Fliegauf Benedek: Dealer

UNDERWORLD

Elég sok rendhagyó filmet láttam már, de Fliegauf Benedek Dealerjéről nehéz nyilatkozni. Nagyon hülye párhuzam, de a Mátrix jutott róla eszembe, meg az Underworld; ezeknek a filmeknek kellett volna ilyen stílusban, ilyen eszközökkel elkészülnie, ha valami komolyat akarnának mondani. Hipermodern Blade Runner, hipermodern, kifordított Sztalker.
A Dealer egy fiatal férfi egyetlen napját mutatja be. A srác drogkereskedő, aki maga is függő volt, de leállt a szerről, most pedig árulja. Mindennapjait tragikus élethelyzetben lévő szerfüggők közti furikázással tölti; egy kokainfüggő vallási vezető, egy heroinista anya, aki retteg, hogy elveszik tőle a kislányát, két belőtt egyetemista lány, egy szerb bűnöző, egy kallódó régi barát, a magányában fuldokló és abba lassan beleőrülő apa. Kiégett, csúnya, szenvedő és egyszerre szenvtelen figurák, üresek, szürkék és szögletesek, mint maga a betonrengeteg, amiben a film játszódik. A történet találkozások sorozata, a dealer – akinek a nevét nem tudjuk meg – végigjárja a kuncsaftokat, megy, ahová hívják, ellátogat az apjához, megtudja, hogy talán van egy kislánya, és lassan, szinte észrevétlenül felébred benne a gyerekkel szemben a felelősségérzet – az életét megváltoztató, nagy döntés azonban elmarad. Mindez szinte teljes némaságban és szenvtelenül zajlik, a fiú arcán sosem látunk érzelmet, indulatot, bármiféle emberi gesztust; valami minden és mindenki felett álló érzelemmentesség jellemzi, semmi sem hatja és semmi sem lepi meg. Hogy látjuk-e a szemében a vívódást vagy nem, az bizonyos értelemben a néző egyéni döntése. A film két, emberinek nevezhető szereplője a régi osztálytárs és vélhetően ex-barátnő, Barbara, és a kislány, Bogi, aki vagy a dealer gyereke, vagy nem, nem derül ki biztosan. A többieket mind eltorzította valami, a drog, egy tragédia, vagy egy élethelyzet. Ahogyan Bogi anyja a dealer arcába vágja: „olyan vagy, mint egy zombi”. És valóban, a fiú olyan, de nem csak ő, hanem mindenki, aki körülötte él és létezik.
„Gyerekek, a drog rossz. Ne drogozzatok. Na és akkor az LSD-ről. Hát, gyerekek, az LSD rossz” – mondja Mr Mackie, az iskolapszichológus a South Parkban; és ez az állítás, amennyire igaz, annyira banális. Rengeteg film készült már arról, hogyan teszi tönkre a drog az emberi kapcsolatokat, hogyan rombolja a személyiséget; kevés olyan alkotás van azonban, ami olyan elemi erővel tudná ezzel szembesíteni a nézőt, mint a Dealer. Ha ezt tekintjük a film alapüzenetének, akkor csak az vele a baj, hogy tudjuk, láttuk, számtalanszor, számtalan formában, és bár való igaz, hogy ezt talán sosem lehet elégszer elmondani, az azonban kérdéses, hogy van-e értelme újra és újra filmtémaként feldolgozni. Sokan azt vetették Fliegauf szemére, hogy a film egyszerűen unalmas, és túl nagy vehemenciával próbálja sulykolni az üzenetet, miszerint a drog kiüresedést, agóniát, és végül halált okoz. A film azonban nem (csak) erről szól. Az elidegenedésnek egy olyan fokát próbálja bemutatni, ami bizonyos értelemben már független a szertől. A főszereplő fiú egy olyan világban él, aminek minden szegmensét az emberi szenvedés ezer szála szövi át, ott van mindenütt, és a lényeg nem az, hogy ezek a szenvedő figurák és eltorzult sorsok a drog köré szerveződnek, hanem inkább az, hogy minden kommunikáció, minden empátia megszűnt az emberek között. A kötődésnek csak furcsa, beteges példáit látjuk: a heroinfüggő nő, bár tisztában van vele, hogy beteg, nem hajlandó kezeltetni magát, hanem az anyai szeretetre hivatkozva foggal-körömmel maga mellett tartja a kislányát, Bogit – és mint a film vége felé kiderül, gyakran arra használja fel a gyereket, hogy drogot szerezzen, ugyanis minden dealert azzal áltat, hogy ő a kislány apja. A kis Bogi kötődése az anyjához kettős: szereti és aggódik érte, és megdöbbentő mértékben tisztában van a nő helyzetével és tetteivel, ugyanakkor fél is tőle, és ad absurdum a delaerben véli megtalálni azt a nyugodt, biztonságot jelentő apafigurát, akivel képes volna egy normális jellegű kötődés kialakítására. A testileg-lelkileg megrokkant apa beteges mértékben kötődik még mindig az évtizedekkel ezelőtt, balesetben elveszített feleségéhez; fiához csak szeretne kötődni, a dealer azonban elvágja a szülői közeledés leghalványabb kísérleteit is. A film mélyén valahol az eltorzult, elemeire széteső szülő-gyermek kötődés húzódik végig, s ez legdurvább formában talán abban a jelenetben tör felszínre, ahol a napok óta a drog hatása alatt álló matematikus lány öntudatlanul fekszik, és az egész jelenet alatt, hosszú percekig azt ismételgeti elhaló, monoton nyögések formájában: anyu, apu, anyu, apu… A filmben szereplő anya teljesen szétesett, kontrollt vesztett szerfüggő, aki görcsösen ragaszkodik a normalitás látszatához (ez egy rendes lakás, itt szoktak takarítani, mondja a belépő dealernek); az apa, a dealer apja pedig másról sem képes beszélni a fiával, mint a halott feleségről, akinek az arcát véli látni a lakótelepi ház előtti olajos pocsolyában. Maga a dealer mintha nem tudná eldönteni, hogy szeretné-e betölteni az apaszerepet. Ő az egyetlen, akiben felmerül a felelősségérzet a kislány iránt; amikor az anyja belövi magát, ő elviszi magával Bogit, hogy ne kelljen látnia a nő agóniáját, és Barbarára bízza, tudva, hogy a lányban még megmaradt az emberség. A film végén újra Barbarára bízza a gyereket, mondván, ha vele valami történne, Barbarának kellene rá vigyázni, mert az anyja kórházban lesz; de hogy végül mi lesz a gyerek sorsa, nem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, felnő-e a dealer az apaszerephez. Bogival szemben ugyan feltámad benne valamicske felelősség, az a két kisgyerek azonban, akik zavartan és riadtan nézik, ahogy belőtt apjuk – akinek a dealer újabb adagot hoz – eszelősen ás egy gödröt a folyóparton, már semmiféle érzelmet vagy gondolatot nem képes kiváltani belőle. Hidegen hagyja annak a rémült egyetemista lánynak a könyörgése is, aki napok óta képtelen lakótársát visszahozni a drogos delíriumból. Egy pillanatig sem merül fel benne, hogy ő volna a felelős ezeknek az embereknek a szenvedéséért, és bizonyos értelemben igaza is van: a drogot ők választották, ő egyikőjüket sem kényszerítette rá, hogy függővé váljanak, és az olyan ember magaslatából nézi a szerencsétleneket, aki egyszer már képes volt letenni a szert.
A változás, a kilépés lehetősége adott, csak akarni kellene. A fiú már nem szerfüggő, nem azért árul, mert neki magának is szüksége van szerre, mint ezt a legtöbb drogdealer teszi. Ott lóg a levegőben az ideális megoldás, hogy az új életet kezdő dealer és Barbara együtt neveljék fel a kis Bogit – hiszen mindketten kötődnek valamilyen formában a gyermekhez, és az is hozzájuk -, de ez sosem fogalmazódik meg, sosem jut érvényre, kimondatlanul lebeg valahol félúton a dialógusok között, mintha a szereplők nem is igazán törekednének rá, hogy megoldást találjanak. A film végén Barbara Lisszabonba utazik, a dealer hosszú idő után újra belövi magát, és befekszik egy szolárium-ágyba, talán hogy az öngyilkosság ezen groteszk módját válassza. (A film elején találkozunk a srác egy régi barátjával, aki altatók hatása alatt feküdt be a szoláriumba, és mire magához tért, a bőre teljesen szétégett; kórházba kerül, és még az infúziós csövek mellett is egy utolsó adag kábítószerért könyörög a dealernek). Bogi pedig az anyjával marad, aki bódultan fekszik az ágyban, elhúzódva a mellé kucorodó gyerektől. A film nyitva hagyja a történet végét, s egyaránt nézhetjük sötét és rózsaszín szemüvegen át – egy nagy változás kezdete, vagy a változás elől meghátráló gyávaság és apátia mintapéldája. Mindenesetre a film zárójelenete, ahogyan a fiú újra a tűhöz nyúl, nem sejtet túl sok jót. Ebből a világból nemcsak az empátia és az érdeklődés veszett ki, de a változás reménye, a változás igazi igénye is.
Ezt a reménytelenséget és elhidegülést egészen sajátos formában fejezik ki a film szuggesszív képei és érdekes képi megoldásai. Minden kék, zöld, szürke, és sötét, mint a Blade Runnerben vagy mint a Kontrollban; a képi világ tökéletesen homogén. A Rengeteg hullámzásából nem sok maradt meg; a kamera mozgása állandó, lassú körkocsizás, szinte egy pillanatra sem áll meg az operatőr, és ez a természetellenes kameramozgás a szédülés érzetét kelti a nézőben, mintha maga is be volna lőve. Jellemző beállítás, hogy egy-egy szereplő arcélét látjuk a szélesvásznú kép egyik oldalán, néha csak vékony csíkban, a kép nagy részét pedig egy fal, egy légüresnek ható tér foglalja el. Ha dialógusokat látunk, az arcok, messze vannak egymástól, a kép két szélén, s köztük újra ott az űr; az egyetlen kivétel talán az a jelenet, amikor a dealer felajánlja a kis Boginak, hogy magával viszi, egy normálisabb életbe – ekkor egészen közel húzódnak egymáshoz, de ez is csupán pár pillanatig tart. Emellett a filmben végig hallunk egy furcsa, tompa elektromos zajt (ilyen lehet egy processzor belsejében ülni), és a Pasolini Teoremájának sivatagát idéző szél hangját, ami folyamatosan, monotonon zúg, nem kitöltve, hanem felerősítve a némaságot és ürességet. A Raptor’s Kollektíva, akik a Rengeteg „látvány és special sound design”-ját is tervezték, megint kitett magáért: a képek ütnek, az aláfestő hangok találóak. Meg kell azonban jegyeznem, hogy egy kicsit sok van a filmben a „hangulatból”, és talán jobb lett volna, ha a vég nélküli kocsizásokból itt is, ott is lecsippentenek egy kicsit, és csak ott kap hangsúlyt a monoton, merev kameramozgás és az ürességnek a nézőt teljes mellszélességben letámadó érzete, ahol ez valóban kiemelkedő szerepet játszik. A film azonban egy kicsit túl monoton, és ez megnehezíti a néző számára a befogadást. A kiüresedés elviselhetetlenségét kevesebbel is tökéletesen érzékeltetni lehetett volna, így azonban a hangulat, úgy érzem, egy kicsit rátelepszik a filmre, és a néző, elbódítva a kép és hang által sugallt szürkeségtől, hajlamos lesz elsiklani sok minden felett, ami egyébként érdekes és fontos.
Pedig sok érdekes és fontos dolog van a Dealerben. A természet parkok csenevész fáivá, megsárgult fűvé redukálódik, mindenütt beton, üveg, lakótelep, mesterséges terek; a heroinfüggő anya szobájában egy aranyhal talán az egyetlen élőlény, no meg a kísértetszerű szerb öregasszony ölében a fehér macska, de ezt is csak pár másodpercig látjuk. Kommunikáció alig van; a dialógusok beszűkültek, a szavaknak alig van súlya. Amikor a dealer és Barbara együtt néznek tévét, a film hangja is eltorzított, visszafelé lejátszott emberi hang; értelmetlen, ijesztő hangsor. A filmben kétszer is idegen nyelven szólalnak meg a szereplők: Barbara a telefonban angolul beszél, az egyik kuncsaft nővére szerbül üvölt az öccsével; feliratot egyik esetben sem alkalmaz a rendező, talán ezzel is az érthetetlenség, a kommunikációképtelenség érzetét kívánta erősíteni. Ahogyan a film legelején halljuk a dealer mobiltelefonjából: „nincs több üzenet”. A beszélgetések teljesen életszerűek; akárcsak a Rengetegben, itt is tele vannak káromkodással, szóismétlésekkel, lényegüket néha nehéz kihámozni. Nemcsak a dialógusok, a képi világ is egyszerű és lecsupaszított, akárcsak a szereplők lelke, akiket bemutat. Leépültek, felbomlottak, a személyiség természetes védőburkai alatt látjuk a csupasz vázat, a mechanikussá redukált életfolyamatokat. Egyszerre szánalmasak is, meg nem is. A film nem feszegeti a drogos életforma mint döntés kérdését; adottnak fogadja el, hogy a szereplők ezt az utat választották, de hogy miért, az egyikük esetében sem derül ki, mint ahogyan a dealerről sem tudjuk meg, miért tette le annak idején a heroint. (Pedig ez nem érdektelen kérdés, hiszen a heroinról iszonyatosan nehéz leszokni, és csak keveseknek sikerül.) Ebben az elviselhetetlen, mesterséges világban a dealer egy kicsit olyan, mint Tarkovszkij sztalkere, csak éppen annak negatív ellenpólusa. A Sztalker főhőse azért vitte a Zónába az embereket, hogy ott valamiféle magasabb rendű, isteni jelenlét hatása alatt megvilágosodjanak, valami életre szóló, különleges élményben részesüljenek. A drog által kiváltott utazás is bizonyos szempontból különleges élmény, csak éppen a Sztalker művészi és heroikus példájának a tükörképe: semmiféle pozitív hatása nincsen, a megvilágosodás pedig, amit kínál, hazug. A matematikus lány, miután belövi magát, bonyolult összefüggésekre épülő, végeérhetetlen számsort firkál egy füzetbe, társa azonban józan és normális állapotban nem érti meg a benne rejlő összefüggéseket, csak akkor, mikor ő maga is beáll. A dealer régi barátja a szer hatása alatt arról beszél, hogy anyja spiritiszta szeánszai alatt beszélt a Napistennel, aki rendszeresen megjelenik neki. Van a filmnek egy groteszk és elsőre érthetetlen, de véleményem szerint nagyon-nagyon fontos szellemi-vallási vonulata, ami szinte észrevétlenül, de mindenhol jelen van. Az első epizód során a dealert egy vallási vezetőhöz hívják, aki a kokainelvonás miatt a halálán van, és szer kell neki; amíg a folyosón mennek a beteg felé, a falakon át beszűrődik a hatalmas gyülekezet Istent éltető kórusa. A két egyetemista lány epizódjában a szoba egyik sarkában egy ménló kifőzött koponyája áll; a még úgy-ahogy tudatánál lévő lány odamegy hozzá, és letakarja egy pokróccal – a jelenet végén a dealer majd leveszi a pokrócot, és ezzel takarja be a teljes önkívületben agonizáló másik lányt. Ez az elem nekem is csak második nézésre szúrt szemet. Itt is valamiféle szimbólumra gyanakszom, hiszen a lókoponya a magyaroknál egészen az újkorig (és számos sztyeppei nép körében egészen a mai napig) rontáselhárító talizmán volt, ami távol tartja a háztól a gonosz szellemeket; általában a házak homlokzatára, vagy az udvaron felállított póznára tűzték. Ez esetben nyilván nincs szó ilyen tudatos használatról; a másik lány talán állatorvostan-hallgató, és a koponya csupán gyakorlásra szolgál. (No igen, csak magán az os petrosumon kb. 40 anatómiai jellegzetességet kell megtanulni, úgyhogy nem árt beszerezni egy ilyet, ha állatorvosi tanulmányokra adja a fejét az ember.) Számomra ehhez a vonalhoz tartozik a szerb bűnbanda szállásán tett látogatás jelenetében a csúf, ősöreg asszony képe, amint egy doromboló fehér macskát simogat az ölében, és olyan hideg és könyörtelen szemmel figyeli a dealert, akár egy kísértet. A film valóságától elrugaszkodott, "spirituális" vonulat talán legfontosabb jelenete azonban az apával való találkozás. A férfi elmeséli, ahogyan a felesége ablakpucolás közben véletlenül kiesett az ablakon, és szörnyethalt; ahol a teste hevert, ma is mélyedés van a betonban, és a férfi úgy tekinti ezt a jelentéktelen gödröt, mint a felesége sírját. Lerángatja a dealert, hogy nézze meg a gödröt, amiben összegyűlt az esővíz, és úgy beszél hozzá, mintha valóban a felesége volna, még az arcát is fel véli fedezni a koszos vízben.
A dealer mindezek közben néma marad és szenvtelen. Úgy tűnik, még apjának vergődése sem érinti meg. „Nem fogok köszönni egy pocsolyának” – mondja színtelenül, mikor apja arra kéri, beszélgessen a halott anyjával. Végül aztán mégis kinyögi: „hello, anya” – és két perccel később magára hagyja az apját; nem tud és nem is akar részt venni mindebben. Ugyanilyen közönnyel és érdektelenséggel hallgatja a barátját, aki a Napisten hatalmáról beszél; aztán segít a szeánszokat tartó anyának átvinni az öntudatlan fiút a másik szobába. A matematikus lány furcsa megvilágosodásáról beszélő egyetemistának csak annyit mond: „igen, és? Még mindig nem értem, miért vagyok itt”. Ő az örök kívülálló: nehéz eldönteni, hogy a teljes érdektelenség miatt viselkedik ennyire szenvtelenül, vagy ez csupán egy maszk, egy önvédelemből felvett viselkedés, és közben nagyon is pontos megfigyeléseket végez a környezetében élő emberekről. Bármelyikről legyen is szó, a dealer bűnös abban az értelemben, hogy hidegen hagyja azoknak a sorsa is, akikért talán tehetne valamit. Másfelől viszont úgy is tekinthetjük ezt a viselkedést, mint a sztoikus bölcsesség egy eltorzult formáját: mindenki csak magán tud segíteni, ezért ő nem is erőlteti magát. Ez a hozzáállás persze ugyanolyan groteszk, mint a filmben minden. Ez a groteszk azonban nem abban az értelemben az, ahogyan Örkénynél: itt maga a valóság, a mindennapok, a leghétköznapibb történések groteszkek, és nem ez a kivételes, hanem az a meglepő, ami normális.
Nehéz volna megmondani, hogy a Dealer specifikusan a drogosok világáról vagy úgy általában a modern világról szól, vagy esetleg a drogosok szubkultúráját és annak jelenségeit a modern társadalom kórképeként tárja-e elénk. Az is lehet, hogy csupán egy különös élethelyzetbe került fiatalemberről van szó, aki, akárcsak Rudolf Höss, teszi a dolgát, mint egy robot, mindenféle érzelem vagy reflexió nélkül. Bizonyos értelemben sci-fi, vagy legalábbis olyan érzetet kelt; egy kiüresedett, messzi, orwelli jövőben játszódó történet arról, milyen lehet a világ az apokalipszis előtti pillanatban. Pedig itt és most, a mi világunkban játszódik, olyan emberek között, akiket nap mint nap látunk az utcán, a boltban, a bevásárlóközpontban – akárcsak a Rengeteg főhőseit. Mégis tökéletesen távol áll mindentől, amit a hétköznapokban tapasztalunk, érzünk, gondolunk.
A megoldás felkínálkozik, de nem tudjuk, hogy valódi megoldás-e, hogy járható, élhető, megvalósítható-e. Talán ez teszi a filmet igazán nyomasztóvá, hogy semmire sem kapunk választ, és végső soron a gesztusok és szavak sem jelentenek semmit. Azt sem tudjuk meg, miért nyúlnak az emberek a droghoz, önszántukból-e, valami különleges élmény reményében, kíváncsiságból, vagy kétségbeesésből. Talán ez sem számít, az ürességben csak néha mozdul meg valami, gyengén és erőtlenül.
Érdekes film, a maga nemében kerek és konzisztens, és bőven van rajta mit boncolgatni, ha az embernek van hozzá türelme, és rá tud érezni. Azt azonban előrebocsátom: depressziósok ne nézzék meg. Nem fog jót tenni.