Ternovszky Béla: Macskafogó 2

Egylábú sündisznó a cséplőgépben

Bekövetkezett, ami elkerülhetetlen volt: a fűtés hiányosságai következtében a pingvinem odafagyott a villanykályhához. Miután feszítővassal sem tudtam leszedni, úgy döntöttem, inkább egy moziban keresek menedéket, legalább megkérdezem a pénztáros kisasszonyt, létezik-e olyan magyar nóta, hogy aszongya, “tíz fokban is tüzes az én babám”. Persze nem tudott róla, a mai fiatalok nem hallgatnak magyar nótát, hála istennek. Mivé is lenne a világ, a társadalomról nem is beszélve; “Az a szép, az a szép”, énekli Pataky Attila, és rögtön beköszönt a nemzethalál.
Mindezt csak azért mondom el, hogy demonstráljam, nem tartozom a Macskafogó második részét szinte vallásos áhítattal várók sorába, akik tíznapi hideg élelemmel vertek tábort a Corvin előtt a premierre várva; egyszerűen csak beszédültem egy moziba, és ha már ott vagyok, miért ne nézzem meg. Ha már annyi fanyalgó kritikát olvastam róla, meg kell adnom az esélyt a filmnek, hogy bizonyíthasson.

Bizonyított is – a kérdés persze az, hogy mit. Talán elsősorban azt az örökérvényű igazságot, hogy a második bőr mindig vékonykább, mint az első volt, na meg azt, hogy ma már mindent el lehet adni, amiben jó a látvány. Hogy a történet butácska, vagy inkább fogalmazzunk úgy, végtelenül egyszerű, még megbocsátható volna. Ha feltételezzük, hogy a Macskafogó 2 a gyerekközönséget célozza, akkor rendben van, hogy híján vagyunk a metafizikai csavaroknak, ez a sztori egy kisgyerek számára is követhető, és ezesetben még a sutább nyelvi humor is elmegy: egyszer lehet rajta kuncogni. Ám erősen kétlem, hogy például a Korda György pókerközvetítéseit parodizáló jelenet a tízéves korosztályt célozná meg; viszont ha a Macskafogó eredetijét követve a felnőtteket akarták szórakoztatni ezzel az alkotással, akkor ugyan már ne akarjanak a torkunkon egy ilyen gyenge forgatókönyvet lenyomni, ahol a hajuknál fogva rángatják elő a régi szereplőket teljesen funkciótlanul, és az ostobábbnál ostobább dialógusok csak arra szolgálnak, hogy el lehessen sütni néhány – nem is kifejezetten jól sikerült – szóviccet.

Az alapötletből sok jó is kisülhetett volna. Bár a világon most már az egerek uralkodnak, a macskákat mégsem sikerült teljesen leigázni, egy dzsungel eldugott szegletében ugyanis él még egy “civilizálatlan” macskapopuláció, akik – miután tudomást szereznek róla, mi történt a nagyvilágban – bennszülött törzshöz illő módon transzcendentális eszközökhöz nyúlnak, és megidézik Molochot, a pokol szellemét, hogy hatalmas macska képében segítse őket. A leigázott négylábúak így aztán megszabadulnak a szelídséget szabályozó masniktól, és miután újra kitör a háború macskák és egerek között, az időközben spenóttermesztővé avanzsált Grabowskinak kell a világ megmentésére sietnie az újra beindított hatalmas robotkutyával.
Ha jobban belegondolunk, az első rész alapötlete sem volt sokkal szofisztikáltabb. A probléma nem az alapötlettel van, hanem azzal, hogy ezúttal nem sikerült kiaknázni a történetben rejlő lehetőségeket. Túl sokat unatkozunk a dzsungel mélyén, a városi szcéna sem túl meggyőző, a legjobb figuráknak pedig, mint pl. Maxipotzak és társai, csak egy-egy villanás jut; sajnos még a túlméretezett Bagirára emlékeztető Molochból sem sikerült túl sokat kihozni, pedig ez a figura tálcán kínálja magát a legabszurdabb helyzetekhez és az intellektuális humorhoz. Az alkotók valamiért szükségét érezték, hogy beépítsenek a történetbe egy maréknyi új szereplőt, akik nem igazán illenek bele a régi Macskafogó világába (talán csak Torzonborz volt telitalálat a Bruce Willist is szinkronizáló Dörner György hangjával, bár azt a bizonyos végső csavart kihagyhatták volna; hogy a Stanley nevű újságíró mit keres a történetben, az meg teljes rejtély). A régi filmből előráncigált figurák nem igazán mozognak otthonosan, még az eredeti Macskafogóban brillírozó patkányok sem. A régi szereplők felbukkanásának enyhén l'art pour l'art íze van: mintha csak azért kerültek volna bele ebbe a felemás turmixba, hogy felkeltsék az idősebb nézők nosztalgiáját; a Teufel – Gatto – Safranek trió esetében mindenképpen ez az érzésünk támad, nekik ugyanis az ég világon semmi szerepük nincs. Csak az öreg Bob Poljakoff feltűnését tudjuk teljes mértékben megbocsátani, a jelek szerint ugyanis ez volt Darvas Iván utolsó alakítása, és mindenképpen köszönet illeti Ternovszkyékat, hogy néhány percre visszaloptak a filmvászonra egy ilyen színészlegendát.


A forgatókönyv hiányosságait azonban már jóval nehezebb feledni, főleg a rendkívül sekélyes és erőltetett dialógusokat. A régi film szinte azonnal szállóigévé lett mondatai itt teljesen hiányoznak; a szöveg helyenként kínosan rossz. Hogy a macskák szelídségének kulcsa a nyakukra aggatott masniban rejlik, nem tudom, hogy poén volt-e, mindenesetre igen-igen gyönge fordulat, és akkor még finoman fogalmaztam. Néhány jelenet teljesen felesleges mellékvágány; sajnos azt kell mondanom, hogy az első részt kultfilmmé tevő kreativitás hiányzik. Itt-ott becsúszik egy elcsent ötlet a Mátrixból vagy a Samurai Jackből, sőt néha mintha Tarantino is kikacsintana a vászonról, de ezeket az apró felvillanásokat agyonütik a félbemaradt jelenetek, el- és kidolgozatlan szálak, és a filmkészítők helyenként belterjes és igen kínos poénkodása (Malek - Moloch mint jó zeneszerző – na, az volt az egyik mélypont). Igazságtalan volna azt mondani, hogy a film minden perce élvezhetetlen, azért becsúszik egy-két szellemes és a maga nemében aranyos jelenet, de egy magára valamit is adó film nem merülhet ki viccek egymás mellé rakásában. Bevallom, nekem néhány fárasztó poén kifejezetten tetszett (“hány óra van? - négy”), de embere válogatja, ki mennyit bír az ilyenekből, és attól tartok, hogy a szilveszteri ivászat által felbátorított Humor Heroldokat idéző szóvicceket a nézők jelentős része nem fogja kielégítőnek találni, főleg a zseniális eredeti film fényében nem.

Magas a léc, ez igaz, de ha már az alkotók rájátszanak a nosztalgiára, és pontosan tudják, hogy a nézők tetemes része az első részhez fűződő szép emlékek miatt megy el a moziba, törhették volna magukat még egy kicsit. A gyerekek talán nevetnek, de nem tudják hova tenni a régi szereplőket és a rengeteg modern áthallást, amire a film humora épít; a felnőttek meg egy idő után csak a szájukat húzzák, hogy istenem, hát hol van ez az eredetitől. A Macskafogó 2 egyszerre idegesítően gyerekes és zavarba ejtően felnőttes. Mit kezdjünk egy gyerekfilmmel, ahol az első két percben megcsonkítanak egy pár állatot, gépfegyverek ropogását hallani, az egyik főszereplő hátsójába pedig kis híján felnyomnak egy vazelinezett nyársat? És mit kezdjünk egy felnőtteknek szóló filmmel, ahol a nagyjelenet képi humora a Cartoon Networkről lopott ötletekre épül, és a párbeszédeket helyenként mintha egy ötéveseknek készült gagyi mesefilmből kölcsönözték volna?

Meg kell hagyni, a rajzológárda remek látványvilágot teremtett, amelyben szerencsésen tudták ötvözni a régi film hangulatát az újabb, háromdimenziós technikával (amit a figuráknál nem, csak a háttereknél alkalmaztak). Megőrizték az eredeti két dimenziós alakokat, és ügyesen modernizálták a nézők többsége által ismert Macskafogó-világot; szépek a színek, jók a karakterrajzok. Örvendetes, ahogy a szereplők “hozzáöregedtek” a filmhez: a régen még csábos patkányhölgy, Cookie mára hájas lett és öreg, Bob Poljakoff éles elméjét elhomályosítota a szenilitás, Lusta Dickből családapa lett, Adlingtonból meg elkényelmesedett hivatalnok. Talán a berozsdásodott robotkutya már-már expresszionista filmekbe illő figurájának köszönhetjük a legjobb képeket. A kép igényes, szép és tiszta, de ez már nem ugyanaz, ami egykor volt: valahogy túlságosan multiplex-konform. Szinte már látjuk magunk előtt a reklámbögréket, pólókat, baseball-sapkákat, kulcstartókat, miegymást.


A rajzfilmmekkel szemben támasztott elvárásaink fényévekre vannak már az eredeti Macskafogó kicsit poros, mára elavultnak ható világától, valahogy mégis visszasírjuk, és ezt nem a nosztalgia meg a megszépítő messzeség mondatja velem. Az első részben éppen az volt a zseniális, hogy mindenki élvezni tudta. Jómagam is képes voltam egymás után ötször megnézni, pedig tízévesen nyilván nem esett le a poén, hogy a gonosz macska neve a német Teufel és a magyar tejföl szó keveréke, hogy Mr Giovanni Gatto figurája az olasz maffia paródiája, és azt sem tudtam még, hogy a mostanság a saját bőrünkön tapasztalt “corporate culture” milyen lélekölő taposással jár (lásd Teufel és Safranek figuráját). Mégis működött. A felnőttek pedig élvezték a finom, intellektuális humort, a politikai áthallásokat, az amerikai akciófilmeket idéző jeleneteket. Azóta azonban megváltoztak az igények; mind a felnőtt, mind a gyerek közönségnek jóval nagyobbak az elvárásai a látvány terén, és mintha elveszett volna az a mögöttes tartalom, ami az első részt igazán szerethetővé, kultfilmmé tette. A régi filmben a gátlástalan kapitalizmus és a bátor kelet-európai kreativitás görbe tükrét kaptuk, ma csak azt nyomják le a torkunkon, hogy tessék betemetni az árkokat. Mi változtunk meg ennyire, vagy egyszerűen csak nem volt már mit mondani?

Olyan ez a film, mint az egylábú sündisznó a cséplőgépben: szeretjük, szurkolunk neki még akkor is, amikor már sejthető, hogy ebből nem lesz énekes halott; aztán mikor a sündisznó minden biztatás ellenére is elveszíti a cséplőgéppel vívott heroikus csatát és cafatokra szakad, csalódottan távozunk. Most mit mondjak? Jöjjön közelebb, Safranek. Az egész banda mehet vissza a balettbe ugrálni.

A nosztalgia kedvéért egy rész az eredetiből: