Se pénz, se posztó, Sevarnadze

Nagyon ránk jár a rúd mostanában. Kaszás Attila, a Nemzeti Színház egyik vezető színésze elment, pár nappal negyvenhetedik születésnapja után. Kevésbé tragikus, de szomorú hír, hogy elmegy a Mezzo csatorna is, legalábbis a UPC kiveszi a csomagjából a komolyzenei profilú adót – nyilván nem volt megfelelő a nézettsége. Pedig itt láttam annak idején azt a Trisztán és Izoldát, amelynek második felvonásában a kék selyem hálóköntöst viselő Trisztán egy ocsmány, sárga, virágmintás kanapé előtt énekelt a talpig lila hálóingbe öltözött Izoldával. S ennek tetejébe olvasom, hogy a Magyar Állami Operaház nemcsak az Erkel Színház rozzant épületétől válik meg, hanem a Wagner-előadásoktól is.
Egyszer már volt ilyen. Ha jól emlékszem, tavaly tavasszal. Bejelentették, hogy nem lesz Wagner jövőre. Akkor hatalmas aláírásgyűjtés indult, az előadások szünetében körbejártak a Wagner Társaság vezetői, és kértek mindenkit, hogy támogassák az Operaház igazgatóságának küldendő kérvényt: ne vegyék le a műsorról Richard Wagner műveit. Annak idején én is aláírtam. Számítani lehetett rá, hogy a dolog ezzel nincs elintézve. Wagnert valaki, valamiért nagyon nem szereti, és most újra megszületett a döntés: jövőre nem lesz Wagner-előadás az Operában.
Hiába keresem, nekem ebből az egészből hiányzik az összhangzó értelem. A Wagner-operáknak stabil, megbízható és lelkes közönsége van, szinte minden előadás teltházas. A közönség soraiban alig hallani magyar szót, rengeteg német, angol, francia jön ezekre a rendezvényekre. Az előadások az esetek többségében nagyon is színvonalasak: olyan kaliberű énekesek remekelnek a Wagner-darabokban, mint Szvétek László, Németh Judit, Pánczél Éva, Molnár András, Sudár Gyöngyvér, Wiedemann Bernadett, Berczelly István vagy Balatoni Éva. Meg kell említenünk Temesi Máriát is, aki ugyan az utóbbi időben sajnos bakizott néhányszor, de a testhez álló szerepekben még mindig hozza a színvonalat (a Siegfried harmadik felvonásában rendszeresen úgy sikoltozik, mint egy satuba fogott arapapagáj, isten bocsássa meg nekem ezt a blaszfémiát; Sieglindeként viszont nagyon jó alakításokat láthattunk tőle). Igaz, az előadó-garnitúrának nem ártana egy kis frissítés, Molnár András sem mai gyerek, és Pelle Erzsébetet sem kellene annyira erőltetni (már Frickaként sem valami hű de nagy szám, de Az istenek alkonyában Brünnhildeként egyszerűen borzalmas), de ahogy Németh Juditot sikerült behozni idén Brünnhildének A walkürben, úgy nyilván másokat is le lehetne cserélni. Az előadások általában élvezhetőek, bár lenne mit alakítani egy pár dolgon, ez tény. Akárhogy legyen is, a Wagner-rajongók nem sajnálnak akár 10-15 ezer forintot is kiadni egy jegyért, vagy 50-60 ezret egy bérletért. És nem egyszerű jegyet, pláne bérletet szerezni! Az árusítás kezdetének napján 10 órakor, amikor az online jegyvásárlás elkezdődik, az ember ráveti magát az internetre, és lecsap a Wagner operáira szóló Delly Rózsi-bérletre. Ha másnap próbálkozik, nagy valószínűséggel már minden bérlet elkelt. Ez pedig jelent valamit, vagy legalábbis kellene, hogy jelentsen.
Magyarországon a budapesti Opera az egyetlen, ami rendszeresen (értsd: évente legalább egy-kétszer) játszik Wagner-darabokat. Debrecenben néha lemegy a Lohengrin vagy A bolygó hollandi, aztán slussz. Fanatikus rajongóknak ott van még (ha van) nyaranta a Wagner-Liszt Fesztivál a fertőrákosi kőfejtőben (ott hideg van, de legalább hibátlan az akusztika). A pesti Operaház évente általában két-három előadást tart A Rajna kincséből, A walkürből, a Siegfriedből, Az istenek alkonyából, a Tannhäuserből, a Lohengrinből és a Parsifalból; sőt az utóbbi időben A nürnbergi mesterdalnokokat is adták. Ez elsőre talán soknak tűnik, de ha belegondolunk, hogy Verdi, Mozart vagy Puccini műveit akár havi-kéthavi rendszerességgel is meghallgathatja az operarajongó, valahol fura, hogy Wagner műveire minden alkalommal egy teljes évet kell várni.
Ennek bizonyára megvan a maga oka. Egy-egy Wagner-darab színrevitele hatalmas teljesítményt kíván az énekesektől és a zenészektől egyaránt; némi túlzással azt mondhatnánk, Wagnernél egy felvonás alatt többet dolgoznak a művészek, mint egy teljes olasz opera alatt. Emellett – mint ezt a Népszabadság cikkében is olvashattuk – a díszlet bonyolult, szerelésigényes, körülményes. Valóban, idén januárban volt egy kis gikszer, A walkür közepén bekrepált valamelyik gép, és a harmadik felvonást is a második felvonás díszletei között kellett megtartani (megjegyzem, nekem így még jobban is tetszett). Az előadások is régiek már, évek óta mindig ugyanazt a Ring-koncepciót látjuk, a Csikós Attila-féle díszletekkel, igen. De az Operaház dolgozóinak ez nyilván nem újdonság. Miért nem lehet felújítani a darabokat ahelyett, hogy végleg levennék őket a műsorról? Nem hiszem, hogy ne lennének megfelelő kvalitású énekesei az Operaháznak. Nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani az előadásokat egyszerűbb, akár jelképes díszletekkel. A Művészetek Palotájában tavaly megrendezett, zseniálisan jó Parsifal-előadáson mindössze pár drapéria variálásával oldották meg a díszletet – és mégsem volt hiányérzetünk, minden teljesen a helyén volt. Biztos vagyok benne, hogy még koncertszerű előadásokra is lenne kellő számú érdeklődő (Debrecenben pár éve már volt erre példa). Persze tudom, hogy sem az énekesek lecserélése, felkészítése, sem a rendezés átalakítása nem ilyen egyszerű. Ezeket a szerepeket nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, mint ahogyan a teljes Ringre sem lehet pár perc alatt kiötleni egy egészen új koncepciót, díszletet, jelmezeket. De akkor sem értem, miért nem gondoltak erre előre, miért kell átalakítás helyett végleg levenni a műsorról olyan előadásokat, amik minden egyes alkalommal nagy bevételt hoznak, folyamatos irántuk az érdeklődés, országos viszonylatban egyedülállóak (sőt, ha jól tudom, Európában sehol máshol nem adják le minden évben egyben a teljes Ringet), és külföldi közönséget is vonzanak.
A magyar közönség számára nem nagyon van alternatíva. A Művészetek Palotájában tavaly volt Parsifal, idén lesz A Rajna kincse meg A walkür, a Budapesti Wagner-Napok keretein belül, világhírű énekesekkel. Ez csodálatos, de csupán egyetlen alkalom. Remélhetjük, hogy a rendezvény tavalyi nagy sikere után idén is aratni fog, és talán rendszeresítik, és Wagner többi operáját is színre viszik a Művészetek Palotájában (ha már itt tartunk, jó lenne egy Trisztán és Izolda-előadás, ezt tudtommal már évtizedek óta nem játsszák sehol). Ha Pesten nincs Wagner, akkor mehetünk Debrecenbe (bár semmi sem garantálja, hogy ott lesz Wagner), vagy Bécsbe. Az osztrák Staatsoper nagyon szép és nagyon jó, csak egy bécsi kiruccanás anyagi vonzatai jóval magasabbak, mint ha itthon ülnénk be Az istenek alkonyára. Sokan lesznek, akik nem tudják megoldani. Persze lehet mondani, hogy aki ki tud adni több ezer forintot egy operabérletre, az ne sírjon, hogy ki kell fizetnie Bécsbe a vonatjegyet. Lehet mondani, csak nem fair. A közönség soraiban nem milliomosok ülnek; nem kevés olyan van köztük, aki spórol, hogy megnézhesse minden évben a Wagner-darabokat. Mert szereti, mert ez a heppje, hogy művelődni akar.
Az Opera vezetősége körüli viharok nyilván nem tettek jót a társulatnak. Jönnek-mennek a miniszteri biztosok, az oktatási és kulturális tárca pályázatot írt ki a vezetői posztra. Megy a kavarás már jó ideje, volt már tiltakozás a művészek részéről, ment a szöveg, hogy nincs színvonal, meg hogy nincs pénz, mentek a szurkálódó nyilatkozatok innen is, onnan is. Ilyen közegben mindent lehet, csak normálisan dolgozni nem. Nem vagyok bennfentes, nem látom át a döntési folyamatokat, az Operaházban folyó munkát, de mint mezei zenerajongó, értetlenül állok a dolgok előtt. Bizonyára igaz, hogy az Operaház működését át kell alakítani, hogy sok mindent ésszerűsíteni kell; mint kívülálló, ezt nem tudom megítélni. Az viszont tény, hogy Richard Wagner a zeneirodalom egyik legnagyobb alakja. Az Operaház Wagner-előadásai jók. Rengetegen kíváncsiak rá, a jegyek és bérletek elkelnek. Akkor mi a probléma? Másfelől: megengedheti magának egy európai színvonalú operaház, hogy teljesen levegyen a műsorról egy Wagner-kaliberű szerzőt?
Gondolom (remélem), ennek a döntésnek lesz még visszhangja. Kíváncsian várom a fejleményeket. Hier sitz’ ich zur Wacht, wahre den Hof, hogy stílszerű legyek.