Hagen és a nagyipari porszívó

Az istenek alkonya a Művészetek Palotájában


A Siegfried előadása magasra tette a mércét, zeneileg legalábbis mindenképpen. Talán ennek köszönhető, hogy a Götterdämmerung bemutatójáról hasonlóan felemás érzésekkel távoztam, nem igazán tudva eldönteni, mit gondoljak. Láttam egy zseniális énekeslegendát, egy, a Siegfriednél sokkal koherensebb és jobban érthető rendezést, és néhány szereplőt és képet, akivel ill. amivel nehezen tudtam mit kezdeni – talán ennyiben összegezhetném az első benyomást.

Nem hiszem, hogy különösebben hangsúlyoznom kellene: a budapesti Wagner-napok előadásai világszínvonalúak. Ezt el kell ismerni, akár tetszik az embernek egy koncepció, akár nem. A Götterdämmerung rendezése ehhez képest is klasszisokkal jobb volt, mint a pár nappal azelőtt bemutatott Siegfriedé. A háttérképek jobban illettek a zenéhez, kevesebb volt a zavaró, elidegenítő elem; persze azért itt is becsúszott egy-két furcsaság. A Gibichungok udvarának hátteréül például egy irodai váróterem-féle szolgált, aktatáskás férfiakkal, piros hajú, miniszoknyás nőkkel, egy kiskocsin ide-oda huzigált kaktusszal, elégetett kávés poharakkal meg egy mindent felszippantó porszívóval. Hiába tudtam megmagyarázni, hogy ez a háttérkép alighanem a kisszerű üzletemberek kéz alatti, tisztességtelen megállapodásait jeleníti meg (és ebből a szempontból illik a Gunther, Gutrune és Hagen között lezajló párbeszédhez), a látvány számomra nagyon messze esett a Ring világától. A másik, ami ellen talán kifogást emelhetnék, a harmadik felvonás elején a Rajna vizében (valójában valami koszos folyóban) úszkáló, a történet kezdete óta meglehetősen megöregedett, elaszott és megcsúnyult „sellők” képe, amint fekete fürdőruhában tempóznak; itt is értem a koncepciót, miszerint a sellők megöregszenek és elvesztik az erejüket a Rajna aranya nélkül, de a kép leginkább a Széchényi fürdő nyugdíjas szekciójára emlékeztetett, s így inkább nevetségesnek hatott, mintsem illusztrált. Ezektől eltekintve azonban tényleg egy szavam sem lehet a kivetítőre: a nornák jelenetében bekúszó és összegabalyodó fonál, a modern nagyvárosi lakásban összebújó Siegfried és Brünnhilde, a Hagen álomjelenetében feltűnő sötét sziluettek, de még a harmadik felvonásban a Rajnába zuhanó halott farkas (mint a Wälsungok szimbóluma) és halott Siegfried képe is ügyesen kitalált és egy egységes, bár helyenként provokatív koncepció részeit képezik. A rendező, Hartmut Schörghofer kissé visszavett a Siegfriedben erőltetett „fogalmi” képektől, és a kivetítő az előadás nagy részében valóban illusztrált és hozzátett a zenéhez. A rendező a kórusjelenetek koreográfiájába is becsempészett egy-két – megítéléstől függően kedves vagy bugyuta – utalást: a Hagen által összehívott férfiak gázálarcban érkeznek, papírból kivágott indián fejdíszeket vesznek föl és le, és amikor Gunther kiköt a csónakkal, egy hatalmas papírcsónakot adogatnak körbe, amit a jelenet végén az utolsó kórista összetép (minden bizonnyal azt jelezve, hogy a csónakra már semmi szükség, hiszen Siegfried innen már nem megy el élve). Talán a kivetítőn látható jelenetek és a rendkívüli dinamikával játszó zenekar ellenpontozásaként, Schörghofer nagyrészt passzivitásra kárhoztatta a szereplőket, akárcsak a Siegfriedben. Minden kimért, lassú, szenvedély nélküli; még a meggyilkoltak sem rogynak össze a színpadon: Siegfried eltűnik a színpad közepén egy mélyedésben, Hagen a gyilkosság pillanatában senkit sem döf le, csak finoman Siegfried vállára teszi a kezét, Gunther és Hagen pedig haláluk pillanatában komótosan a színpad szélére sétálnak és leülnek; még Brünnhilde is valamiféle apatikus lassúsággal sétál fel a „máglyára”, a kivetítőn lobogó lángok közé.



Ez a fajta passzivitás egyáltalán nem volt zavaró abban az esetben, ha az adott énekes hangja tökéletesen uralta és betöltötte a teret. A nornák (eltekintve Temesi Mária néhány nagyon „kiabálós” magas hangjától), Cornelia Kallisch Waltrautéja és Matti Salminen Hagenje ajándékozott meg talán az este legnagyszerűbb pillanataival. Mikor ők voltak a színpadon, nem számított senki és semmi más, és fel sem merült az emberben, hogy a rendezés kisebb-nagyobb esetlenségein rágódjon. Ennek talán legjobb példája Hagen monológja, a Götterdämmerung egyik legszebb részlete, amihez Matti Salminen a lehető legkülönösebb háttérképet kapta: a kiürült irodai váróteremben hagyott kaktuszt, meg a gigantikus porszívót. Hiába volt zavaró, elidegenítő és kissé érthetetlen, amit a kivetítőn láttunk, Salminen olyan szinten uralta a színpadot, hogy a néző jószerivel észre sem vette, hogy a háttérben mi történik. Kétségtelenül ő nyújtotta az este legemlékezetesebb, legnagyszerűbb teljesítményét – de valljuk be, nem is vártunk tőle mást a Budapesten bemutatott Parsifal Gurnemanza után. Elképesztő erővel, nemes egyszerűséggel, mindenféle felesleges sallang nélkül énekel, és érezhetően tisztában van az általa megformált szerep minden aspektusával; ebből a szempontból ez az este Hagenről és Matti Salminenről szólt, mindenki más csak statisztaszerepben lépett színpadra. A második felvonás elején Hartmut Welker Alberichjével tökéletes, már-már etalonnak tekinthető jelenetet varázsoltak elénk; olyat, ami beszippant, hipnotizál és szinte meditatív élményt nyújt. Csak köszönettel adózhatunk a szervezőknek ezért a két zseniális énekesért.



Sajnos azonban nem mindenki tudta a maximumot hozni. A második Götterdämmerung előadásról szóló véleményeket hallva / olvasva hajlok arra a meglátásra, hogy a két főszereplőt alakító Susan Bullock és Stig Andersen egyszerűen csak nem voltak formában a bemutatón. Két gyönyörű és tiszta hang, ami valahogy mégis elsikkad félúton a színpad és a nézőtér között. Stig Andersen kedves, bohóckodós, jelentéktelen Siegfriedet játszik, aki helyenként kissé maníros és teátrális. Ezzel nincs semmi baj, ez egy lehetséges értelmezése a szerepnek (és, be kell valljam, közelebb áll a szívemhez, mint a „makulátlan hős” póza), Andersen hangját viszont néha alig hallani a zenekar mögül. Susan Bullock énekhangja is gyönyörű, de néhol erőtlennek, jellegtelennek hat, és ami a legnagyobb gond: hiányzik belőle az igazi, átütő érzelem. Lehet, hogy az én ízlésem túlságosan extrém ebből a szempontból, és mindenhol szenvedélyes, feldühödött, vagy éppen elragadtatott valküröket akarok látni, de Susan Bullcoknak ezen az estén néha annyira nem volt színpadi jelenléte, hogy szinte nagyítóval kellett keresgélni. Voltak remek pillanatai, az általa alakított Brünnhilde mégsem volt igazán emlékezetes. (Az énekesnő védelmében hozzá kell tennünk, hogy Matti Salminen mellett nem könnyű bármiféle domináns színpadi jelenlétet felmutatni.) A Waltrautét megformáló, erőteljes és dinamikus Cornelia Kallisch mellett Brünnhilde színtelennek hatott; inkább tűnt halk szavú, engedelmes asszonykának, semmint harcos valkürnek. Talán a zárójelenetben ütközött ki legjobban, hogy Bullock ezen az estén egyszerűen kevés volt: a rendező – elég kegyetlen módon – egyedül hagyta őt a színpadon, és kétségtelen tény, hogy a nézők figyelmét a zárójelenet majd' húsz percén keresztül folyamatosan lekötni embert próbáló feladat. Az énekesnő a hatalmas teret sajnos sem a hangjával, sem a jelenlétével nem tudta betölteni, szenvedélynek és fájdalomnak pedig nyomát sem éreztem az előadásában. Meglehet, hogy ez is egyfajta rendezői koncepció része volt; Brünnhilde az egész Götterdämmerung alatt nagyon passzív. Amikor Siegfried Gunther képében ellátogat hozzá, Bullock lefekszik a lépcsőre, és apatikusan hagyja, hogy Siegfried levegye a kezéről a gyűrűt; a második felvonás nagyívű tömegjelenetében is inkább üldögél és ácsorog, semmint dühödten asztalt borogatna (miközben Fischer Ádám olyan dinamikát diktál, hogy az ember rázza a hideg), a zárójelenetben pedig nagyrészt a színpad közepén ül, maga elé meredve. Természetesen ez is egy legitim értelmezés, de a magam részéről sajnáltam, hogy elveszett az az elemi őserő, az elkerülhetetlen sorsra való rádöbbenés, kétségbeesés és fájdalom, ami számomra Brünnhilde karakterétől elválaszthatatlan.



Nézzük a dolgok jó oldalát. Több, mint örvendetes, hogy Schörghofer és Fischer Ádám kezdeményezése felkavarta a magyar Wagner-előadások állóvizét. Olyan énekeseket hoztak el nekünk, akiket élőben talán sosem csodálhattunk volna meg, ha nincsenek a budapesti Wagner-napok; emellett pedig történelmi kísérletnek lehettünk szem- és fültanúi a négy egymás utáni napon színre vitt Ringgel. Hovatovább, végre teljesült egy régi vágyam, és láthattam egy Götterdämmerungot, ahol Hagen volt a középpontban (most mindegy, hogy kaktusszal, porszívóval, vagy anélkül). Tudtommal már kaphatók a jegyek a 2009-es Wagner-napokra; én biztos, hogy ott leszek, akárki rendez, és akárki énekel. Ez az előadássorozat minden Wagner rajongónak kötelező, ízléstől és a Ringről alkotott felfogástól függetlenül.