Tom Shadyac: Evan, a minden6ó

Noé a vízi revüben

Az előzetes alapján olyan humorosnak és érdekesnek tűnt. Persze bevett szokás, hogy a trailerbe csak a film három használható jelenetét vágják be, mert még a készítők is érzik, hogy a többi nem jelentene elég csáberőt. Nehéz komoly témáról jó vígjátékot készíteni. Forgatókönyv, színészek és ötletek híján különösen. Az Evan, a mindenható érdekes témákat feszeget – találkozás Istennel, feladatunk felismerése, a természettel szembeni felelősség vállalása –, de sajnos olyan laposan és összecsapottan teszi ezt, hogy a film sokkal inkább bosszantó, semmint emlékezetes. Eljövend az Úr az aqua-parkba, és lészen nagy sírás és fogaknak csikorgatása, mikor lelkeitek barna varangya jajveszékelvén süpped majd a’ sekélyesség mocsarába, hol a’ Klisék és Sablonok rettenetes nyálkás angolnái kotlanak a’ szellemi dögvész homályának tojásain, meg minden. Biztosan volt ehhez hasonló prófécia is, csak az ürgét előbb elvitték a diliházba, mintsem hogy fantáziát láthatott volna benne az egyház.

Főhősünket, Evant, a hírolvasóból lett képviselőt nem kisebb személyiség keresi fel, mint maga az Úr, aki valami különös véletlen folytán éppen őt választotta a következő Noé szerepére. Az özönvíz ugyanis közeleg. No nem azért, mert újabb bibliai csapások leselkednének az emberiségre, hanem mert a város közelében mesterségesen felduzzasztott tó gátja már nem bírja sokáig. Evan végigjárja a kiszámítható kálváriát: nem vesz tudomást a dolgokról, tagad, ellenáll, ám végül beadja a derekát, és nekiáll bárkát építeni. Közben persze mindenki őrültnek nézi, a televízióba is bekerül, a családja pedig elhagyja, hogy aztán egy kellően giccses és teátrális fordulat keretében visszatérjenek hozzá. A bárka az utolsó pillanatban elkészül, így – bár a gát átszakad – az állatok és emberek megmenekülnek, és a hajó egy kiadós vidámparki hánykolódás után végül kiköt a Fehér Ház előtt. A gonosz politikus pedig, aki önös érdekeit előbbre helyezte a természet védelménél, és felduzzasztotta a tavat, megkapja méltó büntetését. Egyesül a család, hőseink kibékülnek egymással, zenga zének, és Isten is köszöni, jól van.

Csak az a gond, hogy a forgatókönyv ennyiben ki is merül, ez pedig testvérek között is kevés, még akkor is, ha történetesen nem Káinról és Ábelről van szó. A film elvileg attól lenne vígjáték, hogy ellátták egy kellően giccses befejezéssel, és beletettek pár helyzetkomikumot. Az Evant mindenhová követő állatok és a fel-feltűnő Isten valóban kedves és humoros figurák, de sajnos nehezen tudják ellensúlyozni az egyéb hiányosságokat: a kínosan rossz képviselői szálat, amit csak Wanda Sykes alakítása ment meg a teljes érdektelenségtől, és a még kínosabb családi melodrámát, amelyen teljesen eluralkodik a bámulatosan tehetségtelen Lauren Grahamnek a Barátok közt elnagyoltabb pillanatait idéző „színészi játéka”. Maga a történet és az ötlet sok lehetőséget tartogat ugyan, de az Úr szerepében remekelő Morgan Freeman és a karakán titkárnőt alakító Sykes figuráján kívül nem sok pozitívumot látunk ebben a másfél órában.

Furcsamód mintha főhősünk, Steve Carell sem lenne formában. Pedig igyekszik, ez szemmel látható. Nehéz lehet hitelesen alakítani egy hiteltelen filmben – az Evan ugyanis látszólag kigúnyol, parodizál valamit, de valójában éppen annak a részese és képviselője, amiből tréfát akar űzni. Mintha az amerikai idiotizmus görbe tükröt akarna tartani maga elé, aztán mégis kompromisszumot kötne, és inkább vállon veregetné saját magát. A szereplőknek nincs személyisége, vagy egyáltalán bármiféle dimenziója, a történet pedig siralmasan kevéssé átgondolt. Ha még nagyvonalúan el is tekintünk attól, hogy egy tónyi víz aligha képes mérföldeken keresztül óceánként dobálni egy hatalmas bárkát, a zsiráfok, orrszarvúk és hiénák pedig igen kis valószínűséggel ruccannak át Afrikából főhősünkhöz, csak mert Washington közelében egy tíz perces vízi revü készül – a forgatókönyv még akkor is rémesen bugyuta és igénytelen. Kövezzenek meg, de én harmadjára már nem tudok nevetni azon, hogy valakit leszart a madár. Ha meg 300 különféle állatfaj egyedei özönlenek be egy tárgyalóterembe, kötve hiszem, hogy a kellően mérges arckifejezéssel előadott „vezzessék ki őket” frázis volna a legvalószínűbb reakció. A leginkább embert próbáló azonban kétségtelenül a családi dráma, melynek végén a Nap némán és méltóságteljesen bukik alá a rózsaszín horizonton, míg hőseink a bárkaépítés áldozatos munkájában megfáradva befonják egymás szemöldökét, majd lelki békéjüket megtalálva rogynak le a gumicsirkék közé a természet lágy ölének harcmezején, ahová még Isten is ellátogat, mert szabadnapja van.

A filmkészítők kínosan ügyeltek rá, nehogy véletlenül kilépjenek az unalom által kijelölt mederből, és netalántán olyan húrokat pendítsenek meg, amik egyes egyházi szereplők vagy politikusok számára nem éppen andalító hangokat szólaltatnak meg. Így aztán marad a legrosszabb instant Disney-szósszal nyakon öntött moralizálás és a világot vezető politikusok természetvédelemmel kapcsolatos felelősségének csendes békén hagyása. És mégis – a filmnek van (vagy legalábbis olyannak szánták, hogy legyen) némi pozitív üzenete. Már amiatt is, hogy Isten afro-amerikai. (Már csak egy fekete elnök hiányzik, de még az is lehet, hogy ezt is megérjük.) A természet védelme valóban fontos téma, és az is nagyon igaz, hogy sok kis apró pozitívumtól lesz jobb a világ. De talán mindenki jobban járna, ha ezt kevésbé IQ-light módon próbálnák meg közölni velünk. Akkor talán nem szentségelnénk a kidobott pénzünk miatt, és talán nem is sikkadna el mindaz, ami a természetvédelem témájában igazán húsbavágó.