2007. augusztus 23.

Florian Henckel von Donnersmarck: A mások élete

Magad is zsarnokság vagy

Az év: 1984. A helyszín: az egykori NDK, a könyörtelen diktatúra, a lehallgatások, a besúgó-hálózat, az állandó félelem miliője. Három ember: Georg Dreymann, a rendszerhez naivan lojális, konfrontációra még sosem kényszerített drámaíró; élettársa, a Dreymann éppen aktuális színdarabjában főszerepet játszó Christa-Maria Sieland, és a rájuk állított Stasi-százados, aki a folyamatos lehallgatás során gyakorlatilag elkezdi mások életét élni: Gerd Wiesler.
Dreymannt semmi sem predesztinálja a rendszerrel szembeszálló hős szerepére. Megfigyelésére nem azért kerül sor, mert kétértelmű kijelentésekkel, vagy nyílt támadással kritizálná a rendszert, hanem mert az egykori Stasi-tisztből lett kultuszminiszter, Bruno Hempf szemet vetett élettársára, a csinos Christa-Mariára. Wieslerre bízzák a feladatot, hogy derítsen ki valami kompromittálót a drámaíróról; így Dreymann lakását „bedrótozzák”, Wiesler pedig helyet foglal felettük a padláson, és feljegyez mindent, ami az ünnepelt értelmiségivel és élettársával történik. Ebben a furcsa, tudathasadásos helyzetben aztán Wiesler lassan ráébred, milyen rendszer is az, amit oly nagy ügybuzgósággal szolgál, és milyen üres és céltalan valójában az az élet, amit ő él. Ahogy a lehallgatásról mit sem sejtő Dreymann egyre hajmeresztőbb dolgokba keveredik, és barátja öngyilkossága után titokban megjelentet egy cikket nyugaton az NDK eltitkolt öngyilkossági statisztikáiról, Wiesler falazni kezd neki, és rendre meghamisított jelentéseket ad le feletteseinek. A tragédia azonban elkerülhetetlen: bár Dreymann életét Wieslernek ügyes hazugságokkal sikerül megmentenie, a meggyötört Christa-Maria, miután kényszer hatására kedvese ellen vall, pánikszerű menekülése közben öngyilkosságnak is beillő balesetet szenved. Bár rábizonyítani nem tudják a csalást, a helyzet egyértelmű, és Wiesler karrierjének vége. A fal leomlása után aztán Dreymann kezébe veheti a róla szóló egykori jelentéseket, és mikor rádöbben, hogy a HGW XX/7 fedőnevű tiszt gyakorlatilag megmentette az életét, keresni kezdi a férfit. A nagy egymás nyakába borulás természetesen elmarad, annál ez a film sokkal realistább.
Florian Henckel von Donnersmarck filmje három díjat nyert az Európai Filmakadémiától (a legjobb film, a legjobb férfi alakítás és a legjobb forgatókönyv díját), és a legjobb külföldi filmnek járó Oscart is megkapta. Nem véletlenül. Manapság ritkán mondani egy filmre, hogy „szép”. Nos, ez a film az, a kis szentimentális felhangtól, az enyhe túlírtságtól és az apró sallangoktól függetlenül is. Autentikus, reális és gazdag képet ad a fal leomlása előtti időkről, a hidegháború paranoiájáról és a Stasi működéséről; s emellett intelligens és összetett forgatókönyvet és remek színészi alakításokat láthatunk. Különösen megragadó a Wieslert alakító Ulrich Mühe játéka. Bizonyára nem mellékes, hogy annak idején ő maga is átélte a film alaphelyzetét: élettársa hat éven át jelentett róla a Stasinak; így nyilván másképp közelít a mit sem sejtő értelmiségi és a félelemből informátorrá váló asszony történetéhez. A történet könnyen elbaltázható momentuma Wiesler bizonytalan, plátói szerelme Christa-Maria iránt, Mühe azonban olyan visszafogottan és finoman képes megjeleníteni ezt az alig tudatosuló érzelmet, hogy kettejük párbeszédeit egy pillanatra sem érezzük őszintétlennek; sőt, a film legfeszültebb dialógusait éppen tőlük halljuk. Néhány jelenetet ugyan kihagyhattak vagy rövidebbre foghattak volna, mégsem unatkozunk: a forgatókönyv apró sallangjait, döccenéseit feledteti a tökéletesen homogén, elismerésre méltó precizitással fényképezett, intenzív képi világ.
Von Donnersmarck kezdő, de tökéletesen felkészült rendező, aki nem csupán a technikai részletekkel, de az anyaggal szembeni alázat fontosságával is tisztában van. Ízlésesen közelít az adott történelmi korhoz; nem heroizál, de nem is démonizál. Törekszik a történelmi hitelességre, de a pszichológiai hitelesség még ennél is fontosabb. Ebben a filmben aligha vannak hősök. Wiesler mégiscsak Stasi-tiszt, aki az állambiztonsági főiskolán azt oktatja a hallgatóknak, milyen módszerekkel lehet a legjobb eredményt elérni egy 40 órás kihallgatás során, és hogyan kell megtörni a makacskodókat. Dreymann részéről bátorságra vall, hogy megírja és publikálja az NDK-t negatív színben feltüntető cikket, de igazi konfrontációra sosem kényszerül: a házkutatás során nem találnak semmit, mivel Wiesler eltünteti a bizonyítékokat. Christa-Maria elgyötört, gyógyszerfüggő asszony, aki a saját halálos ítéletét írja alá, amikor visszautasítja a miniszter közeledését, és a kihallgatás során megtörik. Senkire sem húzhatjuk rá a „hős” skatulyát, mint ahogyan a taszító, unszimpatikus szereplők sem vetik le soha emberi voltukat. Éppken attól lesz a történet hiteles, hogy nincsenek tiszta minőségek, heroikus kiállás és patetikus bukás, csak összekuszált helyzetek és félreértések. Valódi sorsokat kapunk; von Donnersmarckot maga az ember érdekli, nem a téma aktuálpolitikai felhangjai vagy az elrévedő nosztalgiázás. A film, hiába absztrakt a maga módján, nem metaforákban és elvont fogalmakban mutatja be a diktatúrát, hanem gyakorlatán keresztül; alaptétele, hogy nincs menekvés, nem vonhatja ki magát senki. Az emberi közösségek kérlelhetetlenül felbomlanak besúgókra és besúgottakra, félelemből hallgatókra és félelemből hangoskodókra. Mintha Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versének illusztrációját látnánk. A diktatúra mindent ural, és a kontroll nem áll meg a küszöbön: Dreymannékről még azt is feljegyzik, hogy mikor és mennyi ideig szerelmeskednek. Mindenki etikai választás elé kerül, de a legtöbben nem meggyőződésük szerint, hanem kényszerből választanak.
A mások életéből semmi sem hiányzik, hogy hibátlan korrajz és zseniális művészfilm legyen, képeit nehezen verjük ki a fejünkből, s a jövőbe vetett hit, ami a filmből sugárzik, elgondolkodtató egy olyan hagyományosan depresszív nép számára, mint mi vagyunk. Igényesen kivitelezett, mély és komplex alkotás, ami megérint és elgondolkodtat, valami apróság mégis hibádzik – csak tudnám, mi az. Talán mégis az az aprócska szentimentális felhang, és azok az apró, nyitva hagyott kérdések. Különös például, hogy Dreymann 1984-ben még mindig naiv idealizmussal hisz a rendszerben, ám közben megőrzi tisztességét és éleslátását. Wiesler karaktere ügyesen kitalált és kifejezetten szimpatikus, mégsem teljesen kerek. Jó lett volna legalább néhány utalás szintjén megtudni, mi vitte őt a Stasi kötelékébe, hogyan lett belőle a rendszer idealista híve, és hogyan lehetséges, hogy hosszú pályafutása alatt most először kerül olyan helyzetbe, hogy észrevegye: vizsgálata alanyai nem tárgyak, hanem emberek. Rutinos és józan ki- és lehallgatónak tűnik, mégis úgy szembesül a helyzettel, mintha most csinálná először. Érzelmi kötődése Christa-Mariához némileg megmagyarázza a hirtelen pálfordulást, és Ulrich Mühe nagy formátumú, hiperérzékeny alakítása sok mindent hihetővé tesz, egy icipici hiányérzet mégis marad bennünk. Ez azonban nem az a film, amiben szőrszálhasogató módon hibákat keresgél az ember. Inkább örülünk, hogy látjuk, és hagyjuk, hogy magával ragadjanak gyönyörű, vagy éppen nyomasztó képei.

Kíváncsi lennék, mennyit értenek egy ilyen filmből nyugaton. Attól tartok, éppen a lényeget nem értik meg, vagy inkább fogalmazzunk úgy: nem érzik át. Akinek a film témája csak egy fejezet a történelemkönyvben, bizonyára mást él át filmnézés közben, mint az, akinek még mindig görcsbe ugrik a gyomra, ha a határátkelőhöz közeledik.

3 megjegyzés:

yko írta...

Láttam,és megrendítő élmény volt!
Jó,hogy írt róla!

Névtelen írta...

Szept.végén megjelenik DVD-n!

Quetzalcoatl írta...

Köszi, hogy szóltál! Érdemes megvenni, nagyon igényes kis film.