, ami okozott pár perc értetlenséget, majd derültséget a nézőtéren. A film előtt levetített Die Hard 4.0 trailer pedig meggyőzött róla, hogy még véletlenül se nézzem meg John McClane legújabb kalandjait. Kösz a tippet.