Alberich, Ortrud és a kitömött fácán

Wagner A bolygó hollandijának ősváltozata az Operaházban

Mindenekelőtt le kell szögeznünk: A bolygó hollandi ősváltozata, amit az Operaház a világon elsőként műsorra tűzött, zenetörténeti kuriózum, és minden Wagner-rajongónak kötelező darab. Egy ilyen előadásról az ember szeret dicsérő, pozitív kritikát írni, már azért is, mert mégiscsak a mi operaházunk vállalkozott erre a különleges zenei kalandra. A bolygó hollandi 1841-es (igen, ennyire korai) ősváltozata sok tekintetben eltér a végső, három felvonásra bontott verziótól. A történet eredetileg nem Norvégiában, hanem Skóciában játszódik (ennek megfelelően Daland ebben a verzióban még Donald, Erik pedig Georg), és egyetlen felvonásban jutunk el a végkifejletig. A művet ebben a verzióban, húzások és módosított instrukciók nélkül még sosem mutatták be (az egyetlen változtatás, amit a karmester Ralf Weikert megemlített, hogy mivel a darab a Wagner korában használt rézfúvós hangszerekre lett írva, amiknél a manapság használt fúvós hangszerek erőteljesebben szólnak, ezeken a szólamokon egy picit változtatni kellett). Bár jelentős eltéréseket sem a zenében, sem a történetben nem fedezhetünk fel, a Hollandinak ez a változata mégis más, mint a megszokott: talán egy picit kevésbé koherens, néhol kicsit elnyújtott, de mindezzel együtt ugyanúgy magán viseli egy wagneri remekmű ismertetőjegyeit, mint a később sikerre vitt, három felvonásos változat. Különösen szépen szólt a helyenként szimfonikus költeményre emlékeztető, az egész darab ívét összefoglaló nyitány.

Szikora János, aki a darabot szürreális elemekkel gazdagított mítoszként jellemezte, így vallott saját rendezői koncepciójáról: „Ha hűek akarunk lenni Wagner alkotói szelleméhez, akkor mindenekelőtt a záróképet kell komolyan vennünk és ebből kell kiindulnunk. A kép a Férfi és Nő egymásra találásának apoteózisa. Ezért volt minden küzdelem és szenvedés, erre várt Senta egész életében. Platóntól származik az idea, hogy valaha nem léteztek férfiak és nők, hanem gömb-emberek léteztek teljes egységben, kielégülésben. Zeusz azonban kettévágta őket és azóta minden ember csak fél-ember és a másik felét keresi egész életében. Ez a primitív, mégis hatásos szimbolika vezérel Senta és a Hollandi egymásra találásának mitikus történetében, hogy a Férfi és Női princípium egyesülésre és ebben az egyesülésben beteljesülésre vágyó örök keresését ábrázolhassam.”

Ennek tudatában – és igen nagy várakozással – ültem be az előadásra. Be kell vallanom, számomra a rendezés néhány részlete értelmezhetetlen maradt, és sajnos az énekesek teljesítményével sem voltam száz százalékosan elégedett.

A színpadkép egyszerű, letisztult, szinte minimalista, és tárgyak helyett a fényeknek és színeknek jut a főszerep, ami bizonyos szempontból kényszerűség, hiszen az egy felvonásban játszott darab alatt a díszletek érdemi átrendezésére nincs lehetőség. A háttérben egy videókivetítő segíti a viharos tenger és a rajta hánykolódó elátkozott hajó megjelenítését, amely hol el-, hol feltűnik. A színpadon elsősorban a kék árnyalatai dominálnak, amivel éles és kifejezetten esztétikus kontrasztot alkot a hollandinak és az elátkozott hajó legénységének vörös ruhája, amely, mint kiderül, ott rejtőzik Senta kék kabátja alatt is. Ez nem a szerelem vöröse, sokkal inkább a pokol tüzéé, ami a végén lángra lobbantja a hollandi hajóját – ám ettől a tűztől hőseink nem szabadulnak meg a darab végén, sőt, a legszembeötlőbb színváltozás éppen hogy Senta transzformációja a hajóskapitány házának világába illeszkedő kék árnyalatokból az elátkozott tengerész vérvöröse felé. Bár a rendezés bevallottan az egymásra találás és egyesülés koncepciójára épül, számomra feltűnő volt, hogy a zárójelenetben, Senta önfeláldozása után a hollandi és megváltója egy pillanatra sem érintik meg egymást, hanem lassan köröznek egymás körül, mint két, egymást méregető párbajozó, és a pokol vérvöröse nem tűnik el, mint inkább kiteljesedik. A modern és a tradicionális keveredése (a rokkadal jelenetében egy hagyományos szövőszék áll a színpad egyik sarkában, míg a lányok a kedvesük nevét mutató „I ♥ ...” feliratú pólókban hajtogatják a hatalmas, az emberi sorsokat gúzsba kötő norna-fonalra emlékeztető szálakat), bár némileg eklektikus benyomást kelt, időtlenséget is ad, és áthelyezi az eseményeket a valós térből egy elképzelt, szimbolikus térbe, amibe néhány elem tökéletesen illeszkedik (mint például a Donald házának bejáratát megjelenítő csupasz ajtókeret), néhány azonban nehezen értelmezhető. A magam részéről l'art pour l'art újításnak találtam a rokkadal és a ballada jelenetében elkényeztetett divatbabaként magazint lapozgató, tűzvörös harisnyába, kék miniszoknyába és tűsarkúba öltöztetett Mary asszony figuráját, vagy a hazaérkezést ünneplő, vidáman éneklő matrózok fehér, a színpad kék fényeiben világító-foszforeszkáló csizmáját. Azt pedig kifejezetten komikusnak éreztem, ahogy Senta kedvese, a vadász Georg mintegy ajándékként a lány lábai elé teríti az aznapi zsákmányt néhány kitömött fácán formájában, amiket utána gondosan kerülgetnek az énekesek (a néző pedig drukkol, hogy a földig érő ruhában hátráló Senta el ne essen bennük), mígnem Georg az egyiket dühösen le nem rúgja a színpadról.

Számomra éppen hogy az egymásra találás volt az, ami hiányzott ebből az előadásból. Talán egyedül a szerelmi kettős egy-két pillanatában sodorta a zene drámai lendülete szorosan egymás mellé a két főszereplőt, de a darab jelentős részében elszeparáltan énekelnek egymás mellett, mint szigetek az áramlatban. A hollandit alakító Thomas Gazheli baritonja korrekt, tiszta, de nem átütő, nem elég testes, helyenként kicsit erőtlen. Az általa megformált figura valahogy Alberichre emlékeztetően ördögi, de mindezzel együtt a helyén van. Lukács Gyöngyi Sentája viszont számomra teljesen élvezhetetlen: agresszívan, modorosan, néhol pedig kifejezetten csúnyán, kiabálva énekel, a hangjából mindenféle gyengédség és melegség hiányzik (ez nagyon kiütközött a balladában), és inkább egy tank jut róla eszembe, semmint egy angyali tisztaságú fiatal leányzó; helyenként az volt a benyomásom, Lukács valójában Ortrud szerepét énekli, csak eltévedt a Lohengrin és a Hollandi között. Nem tudom, ez mennyire tudatos választás, vagy mennyiben tudható be annak, hogy az énekesnő hangja elsősorban Verdi operáinak teljesen eltérő dinamikájához szokott, és Wagnert még sosem énekelt színpadon, de azt kell mondanom: ha már előre összeszorítom a fogam, mert tudom, most a „Preis' deinen Engel und sein Gebot” jön, az nem sok jót jelent. Mindazonáltal neki is voltak jó pillanatai, és a kellemetlen kezdés után a szerelmi kettősre már valamennyire magára talált. Gyönyörű volt viszont Palerdi András Donaldja és Fekete Attila Georgja – ehhez a két figurához nemigen nyúlt hozzá a rendezés, és ez a jelek szerint kifejezetten jót tett az énekesi teljesítménynek. Külön dicséret illeti a kórust is, ami elementáris erővel, tisztán és testesen szól, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Mindezzel együtt ezt az előadást illik megnéznie mindenkinek, aki szereti Wagner zenéjét. Nagyon régen nem láthatta már a Hollandit a pesti közönség (a pár évvel ezelőtt bemutatott, kifejezetten érdekes és értékes debreceni előadás sajnos eltűnt a süllyesztőben); örülnünk kell neki, hogy újra színpadra került ez a lenyűgöző és gyönyörű darab, ráadásul egy különleges, még sosem látott verzióban.

Richard Wagner: A bolygó hollandi – ősváltozat (1841), egy felvonásban
Rendező: Szikora János
Díszlettervező: Szendrényi Éva
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Karmester: Ralf Weikert
Donald (Daland): Palerdi András
Senta: Lukács Gyöngyi
Georg (Erik): Fekete Attila
Mary: Kovács Annamária
Kormányos: Horváth István
A hollandi: Thomas Gazheli

Chris Weitz: A kertész

Dolgos, tragikus hétköznapok

Őszintén szólva nem értem, miért kerülte el eddig a figyelmemet ez a film, pedig a hazai mozikban is vetítették. Régen volt már, hogy kifejezetten jó érzéssel álltam volna fel a székből egy film után, A kertész (eredeti címe „Egy jobb élet”) viszont képes volt ezt megadni. A film olyan, mint a főszereplője: szerény, jószívű, tisztességes és szerethető, kicsit érzelmes, és inkább csak csendben kér, de semmit nem vág durván vagy tolakodóan a néző arcába. Nem követel együttérzést és szimpátiát, és alighanem éppen ezáltal éri el a néző azonosulását a főhősökkel.

Erős a gyanúm, hogy a rendező Chris Weitz és a két forgatókönyvíró, Erik Eason és Roger L. Simon célja elsősorban az volt, hogy egy amerikai film által, az amerikai filmkészítés, dramaturgia és meseszövés alapvető szabályainak tiszteletben tartásával (de nem szolgai követésével), mintegy az átlag amerikai néző számára emészthető és befogadható módon mutasson meg egy nagyon is létező, sok amerikai számára a mindennapokban tapasztalt és rengeteg indulatos vitával övezett társadalmi problémát, az illegális bevándorlók és munkavállalók helyzetét. A főhős, Carlos már vagy 15 éve szökött át Mexikóból az USÁ-ba, hogy kis családjával boldogulni tudjon. Ahogy ez lenni szokott, illegálisan tartózkodik az Államokban, semmiféle papírja, biztosítása nincs. A felesége elhagyta, így a 40 körüli férfi egyedül neveli 14 éves fiát, aki már a határ északi oldalán született. Szinte emberfeletti szorgalommal igyekszik egyről a kettőre jutni: a hétvégéket is végigdolgozva kertészként próbálja összeszedni a kettejük megélhetésére elégséges pénzt. Az álma, hogy egyszer elköltözhetnek a kétes hírű környékről, és a fia jó iskolába járhat, egy pillanatra elérhető közelségbe kerül, mikor a húgától kölcsönkapott pénzből megveheti addigi főnöke eladásra kínált kis furgonját és szerszámait, és már nem neki kell a többi napszámossal együtt munkáért kuncsorognia, hanem ő maga keres napszámost maga mellé. A sikertörténet azonban nem tart sokáig: az újonnan felvett segéderő, Santiago az első adandó alkalommal ellopja a furgont a szerszámokkal, Carlos pedig így munkaeszköz és megélhetés nélkül marad. Mivel illegális bevándorló, az igazságszolgáltatás hivatalos csatornái számára nem adottak, így nem tud mást tenni, mit hogy fia segítségével megpróbálja megkeresni az őt meglopó munkást és a megélhetését biztosító szerszámait. Santiago és a furgon kalandos úton megkerül – előbbi egy elegáns étterem mosogató egységében, utóbbi egy telephelyen –, ám amikor végre hazatérhetnének a visszaszerzett tulajdonnal, fennakadnak egy közúti ellenőrzésen, ahol kiderül, Carlosnak se igazolványa, se jogosítványa nincsen, és azt sem tudja bizonyítani, hogy a szélvédő nélküli, ütött-kopott kisautó valóban az övé. Börtönbe kerül, majd visszatoloncolják Mexikóba, míg a fia, Louis nevelését Carlos húga veszi át. A film végén láthatjuk, hogy a kamasz fiú számára talán tényleg megnyílt az út egy jobb élet felé: Carlos jómódú családba beházasodott húga gondoskodik róla és a fiú visszatérhet a sokáig elhanyagolt focihoz – Carlos pedig egy csapat hasonszőrűvel együtt újra nekiindul az Államok és Mexikó közötti zöldhatárnak. Hogy viszontlátja-e a fiát, új életet tudnak-e kezdeni a semmiből, vagy Carlos ott veszik a két állam közötti senkiföldjén, mint annyi más szerencsétlen, sosem tudjuk meg.

A film kulcsmondata minden bizonnyal Carlos utolsó megjegyzése: amikor nekivág, hogy újra az USÁ-ba szökjön, valójában hazaindul, hiszen számára már az USA az otthon, nem pedig a falu, ahonnan fiatalon elvándorolt. Megállapítása elsőre meghökkentő, de tökéletesen jogos és logikus, és ebben az interpretációban a film központi témája, a bevándorlók boldogulása és kitoloncolása teljesen más felhangot kap. A filmnek aktualitást ad, hogy 2013 januárjában Barack Obama elrendelte egy olyan átfogó reform előkészítését, amely sokak reménye szerint lehetővé teszi majd, hogy csaknem 11 millió, illegálisan az USÁ-ban tartózkodó bevándorló kapjon állampolgárságot, amennyiben az állam felé felhalmozott tartozásait rendezi. A javaslat körül heves vita alakult ki (némi olvasnivaló: link), azt azonban a demokrata és a republikánus oldal is elismeri, hogy a bevándorlók helyzete mind jogi, mind gazdasági, mind emberiességi szempontok miatt is rendezésre szorul. A film nem taglalja a bevándorlók második, harmadik generációjának identitását, de megtudjuk, hogy a kamasz Louis már alig beszél spanyolul, Mexikó népi kultúrája semmit sem jelent számára, és Los Angeles közegét érzi természetesnek és otthonosnak – s ez utóbbi ugyanígy igaz Carlosra és a húgára is, akik ugyan nem az USÁ-ban születtek, de hosszú évek óta ott élnek.

Maga a probléma nyilvánvalóan sokkal komplexebb, semmint hogy egy filmben megmutatható volna. A kertész felvillantja a bűnözés, a drogkereskedelem jelenlétét a bandatagok figuráján keresztül, akikhez a kamasz Louis tartozni szeretne, de az illegális bevándorlás miatt kialakult helyzet sötét oldalával nemigen foglalkozik, a figyelem ehelyett a tisztességesen boldogulni akaró kisember mindennapos gyötrelmeire irányul. Emiatt érheti a filmet némi jogos kritika, bár nekem úgy tűnik, a bandatagok figurája, bármilyen jelentéktelen és súlytalan is, arra tökéletesen alkalmas, hogy aktiválja a célközönségben a bevándorlókkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, és ezzel a célját el is éri. A rendező mintha azt mondaná: igen, tudjuk, ilyen is van, nem hallgatjuk el, de beszéljünk inkább azokról az emberekről, akikről egyébként kevés szó esik a bevándorlókról szóló diskurzusban. A film megmutatja, ahogyan Carlos hullafáradtan hazaballag és ruhástul alszik a kanapén, vagy ahogyan ebédidőben a járda szélére kuporodva tacot eszik, egy pillanatra betekintünk egy, munkások tömegszállásává alakított kis lakásba is, de a film egy pillanatra sem degradálja szereplőit vásári komédiás, magamutogató koldussá, csak visszafogottan felvillant egy-két arcot, helyet, helyzetet, és így sokkal több kíváncsiságot és empátiát kelt a nézőben. Bizonyára ez a visszafogottság teszi, hogy a film érzelmes jeleneteit sem érezzük hiteltelennek vagy zavarónak, és Carlos önfeláldozását, fia iránti szeretetét őszintének fogadjuk el. A film nyelvét mégsem nevezném művészien eszköztelennek: a rendező ügyelt rá, hogy ne távolodjon el teljesen az amerikai dramaturgiától, és ne idegenítse el magától a probléma iránt különösebben nem érzékeny, átlag amerikai nézőt sem, de ezzel együtt visszafogott és egyszerű marad, ami bizonyos értelemben bravúros. A lényegi üzenetet nem szájbarágós és moralizáló párbeszédeken, hanem a főszereplő Demián Bichir csodálatos színészi játékán keresztül kapjuk, és így az befogadható, érthető és átélhető azok számára is, akik a problémakörrel sosem kerültek közvetlen érintkezésbe.

Igaz, ezt a történetet már sokszor és sokféleképpen elmondták (elsősorban a Biciklitolvajok ugorhat be Vittorio de Sicatól), de A kertész egy pillanatra sem akarja azt a benyomást kelteni, hogy a történet egyedülálló és grandiózus. Sőt, éppen hogy azt mutatja meg, mennyire hétköznapi és kisszerű mindaz, ami derékba töri a kis csonka család életét és boldogulását, és milyen fokú a kiszolgáltatottság, amiben főhőseink élnek. A film igazi drámája nem is maga a tragikus eseménysor, hanem az az emberi tartás, amit Carlos a legnehezebb helyzetekben is mutatni képes. Környezetében egyedüliként képes megadni mindenkinek, barátnak és ellenségnek egyaránt azt a tiszteletet és jóindulatot, amit ő maga alig kap meg. Nem a naiv, ostoba és mindenre rácsodálkozó palimadár jósága ez, hanem egy olyan emberé, aki nagyon sok mindent látott, pontosan érti és érzi ennek a tiszteletnek az értékét, és akkor sem üt vissza, amikor megtehetné. Lefogja a fiát, amikor az érthető és jogos indulatból megverné az őket meglopó Santiagot, mert felismeri, hogy a másik ugyanannyira nyomorult, mint ő; becsületesen kifizeti az információval segítő munkásnak a pofátlanul magas összeget, amiben megegyeztek; fia nyerseségét pedig képes valami angyali gyengédséggel viszonozni. Ezt a filmet az emberség pillanatai teszik igazán szerethetővé, amiket újra és újra megmutat, és ez feledteti Louis kicsit elnagyolt jellemrajzát, a döccenéseket, a néhol a háttérben settenkedő (de a maga teljességében szerencsére sosem mutatkozó) pátoszt. Talán azt mondhatnám rá: „művészfilm light”, egy égető társadalmi probléma egyszerűségében is szép kifejezésének a tömegek általi fogyasztásra alkalmassá tett és rendkívül jóindulatú változata.

Persze lehet cinikusan röhörészni is ezen a filmen, mondván, hogy mindez szép mese, de semmi köze az illegális bevándorlók valóságához, a bűnözéshez, a szociális ellátó rendszer gátlástalan kihasználásához és az amerikai polgárok által megteremtett javakon való élősködéshez, én azonban óva intenék minden nézőt ettől az állásfoglalástól. A mexikói munkásokról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne dolgoznának nagyon keményen, azt nem (tessék utánaolvasni; kezdésnek ajánlhatom Judith Adler Hellmann szociológus könyveit, elsősorban a Mexican Lives és a The World of Mexican Migrants címűt). Ha hiszik, ha nem, léteznek olyan emberek, mint Carlos. Tudom, mert találkoztam velük.

Ilyen filmeket kérünk még, minél többet.

A kertész (A Better Life) - színes, amerikai filmdráma, 98 perc, 2011

rendező: Chris Weitz
forgatókönyvíró: Eric Eason, Roger L. Simon
zene: Alexandre Desplat
operatőr: Javier Aguirresarobe
Szereplők: Demián Bichir, José Julián, Dolores Heredia, Carlos Linares, Joaquín Cosio