Neil Jordan: A másik én

A bárányok ámokfutnak

Az erőszak mindenen eluralkodik. A sorsunk szálát szövő nornák könyörtelen istennők: modern világunk, melyet atyáink a felvilágosodás lángoló optimizmusával a babonán győzedelmeskedő értelem és az igazságosság királyságának álmodtak meg, a 21. század elejére kietlen, könyörtelen pusztasággá lett, melyben minden sarkon orgyilkosok ólálkodnak, minden apró zugban sötét rosszindulat rejtőzik, mindenkire a gyanú árnyéka vetül, és minden függönyön kigyúrt nepperek és fegyveres rablók lógnak. Legalábbis nagyon szeretnék ezt elhitetni velünk. De vajon miért?

Nem értem az életveszélynek, az erőszaknak, az akciónak ezt a kultuszát. Ettől függetlenül lehet ezt jól is csinálni: a 24 például hihetetlenül jó sorozatnak indult. Amikor megláttam A másik én plakátján Jodie Foster és Terrence Howard nevét, azt gondoltam, nem fogok csalódni – ez a két színész van annyira profi, hogy képes legyen élvezetessé tenni még egy többé-kevésbé bugyuta forgatókönyvvel megvert filmet is. Nos, bebizonyosodott, hogy bár jó forgatókönyvből lehet rossz filmet csinálni, ennek ellenkezője nemigen képzelhető el. A másik énnek pedig éppen a forgatókönyv a gyenge pontja.

A mit sem sejtő fiatal párt minden különösebb ok nélkül megtámadják az utcán. Bántalmazzák őket, a férfit agyonverik, a kutyájukat pedig valami különös okból elveszik. A tragédiát csak a szerencsétlen fiatalasszony, a rádiós műsorvezetőként dolgozó Erica (Jodie Foster) éli túl, akinek így szembe kell néznie a feldolgozhatatlannal: a szeretett társ elvesztésével és saját rettegésével. Egy ideig olybá tűnik, Erica félelme, pszichés felépülésének lassú folyamata áll majd a film fókuszpontjában, ám nemsokára kiderül, hogy a fiatalasszony a várható agonizálás helyett kezébe veszi életét és pisztolyát, és afféle igazságosztóként kezdi járni New York utcáit, rosszfiúk, drogdílerek, dörzsölt gazemberek után kutatva; mindeközben a rendőrség természetesen hiába keresi a bűnözőket irtó sorozatgyilkost. Aztán azonban feltűnik a kérlelhetetlen Sean Mercer felügyelő (Terrence Howard). Egy ilyen rendőr eszén nem lehet csak úgy túljárni; Erica magára is vonja a nyomozó figyelmét, olyannyira, hogy még egy szerelmi szál is elkezd kibontakozni kettejük között, ám szerencsére a film még azelőtt véget ér, hogy a rendező különösebben érvényre juttathatná a romantikus szálat. Azért egy erőltetett és elég bugyuta csavart sajnos megetetnek a nézővel: az igazság bajnokaként harcoló Mercer nyomozó önfeláldozó módon asszisztál hozzá, hogy Erica likvidálja a kisstílű bűnözőket, akik annak idején megtámadták őt és vőlegényét. Erica visszakapja a kutyáját, és eltűnik a város éjszakai sötétjében.

Ez a film nem is olyan rossz, mint amilyennek elsőre hangzik – ami persze nem jelenti azt, hogy kifejezetten jó volna. Bizonyos pillanatokban remek, máskor sírnivaló. Foster és Howard mindent megtesz annak érdekében, hogy élvezetesen teljen el ez a két óra, és kétségkívül azok a film legjobban sikerült jelenetei, ahol ők ketten megcsillogtathatnak valamit színészi képességeikből. A történet azonban sajnos nem sok lehetőséget biztosít erre. A cím elvileg arra utal, hogy Erica régi, harmonikus személyisége helyébe egy új, idegennek érzett, érzéketlenebb, gátlástalanabb ember lép, a „másik én” (az angol eredetiben „a bátor”), aki meg meri tenni mindazt, amire a régi Erica nem lenne képes. Sokat ígérő koncepció, a filmkészítők azonban megmaradtak a sablonos „akciófilm-pszichológia” talaján, és a lélek boncolgatása ki is merül annyiban, hogy Erica – saját bevallása szerint – idegennek érzi új önmagát. Ennél tovább azonban nemigen jutunk, és a szolid asszonyka hirtelen átalakulása gyilkológéppé nem igazán megokolt, inkább az a benyomásunk támad, hogy a történet főszereplője túl sok Bruce Willis- és Schwarzenegger-filmet látott, és úgy döntött, szeretne a nagy elődök nyomába lépni. Annak ellenére, hogy Jodie Foster kihozza a karakterből, amit ki lehet, és megpróbál megmutatni valamit a figura belső konfliktusából, Erica karaktere nélkülözi a mélységet: inkább Chuck Norris feminin megfelelője, semmint vívódó hősnő.

Erica, úgy tűnik, vonzza a bajt: először megtámadják, majd a kórházból kikerülve gyorsan belekeveredik egy fegyveres rablásba; a metrón is éppen őt pécézik ki a belőtt nepperek, a város éjszakai életébe alámerülve pedig sikerül összefutnia a nehézfiúkkal is. Csak azt nem értem, miért mutatna ilyen szélsőségesen kockázatkereső viselkedést egy szerencsétlen áldozat, akinek a testén még mindig ott vannak a támadásból visszamaradt kék-zöld foltok. Az meg végképp rejtély számomra, hogy a körülötte lévők hogy nem veszik észre, hogy Erica pestiesen szólva bekattant, kezdi elveszteni a kapcsolatát a valósággal, és sürgősen orvosi kezelésre szorul. Az a jelenet például, amikor kedélyesen elmeséli a házvezetőnőjének, hogy éppen most ölt meg egy embert, az pedig úgy reagál, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, enyhén szólva furcsa volt – mint ahogyan a nyomozó hirtelen meghatódását és törvénysértő önfeláldozását sem értem egészen. Hogy a város lakói a történet szerint szimpátiát éreznek a névtelen igazságosztó iránt, az még rendben van (az emberek elég sok idióta iránt tudnak rokonszenvet táplálni, lásd: politika), de az, hogy a bosszú öncélú hajszolása egyértelmű igazolást nyer a filmben, már finoman szólva is problematikus; az etika mint olyan mintha nem is létezne. Mintha csak azt üzennék a nézőnek: ha nem vagy elégedett az igazságszolgáltatás módszereivel és tempójával, ragadj fegyvert, indulj el, és ölj meg mindenkit, aki szerinted megérdemli. A film úgy ér véget, mintha Erica visszatérne a normális életbe, miután végzett a vőlegénye haláláért felelős bűnözőkkel – nekem azonban kétségeim vannak afelől, hogy egy többszörös gyilkos csak úgy fogja magát, és élete további részét boldog kertészkedéssel tölti, esténként pedig sűrűn bólogatva olvasgatja a büntetőtörvénykönyv megfelelő passzusait. Az a nyomozó, aki egy ilyen embert enged csak úgy elsétálni, és még kedvesen mosolyog is hozzá, maga is elmeorvosi kezelésre szorul.

Az a legnagyobb baj A másik énnel, hogy komolyabbnak akar látszani annál, mint amilyen valójában. Így megreked félúton a morális problémákat boncolgató, komoly lélektani thriller és a csapnivaló hollywoodi akciótrágya között. Erica minden öt percben életveszélybe kerül; a feszültségkeltés érdekében olyan képet rajzolnak New Yorkról, mintha nem is hétköznapi emberek, hanem kizárólag alkoholista zombik, genetikailag módosított drogkereskedők és kutyalopásra szakosodott gyilkosok laknák. Hogy a legutóbbi South Park epizód szarkasztikus szófordulatával éljek: az amerikaiak képzeletét megszállták a terroristák. Erőszak mindenütt, és persze a megoldás mi más volna, mint az erőszakra válaszul még több erőszak. Pedig rengeteg minden más van, amivel talán érdemesebb lenne foglalkozni. Viszont ha már mindenképpen foglalkoznunk kell a témával, és filmforgatásra adjuk a fejünket, akkor tegyük ezt komolyan.

Tóth Tamás: Farkas

Amikor Stalker berúgott


A maga nemében különleges filmmel gazdagodott a magyar filmszakma Tóth Tamás új alkotásával. A Farkas, bár azt túlzás volna állítani, hogy kifejezetten jól sikerült, érdekes és egyedi színfoltja volt a Magyar Filmszemlének, s most a mozikba is megérkezett.

Egy Isten háta mögötti, szibériai kis falu rénszarvastenyésztésből élő lakói eddig sosem tapasztalt problémával kerülnek szembe: az állatok megőrülnek. Az éhes farkasok nem elejtik és felfalják a rénszarvasteheneket és borjakat, hanem leterítik őket és kiszívják a vérüket, haldokló szarvasokat és széttépett őrzőkutyákat hagyva maguk után, s mindezt olyan rendszerességgel, hogy az állomány vészesen fogyni kezd. A tanácstalan pásztorok segítséget hívnak egy híres „problémamegoldó”, Nyikolaj Szergejevics személyében, aki a pletykák szerint beszél az állatok nyelvén. A nagy reményekkel övezett látogatás elég felemásan sül el; (anti)hősünk a nap tetemes részét alkoholmámorban tölti, az emberi közösségekbe a jelek szerint igen nehezen képes csak beilleszkedni, és első dolga, hogy randalírozik egyet a „klubnak” csúfolt kocsmában, és elcsábítja az egyik helyi lakos feleségét. Elzarándokol a szarvasbikákhoz, majd a farkasokhoz is, és visszatér a hírrel, hogy megegyezésre jutott az állatokkal, a vésznek vége. Ám ahogy kiteszi a lábát a faluból, a gyilkolás tovább folytatódik. Nyikolaj Szergejevics végül lelkiismeretétől hajtva visszatér a faluba, hogy újra szembenézzen az állatokat hatalmába kerítő őrülettel, és „beszéljen” a titkot ismerő szarvastehenekkel. A férfit a rénszarvasok gyűrűjében állva éri a halál – s ezután a farkasok megmagyarázhatatlan öldöklési rohamainak valóban vége szakad.
Különös, ambivalens filmet készített Tóth Tamás. A film érdekesen indul, aztán egy kicsit leül; a misztikummal és néprajzi szempontból is érdekes jelenetekkel átszőtt történet néha egy szerelmi háromszög felnőtt-meséjével keveredik, és valahogy úgy érezzük: amit látunk, nem eléggé homogén, nem eléggé konzisztens, és ezért nehezen befogadható. Bár a film bővelkedik remek pillanatokban, a dramaturgia elég döcögős és esetlen, a szétesettség érzetét kelti; a Farkas mindenből mutatni akar egy keveset, egyszerre akar dokumentumfilm, játékfilm, szerelmi történet, etnográfiai tanulmány, abszurd komédia és tanmese lenni, aztán ezek ki is oltják egymást. (Jogos a kérdés: nem szétesett és inhomogén maga a világ is, ahol a történet játszódik, s ahol megfér egymás mellett az állatok nyelvén beszélő ember és a diszkózene?) Játékfilmben szokatlan módon egy kívülálló, arctalan és identitás nélküli elbeszélő, narrátor ismerteti meg velünk az események menetét, sőt gyakran a szereplők gondolatait is. Mindaz, amit általában dialógusokból, a szereplők gesztusaiból, viselkedéséből tudunk meg, itt a narrátor szájából hangzik el; valódi dialógust szinte alig hallunk. Ez erősen limitálja a nézőhöz eljutó információ mennyiségét. Hogy voltaképpen mi az állatok különös viselkedésének oka, nem derül ki; a film a nézőre bízza, hogy a farkaspopuláció természetes élőhelyének lecsökkenését, a táplálékforrások beszűkülését jelölje meg indítékként, vagy esetleg elvont misztikus-spirituális okokra gyanakodjon. S hasonlóképp, azt sem tudhatjuk, hogy az idegen csupán felelőtlen kókler, vagy a közösségért saját életét áldozó mágus.
Néha úgy érezzük, a Farkas megrekedt a játék- és dokumentumfilm között, néha meg az a benyomásunk, hogy a furcsaságok nagyon is szándékoltak. A narrációs, dokumentarista stílus csapdákat rejt, de explicit jelentéssel is bír(hat). Egyfelől Végvári Tamás természetfilmekből ismerős hangja, objektív, leíró mondatai eltávolítanak magától a történettől; a rendező mintegy beiktatott egy mediátort a néző és a film közé, megnehezítve ezzel a szereplőkkel való azonosulást. A dokumentum jellegű tálalásban mindig van valami távolságtartás, annak hangsúlyozása, hogy amiről szó van, az számunkra idegen. Másfelől azonban az elbeszélés, a mesélés a művészet egyik legősibb formája; és a filmben bemutatott mansi és zürjén falvakban a szájhagyomány útján továbbadott történetek, mítoszok talán még megőriztek valamit nagyon ősi funkciójukból. A filmben hallott narráció azonban igazából nem tartozik sem ide, sem oda. Ahhoz, hogy dokumentarista legyen, túl szubjektív, túl sok mindent árul el a szereplők lelkiállapotáról, gondolatairól – olyan témákról, amikről egy hagyományos dokumentumfilmben nem sok szó esik –, és a felvett jelenetek egy része sem illeszthető bele semmiféle dokumentarista hagyományba (mint például a kikapós feleség és Nyikolaj Szergejevics szerelmi jelenete); ahhoz viszont, hogy az alkalmazott technika igazi mesei-mitikus narratíva legyen, az elbeszélő túl objektív és semleges, éppen olyan kívülálló, mint a nézőtéren bármelyikünk. Ha már mindenáron hasonlítanunk kell valamihez, a film narrátora leginkább a szépirodalom mindentudó elbeszélőjéhez hasonló. A filmmel kapcsolatos alapélmény azonban sajnos az, hogy a néző nemigen tudja eldönteni, hogy a National Geographic különkiadását látja, vagy valami egészen mást. Egyes kritikusok szerint Végvári Tamás narrációja egyenesen agyoncsapja a filmet – a magam részéről is úgy gondolom, jobb lett volna ezt az elemet mellőzni.

A film legjobb pillanatait az amatőr szereplők, a szibériai miliőben forgatott autentikus jelenetek adják. Mindezzel együtt, bár a népviseletben éneklő öregasszonyok bájosak, a Farkas nem dokumentumfilm abban az értelemben, hogy nem tudunk meg túl sok konkrétumot a Hanti-Mansinszk járásban élő emberek mindennapjairól. A film vitathatatlan erényeivel együtt is „se hús, se hal”; az ambivalens filmek kedvelőinek, és szigorúan csak haladóknak ajánlható.