Christophe Gans: Silent Hill

Rémálom luxuskivitelben

Már-már kezdtem attól tartani, hogy maroknyi, ám igen hűséges olvasóm nemsokára arra a következtetésre jut: ennek a fószernek semmi se tetszik, ami nem maximálisan művészi, és minden filmet leköpköd, ahol nem fekete-fehérben mutatnak depressziós arcokat és lehangoló tájakat. Vagy ahogy Eric Cartman mondaná, ahol nem homokos cowboyok esznek pudingot. Aztán mentegetőzhettem volna, hogy nem, ez nem igaz, szerettem a Más-világot, a Sleepy Hollowt, a Donnie Darkot, a Vágtát meg A tűz óceánját (igaz, ez utóbbi kettőt inkább a lovak miatt), sőt még a Chicagot is, pedig ezek messze nem bergmani mélységű művészfilmek. De hála istennek nem kell mentegetőznöm, mert megszületett az ellenpélda. Tegnap rászántam magam, és végignéztem a Silent Hillt, azt a messzemenően amerikai és messzemenően hollywoodi horrorfilmet, ami egy számítógépes játék nyomán készült, és amit gyakorlatilag az összes fontosabb kritikus lehúzott és leminősített. Hát, tessék készíteni az értelmiségi kavicsokat a megkövezéshez, de nekem ez a film bejön. Még akkor is, ha ez A kör újraforgatott változata, némi módosítással.
Pedig voltak pillanatok, amikor szerettem volna sírva fakadni, vagy legalábbis széttépni valamit. Van abban valami aranyos, amikor botorkál felém egy nyálkás, vonagló, sósavat köpködő zombimutáns, én meg tök komolyan ráfogom a pisztolyt és tök komolyan azt mondom, hogy „álljon meg, rendőrség”. Ez kb. olyan, mint amikor Kyle Broflovski meglátja a Marklar bolygón élő UFÓkat, és kedves mosollyal köszön nekik, hogy „csókolom”. Az is minimum irritáló, amikor percekig semmit sem látunk, csak a sötétséget, és még véletlenül se tudjuk követni, hogy pontosan mi történik. Meg amikor éppen élve elégettek egy szerencsétlen, boszorkánysággal vádolt nőt, és a máglyán soron következő kislány anyja csak annyit mond a rémülten sikoltozó gyereknek, hogy „nyugodj meg, kicsim, minden rendben lesz”. Meg amikor a rémálom kellős közepén valaki rendkívül bölcsen megjegyzi, hogy „valami szörnyűség történt itt”. Néha nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan gondolják. A Silent Hill tele van ilyen gikszerekkel, és mégis, valami megmagyarázhatatlan okból tetszett. Lehet, hogy az embereket fanatizáló, boszorkányégető inkvizítor-figurákkal szembeni olthatatlan és zsigeri ellenszenvem az oka.
Előrebocsátom: bár fosós hippi vagyok, alapvetően kedvelem a thriller-horror műfajt. Azt hiszem, ez alkati kérdés. A Silent Hill számítógépes játék-változatát viszont nem ismerem, így nem tudom megítélni, hogy a film erényeiből mennyi az, ami a játéknak, és mennyi az, ami magának a filmnek a készítőit dicséri. A Silent Hill első felét, bevallom, csak azért néztem, mert kíváncsi voltam, vajon feltűnik-e a TV2 munkatársainak, hogy egy ócska, rossz hangminőségű kópiát készítettek be (a hang szakadozott, hol ordított, hol teljesen elhalkult), és vajon korrigálják-e a dolgot. Nem vették észre, nem korrigálták, de egy idő után érdekelni kezdett a film. Nem is annyira a történet, hiszen ezek a sztorik elég kiszámíthatóak. Inkább a képi világa tetszett meg, és a forgatókönyv esetlegessége, logikai bakugrásai, amiket valójában hibának kellene értékelni, egy horrorfilm esetében mégis van valami furcsa varázsuk. Bizonyos esetekben kb. annyi koherenciát éreztem a filmben, mint Az andalúziai kutyában, és több mint valószínű, hogy ez nem tudatos választás, hanem egyszerűen szerkesztésbeli hiányosság, mégis valahogy pozitívan sült el: valósabbá tette a rémálmot.
Pedig az alaphelyzet annyira, annyira sablonos. Adott egy beteg kislány, aki alvajárás közben emlegeti Silent Hill, a halott város nevét. Az anyuka autóba ül, és elindulnak a kislánnyal, hogy fényt derítsenek a dologra; az úticél természetesen maga Silent Hill. Ez már önmagában egy marhaság; nem hinném, hogy bármelyik épelméjű anyuka elindulna a beteg gyermekével egy ilyen helyzetben egy kísértetvárosba. Aztán a kislány természetesen eltűnik, és jön a jól ismert „nő menekül a szörnyek elől mindenféle elhagyatott helyen” jelenetsor: a fiatal, szőke anyuka rohangál a gyermek után, keresztül a városon, romos épületekben, pincékben, ipari létesítményeknek tűnő helyeken, néha meg-megpillantva a kislány sziluettjét. A városban pedig semmi sincs rendben, torz lények lakják a sötét zugokat, és időről-időre felhangzik egy sziréna ijesztő hangja, mintha légiriadót fújna. Ilyenkor rátelepszik a városra az Élő Sötétség, egyféle másik dimenzió, amiben rémálomszerű lények vadásznak és szedik áldozataikat. Sokáig semmiféle magyarázatot nem kapunk, bár lehetnek olyan sejtéseink, hogy egy ipari balesetet követő vegyi szennyezés vagy sugárzás hatására jöttek létre a hátborzongató mutációk; sőt az is felvetődött bennem, hogy talán a település közelében terjengő gázban van valami, ami tömegpszichózist, hallucinációkat vált ki; a film azonban nem efféle, Stanislaw Lemre hajazó magyarázatot kínál. Hamarosan kiderül, hogy a városnak vannak lakói: egy fura vallási közösség tagjai, akiket egy fanatikus, és első látásra is rendkívül unszimpatikus asszony vezet. (Volt egy teljesen ugyanilyen tanárom az egyetemen, de frankón, így is nézett ki és így is viselkedett. Kezdek aggódni.) Ez a közösség időről-időre boszorkánynak kiált ki másként gondolkodó, kevésbé fanatikus, vagy egész egyszerűen csak szerencsétlen asszonyokat és lányokat, és annak rendje és módja szerint máglyán égetik el őket, abban a hitben, hogy így tarthatják távol a várostól a Gonoszt – pedig a Napnál is világosabb, hogy a Gonosz nagyon is errefelé kóricál. Ahogy Rose, a főszereplő édesanya kideríti, az eseménysor kezdete az volt, amikor 30 évvel ezelőtt egy Alessa nevű kislány esett áldozatul a vallási fanatikusoknak. Senki sem tudta, ki a lány apja, az anya pedig nem volt hajlandó erről nyilatkozni, ezért a gyereket nemcsak iskolatársai, de a szigorú erkölcsi elveket valló hitközösség tagjai részéről is atrocitások érték. Miután osztálytársai kinevették, egyszer a mellékhelyiségbe menekült a gúnyolódások elől, ahol az iskola gondnoka, Colin erőszakot tett rajta. Ezután a vallási közösség úgy dönt, a kislány bűnös, és csak a tűz tisztíthatja meg. A hatóságoknak, akiket Alessa édesanyja riaszt, az utolsó pillanatban sikerül megmenteni a már összeégett kislány életét, ám az intenzív osztályon Alessa furcsa hasadáson esik át: a trauma miatt felgyülemlett fájdalma, gyűlölete, sötét énje materializálódik, külön válik tőle, és bosszúra szomjazva elindul, hogy igazságot tegyen. Ez a testet öltött sötét én szabadítja rá a városra az ijesztő lényeket, amik valójában Alessa rémálmainak alakjai. Rose örökbe fogadott kislánya, Sharon pedig nem más, mint Alessa pozitív énje. Furcsa csavar, hogy a valós (?) Alessa felnőttként még mindig életben van, s ő maga is csak félig emberi rémálom-lényként vegetál a föld mélyén. Rose, miután szembesül az igazsággal, rádöbben, hogy saját lánya, Sharon lesz a szekta következő célpontja; még éppen az utolsó pillanatban ér a kislány nyomába. Rose, szövetkezve Alessa sötét énjével, legyőzi a lánya életére törőket, a főgonoszok megkapják büntetésüket. Nagy erénye a filmnek, hogy ezek után nem részesülünk felhőtlen happy endben. Rose és Sharon hazatérnek, ám ugyanabban a dimenzióban maradnak, ahol Silent Hill rémálma zajlott: ott vannak a férj közvetlen közelében, de már nem képesek kommunikálni vele; úgy tűnik, örökre elveszett számukra a hétköznapokba való visszatérés lehetősége.
Nyilvánvalóan semmi értelme egy ilyen film kapcsán jungi mélységekről beszélni, valahol mégis elgondolkodtató az ötlet. A borzalmas traumát követő skizoid hasadás, és az ezáltal előhívott rémálom – van ebben valami torokszorítóan valós. A képek tökéletesen fejezik ki és hívják életre egy kőkemény pszichózis élményét. Persze egy ilyen filmnél – főleg, ha számítógépes játék formájában is elkészült – alapkövetelmény, hogy a képi világ ütős legyen, hiszen a horror műfajában a kép nagyobb hangsúlyt kap, és a képi kidolgozottság bizonyos értelemben még a forgatókönyv koherenciájánál is fontosabb. (Nincs kiábrándítóbb, mint egy fröccsöntött műanyag szörny. Akkor már inkább a Monty Python, ott is van óriás elektromos pingvin meg emberevő redőnyös íróasztal.) Eltekintve a sok helyen teljesen feleslegesen pazarolt paradicsomlétől, és a számomra funkciótlan, félig rovar, félig patkány élőlényektől, amik néha jönnek-mennek a filmben, a rémálom figurái nagyon ki vannak találva. Legjobban Pyramid Head tetszett, az a fickó, akinek egy hatalmas, háromszögletű, bárdszerű sisak van a fején, és egy jókora karddal flangál. Érdekes volt a film végén megjelenő Alessa is, akinek minden tagjából szögesdrótok tekergőznek elő, s ezeket karokként használja; róla nekem első ránézésre fel sem tűnt, hogy nő, és azt hittem, ez lenne maga a megtestesült Gonosz a pokol fenekén. Nem mondanám, hogy rémülten, inkább érdeklődéssel néztem a vásznon zajló eseményeket.
Mint rövid kutakodásomból kiderült, ezeket a figurákat a videójátékból vették át, tehát nem a film alkotóinak agyszüleményei, de attól még a helyükön vannak; valahol Bosch képei jutnak róluk az ember eszébe. A film és a játék készítői szemmel láthatólag tisztában voltak vele, hogy a legrémisztőbb szörnyek az emberi tudat mélyén laknak, és igazán akkor válnak fenyegetővé, ha a felszínre próbáljuk őket rángatni. Az atmoszféra, és az éles, kontrasztos, vörös-sárga-fekete vs. kék-szürke színvilág amilyen bevett, annyira találó; emellett a film nincs „agyonzenélve”, inkább csak hangulatteremtő, monoton dallamokat és géphangokat hallunk. (Egy komplett Slipknot-albumot össze lehetne rakni a film zörejeiből.)
Meglepődtem rajta, de valahol érthető, hogy a film és a játék kapcsán sokan beszélnek szimbólumokról, rejtett tartalmakról a rajongók által létrehozott netes fórumokon. Ez persze igazából nem a filmkészítők érdeme: az ilyen és ehhez hasonló álomalakok mindig hordoznak többletjelentést, még a leggagyibb zombifilmben is, mert az álmok-rémálmok világa minden kultúrában a legmélyebb rétegekhez tartozik, és lényünk legbelső magját szólítja meg. A Silent Hill pedig tobzódik ezekben. S ehhez hozzájárul az az erősen hangulatteremtő elem, hogy a városra folyamatosan furcsa köd – valójában hóként szállingózó hamu – telepszik. Erről bizonyára sokaknak a Schindler listája jut eszébe, de nem hinném, hogy lenne a két film között bármiféle kapcsolat; bár a levegőben szálló hamu valóban a holocaust szörnyűségeit is felidézi, itt inkább a jelenség természetellenes volta a lényeg, semmi több. Olyan rémálom ez, amiből nem lehet felébredni. Rose és Sharon gyakorlatilag egy másik dimenzióba lépett át, bekerültek Alessa rémálmába, melyet a lány eltorzult személyiségének árnyoldala ural. Hiába ered a nyomukba a férj és apuka, ugyanabban az épületben, ugyanazon a helyszínen ő teljesen mást lát, bár a kislány és a felesége közelségét érzi.
A Silent Hillben bemutatott rémálom-világ minden abszurditásával együtt is valahol kerek a maga nemében, függetlenül attól, hogy rengeteget loptak A körből és más, kultfilmmé vált horrorokból. Az már más kérdés, hogy a szereplők viselkedése – nem utolsósorban az összefércelt forgatókönyvnek és a legfeljebb közepesnek nevezhető színészi alakításoknak köszönhetően – teljesen logikátlan, és ez erősen ront a film élvezeti értékén, hitelességén (ha lehet egyáltalán a hitelesség szót ilyen kontextusban használni). Nem is maga a logikátlanság a baj, hiszen álmában az ember igen ritkán viselkedik ésszerűen; inkább az zavart, hogy helyenként próbáltak némi racionalitást csempészni a történetbe, máskor meg teljesen az álmok logikájának rendelődnek alá az események. Ha a való életben az embert ahhoz hasonló sokk éri, mint amivel a főszereplő Rose szembesül, akkor három lehetőség van: leül egy sarokba, és kataton állapotban mered maga elé, nem reagálva a körülötte folyó eseményekre, vagy hisztérikus nevetésben tör ki, abnormálisan feldobott hangulatba kerül és agresszívan kezd viselkedni, vagy pedig jéghideg nyugalom telepszik rá, és gép módjára keresi a leglogikusabb kiutat, ragaszkodva a racionalitáshoz. Esetleg erőt vesz rajta valami sztoikus derű, és kedvesen vállon veregeti a főszörnyet, hogy „hozzád nem szólok, kedves barátom, mert már megbocsáss, de te nem bírsz a létezés attribútumával, és jó lenne, ha ezt te magad is belátnád”. A helyenként nagyon rémülten, pár perccel később viszont viszonylag higgadtan és hétköznapian viselkedő főszereplőt viszont korántsem érzem hitelesnek, mint ahogyan a társául szegődő rendőrnőt sem, aki ugyan elvileg a racionalitást képviseli, valójában mégsem igazán kérdőjelezi meg mindazt, amit lát. Teljesen sablonos Alessa édesanyjának figurája is; a gyermeke elvesztése felett érzett gyásztól félig megőrült, furcsa dolgokat maga elé motyogó alak minden második horrorfilmben akad. Hülyén hangzik, de ez a film akkor lenne hitelesebb és ütősebb, ha a realitásra való törekvés morzsáit is kiirtották volna belőle, és maradna a rémálmok kifacsart logikája, amit nem ír felül semmilyen éber valóság. A Rose és Sharon után induló apát én például egy az egyben kihagytam volna, teljesen felesleges szál – bár az a jelenség érdekes, hogy hiába járkál ugyanazon a helyen, semmit sem érzékel mindabból, ami a felesége és fogadott lánya körül történik.
A filmbéli igazságszolgáltatás felemás, az inkvizítorok megbűnhődnek, mint ahogyan a kislányt megbecstelenítő Colin is elnyerte méltó büntetését. De a gyógyulást nem adják könnyen; Alessa esetében remény sincs rá. Voltaképpen nem is tudjuk meg, mi az igazság, mi történt tulajdonképpen Alessával; valóban túlélte-e a bántalmazást, vagy belehalt, és csak megtestesült gyűlöletként él tovább. Úgy tűnik, lénye teljesen széthasadt, nem is két, de egyenesen három részre, s míg megtestesült sötét oldala és nyomorék felnőtt énje félemberként éldegél a rémálmok mélyén, személyisége egészségesen maradt részei a kis Sharonban öltenek testet. Hogy ez az Alessa körüli kavarodás szándékos ködösítés eredménye, vagy szintén egész egyszerűen hiányosság, nem tudnám megmondani, de inkább az utóbbira gyanakszom.
Érdekes elem a filmben érzékelhető keresztény-ellenesség. Nem állítom, hogy konkrétan és kimondva, de azért ott lappang a történetben a vallással szembeni ellenszenv. A kereszt szimbóluma egyértelműen negatív kontextusban jelenik meg, a hitközösséget vezető asszony pedig sokkal sátánibb, mint az általa elítélt Alessa. Nem tudom eldönteni, hogy szándékos-e ez a hozzáállás, vagy egyszerűen keresni akartak egy olyan elemet, ami megfelelően gazdag szimbolikával és asszociációs mezővel rendelkezik, és pont a keresztény vallást pécézték ki. Azt is túlzás volna mondani, hogy a film általában a kirekesztés, mások inkvizítori szellemiségben végzett megbélyegzése ellen emelne szót. Erről szó sincs. A kereszténység beemelése inkább esetleges, semmint átgondolt. Ettől eltekintve jólesne egyszer egy ilyen küldetéstudatos, hagymázas fanatikus arcába vágni azt, amit Rose mond: egyedül vagy az őrületeddel, és Isten nincs veled.
Egy szóval sem mondom, hogy ez a film jó, mert nem az. Úgy érzem viszont, hogy a Silent Hill egyfajta kísérleti film, a szó pozitív értelmében, függetlenül attól, hogy a végeredmény bőven hagy kívánnivalót maga után. Az Alessa emlékeit felidéző, furcsa színvilágú, antikolt képek érdekes beállításai és a lidércnyomást elementáris erővel megjelenítő jelenetsorok mögött valahol, nagyon halványan és messze, de kitapinthatóan és érzékelhetően ott a valóság. Sokkal inkább, mint mondjuk a 300 vagy az Apocalypto mögött, pedig ezek elvileg történelmi filmek, míg a Silent Hill egy, a komolytalanságot nyíltan vállaló horror.
Az üzenet mindenesetre szimpatikus: le az inkvizítorokkal.