2007. március 18.

Rollerrel a Parnasszusra

A fanfiction-jelenség, avagy Harry Potter és Valakinek a Valamije

Sokáig azt sem tudtam, hogy van ilyen. Azt meg aztán végképp nem gondoltam volna, hogy ennyire tömeges. Nem, most nem a mosógépalkatrészek végzetes és visszafordíthatatlan vízkövesedéséről van szó, hanem egy egészen sajátos irodalmi műfajról, aminek helye és fóruma kifejezetten az internet, szereplői más alkotásokból, filmekből, regényekből, sorozatokból ismert figurák, szerzője pedig bárki lehet, aki kedvet érez magában, hogy egy kicsit zsonglőrködjön a klaviatúrával.
Már minden sikeres TV-sorozatnak, filmnek, bestseller könyvnek megvan a maga „fanfiction holdudvara”. Igaz, jómagam csak a Harry Potter köré épült, igen tetemes mennyiségű írást felvonultató fanfiction-jelenséggel kerültem közelebbi kontaktusba, de aztán láttam, hogy a Star Trektől kezdve a 24-en át a Dallasig gyakorlatilag már mindennek van „fanfiction részlege”, és a dolog elgondolkodtatott. A nemrég – tudtommal technikai gondok miatt – leállított, Merengő nevű fanfiction oldal több ezer (!), Harry Potter témájú írást tartalmazott, és egyike volt a leglátogatottabb ilyen jellegű oldalaknak a neten. Az angol, német vagy francia nyelven közzétett írások száma pedig már aligha becsülhető meg (és akkor a kínairól még nem is beszéltünk, bár bevallom, fogalmam sincs, hogy a világnak azon a felén mennyire elterjedt a fanfiction-írás mint szabadidős tevékenység). A Google 221 ezer magyar oldalt ad ki, ha a „fanfiction” szóra rákeresünk; a weblapok száma, ha minden nyelvet beleszámolunk, közel 7 és fél millióra rúg, és ezek egy része központi, rengeteg szerzőt és történetet összegyűjtő oldal. Az oldalak kb. ötöde kifejezetten Harry Potter kalandjaira specializálódott; a magyar fanfiction-témák között is kiemelt helyen szerepelnek a varázslótanonc kalandjai.
Ez bizonyos értelemben üdvözlendő és dicséretes. Az alkotók nagyrészt gyerekek és fiatalok; megint olvasnak, mint az átkosban, sőt, annyira megragadta őket egy-egy történet vagy karakter, hogy ők maguk is megpróbálkoznak az írással. Ebből a szempontból mindegy, hogy milyen a végeredmény: maga az elképzelés, a próbálkozás mindenképpen pozitív. Népnevelő hajlamaim által hajtva rávettem magam, hogy elolvassak néhány, Harry Potter világába vezető magyar fanfictiont; a tapasztalatok elég vegyesek. A történetek értelemszerűen „hozott anyagból” készülnek, a fanfiction-íróknak nem sok terük van, hogy alakítsák a karaktereket, de szemmel láthatólag nincs is különösebb igényük erre: átveszik a Rowling által jól-rosszul, részletesen vagy elnagyoltabban kidolgozott figurákat, a történetmesélés Rowlingnál megszokott fonalát; a legtöbb szöveg szinte Rowling-másolat, vagy legalábbis az szeretne lenni. A színvonal nagyon ingadozó, de a regények, novellák többségét szépirodalminak semmiképp sem nevezném. Természetesen nem olvastam végig az összes, a neten fellelhető HP-fanfictiont, de amennyit láttam, azok közül kevés olyan van, ami az egyediségnek akár a legkisebb szikráját is fel tudná villantani. A történetek többsége (tisztelet a kivételnek, természetesen!) rosszul szerkesztett, banális dramaturgiára épül, a jellemábrázolás egy átlagos brazil szappanoperához hasonlít; szinte minden a történetnek, jobban mondva a történéseknek, a cselekmény csavarainak rendelődik alá. Szerelmek szövődnek és látványos szakítások történnek, családtagok találnak egymásra vagy idegenednek el egymástól, Lord Voldemort meg csak úgy egyszerűen „világuralomra tör”, 5-6 lúzer feketemágus élén, különösebb anyagi tőke vagy infrastruktúra nélkül. Nem tesz jót a szövegeknek az a bevett szokás sem, hogy sok szerző fejezetenként teszi fel a világhálóra a történetét, vagyis nem egy kész, már többször átdolgozott és „gatyába rázott” szöveggel lép a nagyközönség elé, hanem lineárisan halad, fejezetről fejezetre, és rögtön az első verziót teszi közzé, ami eleve kizár mindenféle átgondolt és jól megkomponált szerkesztést. (Persze, ne felejtsük el, hogy az irodalom nem egy nagy alakja, mint pl. Móricz Zsigmond vagy Németh László, is folyamodott néha ehhez a módszerhez, amikor egy folyóiratban publikálta valamelyik regényét, fejezetről fejezetre; de talán feltételezhetjük, hogy ők egy kicsivel több rutinnal és tehetséggel voltak megáldva, mint a fanfiction-szerzők többsége.) Az írások nagy része nem kevés kívánnivalót hagy maga után, de ez nem feltétlenül baj, és nem is volna fair ilyen jellegű szövegeken számon kérni a szépirodalom nagy alkotásainak érdemeit. A legtöbb írás a maga módján „a helyén van”, és akár még szórakoztató és izgalmas is lehet. Az viszont már bosszantó, hogy gyakran előbukkannak meglehetősen nagy mellényű fanfiction-írók, akik mintha kifejezetten szépirodalmi alkotóknak képzelnék magukat; persze rollerrel is lehet a Parnasszusra igyekezni, csak nincs sok értelme. Vannak nagyon ígéretes fiatal tehetségek is, akiknek ez az első szárnypróbálgatása, és remélhetőleg sok építő kritikát kapnak majd. Meg vagyok róla győződve, hogy világszerte sok ember tartogat olyan kéziratot a fiók mélyén vagy a vincseszteren, ami minden további nélkül felvehetné a versenyt a klasszikusokkal; a fanfiction-áradatot látva bizonyára sokaknak megjön a kedve és a bátorsága, és a fanfiction-őrület talán olyanokat is megismertet a nyilvánossággal, akik eddig nem vállalkoztak volna egy ilyen jellegű megmérettetésre.
Maradjunk azonban a varázslótanonc kalandjainál. Tulajdonképpen mi viszi rá ezeket a fiatalokat (néha gyerekeket), vagy akár idősebbeket is, hogy tovább szőjék Harry Potter történetét, a mások tollából született verziókat pedig mohón olvassák? Miért ez a nagy felhajtás? Mi a megunhatatlan és izgalmas ezekben az ugyanazokra a karakterekre épülő, nagyon-nagyon hasonló, általában sablonokból építkező szövegekben? Bár én vagyok az első és legvehemensebb, ha a színvonaltalan ponyvát meg a kultúrszemetet gyalázni kell, azért abban mégiscsak van valami, hogy ami valóban nagyon rossz, az nem lesz sikeres. Ennek a fanfiction világára is igaznak kell lennie. Valamiféle igényt tehát mégiscsak kielégít ez is, a kérdés csak az, hogy milyet. Őszintén szólva néha elképedtem, hogy milyen színvonaltalan szövegek kapnak egekbe magasztaló „kritikákat” (inkább hozzászólásoknak nevezném), és nem is egyet! Nem számít, hogy a szerző nem tud magyarul, hogy rosszul használja a vonzatokat, melléknév helyett határozószót tesz a mondat adott helyére, és ezt még néhány borzalmas helyesírási hibával is megspékeli; ennek ellenére van közönség, amely egyenesen a zsenialitás dicsfényébe burkolja az általános iskolás nyelvtannal láthatóan most ismerkedő szerző alakját. (Meg kell jegyezni, hogy éppen az ilyen hibák kiküszöbölése végett a legtöbb weboldalon alkalmaznak „bétázókat”, vagyis korrektorokat; az ő feladatuk azonban nem mindig tisztázott, mert néha már-már társszerzőként javítanak bele egy szövegbe, néha viszont csak a helyesírási hibákat és elgépeléseket gyomlálják ki, mondván: vállalja a felelősséget minden szóért az, aki írta.) Mi olyan vonzó ebben az egészben, hogy ekkora tábora van, minden visszássága és furcsasága ellenére? A történeten olyan sok mindent variálni már nem lehet, Rowling megszabta az irányvonalat, és megszabta a kereteket is. Nagyon eredeti és nagyon csavaros ötlet kell ahhoz, hogy valaki ezeket a kereteket át tudja törni úgy, hogy közben megmaradjon a Rowling által felvázolt világnál és annak törvényszerűségeinél. Sokáig azt hittem, hogy a legrosszabb történeteket is vadul faló fiatalok alighanem nem olvastak még soha olyan alkotást, ami igazán igényes lett volna, és így, alternatíva és viszonyítási pont hiányában tartják oly nagyra az úgy-ahogy összerakott szövegeket; talán az irodalomtanár vette el egy életre a kedvüket a kötelező olvasmányoktól, vagy soha nem is érdeklődtek a klasszikusok iránt (ami önmagában nem baj). Nyilvánvalóvá vált viszont, hogy nem csak Disney-hívő kisiskolások, funkcionális analfabéták, agyamputált ponyvazombik és Danielle Steelen szocializálódott unatkozó háziasszonyok szórakoztatják magukat a varázslótanonc kalandjainak újabb és újabb verzióival. Sőt. Ez is egyféle kultusz része lett, és mint ilyen, a kultusz védelme alatt áll; nem feltétlenül maga a szöveg a lényeg, hanem az egész jelenség, ami felépül köré. A fanfiction-oldalakon barátságok szövődnek, heves viták folynak Rowlingról és könyveiről, folyamatos a „feedback” (az írásokat bárki kommentálhatja, bárki írhat kritikát, a szerző pedig válaszol), az egész egyfajta interaktív játékra hasonlít. És éppen azért, mert interaktív, nagy hatást gyakorol a résztvevőkre.
A jelenség bizonyos aspektusait már unalomig végigragozták a szakértők, szociológusok, pszichológusok; nem sokban különbözik a helyzet a többi fantasytól, a Gyűrűk Urától, az Eragontól vagy a Narniától. Visszatérés a gyermekkorba, a mese mint megunhatatlan és kimeríthetetlen közösségformáló erő, menekülés a fantázia világába, a valóságban beteljesíthetetlen vágyak kiélése, vagy saját életünk szemlélése egyfajta görbe tükörben – mindez igaz lehet a fanfiction világára is, hiszen ugyanazt a világot folytatja, szélesíti ki és mélyíti el, mint amiből táplálkozik; tükörképe, vagy inkább meghosszabbítása az eredeti műnek, egy olyan „toldalék”, amit a rajongók közösen, együttes erővel, íratlan konvenciók alapján építenek. Minden fanfiction-olvasónak megvannak a kedvenc történetei, kedvenc írói; a népszerűbb szerzők körül egész kis klikkek alakulnak ki, és a leglelkesebb olvasók végül sokszor maguk is tollat ragadnak. Ebben a közegben néha tényleg mindegy, hogy valaki mennyire „tehetséges”, vagyis mennyire van érzéke a dramaturgiához, milyen a szövegalkotási készsége, mennyire képes eredeti ötletekkel előállni; persze az olvasók egy rétege ragaszkodik egy bizonyos színvonalhoz, de a tapasztalat szerint az egészen gagyi dolgok is megtalálják a saját közönségüket. Bizonyos szempontból a szöveg minőségénél fontosabb az állandóság, vagyis hogy mindig legyen folytatás, vagy mindig legyen újabb szöveg; így dagadnak a novellák regényekké, a regények trilógiákká a követelőző olvasóközönség nyomására. Az eredeti szövegek izgalmát próbálja leképezni a legtöbb szöveg, és igyekszik olyan benyomást kelteni, mintha az ember magát az eredetit olvasná (beszédes, hogy a legtöbb fanfiction-szerző a címadásnál a Rowling által megadott mintát követi: Harry Potter és valakinek a valamije, vagy Harry Potter és X.Y.). Sokan azért olvassák ezeket a történeteket, hogy a legközelebbi Rowling-könyvig se unatkozzanak, a mese ne szakadjon meg, maradjon meg a történet közege, mint egyfajta párhuzamos univerzum; a fanfiction mint toldalék remekül kivédi azt az ürességet, ami az embert akkor fogja el, mikor az eredeti mű olvasását befejezte. Továbbvihető az izgalom, hogy vajon a jó vagy a rossz oldalon áll-e egy bizonyos szereplő, vagy vajon mi lesz a szerepe ennek vagy annak a karakternek a drámai végkifejletben, és Rowling, aki minden könyve végén gondoskodott róla, hogy bőven maradjanak nyitva hagyott kérdések (a hetedik, lezáró kötet 2007 nyarán jelenik majd meg), szinte kifogyhatatlan alapanyagot szolgáltat az újabb és újabb teóriák, koncepciók felvázolásához. Persze ha valaki nem elszánt Harry Potter-rajongó, a harmadik szövegnél bizonyára már unni fogja, hogy ugyanazokat a szereplőket látja viszont, hasonló helyzetekben, ám az igazi fanok számára minden történet, minden felvetés hasonlóan izgalmas és vitaindító.
A fanfiction azonban nemcsak játék, nemcsak egyfajta, szélesebb tömegeket megmozgató irodalmi forma, hanem pszichoterápia is sok esetben. Néha már-már túlságosan is az. Apakomplexusos lányok írnak Harry és a szigorú, ám mégiscsak aranyszívű Piton professzor barátságáról, vagy az említett professzor és a tinédzser korú Hermione Granger ellentmondásos szerelmi viszonyáról. Az ambivalens, se a jókhoz, se a rosszakhoz nem tartozó karakterek a legkedveltebb központi szereplők; gyakori az is, hogy a Rowling által a sötét oldalra helyezett szereplő a történet során emberibb arcot kap, és talán át is áll a „jófiúkhoz”. Az eredeti történet sokakat megérint, és a fanfictionökben át nem élt, vagy nagyon is átélt élmények nyernek kifejezést. Sokszor világosan kitapintható, hogy az adott szerző saját vágyai, ambíciói, elfojtott, ki nem mondott problémái fogalmazódnak meg a varázsvilág egy-egy jelenségére vetítve, mintegy azokon keresztül. Talán sokaknál ez afféle biztonsági szelepként működik (az írás valahol mindig az), és ez teljesen rendben is van; nem ritka az olyan fiatal szerző, aki szinte napi rendszerességgel tesz közzé egy-egy új fejezetet, és sokszor több regényt is írnak párhuzamosan. Persze ez nem újdonság, az írásterápiát már régen feltalálták, és remekül működik is bizonyos esetekben. A különbség csupán annyi, hogy a hagyományos írásterápia során az ember egy pszichológus szakemberrel konzultál menet közben, itt pedig más rajongók, esetleg más szerzők adják azt a közeget, amely a történetre visszahat, és sok esetben alakítja azt. És ez, úgy érzem, nem feltétlenül szerencsés. Persze szó sincs arról, hogy minden fanfiction-író elmebeteg volna, akit azonnal terápiás céllal be kell zárni egy gumiszobába, dehogy. Nem is vagyok pszichológus, hogy bárki pszichés állapota felől ítéletet mondjak, és a kifogásolható szövegek száma az összeshez képest nem magas. De sajnos az a tapasztalatom, hogy sokan, akik öntudatlanul is mintegy terápiaként használják a fanfiction-írást, olyan szövegeket is közzé tesznek, amiket talán nem kellene; olyasmiket, amiket az ember legfeljebb a dühe vagy a sötét gondolatai levezetésére ír, de amik egy kívülálló olvasónak nem adnak különösebben semmi pozitívat. Késhegyig menő vitám volt pl. az egyik ilyen oldal szerkesztőgárdájával (maguk is gyerekek, a legidősebb 21 éves), mert az oldalon több olyan írás is szerepelt, ami véleményem szerint nem való egy, főként gyerekközönséget megcélzó weblapra (durva erőszak, light és kevésbé light pornográfia és hasonlók is szerepeltek néhány történetben); de az ifjú szerkesztők nem igazán értették, miről beszélek. Ezen a ponton kezd a dolog ambivalenssé és bizonyos értelemben ijesztővé válni. Persze nincs a világon olyan találmány, amit ne lehetne rosszra használni, és a probléma nem a fanfiction-jelenségnél magánál, hanem inkább az internet előnyeinél és hátrányainál kezdődik. Ebben a közegben, ha a beteges fantáziák közönségre találnak és pozitív visszacsatolást kapnak, annak igenis lehet negatív hozadéka, és ezen a ponton különös hangsúlyt kap a tény, hogy a Harry Potter téma elsősorban gyerekeknek szól és őket vonzza. Természetes, hogy rengeteg beteges írás is kering a neten, ez kikerülhetetlen, és ha valakinek ez a szórakozása, hát istenem. Viszont ha ezek a kétes szövegek olyan hívószó köré csoportosulnak, ami a fiatal korosztályt célozza meg, az egész problémakör más színezetet nyer. Semmi probléma nincs egy erősen erotikus fotóval, ha az a Playboy oldalaira kerül, egy gyilkosság vérben tocsogó részleteivel, amennyiben egy kriminológiai szaklapban tárgyalják ki, vagy a texasi láncfűrészes magánszámával, ha egy 18 éven felülieknek szóló film kockáin kap helyet, viszont mindegyik megkérdőjelezhető, ha – teszem azt – a Dörmögő Dömötör vagy a Süni magazin legújabb száma hozza le. A Harry Potter téma egy kicsit becsapós, hiszen szinte minden korosztályban vannak rajongói, az egészen kicsiktől a vállalkozó szellemű nagypapákig, de azért lássuk be: alapvetően a gyerekek története ez, és bizonyos helyzetekben jó lenne, ha így is kezelnénk. Persze a legtöbb weboldal üzemeltetői ügyelnek rá, hogy csak megfelelő tartalmú írások kerüljenek fel az oldalra, de az ellenőrzés nem lehet teljes körű, és ha valaki saját weblapot üzemeltet, akkor végképp azt tesz fel, amit akar. A dolognak megvannak tehát a maga veszélyei, és a virtuális térben, tudjuk jól, durvábbak a játékszabályok.
A magam részéről remélem, hogy ez a jelenség – negatív felhangjai ellenére, vagy azokkal együtt – sokaknak visszahozza az olvasási kedvét; egy kis szerencsével nem fognak leragadni ennél a témánál. Ha pedig valaki írásra adja a fejét, és komolyan is foglalkozni akar az alkotás ezen formájával, az előbb-utóbb rá fog kényszerülni, hogy fejlessze a készségeit, tisztába jöjjön a nyelvtannal, tanuljon másoktól. Manapság, mikor tíz értelmiségiből kilenc azon sipákol, hogy a világ fénysebességgel halad a bűnös analfabetizmus felé, ez mindenképpen örvendetes.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hát ez klafa lett nagyon! :*

Arden

Quetzalcoatl írta...

Anytime, babe... :*