24 – A hatodik évad

Sic transit...

*spoiler warning*

Azt hiszem, bejelenthetem, hogy megvolt 2007 legnagyobb csalódása. Abban legalábbis biztos vagyok, hogy nehéz lesz überelni azt a kiábrándulást, amit kedvenc sorozatom legújabb évadja váltott ki belőlem. Már a negyedik és ötödik évaddal szemben is voltak fenntartásaim, alapjában véve mégis élvezhető és izgalmas volt, és elvitte a hátán a történetet néhány nagyon jól kitalált szereplő és dramaturgiailag viszonylag tisztességesen előkészített és megokolt fordulat. Most azonban szipogva állok a 24 sírjánál, elhelyeztem a gyászt kellő mértékben kifejező koszorút, és nem tudom, mit csinálhatnék még a Remek Filmes Ötletek Temetőjében.

A 24 legnagyobb érdeme és fő érdekessége abban állt, hogy az alkotók igyekeztek a hitelességre, vagy legalább a hihetőségre törekedni. Futkosott a hátunkon a hideg az első évad politikai játszmáitól vagy a második évad terrorista ténykedéseitől, mert tudtuk: ez valószínűleg tényleg így folyik. A sorozatnak mindig is célja volt a meglepetés, a "cliffhangerek" halmozása, de a fordulatokat jól kitalálták, volt egy egységes alapkoncepció, eljutottunk valahonnan valahová, és a végére összeállt a kép, a viszonylag hiánytalan ok-okozati lánc. Ebből mára nem maradt semmi. A 24 lesüllyedt a B-kategóriás akciófilmek szintjére, ahol a Magányos Amerikai Szuperhős átvérzett atlétatrikóban, dacolva az elemekkel és a Gonoszokkal (oroszok, kínaiak, terroristák, Fradi B-közép) megmenti az univerzumot a biztos pusztulástól, miközben persze néha még az övéi is ellene dolgoznak, hogy a helyzete még kilátástalanabb legyen. Jack Bauert már alig választja el valami a Bruce Willis vagy Arnold Schwarzenegger által megformált, unalomig ismételgetett akcióhősöktől, és ez több, mint szomorú. Ez egyenesen tragikus.

A 24 az ötletek, a nem hétköznapi megoldások, a meglepő fordulatok sorozata volt. Remek karakterek feledtették el velünk a dramaturgia kisebb-nagyobb döccenéseit: ki ne emlékezne az olyan figurákra, mint George Mason, Ryan Chapelle, Mike Novick, Sherry Palmer vagy Nina Myers... Persze mindig is voltak gyengébb szereplők, mint pl. a rendkívül irritáló Kimberly, de alapjában véve nem volt ezzel semmi baj. Miután a szereplőgárda tetemes részét sikerült a negyedik évadra kiirtani, az alkotók új karakterek színre léptetésével próbáltak némi vérfrissítést vinni a sorozatba, de az új garnitúrából talán csak Edgar és Chloe volt igazán jó figura. Engem már sem Curtis, sem Michelle, sem Audrey nem hatott meg; a szereplők egyre inkább egydimenziós papírmasé-figurákká, valódi tulajdonságok nélküli üres bábokká redukálódtak. Az ötödik évad Charles Loganje azért visszahozott valamit a régi szép időkből, ám ezzel együtt is, a negyedik-ötödik évad már jóval felejthetőbb, mint az első három volt. Nem számítottam különösebb áttörésre az új szériában sem, az azonban megdöbbentett, hogy az egykor olyannyira ötletes sorozat alkotói már nemcsak saját maguktól, de a legrosszabb szappanoperákból is csennek ötleteket.

Mert hát igen, bármilyen hihetetlenül hangozzék is, ez történik. Az évad felénél már komolyan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy vagy kiszállok, vagy érjünk már gyorsan a végére, mert ez kibírhatatlan. Az egyik főgonoszról kiderül, hogy szeretett hősünk testvére, a másik főgonosz pedig szeretett hősünk apja. Amikor látványosan derül fény rokoni kapcsolatokra, ártatlan kisfiúkat kell megmenteni a gonosz nagypapa karmaiból tíz másodperccel a mindent megsemmisítő légitámadás előtt, és a halottnak hitt barátnő meggyötörve és szörnyű állapotban, és persze a gonoszok kezén, de mégiscsak él (és élete megmentéséért természetesen a Fehér Házzal is szembe kell szállni), sajnos elkezdhetünk gyanakodni, hogy az alkotók egyhuzamban ötször végignézték a teljes brazil sorozat-repertoárt, és már képtelenek elvonatkoztatni annak játékszabályaitól. A végén már az sem lepett volna meg, ha Jack egy hirtelen ötlettől vezérelve akciót indít Isaura kiszabadítására, vagy felteszi az elnöknek az égető kérdést, hogy tényleg van-e közös gyereke Rosalinda Esmeraldával.
Ezzel összhangban nem csak a primer eseményeket, de a dramaturgiát is sikerült végleg nevetségessé tenni. A rengeteg lehetőséget tartogató 24 órás felosztást az alkotók képtelenek voltak valami újra felhasználni, és nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy minden részbe csihi-puhi, nagy melodráma, nagy szembesülés és tragikus helyzetek sorozata kell. Pedig dehogy. Az olcsó, erőltetett és kiszámítható fordulatok helyett nyugodtan lelassulhattunk volna egy kis időre, szentelhettünk volna pár percet a nüanszoknak, a pszichológiai háttérnek (nem az ömlengésnek!); ez nagyon jól működött például az első évadban az elnökjelölti szálon. Tulajdonképpen a hatodik évad leghasználhatóbb jelenetei is az elnöki szálhoz kapcsolódnak: Wayne Palmer teljesen érdektelen figuráját szerencsére valamennyire ellensúlyozza a minden szempontból súlyosabb alelnök és az ügyesen taktikázó Tom Lennox, aki kétségtelenül az évad egyetlen igazán jó karaktere. A többi egész egyszerűen hulladék. Az egykor oly szórakoztató és érdekes Chloe teljesen ellaposodott (a végén még könnyes szemmel be is jelenti, hogy terhes), a Morris-szal előadott "házastársi civakodás húros és ütőhangszerekre" inkább idegesítő, mint szimpátiát keltő; a Milo és Nadia románcát követő szál pedig egyszerűen rossz. Bill Buchanan és Karen Hayes szimpatikus, de az igazi mélységet nélkülöző figurák; az újonnan feltűnő Doyle még tűrhető, a negatív figurák között azonban egyet sem tudok mondani, aki egyáltalán említésre méltó volna. A csúnyán néző, kegyetlen arab terroristát, az orosz összeesküvőt meg a gátlástalan kínai ügynököt már ismerjük, láttuk ezerszer. Graem, aki az ötödik évad egyik legérdekesebb gonosz karaktere volt, az elnökkel bábozó pszichopatából Jack gerinctelen öccsévé alakul át, és szánalmas, akárcsak maga az ötlet, hogy a Bauer-családot belekeverik az eseményekbe (ráadásul ebben a sztoriban az ok-okozati viszonyok is enyhén szólva ködösek). Jack apjának feltűnése mintapéldája az amerikai "apamániának", ami még egy harmatos akciófilmben is idegesítő, itt azonban egyszerűen agyrém. Mint ahogyan az is röhejes, hogy a szépemlékű David Palmer testvérét megtesszük következő elnöknek, kvázi mintha az elnökség öröklődne; és abszolút mértékben szükséges, hogy Wayne is olyan etikus mintaelnök legyen, mint a bátyja. Aaron Pierce meg persze közben feleségül vette Charles Logan exnejét, úgyis olyan jól összemelegedtek az előző évadban. Martha pedig bosszúból leszúrja Charlest, amikor az ellátogat hozzá. Ötlettelenség, erőltetettség, izzadtságszag mindenütt.

Meg kell azért hagyni, vannak jó pillanatok. Például az az intermezzo, amikor a teljes mértékben civil Walid élete kockáztatásával próbál információkat szerezni a terroristának tűnő kis csoporttól (és végül kiderül, hogy teljesen feleslegesen), egészen ügyes; és Tom Lennox is kifejezetten jó jelenetekkel gazdagítja az epizódokat. A történet jelentős része azonban – a szappanoperákból vett betétek, önfeláldozó szerelmesek, menekülő kisfiúk és antipacifista tábornokok különszámain túl – abból áll, hogy az eddigi évadokban már bevált elemeket ismételik meg, de olyan feltűnően, hogy az már pofátlanság. S ami talán a legnagyobb baj: az előző szériákban viszonylag koherens logikai lánc itt egész egyszerűen szétesik, a szálak nincsenek rendesen kidolgozva és elvarrva, és néha dühösen csapkodhatunk, hogy az isten szerelmére, ez nem logikus. Kötve hiszem például, hogy Oroszország egy mikrochip miatt atomháborúval fenyegetné az Egyesült Államokat, vagy hogy egy felelős amerikai elnök együttműködne egy tömeggyilkos terroristával, vagy megkockáztatna egy komoly nemzetközi konfliktust csak azért, mert "Jack Bauer a szavát adta, hogy nem lesz baj". Mint ahogyan abból, hogy egy ideiglenes táborban elkülönített, iszlám szélsőségesnek tűnő kis csoport folyamatosan "5 vendéget" emleget, sem következik, hogy a terroristák kezében 5 atombomba van. Sajnos nem tudom eldönteni, hogy a forgatókönyvet ennyire lóhalálában kellett megírni, ennyire kifogytak az ötletekből, vagy egész egyszerűen csak ennyire hülyének néznek bennünket.

Na és persze ott van maga Jack Bauer. Tudjuk, hogy a valóságban sokkal nagyobb a hangsúly a háttércsapaton, az összmunkán, az elemzőkön, és nem egyetlen ember kezében futnak össze a szálak, de az még elfogadható, hogy az események követhetővé tételéhez és egyáltalán a filmes adaptációhoz szükség van egy központi szereplőre, akinek a sorsát követjük. Ez viszonylag rendben is volt eleinte, mostanra azonban gyakorlatilag eltűnt a háttércsapat, és az az érzésünk támad, hogy egyedül Jack létezik, a CTU-t pedig 3-4 ember üzemelteti. A technológia és a háttér felvázolása kimerül néhány hangzatos szóban, pedig ez volt a sorozat egyik legfontosabb eleme. Innen már csak egy ugrás a véres atlétatrikó, meg a közlekedés a szellőzőrendszerben. Bevallom, nem tartom Kiefer Sutherlandet különösebben nagy színészi tehetséggel megáldott művésznek, az azonban feltűnő, hogy a jelek szerint ő is unja már a dolgot. Két-három arckifejezésnél többet nemigen látunk tőle, de hát hogyan is várhatnánk, hogy hitelesen formáljon meg egy figurát, ami már minden, csak nem hiteles. A Magányos Amerikai Szuperhős, miután 2 éven keresztül éheztetik, verik és kínozzák egy kínai börtönben, ereje teljében lévő, egészséges és jól táplált ügynökként szaladgál és lövöldözik egy teljes napon át, ami már önmagában is abszurd; s emellett nyilván olyan pszichés állapotban is van, hogy pillanatok alatt képes a saját és mások életét komolyan befolyásoló döntéseket hozni, ráadásul mindig helyesen. Nincs olyan, amihez ő ne értene: pár pillanat alatt szétszerel egy atombombát, ha kell, az orosz konzulátuson pedig olyan tökéletes kiejtéssel vakkant oda az egyik őrnek, hogy abban fel sem merül, hogy az ismeretlen illető talán nem is orosz honfitárs, hanem született amerikai. Persze kapunk egy kis ízelítőt abból is, mennyire megviselte és megkeményítette őt a börtönélet, még a saját öccsét is képes kínvallatásnak alávetni, az orosz konzulról nem is beszélve; ennek már fele se tréfa, elvtársak. Néhány elgyötörtnek szánt pillantás és sablonos mondat azonban ehhez nem elég. "Ülj le, ez egyes", ahogyan egykori földrajztanárom mondogatta.

A sorozat rajongói körében vannak találgatások arra nézve, hogy a következő évadban Jack Bauer már mint negatív hős, pszichopata jelenne meg, és ő lesz az, akire a terrorelhárítás vadászik. Ez igen figyelemreméltó és sok lehetőséget tartogató fordulat volna, ám attól félek, igen kevés rá az esély. Talán ha a hatodik évad látványosan megbukik, elképzelhető, hogy a szponzorok az asztalra csapnak, de ez a megoldás igencsak gyökeres változtatásokat követelne, nem csak az események és a megszokott dramaturgia, de az egész sorozat ideológiája szempontjából is. Jack Bauer a tökéletes amerikai, aki – mint megtudtuk – egy pszichopata családban is képes volt megingathatatlan erkölcsi normákat kialakítani, mindig kész az önfeláldozásra a szeretteiért és a hazájáért, mindig tudja, mi helyes és mi nem, és sosem habozik. A legnagyobb kockázatot is vállalja, és hősiesen tűri a kínzást és a megaláztatásokat, ha arról van szó. Jacknek igazából nincs már személyisége, ő egy idealizált figura, egy példabeszédbe vagy tanmesébe illő hős; sajnos egyre inkább az. Ez eddig sem volt titok, most azonban már teljes a torzulás, semmi sem maradt az emberből (mert azt nem tudom emberi gesztusként értékelni, hogy könnyes szemmel szorongatja a beteg barátnője kezét). Jack mindig az igazságot keresi, és meg is találja azt; személyes veszteségein felülemelkedik, belső szilárdságát nem ingatja meg senki és semmi. Természetes, hogy a valósághoz, az igazi emberi érzelmekhez, reakciókhoz, viselkedéshez semmi köze. Bevallom, az egész sorozatban számomra ő volt a legkevésbé érdekes. A nagyon is emberi mellékszereplőkben néha több volt a fantázia. De mindezzel együtt sem volt különösebb bajom eddig Jack karakterével; most azonban úgy látom, a figura már teljesen kiüresedett, és az arc már csupán arra hivatott, hogy az amerikai ideált megtestesítse. Egyik kezével a kínaiak ellen harcol, a másikkal az oroszokkal hadakozik, a harmadikkal arab terroristákat fojt meg, a negyedikkel az elnök ellenfeleit irtja, az ötödikkel meg megveregeti a halálra rémült állampolgárok buksiját. Ez még Sívától is nagy teljesítmény. És sajnos ez az a pont, amikor fel kell tennem a kérdést: miért kellene, hogy érdekeljen engem mindez?

Néztem, mint Rozi a moziban, és nem tudtam felfogni, mi történik – na nem a vásznon, hanem a kedvenc sorozatommal. Vagy hogy helyesebben fogalmazzak: azzal, ami egykor a kedvenc sorozatom volt. This is bullshit, ahogyan Eric Cartman mondaná. Mike Novick meg talán úgy reagálna, hogy "Mr President, we simply cannot let these people release another season on American soil."

A vadon szava

A valkür a Művészetek Palotájában

A Rajna kincse felemásra sikeredett feldolgozása után némi kétkedéssel ültem be a Művészetek Palotájába A valkür előadására. Hogy őszinte legyek, nem fűztem nagy reményeket a dologhoz, a látványvilágot tekintve legalábbis biztosan nem. S lám, életem egyik legkellemesebb csalódása ért. Ez után az este után csak azt mondhatom: igen, erről van szó!
Ugyanaz a rendezőgárda, mégis merőben más benyomás. Egy furcsa Rheingold után egy zseniálisan modern Valkürt láthattunk, amelyben a koncepció középpontjába állított vetítőfelület és árnyjátékos tánckar végre megtalálta a helyét és funkcióját, és remekül illusztrált, aláfestett és szimbolizált anélkül, hogy az összképet megzavarta volna. A Rajna kincséhez képest szinte alig van látványelem, csak a vetített kép, és némi visszafogott árnyjáték.

A nyitány alatt egy hóvihar zilált képét látjuk, mintha csak a menekülő Siegmund szemszögéből figyelnénk a külvilágot. Az első felvonásban a vetítőfelületet hó borítja, mintha valóban egy hófödte északi táj kunyhójába tértünk volna be; a színpad hidegen kékesszürke fényben úszik, egy szeretet nélküli, rideg otthon benyomását keltve. Az első felvonás árnyjátékát és táncos illusztrációját a kutyák és farkasok képe uralja. Hunding kutyái diszkréten, de azért fenyegetően kúsznak gazdájuk lábánál. Siegmund elbeszélésének fonalát követve, a hófödte háttérben meg-megjelenik a farkaspár sziluettje (a kutyafejű emberalakokról akár Anubis is az eszünkbe juthat, és a párhuzam megállja a helyét, hiszen Wotan is hasonlóképpen „méri meg” a holtak, az elesett hősök lelkét, mint Anubis). A bátyjai halála felett érzett fájdalmába belehalt lány felemlítésére pedig a kutyák görcsös, fájdalmas rángásba kezdenek, mintha csak az emberben lakozó állat rémületét és kétségbeesését jelenítenék meg. Hunding fenyegetésére hatalmas, vicsorgó farkasfej árnya tűnik fel, majd foszlik szét Siegmund felett; egyszerű, mégis találó elemek. A látvány nem tolakszik előtérbe, csak illusztrál, megmutat, „aládolgozik” a zenének. A szerelmi kettős alatt a fenyegető farkas- és kutyaalakok eltűnnek, és képileg is megjelenik a tavasz, a virágzás a hófödte háttérben, hogy aztán újra a hó uralja a látképet.
A Walhallából gyönyörű kilátás nyílik a tiszteletet parancsoló skandináv hegyekre, Fricka és Wotan párbeszéde alatt a természet és a harag zöldje dominál a színpadon; s a gyönyörű látkép szertefoszlik, elolvad, szétfolyik, és háború dúlta, elhagyott város fekete romjaivá alakul, amikor Wotan Fricka nyomására elfordul szorongatott helyzetben lévő fiától. A romváros fekete-fehér képe felett feltűnnek Wotan hollói, animált képként és díszletként is. A menekülő Siegmund és Sieglinde mögött egy hatalmas, sötét alagút nyomasztó képe sejlik fel, mintegy érzékeltetve: nincs hová rejtőzniük, sorsuk megpecsételődött. A „Todesverkündigung” jelenete egyszerűségében is egészen egyedi: Brünnhilde megjelenésével átlépünk egy másik dimenzióba; az alagút képe eltűnik, az énekes Linda Watson szerényen meghúzódik a színpad oldalán, és a háttérben az emelvényen csak a valkürt megjelenítő, kecses táncost látjuk, aki lassú, kimért mozdulataival misztikus lényként uralja a színpadot, míg Siegmund „a földi világban ragadva”, hátat fordítva, félelemmel vegyes megilletődöttséggel kérdezgeti az isteni leányt. Véleményem szerint ez a jelenet az este egyik legjobb pillanata volt.
A valkürök lovaglása alatt a lófejeket hordozó táncosok mozgása számomra nem volt elég dinamikus (ez a zene egész egyszerűen a lovak mozgásához van írva, és semmi sem illik jobban hozzá, mint egy vágtató ló képe), de a lovas árnyjáték ezzel együtt is ötletes és találó; a háttér elé helyezett lófejekről pedig kifejezetten Picasso Guernicája jutott eszembe. Amikor Wotan ellöki magától Brünnhildét, az égből való letaszíttatás képileg is megjelenik a vetítőfelületen, lassú zuhanás, majd egy egészen földközeli kép formájában, s egy ideig egy elesett, földön fekvő ember látószögéből látjuk a mezőt és a lassan beboruló eget. Aztán a növényzet zöldje lassan feketére vált, és újra feltűnik a Wotan elfordulását, könyörtelenségét megjelenítő romváros képe, hogy az utolsó jelenetben felgyulladjon, majd lezárásképpen az egész háttérkép elégjen, akárcsak Bergman Personájában. Minden teljesen a helyén van; talán egyedül azt lehetne a rendezés szemére hányni, hogy a filmes megoldások nem kifejezetten profik, a kézikamera mozgása néha túl zaklatott, a színek néha túl élesek, a Siegmund és Sieglinde kettőse alatt feltűnő, harsány tavaszi képek pedig nincsenek kellően „bedolgozva” a fehér háttérbe. De ez már tényleg csak szőrszálhasogatás, és persze az is könnyen lehet, hogy ez a megoldás szándékos és tudatos, hogy – akárcsak a Dogma-filmekben – az elénk táruló háttérkép a lehető legéletszerűbb legyen.

A szereplők „megkettőződése” (sőt megháromszorozódása, mert Siegmund és Sieglinde szerelmi kettőse alatt két táncospárt is látunk a színpadon), ami A Rajna kincsében egyértelműen furcsa volt, itt egyáltalán nem volt zavaró; a táncos valkürök minden további nélkül elvegyülhetnek az énekes valkürökkel, amikor Brünnhildét rejtegetik Wotan elől, mint ahogyan a táncos Brünnhilde és Linda Watson is tökéletesen megfért egymás mellett. Sőt, az utolsó jelenetben méltóságteljesen elvonuló, majd mozdulatlan lányalakká merevedő táncos figurája kifejezetten esztétikus és felemelő. Egyedül a tűzvarázs jelenete alatt besurranó Loge figurája volt zavaró egy kicsit; mozgása ugyan valóban véletlenszerű és fürge, akár a láng, ám ehhez a monumentális zenei részlethez nekem nem igazán illett ez a komikus, játékos megoldás.
Ezzel együtt a táncosok kara sokkal visszafogottabb, letisztultabb, mint A Rajna kincsében volt. Mind a Hunding kutyáit, mind a valkürök lovait megjelenítő mozgás tökéletesen kontextusba illő, a valkürök lovaglása alatt a zuhanó alakokat – talán az elesett hősök lelkeit – terelgető-lökdöső árny-valkür képe ötletes és dinamikus. A színpadot a természet színei, a fű zöldje, a jég szürkéskékje, s ezzel ellenpontban a romváros feketesége és az alagút fullasztó üressége uralja. A tárgyi díszlet kimerül a néha megjelenő hollókban, a kardban és Wotan dárdájában. És nincs is szükség többre: ebben az előadásban életre kelt az az ősi „vadon”, amely inkább az ember pszichéjében, semmint tárgyiasult formában létezik, és amely a mítoszok szülője és színhelye. Nem hinném, hogy ennél többet hozzá lehet tenni a wagneri univerzumhoz.

Az énekesek most is remekeltek. Azt hiszem, mindannyiunk fülében ott van egy-egy etalonnak tekintett felvétel, mint Jon Vickers és Gundula Janowitz Siegmund-Sieglinde kettőse, vagy mint Donald McIntyre gunyoros Wotanja, ám ez az előadás ezekkel a klasszikus mércékkel mérve is megállja a helyét. A tavalyi Parsifalban Amfortasként remekelő Tomas Konieczny Wotanja eleinte néha erőtlen volt, túlharsogta a zenekar, ám a harmadik felvonásra tökéletesen magára talált. Linda Watson Brünnhildéje erőteljes és drámai (a művésznő idén Bayreuthban fogja énekelni a szerepet, nem véletlenül), Michaela Schuster Sieglindéje becsületes, ártatlan és hősies. Christian Franz az én ízlésemnek egy kicsit „kiabálósra” vette Siegmund figuráját, főleg az első felvonásban, ám ezzel együtt is gyönyörű pillanatokkal ajándékozta meg a nézőket. Németh Judit Frickája hol hízelgő, hol erőszakos, hol tajtékzó, hol diadalmas. Bár kis szerep, mégis kiemelném a Polgár László helyett beugrott Walter Fink Hundingját, ilyen zseniális basszushangot ugyanis régóta nem hallottam. Az énekesek játéka visszafogott, most is megőriznek valamit a koncertszerű jellegből; s ebben a kevés szereplős zenedrámában az sem zavaró, hogy nincsenek még jelzésszerű jelmezek sem.

Ezek után a legteljesebb optimizmussal várom a 2008-as évad előadásait, amelyeknek már a szereposztását is közzé tették. Már Matti Salminen Hagenje miatt is érdemes lesz megvenni a jegyet. Remélhetőleg a Siegfried és a Götterdämmerung feldolgozása is A valkürhöz hasonlóan letisztult, szép és elgondolkodtató lesz.

A dörzsölt zugügyvéd és a két tőrbe csalt öregúr

A Rajna kincse a Művészetek Palotájában

Nagy várakozással néztem az idei Wagner-napok első estéje elé a Művészetek Palotájában. A Rajna kincse Magyarországon már nagyon régóta csak az operaházi rendezésben futott, s minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen, aki úgy érezte, az oly nagyon szeretett operai esték mellett jó lenne egy kicsit más felfogásban is látni a Ring darabjait. Nos, megállapíthatjuk, hogy az újszerű felfogás megérkezett. Hogy ez mit jelent pontosan, az már nehezebb kérdés. Vegyes érzelmekkel hagytam el a Nemzeti Hangversenytermet. Nem tudtam eldönteni, hogy egy zseniális darabot hallottam, vagy egy teljesen kusza rendezést láttam, vagy mindezt együtt. A hang és a kép ugyanis nem akart összeállni teljes egésszé.

Eltekintenék attól, hogy méltassam magát a darabot, hiszen ahhoz, hogy az egész Ring úgy, ahogy van, zseniális, nem férhet kétség. Ahhoz sem, hogy az idei Wagner-napokra meghívott énekesek már nemzetközi közönség előtt bizonyítottak, Fischer Ádám karmester Wagner remek tolmácsolója, a Magyar Rádió szimfonikus zenekara pedig úgy szól, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ami igazán szöget ütött a fejembe ezen az estén, az maga a rendezés volt.
Mint ez a bejáratnál osztogatott, rendkívül igényes kis könyvecskéből is kiderült, a rendezés és a látvány szinte kizárólag külföldi szakemberekből verbuvált, népes gárda munkája. Hartmut Schörghofer koncepciójának középpontjában egy, az énekesek mögött elhelyezett felület áll, amely egyben háttér, vetítővászon, fény-árnyék játék eszköze és ablak a külvilágra. Ez a felület hivatott az uralkodó látványelemek megjelenítésére, miközben az énekesek a „vetítővászon” előtti emelvényen állva, vagy a mellette elhelyezett székeken ülve, jelmez nélkül, frakkban és estélyiben, mintegy koncertszerű előadás formájában szólaltatják meg a darabot. A koncepció szerint a határok elmosódnak, az énekesek játszani kezdenek, s innentől kezdve a jelmez nélküli színrevitel és a háttérben megjelenő kép összefonódva, egymást kiegészítve keltette volna életre Wagner zenedrámáját. Az ötlet önmagában remek: egy ilyen megoldás lehetőséget teremt a színpad kiszélesítésére, a valós térben megoldhatatlan látványelemek bemutatására, határt tényleg csak a rendező fantáziája szab. És valóban kaptunk is mindent, ami egy ilyen modern háttérfelületen bemutatható. A nyitány alatt zavaros, kavargó vizet, a sellők játéka alatt kacéran úszkáló lányokat és Alberich érzékeit borzoló táncosnőket, később kilátást az égre és Wotan hatalmas felhőkarcolójára, aztán szalamandraként mászkáló, alvilági törpeszolgákat, sőt még vért és budapesti látképet is. Mindez azonban nem elég, a multifunkcionális felületen kívül hatalmas óriás-bábokat is látunk, már amikor Fasolt és Fafner a színen van; néha pedig bekúszik a kivilágított „vetítővászon” elé egy-egy táncos, vagy táncosok egész hada. Az olvasó talán felteszi magának a kérdést: nem sok ez egy kicsit? A válasz: de igen. Éppen ez a probléma.

Rengeteg jó ötlet volt felhalmozva ebben az előadásban, a megvalósítás azonban nem volt kerek, nem volt letisztult. Sajnos úgy éreztem, nagyon sok a felesleges, teljesen oda nem illő elem a színpadon. Emlékezhetünk, a tavalyi Parsifal-előadáson mindössze néhány fekete-fehér drapériával és madártollal operáltak a rendezők, és mindez tökéletesen elég volt, hogy a zene a maga pompájában és drámaiságában kiteljesedhessen. Ennyi pontosan elég volt. Wagner zenéje messzemenően mély és metafizikus, és éppen ezért nagyon sokféle értelmezést és interpretációt elbír, véleményem szerint azonban a túlzsúfolt színpad, a nehezen értelmezhető vagy egyenesen funkciótlan elemek halmozása nemhogy segítené a zenei kiteljesedést, de egyenesen rombolja azt: elvonja a néző figyelmét magáról a zenedrámáról. Ennek ékes példája volt, amikor Alberich átka alatt (a Ring egyik legszebb részlete!) ahelyett, hogy minden idegszálammal Hartmut Welker szenzációs hangjára figyeltem volna, önkéntelenül is arra koncentráltam, mit írnak az énekesek mögötti felületre (annyit kivettem, hogy az óészaki Futhark rovásírást használták a rendezők, de nemigen tudtam értelmezni a feliratot, mert hát – bocsánatos bűn – már elfelejtettem, hogyan is kell a rovásírásnak ezt a fajtáját olvasni). Így hát Alberich átka némileg elsikkadt, pedig tisztában voltam vele, hogy jobban járnék, ha a rég elfeledett egyetemi jegyzetek felidézése helyett inkább fülelnék, és az audiovizuális élményből inkább az audio részen lenne a hangsúly. Hasonlóképpen elvonta a figyelmemet a zenéről Erda jelenete alatt az afeletti töprengés, hogy mit keresnek ebben a színben az ősi anyaistennő lábainál a nornák (már ha őket volt hivatott megjeleníteni a csendben tekergőző három leányzó). A pálmát azonban kétségtelenül a két óriás figurája vitte, akik két hatalmas bábfej formájában jelentek meg a vetítőfelület felett, és leginkább bohózatba illő szemöldökmozgással hívták fel magukra a figyelmet. Minden nyitottságom ellenére néha szerettem volna megállítani az előadást egy pillanatra, és megkérdezni, hogy ez és ez az elem most éppen mit is jelent pontosan. Ugyanis az, hogy átadjuk-e magunkat a zenének, nem feltétlenül döntés vagy hozzáállás kérdése. Ha látunk valamit a színpadon, az megragadja és irányítja a figyelmünket, főleg ha olyan meghökkentő elemekről van szó, mint pl. a második jelenetben körbehordozott, gigantikus kéz (amelynek funkcióját mindezidáig nem sikerült megfejtenem), a Walhalla felépítéséhez használt (?) hatalmas daru, vagy az óriások testvérgyilkosságánál az egész vetítőfelületről lecsorgó, leginkább paradicsomlének tűnő folyadék. S mintha nem tudták volna eldönteni, hogy modern vagy helyenként klasszikus rendezést szerettek volna színre vinni: az énekesek játéka a klasszikus verziókat követi, miközben a háttérben egy, felfogásában és képi világában is modern rendezés bontakozik ki. Viszont ha van felhőkarcoló, toronydaru és autókkal tarkított pesti látkép, akkor a kontextusba nem illik bele sem a dárda, sem az óészaki rovásírás. Mindezzel együtt voltak nagyon jó pillanatok, nekem pl. kifejezetten tetszett az eltorzult árnyként megjelenő sárkány-Alberich vagy a vízben lebegő sellők képe. A hatalmas Fasolt-fejet leütő báb-kézről viszont egyenesen a Monty Python-féle „halas pofozó tánc” jutott eszembe; a felhőkarcoló ablakain lecsorgó művér pedig inkább illett volna egy B-kategóriás horrorfilmbe, mint egy Wagner-darabba. Maga az ötlet, az adott elem magva lehet akár kifejezetten találó és gondolatébresztő is (a Walhallát és Wotan hatalmát a kezdetektől beszennyezi a vér; az óriások kívül helyezkednek azon a téren, amit az istenek átlátnak és kontrollálni tudnak), de a megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után, legalábbis az én ízlésemnek.

Talán az volt az alapprobléma, hogy a rengeteg lehetőséget rejtő vetítőfelületnek egyszerre kellett volna megjeleníteni, aláfesteni, értelmezni, szimbolizálni és ellenpontozni, mindez pedig nem oldható meg egyszerre. Érdekes eleme a rendezésnek, hogy a színen megjelenő színészek – akik mindvégig megőriznek valamit a kezdeti koncertszerű jellegből – mintegy megduplázódnak a hátuk mögött látható kivetítőn; hol árnyék formájában, mint Alberich, hol vetített képként, mint a sellők, hol néha belibbenő táncos képében, mint Loge. Eközben azonban maguk az énekesek is gesztikulálnak, játszanak, még ha visszafogottan is, s ettől az az érzésünk támad, mintha egyszerre két előadást látnánk. A két sík összekeveredik, nem kiegészíti és értelmezi, inkább összezavarja egymást; ráadásul a hasonlóan öltözött énekeseket egy rövidlátó vagy rossz megfigyelő néző néha alig tudta megkülönböztetni. Számomra tökéletesen elég lett volna, ha a nagyszabású rendezői koncepcióból csupán a színek és fények játéka, illetve a víz és az ég képe marad meg, s minden mást az énekesekre bíznak, akiket bizonyára nem zavart volna egy szolid, jelzésszerű jelmez. Nem hinném, hogy képességeiken túlmutató feladat lett volna mozgalmassá és izgalmassá tenni egy egyébként statikus és visszafogott rendezést. S valóban, az előadás legjobb pillanatai éppen azok, amikor semmiféle gigászinak szánt látványelem nem zavarja meg az összképet, hanem az énekesek csak úgy isten nevében állnak a színpadon, és az „üresen” hagyott térbe végre beáramlik Wagner monumentális zenéje.

A szervezők parádés énekesgárdát hoztak Budapestre; a legnagyobb figyelmet alighanem Hanna Schwarz feltűnése keltette, ezt a legendás Wagner-énekesnőt ugyanis szinte mindenki ismeri, aki valaha is érdeklődött a német mester művei iránt. A tavalyi Parsifal címszereplőjeként remekelő Christian Franz ezúttal Logeként mutatkozott be; a magyar közönség előtt jól ismert Németh Judit pedig Fricka szerepében lépett színpadra. Ami az énekeseket illeti, egy szavunk sem lehet. James Johnson Wotanja talán helyenként egy kicsit öreguras (inkább el tudnám képzelni a Siegfried megfáradt, rezignáltabb Wotanjaként), de ezzel együtt világszínvonalú előadást hallottunk.
Christian Franz Logéja minden szempontból az este főszereplője. Igazi, gunyoros csirkefogó, dörzsölt zugügyvéd, sunyiságában is szeretetreméltó félisten, és Franz minden mozdulatából süt, hogy végtelenül élvezi a szerepét. Ő volt talán az egyetlen, akivel kapcsolatban úgy éreztem, egy pillanatra sem feszélyezi a rendezés számos furcsasága; mintha tényleg maga Loge sétált volna be a színpadra, hogy cinikusan szemügyre vegye, most vajon milyen verzióban viszik színre A Rajna kincsét. Wotan hataloméhes, de akaratgyenge fráter Franz Logéja mellett, mint ahogyan Alberich is kéjsóvár vénemberré törpül; a három központi figura a kezét dörzsölő kibic és a két rászedett, rossz döntéseket hozó öregúr. Érdekes elem, hogy Loge egyszer ki is kapja Wotan kezéből a dárdát, mintha csak ezzel akarná nyomatékosítani, hogy az ő – szeszélyes és kiszámíthatatlan – akarata érvényesül. Hanna Schwarz Erdája misztikus és hátborzongató; Hartmut Welker Alberichje egyszerre szánandó, tragikus és sátáni. Ez az előadás ékesen bizonyítja, mennyi minden múlik az énekeseken. A nyitójelenet élettel teli és gyönyörű volt, Alberich és Flosshilde incselkedése már-már szerelmi kettős. Az egyik legemlékezetesebb pillanat, amikor Loge, felemlegetvén, hogy Freiához hasonlót nem talált a világon, az emelvényen állva egy pillanatra uralja a színpadot, s a pár soros merengés szinte áriaként bomlik ki. Loge, a megkötözött Alberich és Wotan jelenete is egészen különleges atmoszférát teremtett. A zárójelenetben az istenek bevonulása helyett egyedül Wotan marad a színpadon, s a fehér üresség előtt állva sokkal inkább egy baljós jövőt előrevetítő zsarnokot, semmint egy égi fényben fürdő istent látunk. Remek pillanatok, lélegzetelállító hangok, helyenként futkos a hátunkon a hideg – és mégis, valami hibádzik. Ehhez az előadáshoz nem hozzátenni kellett volna, hanem inkább elvenni belőle, hogy tökéletes legyen.

A Rajna kincse számomra a természet zenéje, s egyben a meséé is. Az elkerülhetetlen tragédia csírája már ott rejtőzik hőseink rossz döntéseiben, elejtett félszavaiban, de a Ringben mégiscsak itt találjuk a tökéletességnek, az őstermészet csodáinak, s az e csodákból való kitaszítottság fájdalmának legszebb zenei kifejezését. Ez persze csak egyféle felfogás; semmi kifogásom az ellen, ha egy rendezés nem erre épít. A természeti, a mese- (vagy inkább mítosz-) jellegnek viszont nagyon fontos eleme, hogy homogén, és ez a homogenitás véleményem szerint akkor sem vethető le, ha más alapkoncepcióval közelítünk A Rajna kincséhez. Ez a darab jeleníti meg azt az állapotot, mielőtt „minden egész eltörött”; a vidáman incselkedő sellőket, a villámokat szóró Donnert vagy a szivárvány szépségén elámuló Froh-t hagyni kell, hogy azok lehessenek, akik. Ha valami különösen szépet hallunk és látunk, jobb szépen, csendben leülni, és néhány percig tiszteletteljesen, szerényen átadni magunkat az élménynek. Talán ezt az alapállást hiányoltam. Semmi baj a modern elemekkel, ha a kontextus kerek és sértetlen marad. Így azonban Donner vihara csupán lemossa a felhőkarcoló ablakait, a szivárvány hidat pedig elhomályosítja az autók fényszórója; a mítosz komplex szövetéből zavarba ejtő összevisszaság marad csak. Néha felvillan az igazi szépség és elegancia, de valami mindig betolakszik közénk és a zene közé. Nagy kár, mert ilyen kvalitású énekesekkel nemes, egyszerű, letisztult és igazán átütő Rheingoldot lehetett volna rendezni.

Sandra Bullock: Megérzés

American dream, de minek

Amerikai thriller. Ez akár még jó is lehetne, ne legyenek előítéleteink. Sandra Bullock jó színésznő, az alapötlet rengeteg lehetőséget rejt, a Megérzés pedig minden ízében amerikai film, jó és rossz értelemben egyaránt. Annak ellenére – vagy azzal együtt –, hogy sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, néhány jelenet pedig egyszerűen sírnivalóan rossz, a Megérzés a maga nemében nézhető thriller, és vannak érdemei.

Pedig az első jelenet fájdalmas. Takaros kocsi, a befogott szemű asszonyka mit sem sejtve követi jóvágású férjét, aki mi mást is mutatna neki, mint egy meglepetésként vett házat, ami annyira tökéletes, hogy csak a cukormáz hiányzik a tetejéről, meg a mézeskalács-kerítés. Ez persze több dolgot jelenthet: vagy annyira jól megy hőseinknek, hogy egy kertes ház megvásárlása számukra nem költségvetési tétel, vagy az asszonyka teljes mértékben ki van zárva a család anyagi döntéseiből, elvégre az a férfiak dolga. Vagy csak kellett valami idillinek ható kezdet, az elmaradhatatlan éles, vakító megvilágítással. Nagy l’amour, te vagy a legcsodálatosabb férj a világon, hozzon valaki egy lavórt. Akárhogy legyen is, ennél fárasztóbb és sablonosabb kezdő jelenetet keresve is nehezen találhattak volna. A film bizony lassan indul, s mire szembesülünk az első meghökkentő epizóddal, már olyannyira megismerkedtünk a reklámokból kilépett Amerikai Mintacsaláddal, hogy a nézők háromnegyede a harakirin gondolkodik. (Egy idő után már-már reálisnak tűnik, hogy a talpig kisminkelve ébredő háziasszony mosolyogva sétál le a konyhába amúgy selyempizsamásan, miközben kedves férjura kisimult arccal, kivasalt ingben és nyakkendőben műzlit reggelizik, gyermekei pedig önfeledt kacagással rohangásznak fel-alá. Mert ez a narancslé 100%-os, ezzel tökéletesen indul a reggel.) Az idillt (?) azonban tönkreteszi egy váratlan fordulat: a férfi tragikus halála, ami mindvégig a film kulcsmomentuma marad. Lindának meghozzák a férje halálhírét, ám másnap, amikor a nő felébred, a meglehetősen mogorva Jim mégiscsak él; ezek szerint álom volt az autóbaleset és a férfi halála, Linda legalábbis ezt hiszi. S itt kezdődik a film igazi játékterét adó szerkesztésbeli csavar: az események szürreálissá és illogikussá válnak, Linda pedig ráébred, hogy nem lineárisan, hanem össze-vissza éli át a napokat, a férfi halála előtti napok összekeverednek a halála utánival, és a nő, akinek semmi befolyása nincs az összezavarodott idő folyására, kétségbeesetten próbálja összerakni magában az ok-okozati láncot, és elejét venni a tragédiának. Ijesztgetésből nincs hiány: az összevágott arcú kislány, a halott madár, a flegma és rosszindulatú pszichiáter, az esés közben kinyíló koporsó már-már szériatartozék, mint ahogyan az is sejthető, hogy ki fog derülni: az idillinek tetsző házasság talán nem is volt annyira idilli. A film vége is eléggé kiszámítható; aki látott már ehhez hasonló filmet, annak evidens lesz, hogy a logikai lánc csak akkor lesz többé-kevésbé kerek, ha éppen az asszonyka azon ténykedése, hogy férjét megóvja a tragikus balesettől, vezet magához a balesethez. Nagy meglepetés nem ér, de legalább tisztességesen, viszonylag igényes képi megvalósításban tálalják nekünk mindezt, és nem érezzük, hogy nagyon át lennénk verve.

A Megérzésnek az az egyik legnagyobb erénye, ami talán a legnagyobb hiányérzetet is kelti bennünk: hogy rengeteg lehetőség kínálkozott volna a történet elmélyítésére, kiemelésére a sablonok világából. A rendező és a forgatókönyvíró mégsem tett kísérletet erre. Pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha az ártatlannak és unalmasnak tűnő asszonykáról kiderül, hogy mégsem annyira ártatlan. A filmben van egy fordulópont, amikor a néző eltűnődik: vajon mi lenne, ha Linda hagyná a férjét meghalni, képessé válna az önálló cselekvésre, és új életet kezdene? A Megérzés leghasználhatóbb jelenetei éppen azok, amelyekben Linda mintha konfrontálódna a ténnyel, hogy szépnek és tökéletesnek hitt élete valójában üres frázisokra és hazugságokra épül. A film már-már átcsap egy érdekes drámába, ám az amerikai gondolkodásmóddal ez a megoldás szemmel láthatólag nem fér össze. Hősnőnk és hősünk is meginog (a mindvégig kissé furcsán viselkedő Jim kis híján megcsalja feleségét), ám rendnek kell lennie, győz az Erkölcs, a Hit, Remény meg a Szeretet, és amolyan szájbarágós amerikai módra megkapjuk a Nagy Tanulságot: hogy a világon a legeslegfontosabb dolog a család. Ezen az sem változtat, hogy a happy end – szerencsére – elmarad. Az igazán feszült helyzeteket és párbeszédeket felhigítja az utánuk következő ömlengés, a jó ötletek általában csírájukban elhalnak, és sajnos Sandra Bullock különösen átélt és hiteles színészi játéka sem tudja minden esetben megmenteni a filmet a szentimentalizmus rózsaszín szörnyétől.

Talán a legnagyobb problémám a Megérzéssel az, hogy nem tudom elhinni: az élet, ami szétesni látszik, s amit hősnőnk olyan kétségbeesetten próbál visszaszerezni, valóban idilli és tökéletes volna. Sőt. Linda minden szinten a férjétől függve, főállású háziasszonyként tengeti életét; mindennapjait a gyerekek iskolába furikázása, vásárolgatás, kocogás, házimunka, és igen irritáló és ostoba barátnőkkel való csevegés tölti ki. Mivel sosem éltem az USÁ-ban, nem tudom megítélni, mennyire hiteles ez a kép az átlagos amerikai családról, az mindenesetre biztos, hogy a gondolkodó emberek többsége sikítva menekülne egy ilyen életnek a gondolatától is. Lindában sosem fogalmazódik meg az önállóság hiányának szorongató tudata; számára a teljes anyagi, egzisztenciális és érzelmi függés tökéletes állapot, és élete legnagyobb törésének érzi, amikor kiderül, hogy Jim romantikus flörtbe kezdett egy kolleganőjével. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi érzelmekről van szó a családon belül; frázisok frázisok hátán, a gyerekek naponta ötször elmondják, hogy mennyire szeretik a szüleiket (kíváncsi vagyok, honnan szalajtják ezeket a gyerekeket, mert élőben én ilyet még nem láttam), és a felnőttek összetartozása is inkább csak megszokás. Ez az egész valahol groteszk és természetellenes, s a nézőnek mégis el kellene hinnie, hogy ez az, amiért érdemes harcolni, és semmi más, mint ahogyan ezt a Linda és a pap között zajló párbeszédből is leszűrhetjük. Számomra az lett volna igazán érdekes, ha Linda szembesül saját helyzete visszásságával, és megpróbál tenni ellene, ez a momentum azonban sajnos halovány próbálkozás marad. S ad absurdum, a helyzet Jim halála után sem változik: mint a zárójelenetből kiderül, Linda és a gyerekek a jövőben jól eléldegélnek abból a pénzből, amit Jim hagyott rájuk – a férfi ugyanis a kellő pillanatban még gyorsan ráébredt, hogy Tényleg A Legfontosabb A Család, és megtriplázta a biztosítási pénzét. A film végén a várandós Linda optimistán indul neki új életének, ám nincs rá sok esély, hogy a helyzetén mélyebben elgondolkodjon. Alapjában véve az események nagy része kiszámítható (amikor Linda beszélgetésbe elegyedik egy idősebb úrral egy békés kis tó partján, már tudjuk, hogy a film végén ide fognak költözni), s ez nem éppen előnyös egy olyan film esetében, ami a történet bonyolításán kívül nem sok mindent tud felmutatni. Sok az elvarratlan szál, a befejezetlen, kidolgozatlan elem, és sok momentum csak tessék-lássék van „belemixelve” a forgatókönyvbe, mint például a film vége felé feltűnő, teljesen felesleges vallásos felhang. A filmkészítők sajnos abba a hibába estek, hogy azt hitték, ha kellő mennyiségű csavart és szürreálisnak tetsző elemet tesznek a történetbe, akkor a nézőt annyira lefoglalja ezek kibogozása, hogy észre sem veszi majd az ordító hiányosságokat. Pedig dehogynem.

Van a filmnek egy sajnálatosan elvarratlan, ám annál érdekesebb szála. Linda édesanyja, amikor szembesül lánya furcsa viselkedésével, amit a Linda számára összezavarodott idő okoz, a gyermekek védelme érdekében pszichiátriára viteti Lindát. Hogy ott mi történik, az homályos marad. Az asszonyt akarata ellenére leszedálják, ezután azonban a szál teljesen megszakad, és semmiféle utalás nincs rá, hogyan is végződik Linda és az enyhén szólva megkérdőjelezhető hozzáállású pszichiáter története. Kár, hogy Mennan Yapo rendező ennyire kevés teret szentelt ennek a cselekménysornak, és ilyen felületesen bánt vele; Linda édesanyjának nehéz döntése és Linda pszichiátriai vizsgálata sok lehetőséget tartogató téma lett volna. Az már más kérdés, hogy a pszichiáter figurája siralmasan összecsapott; a forgatókönyv írója igazán vehette volna a fáradtságot, és utána nézhetett volna, mégis mit kell tennie egy szakembernek, ha egy Lindához hasonló asszonyka sétál be hozzá. Persze úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy Norman Roth egy különösen hanyag és rossz pszichiáter, akinek a farmakológián kívül fogalma sincs az egészről, de ezzel együtt sem ártott volna egy kicsivel több alaposság a figura megalkotásakor.

No nem mintha a többi szereplő tökéletesen megalkotott volna, vagy egyáltalán bármiféle jellemmel rendelkezne. Linda is teljesen sablonos; bár Bullock mindent megtett annak érdekében, hogy a figura izgalmas legyen, a helyenként pocsék forgatókönyvet nemigen lehet színészi játékkal, ügyes metakommunikációval ellensúlyozni. Persze egy ilyen filmben, amelynek bevallottan a cselekmény csűrése-csavarása az egyetlen célja, nem feltétlenül kell mélypszichológiai elemzést keresni. A figurák üressége bizonyos értelemben kevésbé zavaró, mint sok más, ehhez hasonló film esetében. A Megérzés nem akar több lenni annál, ami, felvállalja a maga ijesztgetős, felejthető thriller voltát, és minden bizonnyal ezért tud szimpatikusabb lenni sok hasonló produkciónál. Logikai bakugrások, furcsaságok is vannak bőven; nem kell például egyetemi diploma ahhoz, hogy egy madártetemet nem csak úgy isten nevében, hanem legalábbis nejlonzacskóban dobjunk a kukába, elkerülendő a légyinváziót; az pedig mindenképpen erőltetett, hogy a főúton keresztbe fordult autó sofőrje hosszú másodpercekig szerelmi csevejt folytat telefonon a feleségével ahelyett, hogy puszta reflexből azonnal újraindítaná a motort és félrehúzódna. Ha nagyon kedveljük ezt a műfajt, akár még elnézően legyinthetünk is ezekre az apróságokra. Végül is nem akarták az egészet túl erőszakosan megetetni velünk, és ez manapság már önmagában is erény. A Klaus Badelt által jegyzett filmzene pedig helyenként egészen jól sikerült, azzal együtt, hogy a feszültségkeltésre használt zenei eszközök hasonlóképpen elcsépeltek, mint a film összes kliséje.

Ha csak egy kellemes kikapcsolódásra vágyunk, és kedveljük a nem túl mélyen szántó thrillereket, a Megérzés egyszer megnézhető, már Sandra Bullock alakítása miatt is. Ilyen és ehhez hasonló történeteket azonban már tucatjával vittek filmre, sokkal ötletesebben, sokkal jobban összerakva – hogy csak egyet említsek, ott van az általam olyannyira kedvelt Donnie Darko. A Megérzés készítői sajnos híjával voltak az igazi fantáziának, és képtelenek voltak kilépni az unalomig ismételgetett műfaji sablonok keretei közül. Pedig nagy kár, mert egy teljesen más, sokkal elgondolkodtatóbb, sokkal izgalmasabb film csírája is ott lapul az alapötletben.