Zack Snyder: 300

Lord of the Rings Reloaded, by Leni Riefenstahl

„Megvolt-e a torna, harsogta köszönés helyett a reggeli vizitkor. Lassan nem is vizit ez már, hanem ceremónia. Frissen kölnizve bemasírozik, a sasbojok tolják utána a kitüntetéseit, s a Red Bullos dobozokat zsúrkocsin. Nem tagadható le, hogy Tubica, nyilván a saját titkos receptje szerint, egyre növekszik, persze az is lehet, hogy én mentem össze, nem tudom.
Jajjaj, nem volt meg, ingatta a fejét, azt ő látja, hogy nem. Pedig a punnyogás meg hájadzás helyett inkább edzést kéne tartanom a test templomában, „mert a test acélja nélkül nincs lélek kova, repül a nehéz szárny jövőnek tova”.
Nem azért mondja, fújta föl magát Tubica, de nézzem meg őtet barátice, az erőtől duzzadás őhozzá mérve lófasz, na ja, ez alkat dolga, egyik faj így, másik faj úgy, a mutánsokkal pedig, a betolakodó szívűekkel meg csak a baj van. A Madárfejű Lajcsikákkal. Persze azért van a baj, fajtársam, hogy kicsalogassuk az odújából, és kitekerjük a nyakát, mondta Tubica testvér, és csillogó szemmel, felborzolt tollakkal fölnyitott egy doboz Red Bullt.”
Namármost nehéz eldönteni, hogy a 300 alkotóit a fent idézett, Parti Nagy Lajostól származó szövegrészlet ragadta-e magával annyira, hogy úgy döntöttek, mindenképpen filmre kell vinniük Tubica testvér és társai hányattatott sorsát, vagy valami mást kell sejtenünk az alkotás mögött. Szép volna a gondolat, hogy a hollywoodi rendezők és sztárok – miután tudomást szereztek róla, hogy Parti Nagy Lajos 2007-ben minden bizonnyal Kossuth-díjat kap majd, és rádöbbentek, hogy még semmit sem olvastak eme jeles és valóban zseniális szerzőtől –, a szégyentől szemlesütve rohantak a legközelebbi könyvesboltba, hogy megvásárolják a Hősöm tere fordítását (bár tudtommal csak németül jelent meg, de hát egy hollywoodi sztárnak két percbe se telik elsajátítania a német nyelvet, gondolom), s a regény olyan elementáris hatással volt rájuk, hogy filmforgatásra adták a fejüket. Attól tartok azonban, hogy a valóság jóval prózaibb.
Először nem tudtam eldönteni, hogy mit látok, történelmi filmet, fantasyt, egy baromi hosszú videóklipet, vagy egy számítógépes játék tervezetét. A film elején még somolyogtam, hogy a perzsa követ egy echte fríz lovon közlekedik, de sebaj, gondoltam, ez legyen a legnagyobb bajom. Aztán a film háromnegyedénél bevallottam kedves barátomnak, Janeway kapitánynak, hogy „fogalmam sincs, mi a szar ez”, mire Janeway igen bölcsen azt válaszolta, hogy „szerintem nekik se volt róla fogalmuk, csak volt rá pénz”. A Voyager közismerten remek realitásérzékkel rendelkező kapitánya ezúttal is fején találta a szöget. Úgy tűnik, újra leforgatták A Gyűrűk Ura néhány csatajelenetét, és belekeverték egy kicsit a Gladiátort is, csak azt nem értem, hogy minek. Szinte minden stimmel, azt leszámítva, hogy a végén itt meghal Aragorn, a feleségét meg jól megdugja valaki. De ettől eltekintve a képi világtól kezdve a metálos pólókról vett szlogenekből, közhelyekből és Bruce Springsteen-dalszövegekből összerakott dialógusokon át a papírmasé szereplőkig minden ugyanaz, még olifántok is vannak, meg orkok. Meg főgonosz, aki most nem Sauron, hanem elvileg Xerxes, de kb. úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy nagyképű vér-Borg a Star Trekből, szóval végül is bárki és bármi lehetne. A megnevezés érdektelen, resistance is futile, meg minden. A Gyűrűk Urában viszont legalább volt egy jól kitalált alaptörténet, egy viszonylag világos cél. Itt ez sincs. Az egyetlen logikus magyarázat a filmbéli őrjöngésekre az, hogy a szereplők örömüket lelik a vérengzésben, mert hogy mit akarnak pontosan megvédeni, és miért éppen így, az nem derül ki. És nem is lényeges.
A cselekmény elvileg valós történelmi eseményeken alapul. A hátteret a thermopülai csata adja, ahol Kr.e. 480-ban a spártai Leonidas halált megvető bátorsággal szállt szembe 300 embere élén a több ezer fős perzsa hódító sereggel. Mint tudjuk, a csatát elvesztették, a perzsák ezután feldúlták Boiótiát és Attikát, sőt még Athént is derekasan kifosztották, de a film erről már nem nyilatkozik, csak a 300 spártai sorsát követi végig. Miközben ők élethalálharcot vívnak a szorosban, Spártában Leonidas ellenségei igyekeznek kihasználni a király távollétét, és megragadni a hatalmat; a mesterkedések fő kitervelője egy magas rangú politikus, aki a klasszikus dramaturgiának megfelelően nem csak a trónra, de a királynéra is pályázik, és persze áruló is egyben. Van aztán itt egy szerencsétlen nyomorék srác, aki nagyon szeretne beállni a görögökhöz, de testi fogyatékossága miatt nem veszik fel, s a frusztráció és a bosszúvágy által hajtva elárulja Leonidast. És van egy rakás fura kinézetű, csak félig emberi, korrupt és élvhajhász varázsló, akik a görög társadalom jelentős részét manipulálni tudják, de a felvilágosult Leonidas persze velük is szembeszáll. A téma kínálkozik, adja magát, nincs is ezzel gond. Az azonban elég fura, hogy a film színtiszta fantasy-elemeket használ: a torzszülött gnómharcosoktól kezdve a világító szemű farkasszörnyig van itt minden, amit A Gyűrűk Urában láthattunk. A film egyik szála – hogy Leonidas otthon maradt felesége hogyan próbál szembeszállni a hős király háta mögött ármánykodó politikussal, aki természetesen Xerxes fizetett embere – hiteles próbál lenni, vagy legalábbis látszólag erre törekszik (már amennyire hiteles lehet egy kisminkelten és besütött hajjal ébredő topmodell a spártai királyné szerepében), míg a másik szál, a perzsákkal csatázó király története egyértelműen a fantázia, vagy inkább a számítógépes játékok világába vezet. Nagyon furcsa egyveleg ez. Ha nem volna a film ennyire közhelyes és ennyire sablonos, akkor akár arra is gyanakodhatnék, hogy a rendező ezzel a fogással próbálta beemelni az ókori történelembe az ókori mitológiát, és érzékeltetni, mennyire szerves része volt az akkori emberek világképének a mítosz. Ez nem is volna rossz, sőt, Kerényi Imre holtában is tapsikolna az ötletre. De sajnos nem hinném, hogy az alkotók eljutottak volna idáig.
Persze egy ilyen filmtől nem is várhatunk történelmi hitelességet; nem ez a lényeg, nem ez a cél, ezt mindenki tudja, amikor beül a moziba. Aki hiteles képet akar kapni az ókorról, az nézze meg Pasolini Médeiáját, vagy a Brian életét. Ez a film nem kecsegtet a hitelesség illúziójával, legalábbis nem nagyon, és ez mindenképpen pozitívum. Attól, hogy egy film fantasy-képregényt csinál egy történelmi eseményből, a maga módján akár még élvezhető is lehetne; Az utolsó szamurájban pl. egészen jól és ízlésesen meg tudták ezt oldani. Lehetett volna ebből egy nagyon igényes, klassz és izgalmas kalandfilmet is csinálni, olyat, amiben van mese, van egy kis erkölcsi tanulság, lélegzetelállító látványelemek, és talán valamit meg is tudunk ezekről a derék spártaiakról. A 300 viszont nem élvezhető, legalábbis számomra biztosan nem. Egész egyszerűen untam, amikor meg nem untam, akkor idegesített. Az első órában még vártam, hogy valami érdemleges is történni fog a vásznon az aprításon meg a vadászkürtökkel aláfestett távolba nézéseken kívül, aztán feladtam, és másfél óra után már tényleg nagyon szenvedtem. Amikor mindig lehet tudni, mi lesz a következő mondat, és a néző már-már belepirul a közhelypufogtatásba meg abba, hogy az elfojtott érzelmeken neki most nagyon meg kellene hatódnia, nem elég kompenzáló erő, hogy percenként 43 alkalommal hallgathatjuk meg az élő testben megforgatott lándzsa cuppanó-szuttyogó hangját, és láthatunk a Mátrixból ismert, lassított kardozós jeleneteket – ráadásul mindezt vagy a keresztény egyházi zenéből lopott dallamokra, vagy metálzenére, hogy az elidegenítés és a totális anakronizmus lehetőleg még feltűnőbb legyen. Amikor a film még valami „emberi” érzelmet is közvetíteni akar, azok talán a legrosszabb és legkínosabb pillanatok. A csatajelenetek egy bizonyos mértékig látványosak és élvezhetőek, kell egy ilyen filmbe az akció, ez világos. A Mátrix vagy a Gladiátor egyes jelenetei is tetszettek, ha jól ki voltak találva, igényesen voltak összerakva, és még találó zene is volt hozzá. Kell egy kis adrenalin, ha már a háború meg a hősiesség a téma, de ahhoz már nagyon elfajzott multiplex-zombinak kell lenni, hogy valaki képes legyen két órán keresztül élvezni a számítógépes trükkökkel átszőtt tömény öldöklést, amit néha megszakít egy-két percre egy kis klisészerű nyáladzás. Attól eltekintve, hogy a haldokló király természetesen az utolsó pillanatban is modellalkatú feleségére gondol, a filmnek látszólag semmiféle más koncepciója vagy mondanivalója nincs, mint az erőszak már-már fasisztoid jellegű dicsőítése. Heroizáló és patetikus sablonokban mutatja be magát a puszta gyilkolást, és egyetlen pillanatig sem villant fel etikai kétségeket, vagy egyáltalán bármiféle más nézőpontot. A brutális mészárlást teljes mértékben igazolja, hogy az ellenség „a gonosz hódítók hada” – akiktől a film részben még az emberi mivoltot is elvitatja -, no meg az, hogy ezek ugyebár spártaiak, ők meg nagyon fasza csávók voltak, ezt mindenki tudja. Az ellenség holttesteiből hatalmas falat rakni, szemrebbenés nélkül, sőt élvezettel lemészárolni egy rakás embert, mindez teljesen jogos, mert hát nyilvánvaló, hogy az ellenség minden egyes tagja megátalkodott szörnyeteg, aki csak arra vár, hogy megerőszakolhassa asszonyainkat, felgyújthassa otthonainkat, és egyéb csúnya dolgokat művelhessen. Így a film főszereplőinek, akikkel a nézőnek hivatalosan azonosulnia kellene, minden meg van bocsátva, még akkor is, ha ezek is ugyanolyan sötét, brutális állatok, mint a másik fél. Mintha egy szovjet ellenálló-filmet néznénk, csak nagyobb költségvetésből és több tesztoszteronnal. A film által dicsőített álspártai csapat leginkább egy II. világháborús filmből szalajtott SS-alakulatra hasonlít. Az utolsó emberig, gondolkodás nélkül megyünk a mészárszékre az uralkodóért meg a semmiért, eszünkbe sem jut más megoldást keresni, és közben nagyon vagányak vagyunk, soha nem adjuk meg magunkat, nem ejtünk foglyokat, nincs kegyelem, minél több tagot nyiffantunk ki, annál jobb, becsületem a hűség, satöbbi. Én, mint hivatásos pacifista, ugyan hadd ne örüljek már ennyire. Ez a heroikus őrület ugyanis egy nagy baromság, mindig is az volt, a történelem bármely korszakát nézzük is.
Az már fel sem vetődik, hogy mennyi köze van ennek az egésznek az igazi, történelmi Spártához. Nyilvánvalóan semmi. De legalább nem is próbálják ezt túl erőszakosan elhitetni velünk, és már ez is eredmény (az Apocalypto után főleg). A film egyszerűen olyan kontextusban, olyan koordináta-rendszerben mozog, ami nem kompatibilis a történelmi valósággal. Mondjuk nem értem, hogy akkor miért éppen a spártaiakat kellett témaként felhasználni, miért nem a C345FX bolygó szabadságharcosai küzdenek a zblorg elnyomók ellen, de végül is ez már részletkérdés. A történelem sajnos javíthatatlanul bonyolult és komplex, mint ahogyan az élet is az. A film azonban tökéletesen megelégszik a jófiúk-rosszfiúk felosztással, és a cél, az alapkoncepció nem is tesz szükségessé ennél többet. Megyünk ölni egy jót, meg lemészároltatni magunkat, halleluja. Hogy miért, hát a szabaccságér’. Na húzzatok már a vérbe ezzel a szar szöveggel. A végén pedig a kegyelemdöfés: a háború természetesen folytatódik, és ki is lesz itten jelentve, hogy ők szabadítják meg a világot a zsarnokságtól. Nem, testvéreim. Ti, meg a ti agyament mentalitásotok hozza a világra a zsarnokságot, I’m afraid. Nem csak azt kell elolvasni, hogy „itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak”, hanem azt is, hogy „gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván háborut emleget és lélekölő viadalt”, merthogy ezt is feltalálták már az ókorban. Szegény Leonidas forog a sírjában, mint a grillcsirke, ha zárlatos lesz a sütő.
A képi megvalósítás istenes, ezt meg kell hagyni. Jól kitalált színek, szép kontrasztok, ügyes trükkök, klassz díszletek, kigyúrt harcosok, minden, mi szem-szájnak ingere. Kiéhezett hölgyek, akik bármit megadnának egy zaftos chippendale-showért, bizonyára elolvadnak majd a látványtól. Az egész egy Boris Vallejo-képeskönyvre emlékeztet, amihez kanyarítottak valami forgatókönyvnek kikiáltott izét, az erre rendelt szoftver meg gyorsan megírt egy pár dialógust. Egyre több ilyen filmet látok, aminek az operatőrei és számítógépes szakemberei szívüket-lelküket kiteszik, hogy valami igényeset adjanak ki a kezükből, de attól még az egész egy nagy rakás szaracén, hogy stílszerű legyek. Kérdés, hogy meddig és hová lehet még fokozni a képi világot. És kell-e egyáltalán. Szép képei voltak a Gladiátornak meg a Jeanne d’Arcnak is, mégis mindkettő röhejes volt és hiteltelen. Ha csak és kizárólag a képre vagyunk igényesek, akkor a film mint műfaj tényleg nem más, mint a szem rágógumija, vagy hogy pesszimistább legyek: az elbutítás eszköze. Taigetosz-érett celluloidszemét.
Pedig azért van a fejünk, hogy gondolkozzunk vele, nem azért, mert jól illik rá a sisak. Hogy ismét Parti Nagy fent említett regényéből idézzek: „E verőszép napon, mikor először rugaszkodtok el acél kis izmaitokkal e fajeresz megszentelt pereméről, jusson eszetekbe, hogy akinek szárnyat adott a fajteremtő, annak használni adta, nem pedig ellenkezőleg, hogy fusson vele körbe-körbe, mint a himpellérek. Akinek meg nem adott szárnyat, annak vagy beműtünk egyet, vagy le fog esni a történelem liftaknájában.” Úgy, ahogyan a 300 című fércmű is.
Ez a film egy idiotizmus, egy tömény agymosás. És akkor még finom voltam. A Führernek minden bizonnyal tetszene, de a műsor megtekintése pacifista hajlamokkal megáldott nézők számára csak büntető mozidélutánokon ajánlott, és akkor is csak nagykorú felügyelete mellett, hogy legyen valaki, aki lefog, amikor a kidobott pénzünk miatt elkezdünk úgy istenigazából anyázni.