Neil Jordan: A másik én

A bárányok ámokfutnak

Az erőszak mindenen eluralkodik. A sorsunk szálát szövő nornák könyörtelen istennők: modern világunk, melyet atyáink a felvilágosodás lángoló optimizmusával a babonán győzedelmeskedő értelem és az igazságosság királyságának álmodtak meg, a 21. század elejére kietlen, könyörtelen pusztasággá lett, melyben minden sarkon orgyilkosok ólálkodnak, minden apró zugban sötét rosszindulat rejtőzik, mindenkire a gyanú árnyéka vetül, és minden függönyön kigyúrt nepperek és fegyveres rablók lógnak. Legalábbis nagyon szeretnék ezt elhitetni velünk. De vajon miért?

Nem értem az életveszélynek, az erőszaknak, az akciónak ezt a kultuszát. Ettől függetlenül lehet ezt jól is csinálni: a 24 például hihetetlenül jó sorozatnak indult. Amikor megláttam A másik én plakátján Jodie Foster és Terrence Howard nevét, azt gondoltam, nem fogok csalódni – ez a két színész van annyira profi, hogy képes legyen élvezetessé tenni még egy többé-kevésbé bugyuta forgatókönyvvel megvert filmet is. Nos, bebizonyosodott, hogy bár jó forgatókönyvből lehet rossz filmet csinálni, ennek ellenkezője nemigen képzelhető el. A másik énnek pedig éppen a forgatókönyv a gyenge pontja.

A mit sem sejtő fiatal párt minden különösebb ok nélkül megtámadják az utcán. Bántalmazzák őket, a férfit agyonverik, a kutyájukat pedig valami különös okból elveszik. A tragédiát csak a szerencsétlen fiatalasszony, a rádiós műsorvezetőként dolgozó Erica (Jodie Foster) éli túl, akinek így szembe kell néznie a feldolgozhatatlannal: a szeretett társ elvesztésével és saját rettegésével. Egy ideig olybá tűnik, Erica félelme, pszichés felépülésének lassú folyamata áll majd a film fókuszpontjában, ám nemsokára kiderül, hogy a fiatalasszony a várható agonizálás helyett kezébe veszi életét és pisztolyát, és afféle igazságosztóként kezdi járni New York utcáit, rosszfiúk, drogdílerek, dörzsölt gazemberek után kutatva; mindeközben a rendőrség természetesen hiába keresi a bűnözőket irtó sorozatgyilkost. Aztán azonban feltűnik a kérlelhetetlen Sean Mercer felügyelő (Terrence Howard). Egy ilyen rendőr eszén nem lehet csak úgy túljárni; Erica magára is vonja a nyomozó figyelmét, olyannyira, hogy még egy szerelmi szál is elkezd kibontakozni kettejük között, ám szerencsére a film még azelőtt véget ér, hogy a rendező különösebben érvényre juttathatná a romantikus szálat. Azért egy erőltetett és elég bugyuta csavart sajnos megetetnek a nézővel: az igazság bajnokaként harcoló Mercer nyomozó önfeláldozó módon asszisztál hozzá, hogy Erica likvidálja a kisstílű bűnözőket, akik annak idején megtámadták őt és vőlegényét. Erica visszakapja a kutyáját, és eltűnik a város éjszakai sötétjében.

Ez a film nem is olyan rossz, mint amilyennek elsőre hangzik – ami persze nem jelenti azt, hogy kifejezetten jó volna. Bizonyos pillanatokban remek, máskor sírnivaló. Foster és Howard mindent megtesz annak érdekében, hogy élvezetesen teljen el ez a két óra, és kétségkívül azok a film legjobban sikerült jelenetei, ahol ők ketten megcsillogtathatnak valamit színészi képességeikből. A történet azonban sajnos nem sok lehetőséget biztosít erre. A cím elvileg arra utal, hogy Erica régi, harmonikus személyisége helyébe egy új, idegennek érzett, érzéketlenebb, gátlástalanabb ember lép, a „másik én” (az angol eredetiben „a bátor”), aki meg meri tenni mindazt, amire a régi Erica nem lenne képes. Sokat ígérő koncepció, a filmkészítők azonban megmaradtak a sablonos „akciófilm-pszichológia” talaján, és a lélek boncolgatása ki is merül annyiban, hogy Erica – saját bevallása szerint – idegennek érzi új önmagát. Ennél tovább azonban nemigen jutunk, és a szolid asszonyka hirtelen átalakulása gyilkológéppé nem igazán megokolt, inkább az a benyomásunk támad, hogy a történet főszereplője túl sok Bruce Willis- és Schwarzenegger-filmet látott, és úgy döntött, szeretne a nagy elődök nyomába lépni. Annak ellenére, hogy Jodie Foster kihozza a karakterből, amit ki lehet, és megpróbál megmutatni valamit a figura belső konfliktusából, Erica karaktere nélkülözi a mélységet: inkább Chuck Norris feminin megfelelője, semmint vívódó hősnő.

Erica, úgy tűnik, vonzza a bajt: először megtámadják, majd a kórházból kikerülve gyorsan belekeveredik egy fegyveres rablásba; a metrón is éppen őt pécézik ki a belőtt nepperek, a város éjszakai életébe alámerülve pedig sikerül összefutnia a nehézfiúkkal is. Csak azt nem értem, miért mutatna ilyen szélsőségesen kockázatkereső viselkedést egy szerencsétlen áldozat, akinek a testén még mindig ott vannak a támadásból visszamaradt kék-zöld foltok. Az meg végképp rejtély számomra, hogy a körülötte lévők hogy nem veszik észre, hogy Erica pestiesen szólva bekattant, kezdi elveszteni a kapcsolatát a valósággal, és sürgősen orvosi kezelésre szorul. Az a jelenet például, amikor kedélyesen elmeséli a házvezetőnőjének, hogy éppen most ölt meg egy embert, az pedig úgy reagál, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, enyhén szólva furcsa volt – mint ahogyan a nyomozó hirtelen meghatódását és törvénysértő önfeláldozását sem értem egészen. Hogy a város lakói a történet szerint szimpátiát éreznek a névtelen igazságosztó iránt, az még rendben van (az emberek elég sok idióta iránt tudnak rokonszenvet táplálni, lásd: politika), de az, hogy a bosszú öncélú hajszolása egyértelmű igazolást nyer a filmben, már finoman szólva is problematikus; az etika mint olyan mintha nem is létezne. Mintha csak azt üzennék a nézőnek: ha nem vagy elégedett az igazságszolgáltatás módszereivel és tempójával, ragadj fegyvert, indulj el, és ölj meg mindenkit, aki szerinted megérdemli. A film úgy ér véget, mintha Erica visszatérne a normális életbe, miután végzett a vőlegénye haláláért felelős bűnözőkkel – nekem azonban kétségeim vannak afelől, hogy egy többszörös gyilkos csak úgy fogja magát, és élete további részét boldog kertészkedéssel tölti, esténként pedig sűrűn bólogatva olvasgatja a büntetőtörvénykönyv megfelelő passzusait. Az a nyomozó, aki egy ilyen embert enged csak úgy elsétálni, és még kedvesen mosolyog is hozzá, maga is elmeorvosi kezelésre szorul.

Az a legnagyobb baj A másik énnel, hogy komolyabbnak akar látszani annál, mint amilyen valójában. Így megreked félúton a morális problémákat boncolgató, komoly lélektani thriller és a csapnivaló hollywoodi akciótrágya között. Erica minden öt percben életveszélybe kerül; a feszültségkeltés érdekében olyan képet rajzolnak New Yorkról, mintha nem is hétköznapi emberek, hanem kizárólag alkoholista zombik, genetikailag módosított drogkereskedők és kutyalopásra szakosodott gyilkosok laknák. Hogy a legutóbbi South Park epizód szarkasztikus szófordulatával éljek: az amerikaiak képzeletét megszállták a terroristák. Erőszak mindenütt, és persze a megoldás mi más volna, mint az erőszakra válaszul még több erőszak. Pedig rengeteg minden más van, amivel talán érdemesebb lenne foglalkozni. Viszont ha már mindenképpen foglalkoznunk kell a témával, és filmforgatásra adjuk a fejünket, akkor tegyük ezt komolyan.