Amikor Stalker berúgott
A maga nemében különleges filmmel gazdagodott a magyar filmszakma Tóth Tamás új alkotásával. A Farkas, bár azt túlzás volna állítani, hogy kifejezetten jól sikerült, érdekes és egyedi színfoltja volt a Magyar Filmszemlének, s most a mozikba is megérkezett.
Egy Isten háta mögötti, szibériai kis falu rénszarvastenyésztésből élő lakói eddig sosem tapasztalt problémával kerülnek szembe: az állatok megőrülnek. Az éhes farkasok nem elejtik és felfalják a rénszarvasteheneket és borjakat, hanem leterítik őket és kiszívják a vérüket, haldokló szarvasokat és széttépett őrzőkutyákat hagyva maguk után, s mindezt olyan rendszerességgel, hogy az állomány vészesen fogyni kezd. A tanácstalan pásztorok segítséget hívnak egy híres „problémamegoldó”, Nyikolaj Szergejevics személyében, aki a pletykák szerint beszél az állatok nyelvén. A nagy reményekkel övezett látogatás elég felemásan sül el; (anti)hősünk a nap tetemes részét alkoholmámorban tölti, az emberi közösségekbe a jelek szerint igen nehezen képes csak beilleszkedni, és első dolga, hogy randalírozik egyet a „klubnak” csúfolt kocsmában, és elcsábítja az egyik helyi lakos feleségét. Elzarándokol a szarvasbikákhoz, majd a farkasokhoz is, és visszatér a hírrel, hogy megegyezésre jutott az állatokkal, a vésznek vége. Ám ahogy kiteszi a lábát a faluból, a gyilkolás tovább folytatódik. Nyikolaj Szergejevics végül lelkiismeretétől hajtva visszatér a faluba, hogy újra szembenézzen az állatokat hatalmába kerítő őrülettel, és „beszéljen” a titkot ismerő szarvastehenekkel. A férfit a rénszarvasok gyűrűjében állva éri a halál – s ezután a farkasok megmagyarázhatatlan öldöklési rohamainak valóban vége szakad.
Különös, ambivalens filmet készített Tóth Tamás. A film érdekesen indul, aztán egy kicsit leül; a misztikummal és néprajzi szempontból is érdekes jelenetekkel átszőtt történet néha egy szerelmi háromszög felnőtt-meséjével keveredik, és valahogy úgy érezzük: amit látunk, nem eléggé homogén, nem eléggé konzisztens, és ezért nehezen befogadható. Bár a film bővelkedik remek pillanatokban, a dramaturgia elég döcögős és esetlen, a szétesettség érzetét kelti; a Farkas mindenből mutatni akar egy keveset, egyszerre akar dokumentumfilm, játékfilm, szerelmi történet, etnográfiai tanulmány, abszurd komédia és tanmese lenni, aztán ezek ki is oltják egymást. (Jogos a kérdés: nem szétesett és inhomogén maga a világ is, ahol a történet játszódik, s ahol megfér egymás mellett az állatok nyelvén beszélő ember és a diszkózene?) Játékfilmben szokatlan módon egy kívülálló, arctalan és identitás nélküli elbeszélő, narrátor ismerteti meg velünk az események menetét, sőt gyakran a szereplők gondolatait is. Mindaz, amit általában dialógusokból, a szereplők gesztusaiból, viselkedéséből tudunk meg, itt a narrátor szájából hangzik el; valódi dialógust szinte alig hallunk. Ez erősen limitálja a nézőhöz eljutó információ mennyiségét. Hogy voltaképpen mi az állatok különös viselkedésének oka, nem derül ki; a film a nézőre bízza, hogy a farkaspopuláció természetes élőhelyének lecsökkenését, a táplálékforrások beszűkülését jelölje meg indítékként, vagy esetleg elvont misztikus-spirituális okokra gyanakodjon. S hasonlóképp, azt sem tudhatjuk, hogy az idegen csupán felelőtlen kókler, vagy a közösségért saját életét áldozó mágus.
Néha úgy érezzük, a Farkas megrekedt a játék- és dokumentumfilm között, néha meg az a benyomásunk, hogy a furcsaságok nagyon is szándékoltak. A narrációs, dokumentarista stílus csapdákat rejt, de explicit jelentéssel is bír(hat). Egyfelől Végvári Tamás természetfilmekből ismerős hangja, objektív, leíró mondatai eltávolítanak magától a történettől; a rendező mintegy beiktatott egy mediátort a néző és a film közé, megnehezítve ezzel a szereplőkkel való azonosulást. A dokumentum jellegű tálalásban mindig van valami távolságtartás, annak hangsúlyozása, hogy amiről szó van, az számunkra idegen. Másfelől azonban az elbeszélés, a mesélés a művészet egyik legősibb formája; és a filmben bemutatott mansi és zürjén falvakban a szájhagyomány útján továbbadott történetek, mítoszok talán még megőriztek valamit nagyon ősi funkciójukból. A filmben hallott narráció azonban igazából nem tartozik sem ide, sem oda. Ahhoz, hogy dokumentarista legyen, túl szubjektív, túl sok mindent árul el a szereplők lelkiállapotáról, gondolatairól – olyan témákról, amikről egy hagyományos dokumentumfilmben nem sok szó esik –, és a felvett jelenetek egy része sem illeszthető bele semmiféle dokumentarista hagyományba (mint például a kikapós feleség és Nyikolaj Szergejevics szerelmi jelenete); ahhoz viszont, hogy az alkalmazott technika igazi mesei-mitikus narratíva legyen, az elbeszélő túl objektív és semleges, éppen olyan kívülálló, mint a nézőtéren bármelyikünk. Ha már mindenáron hasonlítanunk kell valamihez, a film narrátora leginkább a szépirodalom mindentudó elbeszélőjéhez hasonló. A filmmel kapcsolatos alapélmény azonban sajnos az, hogy a néző nemigen tudja eldönteni, hogy a National Geographic különkiadását látja, vagy valami egészen mást. Egyes kritikusok szerint Végvári Tamás narrációja egyenesen agyoncsapja a filmet – a magam részéről is úgy gondolom, jobb lett volna ezt az elemet mellőzni.
A film legjobb pillanatait az amatőr szereplők, a szibériai miliőben forgatott autentikus jelenetek adják. Mindezzel együtt, bár a népviseletben éneklő öregasszonyok bájosak, a Farkas nem dokumentumfilm abban az értelemben, hogy nem tudunk meg túl sok konkrétumot a Hanti-Mansinszk járásban élő emberek mindennapjairól. A film vitathatatlan erényeivel együtt is „se hús, se hal”; az ambivalens filmek kedvelőinek, és szigorúan csak haladóknak ajánlható.
A maga nemében különleges filmmel gazdagodott a magyar filmszakma Tóth Tamás új alkotásával. A Farkas, bár azt túlzás volna állítani, hogy kifejezetten jól sikerült, érdekes és egyedi színfoltja volt a Magyar Filmszemlének, s most a mozikba is megérkezett.
Egy Isten háta mögötti, szibériai kis falu rénszarvastenyésztésből élő lakói eddig sosem tapasztalt problémával kerülnek szembe: az állatok megőrülnek. Az éhes farkasok nem elejtik és felfalják a rénszarvasteheneket és borjakat, hanem leterítik őket és kiszívják a vérüket, haldokló szarvasokat és széttépett őrzőkutyákat hagyva maguk után, s mindezt olyan rendszerességgel, hogy az állomány vészesen fogyni kezd. A tanácstalan pásztorok segítséget hívnak egy híres „problémamegoldó”, Nyikolaj Szergejevics személyében, aki a pletykák szerint beszél az állatok nyelvén. A nagy reményekkel övezett látogatás elég felemásan sül el; (anti)hősünk a nap tetemes részét alkoholmámorban tölti, az emberi közösségekbe a jelek szerint igen nehezen képes csak beilleszkedni, és első dolga, hogy randalírozik egyet a „klubnak” csúfolt kocsmában, és elcsábítja az egyik helyi lakos feleségét. Elzarándokol a szarvasbikákhoz, majd a farkasokhoz is, és visszatér a hírrel, hogy megegyezésre jutott az állatokkal, a vésznek vége. Ám ahogy kiteszi a lábát a faluból, a gyilkolás tovább folytatódik. Nyikolaj Szergejevics végül lelkiismeretétől hajtva visszatér a faluba, hogy újra szembenézzen az állatokat hatalmába kerítő őrülettel, és „beszéljen” a titkot ismerő szarvastehenekkel. A férfit a rénszarvasok gyűrűjében állva éri a halál – s ezután a farkasok megmagyarázhatatlan öldöklési rohamainak valóban vége szakad.
Különös, ambivalens filmet készített Tóth Tamás. A film érdekesen indul, aztán egy kicsit leül; a misztikummal és néprajzi szempontból is érdekes jelenetekkel átszőtt történet néha egy szerelmi háromszög felnőtt-meséjével keveredik, és valahogy úgy érezzük: amit látunk, nem eléggé homogén, nem eléggé konzisztens, és ezért nehezen befogadható. Bár a film bővelkedik remek pillanatokban, a dramaturgia elég döcögős és esetlen, a szétesettség érzetét kelti; a Farkas mindenből mutatni akar egy keveset, egyszerre akar dokumentumfilm, játékfilm, szerelmi történet, etnográfiai tanulmány, abszurd komédia és tanmese lenni, aztán ezek ki is oltják egymást. (Jogos a kérdés: nem szétesett és inhomogén maga a világ is, ahol a történet játszódik, s ahol megfér egymás mellett az állatok nyelvén beszélő ember és a diszkózene?) Játékfilmben szokatlan módon egy kívülálló, arctalan és identitás nélküli elbeszélő, narrátor ismerteti meg velünk az események menetét, sőt gyakran a szereplők gondolatait is. Mindaz, amit általában dialógusokból, a szereplők gesztusaiból, viselkedéséből tudunk meg, itt a narrátor szájából hangzik el; valódi dialógust szinte alig hallunk. Ez erősen limitálja a nézőhöz eljutó információ mennyiségét. Hogy voltaképpen mi az állatok különös viselkedésének oka, nem derül ki; a film a nézőre bízza, hogy a farkaspopuláció természetes élőhelyének lecsökkenését, a táplálékforrások beszűkülését jelölje meg indítékként, vagy esetleg elvont misztikus-spirituális okokra gyanakodjon. S hasonlóképp, azt sem tudhatjuk, hogy az idegen csupán felelőtlen kókler, vagy a közösségért saját életét áldozó mágus.
Néha úgy érezzük, a Farkas megrekedt a játék- és dokumentumfilm között, néha meg az a benyomásunk, hogy a furcsaságok nagyon is szándékoltak. A narrációs, dokumentarista stílus csapdákat rejt, de explicit jelentéssel is bír(hat). Egyfelől Végvári Tamás természetfilmekből ismerős hangja, objektív, leíró mondatai eltávolítanak magától a történettől; a rendező mintegy beiktatott egy mediátort a néző és a film közé, megnehezítve ezzel a szereplőkkel való azonosulást. A dokumentum jellegű tálalásban mindig van valami távolságtartás, annak hangsúlyozása, hogy amiről szó van, az számunkra idegen. Másfelől azonban az elbeszélés, a mesélés a művészet egyik legősibb formája; és a filmben bemutatott mansi és zürjén falvakban a szájhagyomány útján továbbadott történetek, mítoszok talán még megőriztek valamit nagyon ősi funkciójukból. A filmben hallott narráció azonban igazából nem tartozik sem ide, sem oda. Ahhoz, hogy dokumentarista legyen, túl szubjektív, túl sok mindent árul el a szereplők lelkiállapotáról, gondolatairól – olyan témákról, amikről egy hagyományos dokumentumfilmben nem sok szó esik –, és a felvett jelenetek egy része sem illeszthető bele semmiféle dokumentarista hagyományba (mint például a kikapós feleség és Nyikolaj Szergejevics szerelmi jelenete); ahhoz viszont, hogy az alkalmazott technika igazi mesei-mitikus narratíva legyen, az elbeszélő túl objektív és semleges, éppen olyan kívülálló, mint a nézőtéren bármelyikünk. Ha már mindenáron hasonlítanunk kell valamihez, a film narrátora leginkább a szépirodalom mindentudó elbeszélőjéhez hasonló. A filmmel kapcsolatos alapélmény azonban sajnos az, hogy a néző nemigen tudja eldönteni, hogy a National Geographic különkiadását látja, vagy valami egészen mást. Egyes kritikusok szerint Végvári Tamás narrációja egyenesen agyoncsapja a filmet – a magam részéről is úgy gondolom, jobb lett volna ezt az elemet mellőzni.
A film legjobb pillanatait az amatőr szereplők, a szibériai miliőben forgatott autentikus jelenetek adják. Mindezzel együtt, bár a népviseletben éneklő öregasszonyok bájosak, a Farkas nem dokumentumfilm abban az értelemben, hogy nem tudunk meg túl sok konkrétumot a Hanti-Mansinszk járásban élő emberek mindennapjairól. A film vitathatatlan erényeivel együtt is „se hús, se hal”; az ambivalens filmek kedvelőinek, és szigorúan csak haladóknak ajánlható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése